Híradó
A Liebenzelli Misszió - Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió - Molnár Mária Külmissziói
Alapítvány lapja
IX.
évfolyam 1. szám
2000. Január
IRÁN – az iszlám fundamentalizmus bástyája
A misszió szétrombolja a kultúrát?
Van-e még szükség missziói munkára Tajvanon?
„Téli ünnepek” egy évszakok nélküli országban
„Az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jő el a vég.” Mt 24, 14
Időszerű még a misszió? Nincs elég tennivalónk anélkül is magunkkal és a környezetünkkel kapcsolatban?
Feltűnt-e a Testvéreknek, hogy milyen közömbösek lettünk? Nem szólal meg bennünk a „riasztó”, ha egyre kevesebben járnak istentiszteletre, nem szólalnak meg a vészharangok bennünk, ha elmarad egy-egy bibliaóra vagy imaóra.
Vajon mi lett volna, ha a missziótörténet legelején azok az emberek, akikre Isten missziói munkát bízott, ugyanilyen lemondó és közömbös emberek lettek volna? Ők azonban olyan asszonyok és férfiak voltak, akik a Megfeszítettre tekintve felismerték feladatuk nagyságát. Hagyták, hogy bolondoknak nézzék őket, kinevessék és kigúnyolják őket, csak azt nem hagyták, hogy valaki megfékezze őket.
Befejeződött ez a feladat? Visszahúzódjunk és ápoljuk inkább „hívő köreinket”? Nem! Nincs befejezve a missziói küldetés és feladat! A fenti igevers bizonyítja, hogy a misszió csak Jézus visszajövetelével ér véget. Ha csak legszűkebb környezetünket nézzük, akkor sem ülhetünk tovább tétlenül. Hányan élnek körülöttünk, akik nem ismerik Jézust!
Nem azon kellene törni a fejünket, hogy vannak-e ma nyitott ajtók a misszió előtt, amikor nincs elég emberünk arra, hogy minden nyitott ajtót kihasználjunk Isten országának építésére. Inkább azon törjük a fejünket: miért vagyunk ilyen közömbösek és kényelmesek, miért nem tudunk felállni a kényelmes fotelunkból, hogy szolgáljuk Jézust?
Nem ez a kérdés tehát: „Időszerű-e még a misszió?”, hanem ez: „Nem kötöz-e meg minket a jólétünk kényelme?”
Tudjuk a Bibliából, hogy az utolsó idők vallásos és szellemi kavarodásai egyre intenzívebbek lesznek. Tudjuk, hogy nem véletlenek a földrengések, éhínségek és háborúk. Azon se lepődjünk meg, hogy meghidegülnek még a keresztyén körök is. Jézus ezeket mind előre megmondta. Óriási léptekkel haladunk Jézus visszajövetele felé. De éppen ebben az összefüggésben mondta Jézus: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!” (Mk 16,15) Még két és fél milliárd ember nem hallotta a Jézusról szóló Örömhírt.
A misszió fontos része az utolsó idők történetének. Nem szabad, hogy a szenvedések és nehézségek közepette arról elmélkedjünk, hogy időszerű-e még a misszió. Azért születtünk olyan időben, amikor minden meginog és összetörik, hogy az evangéliumot hirdessük! Nem tarthatjuk meg magunknak az Örömhírt, mert ezzel adósai vagyunk az embereknek.
Jézus nem vonta vissza a missziói parancsot, így az érvényes ránk is, ma is, az utolsó idők keresztyéneire is.
Egy idős pápua férfi a megtérése után megkérdezte a misszionáriustól: „Mióta ismered Jézust?” „Gyermekkorom óta” – válaszolta. „És mióta ismeri az, aki neked Jézusról beszélt?” – kérdezett tovább a bennszülött. „Nálunk, Európában már több száz éve ismerik Jézust” – felelte a misszionárius. „És akkor miért csak most jöttetek, hogy nekünk is elmondjátok?!”
Érezzük a vágyakozást, amely e mögött a kérdés mögött van?
Ernst és Sigrid Vatter
A
2000. évben, lapunk első számában szeretettel köszöntöm
kedves Olvasóinkat.
A mögöttünk
lévő 1900-as évek az emberiség egyik legrettenetesebb
időszaka volt: tele háborúkkal, katasztrófákkal,
rettegéssel. Ezért is van az, hogy a most kezdődő 2000-es
korszakot annyi várakozással fogadták szerte a világon.
Mi hálás szívvel
gondolhatunk – mindennek ellenére – az 1900-as évekre,
hiszen voltak ébredések, és a Liebenzelli Misszió élete
és munkája végigkísérte az egész századot. Kérjük
Urunkat, hadd legyen a Misszió szolgálata áldássá a világ
népei között!
Sok mindent várnak
a közelgő új évszázadtól és évezredtől, mi azonban arra
tekintünk, aki a királyi székben ül, és ezt mondja:
„Ímé, újjáteremtek mindent” (Jel. 21,5). Ezt a jövendőt
várjuk, és Urunk ígéreteiben reménykedünk.
A múlt évre való
visszatekintésünknek több oka is van. Az egyik az, hogy
elindulhatott – Molnár Mária után – a második magyar
misszionárius, aki Liebenzellben készült fel a szolgálatra.
Így gondolunk a Luz házaspárra és kislányukra. Imádkozzunk,
hogy az Úr erősítse meg őket, és tegye áldássá életüket
és szolgálatukat Ecuadorban. Hálaadásunk másik oka az,
hogy megnőtt az érdeklődés a misszió ügye és a
misszionáriusok iránt. Sokan csatlakoztak a Misszió
barátainak táborához, akik imádkozva és adakozva hordozzák
a misszió munkáját. Köszönjük hálás szívvel
adományaikat, és kérjük Urunkat, hogy pótolja ki lelkiekben
is anyagi segítségüket. Hálaadásunk harmadik oka, hogy az
előbbiek miatt megsokasodtak a tennivalók az adminisztráció
területén is (lapszerkesztés, levelezések, nyilvántartások,
számítógépes munka…). Új munkatársakat kell bevonni a
tennivalók végzésébe. Köszönjük azoknak, akik készek a
segítő szolgálatra. Bizony, ezen a téren is sok az
aratnivaló, és a munkás pedig kevés; az aratás Urától kell
elkérnünk az új munkásokat. Hálaadással kell azt is
megemlíteni, hogy a missziói szolgálat „háttérmunkája”
úgy folyik, hogy senki sem kap érte fizetést.
Újra felhívjuk a
Testvérek figyelmét arra, hogy a visszaigazolási lapon
gondosan ellenőrizzék, hogy arra a célra fizették-e be
adományukat (ha ezt külön jelezték), mint ami
nyilvántartásunkban szerepel. Sokszor nem kapjuk meg az
összes információt, s ezért van az elírás. Ha nem egyezik
valami, kérjük, jelezzék egy lapon, hogy tudjuk korrigálni.
Május 10-17
között Gisela Pfeffer missziós nővér, beszámoló körutat
tesz hazánkban. Várjuk azoknak a gyülekezeteknek a
jelentkezését (a hajdúszoboszlói címre), akik szívesen
fogadnák Gisela testvért egy gyülekezeti alkalomra.
Kérjük, közöljék, melyik nap lenne alkalmas, ha lehet, ezt
figyelembe vesszük!
Március 19-25.
között pedig a ProChrist evangélizáció kerül
megrendezésre, melyet műholdon keresztül közvetítenek
Brémából számos országba. Nálunk is látható és hallható
lesz magyar nyelven.
