Make your own free website on Tripod.com

 


Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió - Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

IX. évfolyam 1. szám                                                                                                         2000. Január

 


 

 

A misszió – időszerű feladat

Kedves Testvéreim!

IRÁN – az iszlám fundamentalizmus bástyája

A spanyol őserdőben

A misszió szétrombolja a kultúrát?

Misszió-mítoszok és a valóság

Van-e még szükség missziói munkára Tajvanon?

Hírek a nagyvilágból

Misszionáriusok körlevelei

Nyelvrokonaink közé készülök…

„Téli ünnepek” egy évszakok nélküli országban

Gyermekeknek

 

Fel

 

 

A misszió – időszerű feladat

 

„Az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jő el a vég.” Mt 24, 14

 

Időszerű még a misszió? Nincs elég tennivalónk anélkül is magunkkal és a környezetünkkel kapcsolatban?

Feltűnt-e a Testvéreknek, hogy milyen közömbösek lettünk? Nem szólal meg bennünk a „riasztó”, ha egyre kevesebben járnak istentiszteletre, nem szólalnak meg a vészharangok bennünk, ha elmarad egy-egy bibliaóra vagy imaóra.

Vajon mi lett volna, ha a missziótörténet legelején azok az emberek, akikre Isten missziói munkát bízott, ugyanilyen lemondó és közömbös emberek lettek volna? Ők azonban olyan asszonyok és férfiak voltak, akik a Megfeszítettre tekintve felismerték feladatuk nagyságát. Hagyták, hogy bolondoknak nézzék őket, kinevessék és kigúnyolják őket, csak azt nem hagyták, hogy valaki megfékezze őket.

Befejeződött ez a feladat? Visszahúzódjunk és ápoljuk inkább „hívő köreinket”? Nem! Nincs befejezve a missziói küldetés és feladat! A fenti igevers bizonyítja, hogy a misszió csak Jézus visszajövetelével ér véget. Ha csak legszűkebb környezetünket nézzük, akkor sem ülhetünk tovább tétlenül. Hányan élnek körülöttünk, akik nem ismerik Jézust!

Nem azon kellene törni a fejünket, hogy vannak-e ma nyitott ajtók a misszió előtt, amikor nincs elég emberünk arra, hogy minden nyitott ajtót kihasználjunk Isten országának építésére. Inkább azon törjük a fejünket: miért vagyunk ilyen közömbösek és kényelmesek, miért nem tudunk felállni a kényelmes fotelunkból, hogy szolgáljuk Jézust?

Nem ez a kérdés tehát: „Időszerű-e még a misszió?”, hanem ez: „Nem kötöz-e meg minket a jólétünk kényelme?”

Tudjuk a Bibliából, hogy az utolsó idők vallásos és szellemi kavarodásai egyre intenzívebbek lesznek. Tudjuk, hogy nem véletlenek a földrengések, éhínségek és háborúk. Azon se lepődjünk meg, hogy meghidegülnek még a keresztyén körök is. Jézus ezeket mind előre megmondta. Óriási léptekkel haladunk Jézus visszajövetele felé. De éppen ebben az összefüggésben mondta Jézus: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!” (Mk 16,15) Még két és fél milliárd ember nem hallotta a Jézusról szóló Örömhírt.

A misszió fontos része az utolsó idők történetének. Nem szabad, hogy a szenvedések és nehézségek közepette arról elmélkedjünk, hogy időszerű-e még a misszió. Azért születtünk olyan időben, amikor minden meginog és összetörik, hogy az evangéliumot hirdessük! Nem tarthatjuk meg magunknak az Örömhírt, mert ezzel adósai vagyunk az embereknek.

Jézus nem vonta vissza a missziói parancsot, így az érvényes ránk is, ma is, az utolsó idők keresztyéneire is.

Egy idős pápua férfi a megtérése után megkérdezte a misszionáriustól: „Mióta ismered Jézust?” „Gyermekkorom óta” – válaszolta. „És mióta ismeri az, aki neked Jézusról beszélt?” – kérdezett tovább a bennszülött. „Nálunk, Európában már több száz éve ismerik Jézust” – felelte a misszionárius. „És akkor miért csak most jöttetek, hogy nekünk is elmondjátok?!”

Érezzük a vágyakozást, amely e mögött a kérdés mögött van?

 

Ernst és Sigrid Vatter

 

 

Fel


Kedves Testvéreim!

 

A 2000. évben, lapunk első számában szeretettel köszöntöm kedves Olvasóinkat.

 

A mögöttünk lévő 1900-as évek az emberi­ség egyik legrettenetesebb időszaka volt: tele háborúkkal, katasztrófákkal, rettegéssel. Ezért is van az, hogy a most kezdődő 2000-es korszakot annyi várakozással fogadták szerte a világon.

 

Mi hálás szívvel gondolhatunk – mindennek ellenére – az 1900-as évekre, hiszen voltak ébre­dések, és a Liebenzelli Misszió élete és munkája végigkísérte az egész századot. Kérjük Urunkat, hadd legyen a Misszió szolgálata áldássá a világ népei között!

Sok mindent várnak a közelgő új évszázadtól és évezredtől, mi azonban arra tekintünk, aki a királyi székben ül, és ezt mondja: „Ímé, újjáteremtek mindent” (Jel. 21,5). Ezt a jövendőt várjuk, és Urunk ígéretei­ben reménykedünk.

 

A múlt évre való visszatekintésünknek több oka is van. Az egyik az, hogy elindulhatott – Molnár Mária után – a második magyar misszionárius, aki Liebenzellben készült fel a szolgálatra. Így gondolunk a Luz házaspárra és kislányukra. Imádkozzunk, hogy az Úr erősítse meg őket, és tegye áldássá életüket és szolgá­latukat Ecuadorban. Hálaadásunk másik oka az, hogy megnőtt az érdeklődés a misszió ügye és a misszioná­riusok iránt. Sokan csatlakoztak a Misszió barátainak táborához, akik imádkozva és adakozva hordozzák a misszió munkáját. Köszönjük hálás szívvel adományaikat, és kérjük Urunkat, hogy pótolja ki lelkiekben is anyagi segítségüket. Hálaadásunk harmadik oka, hogy az előbbiek miatt megsokasodtak a tennivalók az adminisztráció területén is (lapszerkesztés, levelezések, nyilvántartások, számítógépes munka…). Új mun­katársakat kell bevonni a tennivalók végzésébe. Köszönjük azoknak, akik készek a segítő szolgálatra. Bi­zony, ezen a téren is sok az aratnivaló, és a munkás pedig kevés; az aratás Urától kell elkérnünk az új mun­kásokat. Hálaadással kell azt is megemlíteni, hogy a missziói szolgálat „háttérmunkája” úgy folyik, hogy senki sem kap érte fizetést.

 

Újra felhívjuk a Testvérek figyelmét arra, hogy a visszaigazolási lapon gondosan ellenőrizzék, hogy arra a célra fizették-e be adományukat (ha ezt külön jelezték), mint ami nyilvántartásunkban szerepel. Sok­szor nem kapjuk meg az összes információt, s ezért van az elírás. Ha nem egyezik valami, kérjük, jelezzék egy lapon, hogy tudjuk korrigálni.

 

Május 10-17 között Gisela Pfeffer missziós nővér, beszámoló körutat tesz hazánkban. Várjuk azoknak a gyülekezeteknek a jelentkezését (a hajdúszoboszlói címre), akik szívesen fogadnák Gisela testvért egy gyü­lekezeti alkalomra. Kérjük, közöljék, melyik nap lenne alkalmas, ha lehet, ezt figyelembe vesszük!

 

Március 19-25. között pedig a ProChrist evangélizáció kerül megrendezésre, melyet műholdon keresz­tül közvetítenek Brémából számos országba. Nálunk is látható és hallható lesz magyar nyelven.