Mindenható
Urunk áldását kérve kedves Olvasóinkra szeretettel küldöm
testvéri köszöntésemet
Asztalos Zoltán
IRÁN – az iszlám fundamentalizmus bástyája
Hozzászoktunk ahhoz, hogy véleményünket és hitünket mind magánéletünkben, mind a nyilvánosság előtt szabadon kinyilváníthatjuk, anélkül, hogy ezért megvernének, megkínoznának, megölnének. Ha egy-egy kisebbséggel vagy személlyel törvényellenesen bánnak, azt a sajtó azonnal nagydobra veri, a nyilvánosság pedig elítéli.
Iránban azonban mások a törvények. Irán olyan ország, amely minden demokratikusan gondolkodó emberben félelmet kelt. Mikor Khomeini 1979. április elsején kikiáltotta az Iszlám Köztársaságot, megkezdődött az ország véres „megtisztítása”. A társadalmat az iszlám fundamentalizmus jegyében teljesen átalakították. Minden vallási és etnikai kisebbség ellen erőszakkal léptek fel, viszont az iszlám fundamentalizmus közel-keleti terjesztésében nagy erőkkel vettek részt.
Húszévi következetes iszlám uralom
után a következőképpen alakult a keresztyének helyzete
Iránban:
A 63 millió iráni lakos 99%-a muzulmánnak vallja magát. A fennmaradó 630 ezer lakosból becslések szerint 200 ezer keresztyén. A protestáns gyülekezetek kismértékben növekednek, a teljes lakossághoz képest azonban csökken a keresztyének aránya.
Az Irakkal folytatott harcok miatt, 1988-ig elterelődött a figyelem a belpolitikai kérdésekről, 1988-ban azonban betiltották a Bibliaszövetség működését, és bezártak minden olyan helyet, ahol keresztyén irodalom megtalálható volt. Azóta a keresztyén köröket besúgók látogatják, a konferenciák meghiúsulnak, templomokat zárnak be, és minden nyilvános evangélizációt megtiltottak. Keresztyén hitvallást tenni életveszélyes. Az embereket jelenleg csak keresztyén írásokkal, rádióadásokkal és személyes beszélgetésekkel lehet elérni. Az egész országnak, de főleg az itt élő keresztyéneknek nagy szükségük van az imádságunkra. Fanatikus embereket nem lehet logikus érvekkel, jó példákkal vagy kiváló szónoklattal meggyőzni: Istennek magának kell felráznia őket, hogy belássák, hogy amit igazságnak tartanak, az tévút. A keresztyéneknek pedig szilárd alapokon álló hitre van szükségük, bölcsességre a viselkedésükben, egységre és bizalomra egymás iránt, valamint hogy készek legyenek szenvedni hitükért.
Imádkozzunk azért, hogy az
Úr nyissa meg újra ezt az országot, mert itt él a legnagyobb
népcsoport, amely eddig még nem hallotta az evangéliumot.
Az imádság mellett van még egy lehetőségünk: hárommillió iráni él külföldön, nekik bizonyságot tehetünk az élő Jézus Krisztusról.
Detlef Krause
missziói igazgató
Hogyan reagál egy spanyol ember, amikor megmondjuk neki, hogy misszionáriusok vagyunk? „Misszionáriusok?? Ez nagyon izgalmas! Biztosan Dél-Amerikába mentek, ugye?” Mert annak ugyan nincs értelme, hogy egy olyan országban dolgozzanak misszionáriusok, ahol nincs nyomor, nincsenek természeti katasztrófák, nincs éhezés. Misszionárius az, aki életét veszélyeztetve, bozótvágó késsel a kezében igyekszik eljutni a következő településre, mert a kannibálok, akiket „meg akart civilizálni” már a nyomában vannak. A spanyolok azonban már civilizáltak, sőt, több évszázados egyháztörténelmük is van. Csak a legfontosabbról feledkeznek meg: Isten Igéjéről.
„Szokta olvasni a Bibliát?” – kérdezem egy felmérésen, amelyet időnként elvégzünk Marbellában. „A Bibliát? Hát, néha-néha.” – hangzik a válasz. „És a Bibliának melyik része tetszik a legjobban?” – kérdezek tovább. „Hát, az az igazság, hogy elég régen nem olvastam már.” A következő kérdéseimre adott válaszokból kitűnik, hogy az illetőnek soha nem volt a kezében Biblia. Határozottan kijelenti: „Az egy olyan régi könyv! Ma már nem lehet aszerint élni.”
Csütörtökön reggel a piacon állok a könyvasztalunk mögött, és az evangéliumi tévéadásunk programját osztogatom. „Hát ez meg mi?” – kérdezi egy idősebb úr. Válaszolok neki, elkezdünk beszélgetni. „Abban a vallásban hiszek, amit fiatalkoromban tanítottak meg nekem. Vannak elképzeléseim Istenről, hogy milyen ő, és mit akar tőlem. Úgy gondolom, hogy meg lehet velem elégedve.”
Egy másik alkalommal egy fiatal hölgyet kérdezek meg: „Ha Ön lenne Isten, hogyan lépne kapcsolatba az emberekkel?” Rövid gondolkozás után válaszol: „Néhány embernek elmondanám az üzenetet, aztán rájuk bíznám, hogy terjesszék el a többi ember között. De ezt a néhányat biztosan bolondnak tartanák a többiek, ha megmondanák, hogy ők Istentől hoznak üzenetet.”
Majdnem mindennap beszélgetünk az emberekkel, abban a reményben, hogy néhányan rálépnek az Istenhez vezető útra. A beszélgetésekben rengeteg véleményt hallunk Istenről és a vele szembeni megfelelő magatartásról. Jézus azt mondja, hogy egyedül Ő az út, amely Istenhez vezet, a többi pedig mind téves. Spanyolországban a tévutaknak egész erdeje található, melyben sokan tévelyegnek.
Nekünk, misszionáriusoknak, az a feladatunk, hogy azt az utat mutassuk meg a spanyoloknak, amelyet Isten az Ő igéjében nekünk is megmutatott. Ezt tesszük akkor is, amikor gyermek-bibliaórát tartunk vagy bibliaismereti tanfolyamot vagy bibliakört vasárnap. Mindezeknek ugyanaz a céljuk: megmutatni a dzsungelből kivezető utat és elmondani, hogy Istennek mindenkivel személyes terve van.
Kérjük a Testvéreket, hogy imádkozzanak velünk együtt
- Lauráért és Luciáért, akik néhány hónapja járnak a bibliaismereti tanfolyamra
- Antonióért, akinek németet tanítok, ő pedig ellenszolgáltatásképpen átolvassa és kijavítja a spanyol nyelvű prédikációim kéziratát
- Anáért, a szomszédasszonyunkért, aki el szokta küldeni gyermekeit a gyermek-bibliaórákra
- a fiúkért, akik mindennap jönnek hozzánk pingpongozni.
Köszönjük!
Theo és Carolin Hertler
két kisgyermekükkel együtt
1996 januárja óta szolgálnak
Spanyolországban
A misszió szétrombolja a kultúrát?
Gyakran hallani a következő véleményeket:
„Nem szabad senkire ráerőltetni egy vallást. ”
„A kereszteshadjáratok ideje nem tartozik a történelem fénypontjai közé.”
„Ma a térítés talán már nem véres, de a módszerek a régiek.”
„A misszió szétrombolja a kultúrát.”
Vizsgáljuk most meg ez utóbbi vádat: „A misszió szétrombolja a kultúrát.”
Mi a misszió?
A misszió lényegét nem lehet a történelemből levezetni. A misszió kezdetén ugyanis Isten áll, aki elküldte a Fiát ebbe a világba. Tehát a misszió inkarnációt, először is testet öltést, küldetést jelent. Jézus Krisztus küldése nélkül nem lenne értelme a missziónak. Jézus pedig tanítványait küldte el széles e világra, hogy Őt hirdessék. Isten missziója Jézust az emberek közé küldte, ennek folytatásaképpen pedig embereket küld a többi emberhez. Mivel emberekhez küldi az ő üzenetét, ezért az emberi kultúrákat is érinti.