 

Mindenható Urunk áldását kérve kedves Olvasóinkra szeretettel küldöm testvéri köszöntésemet

 

Asztalos Zoltán

 

 

 

Fel


IRÁN – az iszlám fundamentalizmus bástyája

 


Hozzászoktunk ahhoz, hogy véle­ményünket és hitünket mind magán­életünkben, mind a nyilvánosság előtt szabadon kinyilváníthatjuk, anélkül, hogy ezért megvernének, megkínoznának, megölnének. Ha egy-egy kisebbséggel vagy sze­méllyel törvényellenesen bánnak, azt a sajtó azonnal nagydobra veri, a nyilvánosság pedig elítéli.

Iránban azonban mások a törvé­nyek. Irán olyan ország, amely min­den demokratikusan gondolkodó emberben félelmet kelt. Mikor Khomeini 1979. április elsején kiki­áltotta az Iszlám Köztársaságot, megkezdődött az ország véres „megtisztítása”. A társadalmat az iszlám fundamentalizmus jegyében teljesen átalakították. Minden vallási és etnikai kisebbség ellen erőszakkal léptek fel, viszont az iszlám funda­mentalizmus közel-keleti terjeszté­sében nagy erőkkel vettek részt.

IránHúszévi következetes iszlám ura­lom után a következőképpen alakult a keresztyének helyzete Iránban:

A 63 millió iráni lakos 99%-a mu­zulmánnak vallja magát. A fennma­radó 630 ezer lakosból becslések szerint 200 ezer keresztyén. A pro­testáns gyülekezetek kismértékben növekednek, a teljes lakossághoz képest azonban csökken a keresztyé­nek aránya.

Az Irakkal folytatott harcok miatt, 1988-ig elterelődött a figyelem a belpolitikai kérdésekről, 1988-ban azonban betiltották a Bibliaszövetség működését, és bezártak minden olyan helyet, ahol keresztyén iroda­lom megtalálható volt. Azóta a ke­resztyén köröket besúgók látogatják, a konferenciák meghiúsulnak, templomokat zár­nak be, és minden nyilvános e­van­gé­li­zációt megtiltot­tak. Keresztyén hitvallást tenni élet­veszélyes. Az embereket jelenleg csak keresztyén írásokkal, rádió­adásokkal és személyes beszélgeté­sekkel lehet elérni. Az egész ország­nak, de főleg az itt élő keresztyének­nek nagy szükségük van az imádsá­gunkra. Fanatikus embereket nem lehet logikus érvekkel, jó példákkal vagy kiváló szónoklattal meggyőzni: Istennek magának kell felráznia őket, hogy belássák, hogy amit igazságnak tartanak, az tévút. A keresztyének­nek pedig szilárd alapokon álló hitre van szükségük, bölcsességre a visel­kedésükben, egységre és bizalomra egymás iránt, valamint hogy készek legyenek szenvedni hitükért.

Detlef KrauseImádkozzunk azért, hogy az Úr nyissa meg újra ezt az országot, mert itt él a legnagyobb népcsoport, amely eddig még nem hallotta az evangéliumot.

Az imádság mellett van még egy lehetőségünk: hárommillió iráni él külföldön, nekik bizonyságot tehe­tünk az élő Jézus Krisztusról.

 

Detlef Krause

missziói igazgató


Fel

 

 

A spanyol őserdőben

 


Hogyan reagál egy spanyol ember, amikor megmondjuk neki, hogy misszionáriusok vagyunk? „Misszi­onáriusok?? Ez nagyon izgalmas! Biztosan Dél-Amerikába mentek, ugye?” Mert annak ugyan nincs ér­telme, hogy egy olyan országban dolgozzanak misszionáriusok, ahol nincs nyomor, nincsenek természeti katasztrófák, nincs éhezés. Misszio­nárius az, aki életét veszélyeztetve, bozótvágó késsel a kezében igyek­szik eljutni a következő településre, mert a kannibálok, akiket „meg akart civilizálni” már a nyomában van­nak. A spanyolok azonban már civilizál­tak, sőt, több évszázados egyháztör­ténelmük is van. Csak a legfonto­sabbról feledkeznek meg: Isten Igé­jéről.

„Szokta olvasni a Bibliát?” – kér­dezem egy felmérésen, amelyet időnként elvégzünk Marbellában. „A Bibliát? Hát, néha-néha.” – hangzik a válasz. „És a Bibliának melyik része tetszik a legjobban?” – kérde­zek tovább. „Hát, az az igazság, hogy elég régen nem olvastam már.” A következő kérdéseimre adott vála­szokból kitűnik, hogy az illetőnek soha nem volt a kezében Biblia. Ha­tározottan kijelenti: „Az egy olyan régi könyv! Ma már nem lehet asze­rint élni.”

Csütörtökön reggel a piacon állok a könyvasztalunk mögött, és az evangéliumi tévéadásunk programját osztogatom. „Hát ez meg mi?” – kérdezi egy idősebb úr. Válaszolok neki, elkezdünk beszélgetni. „Abban a vallásban hiszek, amit fiatalkorom­ban tanítottak meg nekem. Vannak elképzeléseim Istenről, hogy milyen ő, és mit akar tőlem. Úgy gondolom, hogy meg lehet velem elégedve.”

Egy másik alkalommal egy fiatal hölgyet kérdezek meg: „Ha Ön lenne Isten, hogyan lépne kapcsolatba az emberekkel?” Rövid gondolkozás után válaszol: „Néhány embernek elmondanám az üzenetet, aztán rájuk bíznám, hogy terjesszék el a többi ember között. De ezt a néhányat biztosan bolondnak tartanák a töb­biek, ha megmondanák, hogy ők Is­tentől hoznak üzenetet.”

Majdnem mindennap beszélgetünk az emberekkel, abban a reményben, hogy néhányan rálépnek az Istenhez vezető útra. A beszélgetésekben rengeteg véleményt hallunk Istenről és a vele szembeni megfelelő maga­tartásról. Jézus azt mondja, hogy egyedül Ő az út, amely Istenhez vezet, a többi pedig mind téves. Spa­nyolországban a tévutaknak egész erdeje található, melyben sokan té­velyegnek.

Nekünk, misszionáriusoknak, az a feladatunk, hogy azt az utat mutas­suk meg a spanyoloknak, amelyet Isten az Ő igéjében nekünk is meg­mutatott. Ezt tesszük akkor is, ami­kor gyermek-bibliaórát tartunk vagy bibliaismereti tanfolyamot vagy bib­liakört vasárnap. Mindezeknek ugyanaz a céljuk: megmutatni a dzsungelből kivezető utat és elmon­dani, hogy Istennek mindenkivel személyes terve van.

Kérjük a Testvéreket, hogy imád­kozzanak velünk együtt

- Lauráért és Luciáért, akik néhány hónapja járnak a bibliaismereti tan­folyamra

- Antonióért, akinek németet taní­tok, ő pedig ellenszolgáltatásképpen átolvassa és kijavítja a spanyol nyelvű prédikációim kéziratát

- Anáért, a szomszédasszonyun­kért, aki el szokta küldeni gyerme­keit a gyermek-bibliaórákra

- a fiúkért, akik mindennap jönnek hozzánk pingpongozni.

Theo és Carolin HertlerKöszönjük!

 

 

Theo és Carolin Hertler

két kisgyermekükkel együtt

1996 januárja óta szolgálnak Spanyolországban


Fel

 

A misszió szétrombolja a kultúrát?

 


Gyakran hallani a következő véle­ményeket:

„Nem szabad senkire ráerőltetni egy vallást. ”

„A kereszteshadjáratok ideje nem tartozik a történelem fénypontjai közé.”

„Ma a térítés talán már nem véres, de a módszerek a régiek.”

„A misszió szétrombolja a kultú­rát.”

Vizsgáljuk most meg ez utóbbi vá­dat: „A misszió szétrombolja a kultú­rát.”

 

Mi a misszió?

A misszió lényegét nem lehet a történelemből levezetni. A misszió kezdetén ugyanis Isten áll, aki el­küldte a Fiát ebbe a világba. Tehát a misszió inkarnációt, először is testet öltést, küldetést jelent. Jézus Krisz­tus küldése nélkül nem lenne értelme a missziónak. Jézus pedig tanítvá­nyait küldte el széles e világra, hogy Őt hirdessék. Isten missziója Jézust az emberek közé küldte, ennek foly­tatásaképpen pedig embereket küld a többi emberhez. Mivel emberekhez küldi az ő üzenetét, ezért az emberi kultúrákat is érinti.

 

Mi a kultúra?

Az életmód és a kultúra keretezi az emberi életet, mivel az ember a többi élőlénytől eltérően kulturális lény. A kultúra elsősorban nem az, amit az ember alkot vagy elindít (számos napilapban ezt mutatják be a „Kul­túra” rovatban), hanem a kultúra az, ami átfogó értelemben szervezi az ember életét. Az például, hogy valaki hogyan gondoskodik környezetéről, attól függ, hogyan gondolkodik róla. Egy példa: Németországban az idő­sebbet vagy magasabb rangút en­gedjük előre az ajtónál, ezzel tiszte­letünket és figyelmességünket fejez­zük ki. Zambiában azonban úgy vi­selkedünk udvariasan, ha előre me­gyünk. Ezzel azt fejezzük ki, hogy védelmezően elé állunk, és nem rej­tünk semmit a háta mögé. Mindkét szabálynak van értelme az adott kultúrában. Mindkét szokás lehetővé teszi a békés egymás mellett élést.

Minden kultúrának megvannak azonban az árnyoldalai is. Németor­szágban fontosnak tartják az igazsá­got és az igazságosságot. „Az iga­zságot terítsük az asztalra, kerül, amibe kerül!” – tartja a mondás. Nem számít ilyenkor a megfelelő idő és a megfelelő hangnem. Sokakat súlyosan megsebeznek ilyenkor. Az ilyen „igazságszeretet” nemcsak megnehezíti az egymás mellett élést, hanem tönkre is teszi azt.

Zambiában is érvényesíteni szeret­nék az igazságot, de nem teszik az „asztalra”, hanem az „asztal” alatt hagyják. A problémák így nem ol­dódnak meg, hanem a mélyben to­vább nőnek. Óvni szeretnék az em­bert, de ez is nem csak kellemetlenné teszi az egymás mellett élést, hanem lángra lobbant más problémákat is.

A magatartáskultúra mindkét eset­ben megnehezíti az egymás mellett élést. Ostobaság lenne ezt mondani: „Hagyjátok a németeket továbbra is így tenni. Ne romboljátok szét a kultúrájukat!” Vagy: „Hagyjátok a zambiaiakat békén. Nem szabad befolyásolni a kultúrájukat!” Ehe­lyett arról kellene gondolkodni, ho­gyan lehetne megoldani ezeket a kulturális problémákat.

A kultúrák általában megingatha­tatlanok és időtállóak, mégis szüksé­gük van változásokra és változtatá­sokra (függetlenül attól, hogy végez­nek-e ott missziót vagy sem), mivel a világ is állandóan változik.

Fontos szem előtt tartani, hogy Krisztus minden emberhez jött, és minden embert a maga kultúrájában akar személyesen megszólítani. Az evangélium az élet minden részét át akarja járni, és meg akarja változ­tatni a káros szokásokat.

Robert és Rita BadenbergA misszió nem rombolja szét ugyan a kultúrát, de törekszik arra, hogy abban Isten szerinti változások jöjjenek létre.

 

Robert és Rita Badenberg

Két fiukkal 1989 óta

szolgálnak Zambiában.


Fel

 

Misszió-mítoszok és a valóság

 


A misszionárius egy különleges hitű ember

A misszionárius valóban Isten kül­detésében utazik és szolgál, de ez nem teszi őt különleges emberré. Megmarad a jelleme, megmaradnak erősségei és gyengéi, a testi és lelki szükségletei. Sokszor semmi „hős­tettet” sem visz véghez; átél viszont csalódásokat, kudarcokat, félelmet, bátortalanságot, vitákat, betegséget, veszélyt és minden egyebet, amit mi is ismerünk a mindennapjainkból. Tehát nem a misszionárius a külön­leges, hanem a hivatása, amelyet Istentől kapott. Ne lepődjünk meg tehát, ha egy találkozásnál a misszi­onáriusnak egészen emberi tulajdon­ságait fedezzük fel.

 

A misszionárius szegény emberek­nek segít távoli, trópusi országokban

Megdöbbentő, hogy ez az elkép­zelés egyáltalán felmerült valakiben is, hiszen az Úr Jézus világosan megmondta: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” Nem beszélt sem meghatározott földrajzi területekről, sem népcsoportokról, nem hangsú­lyozta sem a nagyvárosokat, sem az őserdei falvakat. Az egész világ le­gyen fontos számunkra! Misszioná­riusokra minden országban szükség van, függetlenül attól, hogy fejlett vagy fejlődő, szegény vagy gazdag, éghajlatát tekintve meleg vagy hideg. A missziói munka célja az, hogy a Jézus Krisztusban való hiten ke­resztül kapcsolatba kerüljenek az emberek Istennel, és ezáltal bűnbo­csánatot, segítséget és reménységet kapjanak.

 

A misszionáriusnak teológiai vég­zettségre van szüksége

Ha arra gondolunk, hogy a tanítvá­nyok „írástudatlan és iskolázatlan emberek” (ApCsel 4,13) voltak, és mégis igen „jó” misszionáriusok, akkor ez a vélemény nem állja meg a helyét. Természetesen fontos a vég­zettség, de nem létfontosságú ahhoz, hogy valaki missziói munkát végez­zen. Manapság számos országban hivatalosan nem szabad missziói munkát végezni, tehát csak valami­lyen szakmában helyezkedhet el külföldi állampolgár. Ilyen helyen is fontos a keresztyén hit pontos és részletes ismerete, de nem szükséges teológiai végzettség.

 

A misszionárius nagyon egyszerű, szegényes körülmények között él

Talán bennünk is él egy kép az ős­erdei misszionáriusokról, akiknek se vizük, se áramuk nincs, vacsorára pedig cserebogárlárva-befőttet esz­nek. Az idők azonban megváltoztak. Ma a misszionáriusnak úgy kell ki­alakítania az életvitelét, hogy va­gyoni helyzetük és az életszínvona­luk ne távolítsa el őket a körülöttük élő emberektől. A fejlett gazdaságú országokban, mint például Japán, Franciaország és Tajvan, a misszio­náriusok ugyanúgy élnek, mint az ország állampolgárai. A lényeg az, hogy a misszionárius beilleszkedjen az országba és annak lakói közé, és hitelesen adja tovább nekik az evan­géliumot.

 

Detlef Krause

missziói igazgató


Fel

 

Van-e még szükség missziói munkára Tajvanon?

 


Németországi tartózkodásunk alatt, amelyet 1997-98-ban a Din­kels­bühl­nél fekvő kis szülőfalumban, Wol­ferts­bronnban töltöttünk, meghívtuk szomszédainkat. Diafilmek és éne­kek segítségével akartunk beszá­molni a Tajvanon végzett munkánk­ról, és szerettünk volna betekintést nyújtani a külföldön folyó életünkbe. Az este jól sikerült, a szomszédok élénken érdeklődtek.

Mégis, pár nap múlva egy asszony elmesélte, hogy az egyik szomszéd­asszonyuk borzasztóan felbosszan­totta magát emiatt az este miatt. „Miért nem maradnak a fiatalok otthon és segítenek a szüleiknek? Mi értelme van egyáltalán ennek a kül­földi munkának? Hiszen sokkal jobb lenne, ha ezek ketten otthon marad­nának, és lehetővé tennék, hogy a szüleik örömüket leljék az unokáik­ban. Minek kell mindkét lányuknak (a testvérem és a férje misszionári­usként dolgozik Zambiában) a szép Wolfertsbronnt elhagyni, és olyan messzire elköltözni?” Nem értette meg a munkánk értelmét, és a missziós munkát elfecsérelt időnek tartotta.