Mi a kultúra?
Az életmód és a kultúra keretezi az emberi életet, mivel az ember a többi élőlénytől eltérően kulturális lény. A kultúra elsősorban nem az, amit az ember alkot vagy elindít (számos napilapban ezt mutatják be a „Kultúra” rovatban), hanem a kultúra az, ami átfogó értelemben szervezi az ember életét. Az például, hogy valaki hogyan gondoskodik környezetéről, attól függ, hogyan gondolkodik róla. Egy példa: Németországban az idősebbet vagy magasabb rangút engedjük előre az ajtónál, ezzel tiszteletünket és figyelmességünket fejezzük ki. Zambiában azonban úgy viselkedünk udvariasan, ha előre megyünk. Ezzel azt fejezzük ki, hogy védelmezően elé állunk, és nem rejtünk semmit a háta mögé. Mindkét szabálynak van értelme az adott kultúrában. Mindkét szokás lehetővé teszi a békés egymás mellett élést.
Minden kultúrának megvannak azonban az árnyoldalai is. Németországban fontosnak tartják az igazságot és az igazságosságot. „Az igazságot terítsük az asztalra, kerül, amibe kerül!” – tartja a mondás. Nem számít ilyenkor a megfelelő idő és a megfelelő hangnem. Sokakat súlyosan megsebeznek ilyenkor. Az ilyen „igazságszeretet” nemcsak megnehezíti az egymás mellett élést, hanem tönkre is teszi azt.
Zambiában is érvényesíteni szeretnék az igazságot, de nem teszik az „asztalra”, hanem az „asztal” alatt hagyják. A problémák így nem oldódnak meg, hanem a mélyben tovább nőnek. Óvni szeretnék az embert, de ez is nem csak kellemetlenné teszi az egymás mellett élést, hanem lángra lobbant más problémákat is.
A magatartáskultúra mindkét esetben megnehezíti az egymás mellett élést. Ostobaság lenne ezt mondani: „Hagyjátok a németeket továbbra is így tenni. Ne romboljátok szét a kultúrájukat!” Vagy: „Hagyjátok a zambiaiakat békén. Nem szabad befolyásolni a kultúrájukat!” Ehelyett arról kellene gondolkodni, hogyan lehetne megoldani ezeket a kulturális problémákat.
A kultúrák általában megingathatatlanok és időtállóak, mégis szükségük van változásokra és változtatásokra (függetlenül attól, hogy végeznek-e ott missziót vagy sem), mivel a világ is állandóan változik.
Fontos szem előtt tartani, hogy Krisztus minden emberhez jött, és minden embert a maga kultúrájában akar személyesen megszólítani. Az evangélium az élet minden részét át akarja járni, és meg akarja változtatni a káros szokásokat.
A misszió nem
rombolja szét ugyan a kultúrát, de törekszik arra, hogy abban
Isten szerinti változások jöjjenek létre.
Robert és Rita Badenberg
Két fiukkal 1989 óta
szolgálnak Zambiában.
A misszionárius egy különleges hitű ember
A misszionárius valóban Isten küldetésében utazik és szolgál, de ez nem teszi őt különleges emberré. Megmarad a jelleme, megmaradnak erősségei és gyengéi, a testi és lelki szükségletei. Sokszor semmi „hőstettet” sem visz véghez; átél viszont csalódásokat, kudarcokat, félelmet, bátortalanságot, vitákat, betegséget, veszélyt és minden egyebet, amit mi is ismerünk a mindennapjainkból. Tehát nem a misszionárius a különleges, hanem a hivatása, amelyet Istentől kapott. Ne lepődjünk meg tehát, ha egy találkozásnál a misszionáriusnak egészen emberi tulajdonságait fedezzük fel.
A misszionárius szegény embereknek segít távoli, trópusi országokban
Megdöbbentő, hogy ez az elképzelés egyáltalán felmerült valakiben is, hiszen az Úr Jézus világosan megmondta: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” Nem beszélt sem meghatározott földrajzi területekről, sem népcsoportokról, nem hangsúlyozta sem a nagyvárosokat, sem az őserdei falvakat. Az egész világ legyen fontos számunkra! Misszionáriusokra minden országban szükség van, függetlenül attól, hogy fejlett vagy fejlődő, szegény vagy gazdag, éghajlatát tekintve meleg vagy hideg. A missziói munka célja az, hogy a Jézus Krisztusban való hiten keresztül kapcsolatba kerüljenek az emberek Istennel, és ezáltal bűnbocsánatot, segítséget és reménységet kapjanak.
A misszionáriusnak teológiai végzettségre van szüksége
Ha arra gondolunk, hogy a tanítványok „írástudatlan és iskolázatlan emberek” (ApCsel 4,13) voltak, és mégis igen „jó” misszionáriusok, akkor ez a vélemény nem állja meg a helyét. Természetesen fontos a végzettség, de nem létfontosságú ahhoz, hogy valaki missziói munkát végezzen. Manapság számos országban hivatalosan nem szabad missziói munkát végezni, tehát csak valamilyen szakmában helyezkedhet el külföldi állampolgár. Ilyen helyen is fontos a keresztyén hit pontos és részletes ismerete, de nem szükséges teológiai végzettség.
A misszionárius nagyon egyszerű, szegényes körülmények között él
Talán bennünk is él egy kép az őserdei misszionáriusokról, akiknek se vizük, se áramuk nincs, vacsorára pedig cserebogárlárva-befőttet esznek. Az idők azonban megváltoztak. Ma a misszionáriusnak úgy kell kialakítania az életvitelét, hogy vagyoni helyzetük és az életszínvonaluk ne távolítsa el őket a körülöttük élő emberektől. A fejlett gazdaságú országokban, mint például Japán, Franciaország és Tajvan, a misszionáriusok ugyanúgy élnek, mint az ország állampolgárai. A lényeg az, hogy a misszionárius beilleszkedjen az országba és annak lakói közé, és hitelesen adja tovább nekik az evangéliumot.
Detlef Krause
missziói igazgató
Van-e még szükség missziói munkára Tajvanon?
Németországi tartózkodásunk alatt, amelyet 1997-98-ban a Dinkelsbühlnél fekvő kis szülőfalumban, Wolfertsbronnban töltöttünk, meghívtuk szomszédainkat. Diafilmek és énekek segítségével akartunk beszámolni a Tajvanon végzett munkánkról, és szerettünk volna betekintést nyújtani a külföldön folyó életünkbe. Az este jól sikerült, a szomszédok élénken érdeklődtek.
Mégis, pár nap múlva egy asszony elmesélte, hogy az egyik szomszédasszonyuk borzasztóan felbosszantotta magát emiatt az este miatt. „Miért nem maradnak a fiatalok otthon és segítenek a szüleiknek? Mi értelme van egyáltalán ennek a külföldi munkának? Hiszen sokkal jobb lenne, ha ezek ketten otthon maradnának, és lehetővé tennék, hogy a szüleik örömüket leljék az unokáikban. Minek kell mindkét lányuknak (a testvérem és a férje misszionáriusként dolgozik Zambiában) a szép Wolfertsbronnt elhagyni, és olyan messzire elköltözni?” Nem értette meg a munkánk értelmét, és a missziós munkát elfecsérelt időnek tartotta.
Miért kell vallási meggyőződésünket más emberekre ráerőltetni? Hiszen mindenki a maga módján üdvözülhet.