Miért kell vallási meggyőződésün­ket más emberekre ráerőltetni? Hi­szen mindenki a maga módján üdvö­zülhet.

Szükség van még egyáltalán missziós munkára? Nem lenne jobb, ha otthon maradnánk? Végül is a saját országukban élő keresztények mégiscsak jobban el tudják érni a saját népüket.

Újra és újra hallottuk ezeket a kér­déseket, és néha ezek az én kérdé­seim is. Azonban újra és újra ugya­narra a válaszra jutok: Tajvanon még mindenképpen szükség van a mun­kánkra, mert mások vagyunk, mint tajvani munkatársaink, és külföldi­ekként tudunk olyan dolgokat tenni, amit ők bennszülöttekként nem.

 

Ja-ting

Mikor ez év februárjában németor­szági tartózkodásom és a nyelvi fel­frissítés után ismét elkezdtem mun­katársként dolgozni a Wun-Hua Fő­iskola diákkörében, a kör csak egy kis, öt-tíz tanulóból álló csoport volt. Néhány hét elteltével már alig jött el valaki. Több segítő volt, mint tanuló. Mit kellene tennünk? Az egyik mun­katársnőmmel rendszeresen imád­koztunk, és elhatároztuk, hogy min­den hétfőn meghívókat fogunk osz­tani az iskola bejáratánál. A tanuló­kör keddenként volt. Először hat olyan új tanuló jött, akik nagyon szerettek volna külföldiekkel angolul beszélgetni. A következő alkalom­mal nyolc lány látogatott el az isko­lából hozzánk, de mások, mint elő­ször. Azért jöttek, hogy angolul be­széljenek. Klaus-Dieter szakított időt arra, hogy beszélgessen velük. A harmadik héten ismét új lányok jöt­tek. Ők sem – mint ahogy az előző tanulók sem – hallottak még soha a keresztény körünkről. Ezen az órán az emberi kapcsolatokkal összefüggő problémákról volt szó, és ez nagyon érdekelte őket: feszült figyelemmel hallgatták munkatársnőnket. A kö­vetkező alkalommal ugyanezek a lányok jöttek el, és azután megint csak ott voltak. Ami még ennél is jobb volt: még a barátnőiket is ma­gukkal hozták!

Ja-ting egyike volt ezeknek a lá­nyoknak. A főiskola utolsó évfo­lyamára járt, és fontos vizsgák előtt állt. A hatalmas iskolai terhelés elle­nére minden kedd este eljött a diák­körre. Meg voltunk lepődve. Az iskolai szünet előtt írt nekünk, mun­katársaknak egy levelet. Megkö­szönte a szeretetet, amelyet iránta tanúsítottunk: „A főiskolán eltöltött három évem alatt ezek voltak a leg­szebb óráim, amelyeket átéltem. Az iskolában egy buddhizmussal foglal­kozó munkakört is ajánlottak, de ez a vallás nem tudta megválaszolni kér­déseimet, belsőleg üres maradtam. Tetszett nálatok a baráti légkör, és az énekeket is szívesen énekeltem. Már imádkozni is próbáltam. Nem tudom, hogy Isten hall-e engem, de vala­hogy érzem, hogy velem van, és hogy tud nekem segíteni.”

A körünkből egyedül ez a lány je­lentkezett a főiskolások számára rendezett júniusi csendesnapokra. Ez nagyon bátor tett volt, mert a kínaiak általában csak csoportosan jelent­keznek. Ő viszont kérdéseire további válaszokat keresett. Nagy örömöt jelentett számunkra, munkatársak számára, hogy ez a lány a csendesnapok alatt Jézus mellett döntött. Teljes életet akart élni, és felismerte, hogy Jézus határtalanul szereti. Először érezte, hogy valaki igazán elfogadja, nem volt szüksége rá, hogy álarcokat vegyen fel, ön­maga lehetett. Boldog volt, hogy végre választ kapott arra a kérdésre, hogy mi az élete értelme. Viszont hogyan élhette volna át ezt az örö­möt az életében, ha mi nem indulunk el, és nem hívjuk meg?

 

Feladatok

Tajvani misszionáriusokként abban látjuk feladatunkat, hogy az ottani munkatársainkat a munkájukban támogassuk, és azokat a feladatokat is magunkra vállaljuk, amelyeket ők talán nem olyan szívesen tesznek meg. A tajvaniak például nem szíve­sen mennek az utcára embereket meghívni.

 

Amikor tajvani munkatársnőmmel az iskola előtt hívogattam a fiatalo­kat, ő eleinte tartózkodónak tűnt, de néhány „bevetés” után már kedvét lelte ebben a munkában. A mi három éves Ben-Dávidunk is attrakciónak számított a diákok között. Szívesen fogadtak el tőle meghívót, és meg­álltak, hogy beszélgessenek vele.

Ezen kívül nekünk külföldieknek megvan az az előnyünk, hogy a taj­vaniak nagyon szívesen érintkeznek velünk, egyszerűen csak azért, hogy kipróbálják az angoltudásukat. Ezál­tal nagyon gyorsan tudunk kap­cso­latokat teremteni, és vonzó pont­jai vagyunk a gyülekezetnek.

További lehetőségek rejlenek ab­ban, hogy a tajvaniak legtöbbször nagyon gyorsan felteszik a kérdést: „Miért hagytad el a szép országodat és jöttél hozzánk?” Németország is, de főképpen Amerika olyan orszá­gok, amelyek után minden tajvani vágyakozik. Ott mindennek szebb­nek és jobbnak kell lennie. Vajon miért hagyja el egy külföldi a roko­nait, és a barátait és jön az ő orszá­gukba, nem pénzt keresni, hanem Isten szeretetéről beszélni? Nehezen értik meg ezt, de megsejtenek vala­mit az e mögött rejlő szeretetből, és emiatt szívesen hallgatnak minket.

Végül mi, misszionáriusok, már a létünkkel is felhívjuk a szigeten élő keresztények figyelmét a kérdésre: ez Isten elhívása számomra? Azt szeretné Isten, hogy én is a misszió­ban dolgozzam? Tanulókkal már sokat beszélgettem erről a kérdésről és így pusztán a jelenlétemmel tanú­bizonyság, és emlékeztető lehetek számukra.

Külföldiként természetesen soha sem fogom a nyelvet olyan jól be­szélni, mint kínai munkatársaink. Bizonyára el fog telni még jó pár év az országban, amíg a tanulók és a hallgatók valamennyi problémáját teljes mélységében meg tudom ér­teni. Sok mindent jobban tudnak tajvaniként, mint én, és örülök en­nek. Akkor ez mégis azt jelenti, hogy emiatt nincs is már rám szükségük? Ha ezek a kérdések felmerülnek bennem, a munkatársnőm újra és újra a következő tényre emlékeztet: „Hogyan lehetnének misszionáriusok egy olyan országban feleslegesek, amelyben nem több mint két-három százalék keresztény él? Tajvanon mindenütt hiányoznak a főállású munkatársak. A kínaiak aratása ha­talmas, de hol vannak a munkások?” Tajvani munkatársaink még akkor is örülnek a munkánknak, ha mi nem tudunk annyit teljesíteni, mint ők. Megerősítenek minket abban a bizo­nyosságban, hogy Isten ide hívott el bennünket, és abban, hogy munkán­kat a megfelelő helyen végezzük.

Így tehát szívesen vagyunk Tajva­non, és örülünk annak, hogy a szü­leink teljes mértékben támogatnak minket - imádságban és adományok­kal. Örömmel járultak hozzá, hogy elutazzunk, még akkor is, ha ez nem mindig könnyű számukra, és ha ezt a falubeli szomszédok nem értik meg.

 

 

Erika Volz és férje Klaus-DieterErika Volz, férje Klaus-Dieter, két gyermekük van, Erika foglalkozása bankár. Elvégezte a Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumát, 1993 óta Tajvanon, a mandarin-kínai nyelvi képzés után az ifjúsági munkában dolgozik.


 

Fel


Hírek a nagyvilágból


 


Kanada

A legutóbbi kanadai népszámlálás (1991) alkalmával 250 ezer muzul­mánt regisztráltak (a lakosság 1%-a), akik hatvan különböző országból származnak. Hatvan százalékuk kül­földön született, és az elmúlt húsz évben vándorolt be Kanadába.

Akik a második világháború után, a hatvanas évek elejéig telepedtek le Kanadában, azok nagyrészt magasan képzett, a nyugati kultúrába már beilleszkedett muzulmánok voltak, akik részesülni szerettek volna Ka­nada gazdasági jólétében.

1966-tól 1970-ig tanulatlan, indo-pakisztáni származású munkások ezrei mentek Kanadába, menekülve a kelet-afrikai vagy a nagy-britanniai hátrányos megkülönböztetés elől. Az utóbbi években is egyre többen me­nekülnek Kanadába Dél-Libanonból, Iránból, Afganisztánból és Szudán­ból.

A legtöbb bevándorló a városok­ban telepedett le. A hetvenes évekig még nem voltak mecsetjeik és isz­lám-központjaik, ma viszont min­denfelé mecseteket és a mecsetek mellé épült korániskolákat, kulturális oktatóközpontokat és iszlám karitatív szervezeteket lehet látni.

Ahogy Nagy-Britanniában és más nyugat-európai országokban is, Ka­nadában is az egyetemek válnak a szélsőséges muzulmán csoportok és személyek „székházává.

1997 decemberében az iráni kor­mány felhívást intézett „az Ameriká­ban és Kanadában tanuló iráni hall­gatók Iszlám Szervezeté”-hez, amelyben hangsúlyozza, hogy a hallgatók legfőbb feladata, hogy terjesszék az „életet adó, forradalmi iszlám gondolatokat”.

Kanada büszke multikulturális örökségére, amelyben az alkotmány és a törvények biztosítják a szólás- és vallásszabadságot. A probléma csak az, hogyan kezelje az ország azokat az embereket, akik nem akar­nak beilleszkedni a liberális társa­dalomba, akik elutasítják a liberális-szociális normákat, akik elutasítják azt a szabadságot, amelyet saját ma­guk által választott hazájuk ad nekik; sőt, akik maguk akarják azt az ott élőknek megszabni…?

ISIC Bulletin

 

Kambodzsa

A Vörös Khmer nevű terrorszerve­zet egyik vezetője hitre jutott Jézus Krisztusban. Bevallotta bűneit a fővárosi bíróság előtt, és vállalja az azokért járó büntetést. Az ötvenhat éves Kang Kek Ieu 1975-től 1979-ig, a kommunizmus alatt, a fővárosi kihallgató-központ vezetője volt, ahol legalább tizennégyezer embert kínoztak és öltek meg. A rendszer­nek 1,7 millió kambodzsai áldozata volt.

Christopher LePel kanadai misszi­onárius vezette Krisztushoz Kang Kek Ieu-t. LePel szüleit és két test­vérét a Vörös Khmer ölte meg. Megtérése óta Kang Kek Ieu, névte­lenül, nyugati segélyszervezeteknek dolgozott Nyugat-Kambodzsában.

idea

 

AIDS-árvák Afrikában

Megrendítőek a legfrissebb hiva­talos becslések az AIDS afrikai ter­jedéséről. Az AIDS-ben meghalt szülők gyermekeinek száma Mala­wiban 1,2 millió, Zambiában 1,3 millió, Tanzániában pedig 3 millió. A huszonhárom afrikai országban összesen 15 millió AIDS-árva gyer­mek él. Ha számuk az eddigiekhez hasonlóan nő, 2010-re 23 millió gyermek lesz hasonló helyzetben.

Afrikai missziói munkánk során nem hunyhatunk szemet ez előtt a tragédia előtt. 2000. január végén Malawiban konferenciát tartunk a következő címmel: „Szolgálat az AIDS-árvák között”. Szeretnénk az egészségügyben dolgozó misszioná­riusainkat kiképezni az AIDS-bete­gek között végzendő munkára.

Kérjük, hogy az ezzel kapcsolatos terveket, döntéseket Testvéreink hordozzák imádságban!

 

Detlef Krause

missziói igazgató


 

Fel


Nehéz kezdet Spanyolországban

Misszionáriusok körlevelei


„Nem ebből az országból. Nem vendégmunkásnak lenni. Tanulom a spanyol nyelv…”

Körülbelül így hangozhat az, ami­kor megpróbálunk kapcsolatot te­remteni az itteniekkel. Nincs más választásunk, mint alkalmazni az eddig tanultakat, mivel nemrégen még senkit sem ismertünk itt, Cordobában, aki tudott volna néme­tül. Sokszor elég szánalomra méltó­aknak tűnhetünk, amikor nem értünk semmit abból, amit nekünk monda­nak. Egy huszonöt lakásos házban lakunk, sok-sok spanyollal körbe­véve. Nagy öröm volt számunkra, amikor megtudtuk, hogy két emelet­tel fölöttünk egy hívő család lakik, amely a cordobai gyülekezethez tartozik. Csak csodálni tudtuk, mi­lyen tökéletesen gondoskodott Isten számunkra lakásról. Ez a család már többször segített nekünk gyakorlati dolgokban, és jó tudni, hogy ilyen közel laknak hozzánk, annak elle­nére, hogy a nyelvi korlátok miatt még alig ismerjük egymást.

Júliusban én (Reinhold) elkezdtem német nyelvet tanítani az itteni egyetemen, Katharina pedig hetente kétszer két nyelvórát vett egy ma­gántanárnőtől.

Július végén egy német lány, Ann-Katrin Mauer jött hozzánk egy pár hónapra azért, hogy vigyázzon gyermekeinkre, amíg mi tanulunk. Így három hónapig mindketten tud­tunk spanyolt tanulni. A nyelvisko­lában főleg arabokkal tanultunk együtt, de mindenféle egyéb nemze­tiségűekkel is; egy idő óta azonban svédekkel osztjuk meg az iskolapa­dot. Többször volt lehetőségünk jót beszélgetni velük a hitről, és arról, miért vagyunk mi itt. Jelenleg egy jó nyelviskolát keres Katharina, mert délelőttönként megint itthon kell maradnia.

A július és az augusztus nagyon forró hónapok Cordobában, gyakran kúszik a hőmérő higanyszála negy­ven fok fölé. Mindenki, aki csak teheti, elutazik ezekre a hónapokra üdülni. Sok üzlet teljesen bezár, má­sok csak 18 óra után nyitnak ki. Az utcák 15 és 18 óra között teljesen kihaltak, csak egy-egy turistát lehet ilyenkor látni, aki félig kiszáradva az óvárosban vonszolja magát. 21 óra után aztán újra megtelnek az utcák. A parkokban és bárokban találkoz­nak az emberek, a kisgyermekes családok pedig a játszótereken van­nak sokszor még éjfél után is. Mi azonban örültünk, ha csemetéink német módra este lefeküdtek, és nyugodtan meg tudtuk írni a házi feladatainkat. Ez az időszak elég nehéz volt, nem tudtunk a délutáni hőségben a gyermekekkel sehova elmenni. A nyár végén aztán csök­kent a meleg, és esett is az eső, amelynek az egész ország örült, mert már több mint egy éve nem esett kiadós csapadék.

Ideköltözésünk óta kerestünk egy gyülekezetet, ám ez egyáltalán nem volt könnyű; mivel nyáron a legtöb­ben szabadságon voltak, egyetlen gyülekezetben sem volt gyermek­megőrzés. Itteni szokás szerint az istentiszteletek kétórásak, amit cse­metéink nagyon nehezen bírtak ki. Végül, nemrég találtunk egy gyüle­kezetet a közelünkben, ahova gyalog is eljuthatunk. Reméljük, hogy ha­marosan barátokra is lelhetünk! Ép­pen egy új termet építenek, így Reinhold is kétkezi munkájával tud segíteni.