Szükség van még egyáltalán missziós munkára? Nem lenne jobb, ha otthon maradnánk? Végül is a saját országukban élő keresztények mégiscsak jobban el tudják érni a saját népüket.
Újra és újra hallottuk ezeket a kérdéseket, és néha ezek az én kérdéseim is. Azonban újra és újra ugyanarra a válaszra jutok: Tajvanon még mindenképpen szükség van a munkánkra, mert mások vagyunk, mint tajvani munkatársaink, és külföldiekként tudunk olyan dolgokat tenni, amit ők bennszülöttekként nem.
Ja-ting
Mikor ez év februárjában németországi tartózkodásom és a nyelvi felfrissítés után ismét elkezdtem munkatársként dolgozni a Wun-Hua Főiskola diákkörében, a kör csak egy kis, öt-tíz tanulóból álló csoport volt. Néhány hét elteltével már alig jött el valaki. Több segítő volt, mint tanuló. Mit kellene tennünk? Az egyik munkatársnőmmel rendszeresen imádkoztunk, és elhatároztuk, hogy minden hétfőn meghívókat fogunk osztani az iskola bejáratánál. A tanulókör keddenként volt. Először hat olyan új tanuló jött, akik nagyon szerettek volna külföldiekkel angolul beszélgetni. A következő alkalommal nyolc lány látogatott el az iskolából hozzánk, de mások, mint először. Azért jöttek, hogy angolul beszéljenek. Klaus-Dieter szakított időt arra, hogy beszélgessen velük. A harmadik héten ismét új lányok jöttek. Ők sem – mint ahogy az előző tanulók sem – hallottak még soha a keresztény körünkről. Ezen az órán az emberi kapcsolatokkal összefüggő problémákról volt szó, és ez nagyon érdekelte őket: feszült figyelemmel hallgatták munkatársnőnket. A következő alkalommal ugyanezek a lányok jöttek el, és azután megint csak ott voltak. Ami még ennél is jobb volt: még a barátnőiket is magukkal hozták!
Ja-ting egyike volt ezeknek a lányoknak. A főiskola utolsó évfolyamára járt, és fontos vizsgák előtt állt. A hatalmas iskolai terhelés ellenére minden kedd este eljött a diákkörre. Meg voltunk lepődve. Az iskolai szünet előtt írt nekünk, munkatársaknak egy levelet. Megköszönte a szeretetet, amelyet iránta tanúsítottunk: „A főiskolán eltöltött három évem alatt ezek voltak a legszebb óráim, amelyeket átéltem. Az iskolában egy buddhizmussal foglalkozó munkakört is ajánlottak, de ez a vallás nem tudta megválaszolni kérdéseimet, belsőleg üres maradtam. Tetszett nálatok a baráti légkör, és az énekeket is szívesen énekeltem. Már imádkozni is próbáltam. Nem tudom, hogy Isten hall-e engem, de valahogy érzem, hogy velem van, és hogy tud nekem segíteni.”
A körünkből egyedül ez a lány jelentkezett a főiskolások számára rendezett júniusi csendesnapokra. Ez nagyon bátor tett volt, mert a kínaiak általában csak csoportosan jelentkeznek. Ő viszont kérdéseire további válaszokat keresett. Nagy örömöt jelentett számunkra, munkatársak számára, hogy ez a lány a csendesnapok alatt Jézus mellett döntött. Teljes életet akart élni, és felismerte, hogy Jézus határtalanul szereti. Először érezte, hogy valaki igazán elfogadja, nem volt szüksége rá, hogy álarcokat vegyen fel, önmaga lehetett. Boldog volt, hogy végre választ kapott arra a kérdésre, hogy mi az élete értelme. Viszont hogyan élhette volna át ezt az örömöt az életében, ha mi nem indulunk el, és nem hívjuk meg?
Feladatok
Tajvani misszionáriusokként abban látjuk feladatunkat, hogy az ottani munkatársainkat a munkájukban támogassuk, és azokat a feladatokat is magunkra vállaljuk, amelyeket ők talán nem olyan szívesen tesznek meg. A tajvaniak például nem szívesen mennek az utcára embereket meghívni.
Amikor tajvani munkatársnőmmel az iskola előtt hívogattam a fiatalokat, ő eleinte tartózkodónak tűnt, de néhány „bevetés” után már kedvét lelte ebben a munkában. A mi három éves Ben-Dávidunk is attrakciónak számított a diákok között. Szívesen fogadtak el tőle meghívót, és megálltak, hogy beszélgessenek vele.
Ezen kívül nekünk külföldieknek megvan az az előnyünk, hogy a tajvaniak nagyon szívesen érintkeznek velünk, egyszerűen csak azért, hogy kipróbálják az angoltudásukat. Ezáltal nagyon gyorsan tudunk kapcsolatokat teremteni, és vonzó pontjai vagyunk a gyülekezetnek.
További lehetőségek rejlenek abban, hogy a tajvaniak legtöbbször nagyon gyorsan felteszik a kérdést: „Miért hagytad el a szép országodat és jöttél hozzánk?” Németország is, de főképpen Amerika olyan országok, amelyek után minden tajvani vágyakozik. Ott mindennek szebbnek és jobbnak kell lennie. Vajon miért hagyja el egy külföldi a rokonait, és a barátait és jön az ő országukba, nem pénzt keresni, hanem Isten szeretetéről beszélni? Nehezen értik meg ezt, de megsejtenek valamit az e mögött rejlő szeretetből, és emiatt szívesen hallgatnak minket.
Végül mi, misszionáriusok, már a létünkkel is felhívjuk a szigeten élő keresztények figyelmét a kérdésre: ez Isten elhívása számomra? Azt szeretné Isten, hogy én is a misszióban dolgozzam? Tanulókkal már sokat beszélgettem erről a kérdésről és így pusztán a jelenlétemmel tanúbizonyság, és emlékeztető lehetek számukra.
Külföldiként természetesen soha sem fogom a nyelvet olyan jól beszélni, mint kínai munkatársaink. Bizonyára el fog telni még jó pár év az országban, amíg a tanulók és a hallgatók valamennyi problémáját teljes mélységében meg tudom érteni. Sok mindent jobban tudnak tajvaniként, mint én, és örülök ennek. Akkor ez mégis azt jelenti, hogy emiatt nincs is már rám szükségük? Ha ezek a kérdések felmerülnek bennem, a munkatársnőm újra és újra a következő tényre emlékeztet: „Hogyan lehetnének misszionáriusok egy olyan országban feleslegesek, amelyben nem több mint két-három százalék keresztény él? Tajvanon mindenütt hiányoznak a főállású munkatársak. A kínaiak aratása hatalmas, de hol vannak a munkások?” Tajvani munkatársaink még akkor is örülnek a munkánknak, ha mi nem tudunk annyit teljesíteni, mint ők. Megerősítenek minket abban a bizonyosságban, hogy Isten ide hívott el bennünket, és abban, hogy munkánkat a megfelelő helyen végezzük.
Így tehát szívesen vagyunk Tajvanon, és örülünk annak, hogy a szüleink teljes mértékben támogatnak minket - imádságban és adományokkal. Örömmel járultak hozzá, hogy elutazzunk, még akkor is, ha ez nem mindig könnyű számukra, és ha ezt a falubeli szomszédok nem értik meg.
Erika Volz,
férje Klaus-Dieter, két gyermekük van, Erika foglalkozása
bankár. Elvégezte a Liebenzelli Misszió Teológiai
Szemináriumát, 1993 óta Tajvanon, a mandarin-kínai nyelvi
képzés után az ifjúsági munkában dolgozik.
Kanada
A legutóbbi kanadai népszámlálás (1991) alkalmával 250 ezer muzulmánt regisztráltak (a lakosság 1%-a), akik hatvan különböző országból származnak. Hatvan százalékuk külföldön született, és az elmúlt húsz évben vándorolt be Kanadába.