Az elkövetkező időszak is sok ki­hívás elé állít; nem könnyű egyszerre a gyermekekkel, az iskolával, a ta­nulással és a barátokkal foglalkozni. Újra és újra elcsüggedünk és nem látunk kiutat. Kislányunk, Anna-Lena például időnként éktelen visí­tozásba kezd, amikor este le szeret­nénk fektetni. A nyári hőség pedig kiszívta minden energiánkat… Aztán ott vannak a spanyol szavak, ame­lyek olyan nehezen akarnak a fe­jünkbe menni.

Isten ezt mondta Józsuénak: „Légy erős és bátor! Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened az Úr, min­denütt, amerre csak jársz” (Józs 1,9).

Nem is tudnánk jobbat elképzelni, mint amit itt Isten ígér. Óriási szük­ségünk van erre a bizonyosságra, hogy velünk van az Úr. Micsoda szegény élet az, amelyből ez hiány­zik! Mégis, sokszor megpróbálunk magunk megoldani valamit, átvere­kedni magunkat valamin…

Azt kívánjuk levelünk minden kedves Olvasójának is: élje át mindig Isten jelenlétét.

Köszönünk minden levelet, min­den imádságot és minden anyagi támogatást.

Reinhold és Katharina Frasch

gyermekeik:

Nicolai és Anna-Lena


Fel

 

 

Nyelvrokonaink közé készülök…


1986-ban, 25 évesen születtem újjá. Nem mondhatom, hogy megté­résem óta vonzódom a külmisszió­hoz. Hazám lelki sötétségét látva sohasem jutott eszembe, hogy más országban kellene szolgálnom az Urat.

1991-ben egy testvérem meghívá­sára jutottam el Tóalmásra, ahol a rendszerváltozás után először tartott Magyarországon egyhetes próbatan­folyamot a Wycliffe [ejtsd: viklif] Bibliafordító Társaság. Ezen a héten a szervező holland házaspár (Piet és Yoka Koen) és meghívott misszioná­riusok adtak ízelítőt a bibliafordítók munkájából. Napközben mi, résztve­vők is belekóstolhattunk a nyelvész­kedésbe, és megtudtuk, milyen sok­rétű feladatról van szó. A fordításhoz először le kell írni az eddig csak beszélt nyelveket. Ha megvan az ábécé, a fordítással párhuzamosan elkezdődhet az írás-olvasás oktatása. Hiszen nem sokat érne a lefordított Biblia, ha azt az emberek nem tud­nák elolvasni. Esténként diaképes beszámolókon láthattuk, hallhattuk, hogyan dolgoznak a bibliafordítók olyan népek között, amelyek idáig nem olvashatták anyanyelvükön Isten Igéjét. Mi is meglepődtünk, amikor meghallottuk, mennyi ilyen nép él a világon. A 6700 beszélt nyelvnek kevesebb, mint egyharma­dán olvasható a Szentírás hosszabb-rövidebb részlete. A teljes Bibliát pedig mindössze 319 nyelvre fordí­tották le eddig.

Talán azért volt rám mindez olyan nagy hatással, mert a saját megtéré­sem is az Ige olvasásakor történt. Az egész életem megfordult azon a na­pon, amikor Isten személyes szava megszólított: „Ne félj, mert megvál­tottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézsaiás 43,1). Hívő­ként azóta is naponta tanít, bátorít és vezet az Ő drága Igéje. A Wycliffe tóalmási hetén rádöbbentem, hogy emberek milliói élnek ettől a kincstől elzárva. Hogy a sokrétű feladatnak miért éppen az írás-olvasás oktatás része ragadott meg, azt csak az erről beszámoló misszionáriusnő szemé­lyes példájával tudom magyarázni, amit annyira vonzónak találtam.

Egy ilyen hétnek a végén elhang­zik a felhívás is: „Kérdezd meg az Urat, hogy nem ebben a szolgálatban van-e a helyed!” Ez a mondat egye­nesen nekem szólt. A magam részé­ről örömmel igent tudtam volna mondani erre a csodálatos feladatra. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a munkát, amellyel teljesen azonosulni tudnék. Évek óta vártam ebben a dologban Isten útmutatását. 1983 óta a külkereskedelemben dolgoztam, amit soha nem szerettem. Megtéré­sem után arra számítottam, hogy az Úr megmutatja azt a helyet, ahol minden képességemmel, örömmel szolgálhatom Őt. Isten azonban nem hagyta magát siettetni. Hiába kér­deztem lelkesen ennek a hétnek a végén, nem adott határozott választ. Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy Ő 1991 nyarán valami konkrét lépést várna tőlem. Maradtam tehát a külkereskedelemben, mert azt tud­tam, hogy egyéni akcióknak semmi értelme, ha valóban Őt akarom kö­vetni. A bibliafordítást azonban nem tudtam elfelejteni.

Néhány év múlva elérkezett az idő, amikor munkahelyet változtathattam. Első gondolatom a Wycliffe volt. Isten azonban hallgatott. Hiába tü­relmetlenkedtem a korom miatt: „Uram, már 33 éves vagyok, és még a felkészülés...”. Ő nem sietett. Szükségesnek látta, hogy még meg­tanuljak néhány fontos dolgot egy másik missziónál. Így kerültem 1994. február 1-jén a Vasárnapi Is­kolai Szövetséghez (VISZ) mint titkárnő, angol tolmács és házi­asszony. Igazán boldogan végeztem a munkámat a gyermekmunkások közösségében, mert tudtam, hogy az Úr vezetett erre a helyre. A Wycliffe azonban nem ment ki a fejemből. Még a VISZ-ben való bemutatko­záskor is a bibliafordításról beszél­tem – magam sem értettem, miért.

1996 januárjában az Úr hazavitte legjobb barátnőmet és imatársamat, Gáspárdy Juditot. Amikor elbúcsú­zott tőlem, így vigasztalt: „Hiszen te úgyis elmégy a misszióba!” Ennek az évnek a végén Isten váratlanul megnyitott egy ajtót. A tóalmási hét holland szervezője azt javasolta, végezzek el egy igazi Wycliffe tan­folyamot, hogy világosabban láthas­sam Isten akaratát. 1997 nyarán – minden akadály ellenére – kijuthat­tam egy nyelvészeti kurzusra Angli­ába. Az ott szerzett tapasztalatok csak erősítették vonzalmamat a bib­liafordítás iránt. Ugyanakkor én le­pődtem meg leginkább, amikor rá­jöttem, mennyire nem vagyok kész mindent hátrahagyni és feltétel nél­kül igent mondani Isten hívására. Atyám azonban türelmes volt. Nem erőltetett, csak biztatott, bátorított. A VISZ-ben is kaptam néhány hónapot, hogy eldönthessem: megyek vagy maradok. Isten minden félelmem és visszahúzó erő ellenére csodálatosan elvégezte, hogy a megadott határ­időre, 1998. januárjára bizonyos­ságra jutottam akarata felől: igent mondtam a bibliafordításra.

A felkészülés részeként 1998 szeptemberétől 1999 júliusáig elvé­geztem egy egyéves bibliaiskolát Angliában. Jelenleg, 1999 októberé­től a Wycliffe angol központjában folytatok speciális nyelvészeti ta­nulmányokat, melyeket 2000 júniu­sában fejezek be. Néhány hónap itthonlét után következik egy három hónapos próbaidő majdani szolgálati helyem közelében, ezután küldenek ki a célállomásra.

Hogy hová? Engem is megkérde­zett a misszió, hol szeretnék szol­gálni. Valahogy ösztönösen nyelvro­konainkra gondoltam, először az Uralon túl élő ugor népekre. Az a terület azonban Szibéria, melynek hidege visszariasztott. Közben hal­lottam a magarokról, akik Tibettől délre, Nepálban élnek. Rokonsá­gunkra több érdekes jel utal: az ő ősi írásuk is rovásírás volt (amit ma már nem használnak); koporsóban teme­tik el a halottaikat, és kopjafát állíta­nak a sírra, míg a körülöttük élő né­pek elhamvasztják a halottaikat.

A jelentkezési lapon azért mindkét területet megjelöltem. Ám úgy tűnik, Isten is lezárta utamat Szibéria felé, mert onnan már megjött a válasz: ők nem tudnak fogadni. Nepálból csak júliusban várható a döntés. Közben megtudtam, hogy egy kanadai há­zaspár néhány éve befejezte az Új­szövetség magarra fordítását, de a munkának az a része, amelyet én szeretnék végezni, az írás-olvasás oktatása, még befejezetlen…

 

Csépe Andrea

 

Ha valaki szeretné Csépe Andrea körlevelét rendszeresen megkapni, írjon

Müller Margitnak,

1025 Budapest, Csévi u. 26.

Tel: 394-21-94


 

 

Fel


„Téli ünnepek” egy évszakok nélküli országban

Ede és Gyöngyvér


Az eltelt három hónap alatt sok mindent láthattunk és élhettünk át itt Ecuadorban. Nyelvtudásunk gyara­podása, valamint a személyes kap­csolatok kialakulása sokat segít ab­ban, hogy az itt élő emberek gondol­kodását, hitét, kultúráját egyre job­ban megismerjük.

Ecuadorban az évet nem lehet az évszakok alapján felosztani, mivel itt nincs ősz, tél, tavasz vagy nyár. De a spanyol, illetve európai „örökség” révén az év különböző ünnepkörei itt is jelen vannak. Szeretnénk most három „téli ünnepről” beszámolni, amelyeket itt-tartózkodásunk alatt átéltünk.

Szövegdoboz: Egy „atya”, akinek pénzt adnak, hogy közbenjáró imát mondjonEgy "atya"Az első ünnep a „Dia de los difundos” volt, amelyet itt november 2-án tartanak. Ez a nálunk „Halottak napjának” nevezett ünnepnek meg­felelője. Ezen a napon a temetők megtelnek emberekkel. Már korán reggel lehet látni az utcán vonuló családokat. Koszorúkat, virágokat, képeslapokat visznek magukkal, és ha valakinek még szüksége lenne valamire, az könnyen beszerezheti a temető előtt sorakozó árusoknál. A temető előtti utcán végig különböző vásári pavilonok állnak, ahol enni­valót (pirított disznóbőrt és krump­lit), fagylaltot, speciálisan erre a napra lila papírból készített koszorú­kat, virágcsokrokat és képeslapokat lehet vásárolni minden árkategóriá­ban. Az emberek kegyessége ezen a napon igazi üzletté válik. Amikor beléptünk a temetőbe, nagyon elcso­dálkoztunk. Nem az otthon megszo­kott temetői csend és nyugalom fo­gadott bennünket, hanem nagy, nyüzsgő tömeg. Az emberek to­longva, hangos társalgás közepette próbálják a szűk kis utakon a családi sírt megközelíteni. Néhány helyen látni ácsorgó embere­ket, akik egy Mária-szobor előtt éppen keresztet vetnek, vagy csókolgatják a lábait. A sírköveken vagy a földön, itt is, ott is ücsörögnek a teme­tőlátogatók. Délben aztán kicsomagolják a magukkal hozott vagy a temető előtt vásárolt ebédet, s a temető egyszerre csak egy „piknik park”-ká változik. Ennek a napnak speciális menüje van: a „Colada Morada” (lila inni­való) és egy emberformájú kalács. Mindkettő nagyon finom!

Az emberek nemcsak addig ma­radnak a temetőben, amíg a sírra helyezik a hozott kegyeleti tárgyakat, hanem sokan az egész napot itt töltik. Azokban a falvakban és városokban, ahol sok indián lakik, a sírokra enni­valót helyeznek, mielőtt haza­mennek. Azt gondolják ugyanis, hogy a meghalt indiánlelkek éjszaka előjönnek, és magukkal viszik ezeket az ételeket. Ez a példa jól szemlélteti, hogyan szövődik össze az animizmus (az a hit, hogy a meghalt lelkek kö­zöttünk vándorolnak, és hatalmuk van arra, hogy befolyásolják az éle­tünket), és a katolikus hit ebben az országban. Sokan nem a hitük miatt jönnek ezen a napon a temetőbe, hanem megszokásból és az „Anya­egyháztól” való félelemből. Sok katolikus ember azt hiszi, hogy kap­csolatuk van halott lelkekkel, illetve, hogy különböző adományokkal vagy az „atya” közbenjáró imádsága által sikerül halottaikat a tisztítótűzből a mennybe juttatniuk.

 

Természetesen vannak, akiknek ez a nap semmi mást nem jelent csak egy nagy családi találkozót.

 A második nagy ünnep a kará­csony volt. Először azt hittük, hogy ez bizonyára nagyon hasonló lesz az otthonihoz.

De azon túl, hogy a kertben virá­gok nyílnak, és odakinn hétágra süt a nap, miközben a szobában kará­csonyfaégők világítanak, azért né­hány dolog itt másképp zajlik, mint nálunk. Ecuadorban például nincs karácsony másnapja.

December 24-én este a családok együtt vannak. Együtt elkészítik az ünnepi vacsorát, ami itt amerikai hagyományok szerint pulykasült. Ha valakinek ez túl drága, az tyúkot eszik. Az ünnep annyira a családhoz kötött, hogy a legtöbb templomban szenteste nincs istentisztelet. Így kis családunkkal mi is otthon ünnepel­tünk. Minden nagyon nyugodt volt este 10 óráig, amikor is hangos ze­nére lettünk figyelmesek. Mivel egyre hangosabb lett, kimentünk az utcára. Érdekes kép tárult elénk. Hosszú embertömeg vonult az utcán. Elől egy glóriával ékesített asszony ült egy szamáron, amelyet egy férfi vezetett. Ők voltak Mária és József. Mögöttük három „király” vonult, a napkeleti bölcsek szerepében. Azu­tán jött a csendben sétáló embertö­meg és végül a zenészek. Ezt a me­netet úgy nevezik itt, hogy „a gyer­mek sétája”. Máriát és a gyermeket (Jézust) végigvezetik a város utcáin, ami hitük szerint áldást hoz az itt élő emberekre és mindazokra, akik fi­gyelnek erre a menetre és csatlakoz­nak hozzá.

December 25-én reggel újra meg­ismétlődik ez a menet. Karácsony napjaiban az utcák szó szerint terítve vannak koldusokkal, akik között rengeteg gyermek van. Ha a város­ban csak egy 15 perces elintézniva­lónk volt, akkor ez alatt az idő alatt legalább tíz koldus állított meg ben­nünket. Mások becsöngetnek, és pénzt akarnak. Mi inkább ennivalót adunk nekik, de vannak, akik ezzel nem elégednek meg, sőt elutasítják.

A harmadik és egyben a legna­gyobb (és leghangosabb) ünnep itt a szilveszter.

Hozzánk hasonlóan az ecuadoriak elbúcsúznak az óévtől, és egy jobb újévben reménykednek. A búcsúzást egy szimbolikus eseménnyel fejezik ki. Az emberek papírból és rongyok­ból, öreg ruhákból ember nagyságú bábut készítenek, amelyet aztán egy pódiumra az utcán felállítanak, és pálmaágakkal körülvesznek. Ezek a bábuk egy-egy ismert személyiséget ábrázolnak, akik az elmúlt évben valami miatt feltűntek. Legtöbbször politikai arcok ezek, mint ahogy ezt gondolni lehet egy olyan országban, amely politikailag és gazdaságilag komoly krízisben van. Egyesek ezt a figurát az autójuk motorháztetőjére erősítik fel, és hangos dudálással viszik végig a városon. Az utcákon hangosítókat szerelnek fel, és este hat óra körül hangos zenével, és tánccal megkezdődik az ünneplés. Sokan este tizenegy óra körül jönnek ki az utcára, mert a családi ünnepi vacsora eléggé későn kezdődik. Pontban éjfélkor leemelik a figurákat a pódiumról, az utcára dobják, és elégetik őket. Így zárják le az elmúlt évet, és várják a jobb jövőt. Ez saj­nos nagymértékű alkoholfogyasztás kíséretében történik, így másnap reggel a sok „reménykedő” az utcán fekve alussza ki magát.