Akik a második világháború után, a hatvanas évek elejéig telepedtek le Kanadában, azok nagyrészt magasan képzett, a nyugati kultúrába már beilleszkedett muzulmánok voltak, akik részesülni szerettek volna Kanada gazdasági jólétében.
1966-tól 1970-ig tanulatlan, indo-pakisztáni származású munkások ezrei mentek Kanadába, menekülve a kelet-afrikai vagy a nagy-britanniai hátrányos megkülönböztetés elől. Az utóbbi években is egyre többen menekülnek Kanadába Dél-Libanonból, Iránból, Afganisztánból és Szudánból.
A legtöbb bevándorló a városokban telepedett le. A hetvenes évekig még nem voltak mecsetjeik és iszlám-központjaik, ma viszont mindenfelé mecseteket és a mecsetek mellé épült korániskolákat, kulturális oktatóközpontokat és iszlám karitatív szervezeteket lehet látni.
Ahogy Nagy-Britanniában és más nyugat-európai országokban is, Kanadában is az egyetemek válnak a szélsőséges muzulmán csoportok és személyek „székházává.
1997 decemberében az iráni kormány felhívást intézett „az Amerikában és Kanadában tanuló iráni hallgatók Iszlám Szervezeté”-hez, amelyben hangsúlyozza, hogy a hallgatók legfőbb feladata, hogy terjesszék az „életet adó, forradalmi iszlám gondolatokat”.
Kanada büszke multikulturális örökségére, amelyben az alkotmány és a törvények biztosítják a szólás- és vallásszabadságot. A probléma csak az, hogyan kezelje az ország azokat az embereket, akik nem akarnak beilleszkedni a liberális társadalomba, akik elutasítják a liberális-szociális normákat, akik elutasítják azt a szabadságot, amelyet saját maguk által választott hazájuk ad nekik; sőt, akik maguk akarják azt az ott élőknek megszabni…?
ISIC Bulletin
Kambodzsa
A Vörös Khmer nevű terrorszervezet egyik vezetője hitre jutott Jézus Krisztusban. Bevallotta bűneit a fővárosi bíróság előtt, és vállalja az azokért járó büntetést. Az ötvenhat éves Kang Kek Ieu 1975-től 1979-ig, a kommunizmus alatt, a fővárosi kihallgató-központ vezetője volt, ahol legalább tizennégyezer embert kínoztak és öltek meg. A rendszernek 1,7 millió kambodzsai áldozata volt.
Christopher LePel kanadai misszionárius vezette Krisztushoz Kang Kek Ieu-t. LePel szüleit és két testvérét a Vörös Khmer ölte meg. Megtérése óta Kang Kek Ieu, névtelenül, nyugati segélyszervezeteknek dolgozott Nyugat-Kambodzsában.
idea
AIDS-árvák Afrikában
Megrendítőek a legfrissebb hivatalos becslések az AIDS afrikai terjedéséről. Az AIDS-ben meghalt szülők gyermekeinek száma Malawiban 1,2 millió, Zambiában 1,3 millió, Tanzániában pedig 3 millió. A huszonhárom afrikai országban összesen 15 millió AIDS-árva gyermek él. Ha számuk az eddigiekhez hasonlóan nő, 2010-re 23 millió gyermek lesz hasonló helyzetben.
Afrikai missziói munkánk során nem hunyhatunk szemet ez előtt a tragédia előtt. 2000. január végén Malawiban konferenciát tartunk a következő címmel: „Szolgálat az AIDS-árvák között”. Szeretnénk az egészségügyben dolgozó misszionáriusainkat kiképezni az AIDS-betegek között végzendő munkára.
Kérjük, hogy az ezzel kapcsolatos terveket, döntéseket Testvéreink hordozzák imádságban!
Detlef Krause
missziói igazgató
Nehéz kezdet Spanyolországban
Misszionáriusok körlevelei
„Nem ebből az országból. Nem vendégmunkásnak lenni. Tanulom a spanyol nyelv…”
Körülbelül így hangozhat az, amikor megpróbálunk kapcsolatot teremteni az itteniekkel. Nincs más választásunk, mint alkalmazni az eddig tanultakat, mivel nemrégen még senkit sem ismertünk itt, Cordobában, aki tudott volna németül. Sokszor elég szánalomra méltóaknak tűnhetünk, amikor nem értünk semmit abból, amit nekünk mondanak. Egy huszonöt lakásos házban lakunk, sok-sok spanyollal körbevéve. Nagy öröm volt számunkra, amikor megtudtuk, hogy két emelettel fölöttünk egy hívő család lakik, amely a cordobai gyülekezethez tartozik. Csak csodálni tudtuk, milyen tökéletesen gondoskodott Isten számunkra lakásról. Ez a család már többször segített nekünk gyakorlati dolgokban, és jó tudni, hogy ilyen közel laknak hozzánk, annak ellenére, hogy a nyelvi korlátok miatt még alig ismerjük egymást.
Júliusban én (Reinhold) elkezdtem német nyelvet tanítani az itteni egyetemen, Katharina pedig hetente kétszer két nyelvórát vett egy magántanárnőtől.
Július végén egy német lány, Ann-Katrin Mauer jött hozzánk egy pár hónapra azért, hogy vigyázzon gyermekeinkre, amíg mi tanulunk. Így három hónapig mindketten tudtunk spanyolt tanulni. A nyelviskolában főleg arabokkal tanultunk együtt, de mindenféle egyéb nemzetiségűekkel is; egy idő óta azonban svédekkel osztjuk meg az iskolapadot. Többször volt lehetőségünk jót beszélgetni velük a hitről, és arról, miért vagyunk mi itt. Jelenleg egy jó nyelviskolát keres Katharina, mert délelőttönként megint itthon kell maradnia.
A július és az augusztus nagyon forró hónapok Cordobában, gyakran kúszik a hőmérő higanyszála negyven fok fölé. Mindenki, aki csak teheti, elutazik ezekre a hónapokra üdülni. Sok üzlet teljesen bezár, mások csak 18 óra után nyitnak ki. Az utcák 15 és 18 óra között teljesen kihaltak, csak egy-egy turistát lehet ilyenkor látni, aki félig kiszáradva az óvárosban vonszolja magát. 21 óra után aztán újra megtelnek az utcák. A parkokban és bárokban találkoznak az emberek, a kisgyermekes családok pedig a játszótereken vannak sokszor még éjfél után is. Mi azonban örültünk, ha csemetéink német módra este lefeküdtek, és nyugodtan meg tudtuk írni a házi feladatainkat. Ez az időszak elég nehéz volt, nem tudtunk a délutáni hőségben a gyermekekkel sehova elmenni. A nyár végén aztán csökkent a meleg, és esett is az eső, amelynek az egész ország örült, mert már több mint egy éve nem esett kiadós csapadék.
Ideköltözésünk óta kerestünk egy gyülekezetet, ám ez egyáltalán nem volt könnyű; mivel nyáron a legtöbben szabadságon voltak, egyetlen gyülekezetben sem volt gyermekmegőrzés. Itteni szokás szerint az istentiszteletek kétórásak, amit csemetéink nagyon nehezen bírtak ki. Végül, nemrég találtunk egy gyülekezetet a közelünkben, ahova gyalog is eljuthatunk. Reméljük, hogy hamarosan barátokra is lelhetünk! Éppen egy új termet építenek, így Reinhold is kétkezi munkájával tud segíteni.
Az elkövetkező időszak is sok kihívás elé állít; nem könnyű egyszerre a gyermekekkel, az iskolával, a tanulással és a barátokkal foglalkozni. Újra és újra elcsüggedünk és nem látunk kiutat. Kislányunk, Anna-Lena például időnként éktelen visítozásba kezd, amikor este le szeretnénk fektetni. A nyári hőség pedig kiszívta minden energiánkat… Aztán ott vannak a spanyol szavak, amelyek olyan nehezen akarnak a fejünkbe menni.
Isten ezt mondta Józsuénak: „Légy erős és bátor! Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened az Úr, mindenütt, amerre csak jársz” (Józs 1,9).
Nem is tudnánk jobbat elképzelni, mint amit itt Isten ígér. Óriási szükségünk van erre a bizonyosságra, hogy velünk van az Úr. Micsoda szegény élet az, amelyből ez hiányzik! Mégis, sokszor megpróbálunk magunk megoldani valamit, átverekedni magunkat valamin…
Azt kívánjuk levelünk minden kedves Olvasójának is: élje át mindig Isten jelenlétét.
Köszönünk minden levelet, minden imádságot és minden anyagi támogatást.
Reinhold és Katharina Frasch
gyermekeik:
Nicolai és Anna-Lena
1986-ban, 25 évesen születtem újjá. Nem mondhatom, hogy megtérésem óta vonzódom a külmisszióhoz. Hazám lelki sötétségét látva sohasem jutott eszembe, hogy más országban kellene szolgálnom az Urat.
1991-ben egy testvérem meghívására jutottam el Tóalmásra, ahol a rendszerváltozás után először tartott Magyarországon egyhetes próbatanfolyamot a Wycliffe [ejtsd: viklif] Bibliafordító Társaság. Ezen a héten a szervező holland házaspár (Piet és Yoka Koen) és meghívott misszionáriusok adtak ízelítőt a bibliafordítók munkájából. Napközben mi, résztvevők is belekóstolhattunk a nyelvészkedésbe, és megtudtuk, milyen sokrétű feladatról van szó. A fordításhoz először le kell írni az eddig csak beszélt nyelveket. Ha megvan az ábécé, a fordítással párhuzamosan elkezdődhet az írás-olvasás oktatása. Hiszen nem sokat érne a lefordított Biblia, ha azt az emberek nem tudnák elolvasni. Esténként diaképes beszámolókon láthattuk, hallhattuk, hogyan dolgoznak a bibliafordítók olyan népek között, amelyek idáig nem olvashatták anyanyelvükön Isten Igéjét. Mi is meglepődtünk, amikor meghallottuk, mennyi ilyen nép él a világon. A 6700 beszélt nyelvnek kevesebb, mint egyharmadán olvasható a Szentírás hosszabb-rövidebb részlete. A teljes Bibliát pedig mindössze 319 nyelvre fordították le eddig.
Talán azért volt rám mindez olyan nagy hatással, mert a saját megtérésem is az Ige olvasásakor történt. Az egész életem megfordult azon a napon, amikor Isten személyes szava megszólított: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézsaiás 43,1). Hívőként azóta is naponta tanít, bátorít és vezet az Ő drága Igéje. A Wycliffe tóalmási hetén rádöbbentem, hogy emberek milliói élnek ettől a kincstől elzárva. Hogy a sokrétű feladatnak miért éppen az írás-olvasás oktatás része ragadott meg, azt csak az erről beszámoló misszionáriusnő személyes példájával tudom magyarázni, amit annyira vonzónak találtam.
Egy ilyen hétnek a végén elhangzik a felhívás is: „Kérdezd meg az Urat, hogy nem ebben a szolgálatban van-e a helyed!” Ez a mondat egyenesen nekem szólt. A magam részéről örömmel igent tudtam volna mondani erre a csodálatos feladatra. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a munkát, amellyel teljesen azonosulni tudnék. Évek óta vártam ebben a dologban Isten útmutatását. 1983 óta a külkereskedelemben dolgoztam, amit soha nem szerettem. Megtérésem után arra számítottam, hogy az Úr megmutatja azt a helyet, ahol minden képességemmel, örömmel szolgálhatom Őt. Isten azonban nem hagyta magát siettetni. Hiába kérdeztem lelkesen ennek a hétnek a végén, nem adott határozott választ. Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy Ő 1991 nyarán valami konkrét lépést várna tőlem. Maradtam tehát a külkereskedelemben, mert azt tudtam, hogy egyéni akcióknak semmi értelme, ha valóban Őt akarom követni. A bibliafordítást azonban nem tudtam elfelejteni.
Néhány év múlva elérkezett az idő, amikor munkahelyet változtathattam. Első gondolatom a Wycliffe volt. Isten azonban hallgatott. Hiába türelmetlenkedtem a korom miatt: „Uram, már 33 éves vagyok, és még a felkészülés...”. Ő nem sietett. Szükségesnek látta, hogy még megtanuljak néhány fontos dolgot egy másik missziónál. Így kerültem 1994. február 1-jén a Vasárnapi Iskolai Szövetséghez (VISZ) mint titkárnő, angol tolmács és háziasszony. Igazán boldogan végeztem a munkámat a gyermekmunkások közösségében, mert tudtam, hogy az Úr vezetett erre a helyre. A Wycliffe azonban nem ment ki a fejemből. Még a VISZ-ben való bemutatkozáskor is a bibliafordításról beszéltem – magam sem értettem, miért.
1996 januárjában az Úr hazavitte legjobb barátnőmet és imatársamat, Gáspárdy Juditot. Amikor elbúcsúzott tőlem, így vigasztalt: „Hiszen te úgyis elmégy a misszióba!” Ennek az évnek a végén Isten váratlanul megnyitott egy ajtót. A tóalmási hét holland szervezője azt javasolta, végezzek el egy igazi Wycliffe tanfolyamot, hogy világosabban láthassam Isten akaratát. 1997 nyarán – minden akadály ellenére – kijuthattam egy nyelvészeti kurzusra Angliába. Az ott szerzett tapasztalatok csak erősítették vonzalmamat a bibliafordítás iránt. Ugyanakkor én lepődtem meg leginkább, amikor rájöttem, mennyire nem vagyok kész mindent hátrahagyni és feltétel nélkül igent mondani Isten hívására. Atyám azonban türelmes volt. Nem erőltetett, csak biztatott, bátorított. A VISZ-ben is kaptam néhány hónapot, hogy eldönthessem: megyek vagy maradok. Isten minden félelmem és visszahúzó erő ellenére csodálatosan elvégezte, hogy a megadott határidőre, 1998. januárjára bizonyosságra jutottam akarata felől: igent mondtam a bibliafordításra.
A felkészülés részeként 1998 szeptemberétől 1999 júliusáig elvégeztem egy egyéves bibliaiskolát Angliában. Jelenleg, 1999 októberétől a Wycliffe angol központjában folytatok speciális nyelvészeti tanulmányokat, melyeket 2000 júniusában fejezek be. Néhány hónap itthonlét után következik egy három hónapos próbaidő majdani szolgálati helyem közelében, ezután küldenek ki a célállomásra.
Hogy hová? Engem is megkérdezett a misszió, hol szeretnék szolgálni. Valahogy ösztönösen nyelvrokonainkra gondoltam, először az Uralon túl élő ugor népekre. Az a terület azonban Szibéria, melynek hidege visszariasztott. Közben hallottam a magarokról, akik Tibettől délre, Nepálban élnek. Rokonságunkra több érdekes jel utal: az ő ősi írásuk is rovásírás volt (amit ma már nem használnak); koporsóban temetik el a halottaikat, és kopjafát állítanak a sírra, míg a körülöttük élő népek elhamvasztják a halottaikat.