 Mi meghívtunk két misszionárius-családot magunkhoz, akikkel először egy jót vacsoráztunk, majd éneklés­sel és imádsággal köszöntöttük az új évet. Jó volt hálát adni mindazért a sok jóért, amelyet Isten ránk árasztott az elmúlt évben, és imád­kozni csalá­dunkért, hívő testvérein­kért, Isten orszá­gának ügyéért és mindene­kelőtt az itt élő emberekért „akiknél megvan a kegyes­ségnek látszata, de megta­gadják annak erejét.” (2 Tim 3,5)

 

 

Ede és Gyöngyvér Luz

 


Fel

 

 

Gyermekeknek

 


Egy fekete bárány a jászol mellett

 

Egy nagyvárosban született egy kisfiú. Édesapját nem ismerte, és édesanyja nem nagyon szerette a kisbabát. Ezért nem sokkal a szüle­tése után beadta őt egy otthonba. Néhány hónappal később nevelő­szülők vették magukhoz a kis Hendriket. Végre volt otthona! Nem­sokára kishúga született, Krisztina. Hendrik hamarosan észrevette, hogy nevelőszülei őt nem szeretik annyira, mint Krisztinát, mindig húgocskáját részesítették előnyben. Ha rossz fát tett a tűzre, szülei csak ritkán szóltak érte, Hendriket azonban mindenért keményen megfenyítették. Később Hendrik az iskolában is úgy érezte, hogy osztálytársai mellőzik. Soha sem tudott igazán örülni.

 

Egyik éjszaka valami rettenetes történt. A szülők este vendégségbe mentek, és a két gyermeket egyedül hagyták ágyacskájukban.

– Nagyon vigyázz kishúgodra! – kiáltották Hendriknek.

Hendrik tudta, hogy húga néhány nap óta nem érezte jól magát.

– Semmi gond! Majd vigyázok rá! – válaszolta.

Éjféltájban Hendrik szokatlan zajra ébredt. Szülei zaklatottan jártak föl és alá a szobában. Hendrik felkelt, és megdörzsölte a szemét:

– Mi történt?

Anyja ráordított:

– Miért nem vigyáztál jobban a testvéredre? Meghalt…!

– Meghalt? – Hendrik nem tudta felfogni. – Csak szerencsétlenséget hozok – gondolta felindultan. – Min­dig én vagyok az oka mindennek!

Az orvosok később megállapítot­ták, hogy Krisztina egy nagyon ritka betegségben halt meg.

 

Testvérének halála után Hendrik már nem tudott vidám lenni. Bárcsak ő halt volna meg! Hiszen nem volt a világon egyetlen ember sem, aki őt igazán szerette volna. Egyre magá­nyosabb lett. Amikor gimnáziumba került, a tanulás nem okozott neki különösebb nehézséget, de nem talált barátokat. Senkivel sem tudott be­szélgetni mindarról, ami a szívét nyomta. Otthon is hiába vágyott szeretetre és védettségre. Így Hendrik különccé vált. Gyakran bosszúsan és indulatosan válaszolt. Egyszer aztán az utcán megismerke­dett néhány fiúval. Kedvesek voltak hozzá, és azt mondták neki:

– Hendrik, te jó fej vagy! Nem sze­retnél közénk tartozni? – „Végre van valaki, aki szóba áll velem” – gon­dolta Hendrik, és azonnal beleegye­zett.

– Természetesen. Veletek tartok.

 

Hendrik azonban hamarosan felfe­dezte, hogy ezek a fiatalemberek fonák dolgokkal foglalatoskodnak. Gyakran volt rossz a lelkiismerete. Ők azonban erősnek és okosnak tartották a fiút. Ez tetszett is neki. A szíve mélyén azonban csak arra vá­gyott, hogy bárcsak lenne egy ember, aki igazán szereti őt.

 

Egy viharos téli napon megismer­kedett egy férfival. Lelkész volt, és nagyon kedvesen szólt hozzá. Azt mondta:

– Ugyan, látogass meg minket hol­nap!

– Majd meglátom – válaszolta Hendrik kitérően. Azon gondolko­zott, hogy vajon mit akarhat tőle ez az ember. Igazán megbízhat benne? De aztán összeszedte bátorságát, és mégis meglátogatta a férfit és felesé­gét. Életében először érezte, hogy ezek az emberek szeretik őt, úgy, ahogy van. „Bárcsak a szüleim is ilyenek lennének, mint ez a házas­pár” – gondolta.

 

Minél gyakrabban látogatta meg a lelkészcsaládot, annál több bizalom ébredt benne irántuk. Lassanként kezdett magáról is mesélni.

– Sok nehezet éltél át, Hendrik – mondta a lelkész megrendülten. Hendrik egy könnyet morzsolt ki a szeméből:

– Igen, én vagyok a fekete bárány, akit senki sem szeret.

 

Karácsony közeledtével a lelkész felesége karácsonyi süteményeket sütött, és mindenféle előkészületet tettek az ünnepre. Hendrik szinte mindennap meglátogatta őket. Utcai barátaitól már régen elszakadt. A karácsonyt is együtt ünnepelhette ezzel a családdal. „Milyen jó is, ha valahol elfogadják az embert! De vajon mindig fognak szeretni en­gem?” Ezen gondolkozott Hendrik, és elszomorodott. A lelkész és fele­sége észrevette, mi zajlik a fiúban. Ezért magukkal vitték abba a szo­bába, amelyben a feldíszített kará­csonyfa állt, és együtt leültek a jászol elé.

– Nézd csak, Hendrik – szólt a lel­kész. Itt vannak ezek a betlehemes alakok. Látod azt a fekete bárányt a jászol mellett? A fekete bárányokat általában értéktelenebbnek tartják, és gyakran kivetik. Ugye te is sokszor megtapasztaltad ezt?

Hendrik elgondolkozva nézte a bá­rányt.

– De látod, hol áll a fekete bárány? – kérdezte a lelkész.

– Igen, senki sem áll olyan közel a jászolban fekvő kisbabához, mint az – válaszolt Hendrik.

– Valóban. Éppen erről van szó! A fekete bárány azért van olyan közel az Úr Jézushoz, mert Ő éppen azo­kért az emberekért jött, akik fekete báránynak érzik magukat.

Aztán a lelkész beszélt Hendriknek Isten szeretetéről és arról, hogyan lehet ez a szeretet az övé is. Hendrik szeme egyszerre csak ragyogni kez­dett.

– Én is szeretnék egészen közel lenni Jézushoz! Ha Ő annyira szere­tett engem, hogy értem jött a földre, akkor én is szeretnék egészen az övé lenni.

Ezen a karácsonyi ünnepen Hendrik új életet kapott, és boldog lett…

 


 

Kedves gyerekek! A világon sok gyermek él, aki Hendrikhez hasonlóan azt gondolja, hogy senki sem szereti őt. A misszionáriusok azért mennek sokszor nagyon távoli tájakra, hogy ezeknek a gyerekeknek beszéljenek Isten szeretetéről. De biztos a ti közeletekben, a szomszédságban, az iskolában is élnek ilyen gyermekek. Lehetnétek kis misszionáriusok azáltal, hogy beszéltek nekik az Úr Jézusról vagy adtok nekik egy Örömhír újságot, egy kis traktátust, amely Őróla szól. (Ha szeretnétek Örömhír újságot vagy traktátust – kis képes-szöveges szórólapot – kapni, írjatok a Vasárnapi Iskolai Szövetség címére: 2119 Pécel, Pf. 63.)

Te már rábíztad életedet az Úr Jézusra? Ha szeretnél többet tudni róla, részt vehetsz a levelező-bibliaiskolában (Levelező Postaláda Klub). Jelentkezésedet küldd el az előbb említett címre!

 

 

 

 

 


Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen - kérésre - a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Missionsglocke gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel.: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen

 


Nyitólap Híradóválaszték Vendégkönyv E-mail Linkek Galéria A Misszióról