A jelentkezési lapon azért mindkét területet megjelöltem. Ám úgy tűnik, Isten is lezárta utamat Szibéria felé, mert onnan már megjött a válasz: ők nem tudnak fogadni. Nepálból csak júliusban várható a döntés. Közben megtudtam, hogy egy kanadai házaspár néhány éve befejezte az Újszövetség magarra fordítását, de a munkának az a része, amelyet én szeretnék végezni, az írás-olvasás oktatása, még befejezetlen…
Csépe Andrea
Ha valaki szeretné Csépe Andrea
körlevelét rendszeresen megkapni, írjon
Müller
Margitnak,
1025
Budapest, Csévi u. 26.
Tel: 394-21-94
„Téli ünnepek” egy évszakok nélküli országban
Az eltelt három hónap alatt sok mindent láthattunk és élhettünk át itt Ecuadorban. Nyelvtudásunk gyarapodása, valamint a személyes kapcsolatok kialakulása sokat segít abban, hogy az itt élő emberek gondolkodását, hitét, kultúráját egyre jobban megismerjük.
Ecuadorban az évet nem lehet az évszakok alapján felosztani, mivel itt nincs ősz, tél, tavasz vagy nyár. De a spanyol, illetve európai „örökség” révén az év különböző ünnepkörei itt is jelen vannak. Szeretnénk most három „téli ünnepről” beszámolni, amelyeket itt-tartózkodásunk alatt átéltünk.
Az első ünnep
a „Dia de los difundos” volt, amelyet itt november 2-án
tartanak. Ez a nálunk „Halottak napjának” nevezett
ünnepnek megfelelője. Ezen a napon a temetők megtelnek
emberekkel. Már korán reggel lehet látni az utcán vonuló
családokat. Koszorúkat, virágokat, képeslapokat visznek
magukkal, és ha valakinek még szüksége lenne valamire, az
könnyen beszerezheti a temető előtt sorakozó árusoknál. A
temető előtti utcán végig különböző vásári pavilonok
állnak, ahol ennivalót (pirított disznóbőrt és
krumplit), fagylaltot, speciálisan erre a napra lila
papírból készített koszorúkat, virágcsokrokat és
képeslapokat lehet vásárolni minden árkategóriában. Az
emberek kegyessége ezen a napon igazi üzletté válik. Amikor
beléptünk a temetőbe, nagyon elcsodálkoztunk. Nem az otthon
megszokott temetői csend és nyugalom fogadott bennünket,
hanem nagy, nyüzsgő tömeg. Az emberek tolongva, hangos
társalgás közepette próbálják a szűk kis utakon a családi
sírt megközelíteni. Néhány helyen látni ácsorgó
embereket, akik egy Mária-szobor előtt éppen keresztet
vetnek, vagy csókolgatják a lábait. A sírköveken vagy a
földön, itt is, ott is ücsörögnek a temetőlátogatók.
Délben aztán kicsomagolják a magukkal hozott vagy a temető
előtt vásárolt ebédet, s a temető egyszerre csak egy
„piknik park”-ká változik. Ennek a napnak speciális
menüje van: a „Colada Morada” (lila innivaló) és egy
emberformájú kalács. Mindkettő nagyon finom!
Az emberek nemcsak addig maradnak a temetőben, amíg a sírra helyezik a hozott kegyeleti tárgyakat, hanem sokan az egész napot itt töltik. Azokban a falvakban és városokban, ahol sok indián lakik, a sírokra ennivalót helyeznek, mielőtt hazamennek. Azt gondolják ugyanis, hogy a meghalt indiánlelkek éjszaka előjönnek, és magukkal viszik ezeket az ételeket. Ez a példa jól szemlélteti, hogyan szövődik össze az animizmus (az a hit, hogy a meghalt lelkek közöttünk vándorolnak, és hatalmuk van arra, hogy befolyásolják az életünket), és a katolikus hit ebben az országban. Sokan nem a hitük miatt jönnek ezen a napon a temetőbe, hanem megszokásból és az „Anyaegyháztól” való félelemből. Sok katolikus ember azt hiszi, hogy kapcsolatuk van halott lelkekkel, illetve, hogy különböző adományokkal vagy az „atya” közbenjáró imádsága által sikerül halottaikat a tisztítótűzből a mennybe juttatniuk.
Természetesen vannak, akiknek ez a nap
semmi mást nem jelent csak egy nagy családi találkozót.
A második nagy ünnep a karácsony volt. Először azt hittük, hogy ez bizonyára nagyon hasonló lesz az otthonihoz.
De azon túl, hogy a kertben virágok nyílnak, és odakinn hétágra süt a nap, miközben a szobában karácsonyfaégők világítanak, azért néhány dolog itt másképp zajlik, mint nálunk. Ecuadorban például nincs karácsony másnapja.
December 24-én este a családok együtt vannak. Együtt elkészítik az ünnepi vacsorát, ami itt amerikai hagyományok szerint pulykasült. Ha valakinek ez túl drága, az tyúkot eszik. Az ünnep annyira a családhoz kötött, hogy a legtöbb templomban szenteste nincs istentisztelet. Így kis családunkkal mi is otthon ünnepeltünk. Minden nagyon nyugodt volt este 10 óráig, amikor is hangos zenére lettünk figyelmesek. Mivel egyre hangosabb lett, kimentünk az utcára. Érdekes kép tárult elénk. Hosszú embertömeg vonult az utcán. Elől egy glóriával ékesített asszony ült egy szamáron, amelyet egy férfi vezetett. Ők voltak Mária és József. Mögöttük három „király” vonult, a napkeleti bölcsek szerepében. Azután jött a csendben sétáló embertömeg és végül a zenészek. Ezt a menetet úgy nevezik itt, hogy „a gyermek sétája”. Máriát és a gyermeket (Jézust) végigvezetik a város utcáin, ami hitük szerint áldást hoz az itt élő emberekre és mindazokra, akik figyelnek erre a menetre és csatlakoznak hozzá.
December 25-én reggel újra megismétlődik ez a menet. Karácsony napjaiban az utcák szó szerint terítve vannak koldusokkal, akik között rengeteg gyermek van. Ha a városban csak egy 15 perces elintéznivalónk volt, akkor ez alatt az idő alatt legalább tíz koldus állított meg bennünket. Mások becsöngetnek, és pénzt akarnak. Mi inkább ennivalót adunk nekik, de vannak, akik ezzel nem elégednek meg, sőt elutasítják.
A harmadik és egyben a legnagyobb (és leghangosabb) ünnep itt a szilveszter.
Hozzánk hasonlóan az ecuadoriak
elbúcsúznak az óévtől, és egy jobb újévben reménykednek.
A búcsúzást egy szimbolikus eseménnyel fejezik ki. Az emberek
papírból és rongyokból, öreg ruhákból ember nagyságú
bábut készítenek, amelyet aztán egy pódiumra az utcán
felállítanak, és pálmaágakkal körülvesznek. Ezek a bábuk
egy-egy ismert személyiséget ábrázolnak, akik az elmúlt
évben valami miatt feltűntek. Legtöbbször politikai arcok
ezek, mint ahogy ezt gondolni lehet egy olyan országban, amely
politikailag és gazdaságilag komoly krízisben van. Egyesek ezt
a figurát az autójuk motorháztetőjére erősítik fel, és
hangos dudálással viszik végig a városon. Az utcákon
hangosítókat szerelnek fel, és este hat óra körül hangos
zenével, és tánccal megkezdődik az ünneplés. Sokan este
tizenegy óra körül jönnek ki az utcára, mert a családi
ünnepi vacsora eléggé későn kezdődik. Pontban éjfélkor
leemelik a figurákat a pódiumról, az utcára dobják, és
elégetik őket. Így zárják le az elmúlt évet, és várják
a jobb jövőt. Ez sajnos nagymértékű alkoholfogyasztás
kíséretében történik, így másnap reggel a sok
„reménykedő” az utcán fekve alussza ki magát.
Mi meghívtunk két misszionárius-családot magunkhoz, akikkel először egy jót vacsoráztunk, majd énekléssel és imádsággal köszöntöttük az új évet. Jó volt hálát adni mindazért a sok jóért, amelyet Isten ránk árasztott az elmúlt évben, és imádkozni családunkért, hívő testvéreinkért, Isten országának ügyéért és mindenekelőtt az itt élő emberekért „akiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét.” (2 Tim 3,5)
Ede és Gyöngyvér Luz
Egy fekete bárány a jászol mellett
Egy nagyvárosban született egy kisfiú. Édesapját nem ismerte, és édesanyja nem nagyon szerette a kisbabát. Ezért nem sokkal a születése után beadta őt egy otthonba. Néhány hónappal később nevelőszülők vették magukhoz a kis Hendriket. Végre volt otthona! Nemsokára kishúga született, Krisztina. Hendrik hamarosan észrevette, hogy nevelőszülei őt nem szeretik annyira, mint Krisztinát, mindig húgocskáját részesítették előnyben. Ha rossz fát tett a tűzre, szülei csak ritkán szóltak érte, Hendriket azonban mindenért keményen megfenyítették. Később Hendrik az iskolában is úgy érezte, hogy osztálytársai mellőzik. Soha sem tudott igazán örülni.
Egyik éjszaka valami rettenetes történt. A szülők este vendégségbe mentek, és a két gyermeket egyedül hagyták ágyacskájukban.
– Nagyon vigyázz kishúgodra! – kiáltották Hendriknek.
Hendrik tudta, hogy húga néhány nap óta nem érezte jól magát.
– Semmi gond! Majd vigyázok rá! – válaszolta.
Éjféltájban Hendrik szokatlan zajra ébredt. Szülei zaklatottan jártak föl és alá a szobában. Hendrik felkelt, és megdörzsölte a szemét:
– Mi történt?
Anyja ráordított:
– Miért nem vigyáztál jobban a testvéredre? Meghalt…!
– Meghalt? – Hendrik nem tudta felfogni. – Csak szerencsétlenséget hozok – gondolta felindultan. – Mindig én vagyok az oka mindennek!
Az orvosok később megállapították, hogy Krisztina egy nagyon ritka betegségben halt meg.
Testvérének halála után Hendrik már nem tudott vidám lenni. Bárcsak ő halt volna meg! Hiszen nem volt a világon egyetlen ember sem, aki őt igazán szerette volna. Egyre magányosabb lett. Amikor gimnáziumba került, a tanulás nem okozott neki különösebb nehézséget, de nem talált barátokat. Senkivel sem tudott beszélgetni mindarról, ami a szívét nyomta. Otthon is hiába vágyott szeretetre és védettségre. Így Hendrik különccé vált. Gyakran bosszúsan és indulatosan válaszolt. Egyszer aztán az utcán megismerkedett néhány fiúval. Kedvesek voltak hozzá, és azt mondták neki:
– Hendrik, te jó fej vagy! Nem szeretnél közénk tartozni? – „Végre van valaki, aki szóba áll velem” – gondolta Hendrik, és azonnal beleegyezett.
– Természetesen. Veletek tartok.
Hendrik azonban hamarosan felfedezte, hogy ezek a fiatalemberek fonák dolgokkal foglalatoskodnak. Gyakran volt rossz a lelkiismerete. Ők azonban erősnek és okosnak tartották a fiút. Ez tetszett is neki. A szíve mélyén azonban csak arra vágyott, hogy bárcsak lenne egy ember, aki igazán szereti őt.
Egy viharos téli napon megismerkedett egy férfival. Lelkész volt, és nagyon kedvesen szólt hozzá. Azt mondta:
– Ugyan, látogass meg minket holnap!
– Majd meglátom – válaszolta Hendrik kitérően. Azon gondolkozott, hogy vajon mit akarhat tőle ez az ember. Igazán megbízhat benne? De aztán összeszedte bátorságát, és mégis meglátogatta a férfit és feleségét. Életében először érezte, hogy ezek az emberek szeretik őt, úgy, ahogy van. „Bárcsak a szüleim is ilyenek lennének, mint ez a házaspár” – gondolta.
Minél gyakrabban látogatta meg a lelkészcsaládot, annál több bizalom ébredt benne irántuk. Lassanként kezdett magáról is mesélni.
– Sok nehezet éltél át, Hendrik – mondta a lelkész megrendülten. Hendrik egy könnyet morzsolt ki a szeméből:
– Igen, én vagyok a fekete bárány, akit senki sem szeret.
Karácsony közeledtével a lelkész felesége karácsonyi süteményeket sütött, és mindenféle előkészületet tettek az ünnepre. Hendrik szinte mindennap meglátogatta őket. Utcai barátaitól már régen elszakadt. A karácsonyt is együtt ünnepelhette ezzel a családdal. „Milyen jó is, ha valahol elfogadják az embert! De vajon mindig fognak szeretni engem?” Ezen gondolkozott Hendrik, és elszomorodott. A lelkész és felesége észrevette, mi zajlik a fiúban. Ezért magukkal vitték abba a szobába, amelyben a feldíszített karácsonyfa állt, és együtt leültek a jászol elé.
– Nézd csak, Hendrik – szólt a lelkész. Itt vannak ezek a betlehemes alakok. Látod azt a fekete bárányt a jászol mellett? A fekete bárányokat általában értéktelenebbnek tartják, és gyakran kivetik. Ugye te is sokszor megtapasztaltad ezt?
Hendrik elgondolkozva nézte a bárányt.
– De látod, hol áll a fekete bárány? – kérdezte a lelkész.
– Igen, senki sem áll olyan közel a jászolban fekvő kisbabához, mint az – válaszolt Hendrik.
– Valóban. Éppen erről van szó! A fekete bárány azért van olyan közel az Úr Jézushoz, mert Ő éppen azokért az emberekért jött, akik fekete báránynak érzik magukat.
Aztán a lelkész beszélt Hendriknek Isten szeretetéről és arról, hogyan lehet ez a szeretet az övé is. Hendrik szeme egyszerre csak ragyogni kezdett.
– Én is szeretnék egészen közel lenni Jézushoz! Ha Ő annyira szeretett engem, hogy értem jött a földre, akkor én is szeretnék egészen az övé lenni.
Ezen a karácsonyi ünnepen Hendrik új életet kapott, és boldog lett…
Kedves gyerekek! A világon sok
gyermek él, aki Hendrikhez hasonlóan azt gondolja, hogy senki
sem szereti őt. A misszionáriusok azért mennek sokszor nagyon
távoli tájakra, hogy ezeknek a gyerekeknek beszéljenek Isten
szeretetéről. De biztos a ti közeletekben, a szomszédságban,
az iskolában is élnek ilyen gyermekek. Lehetnétek kis
misszionáriusok azáltal, hogy beszéltek nekik az Úr
Jézusról vagy adtok nekik egy Örömhír újságot, egy kis
traktátust, amely Őróla szól. (Ha szeretnétek Örömhír
újságot vagy traktátust – kis képes-szöveges szórólapot
– kapni, írjatok a Vasárnapi Iskolai Szövetség címére:
2119 Pécel, Pf. 63.)
Te már rábíztad életedet az Úr
Jézusra? Ha szeretnél többet tudni róla, részt vehetsz a
levelező-bibliaiskolában (Levelező Postaláda Klub).
Jelentkezésedet küldd el az előbb említett címre!
Nyitólap Híradóválaszték Vendégkönyv E-mail Linkek Galéria A Misszióról