Make your own free website on Tripod.com

 


Külmissziói
Híradó


A Liebenzelli Misszió - Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

IX. évfolyam 2. szám                                                                                                         2000. Április


 

 

Nincs még befejezve a misszió!

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az elhívás és annak ára

A „szamártörténet” és az elhívásom

Hétköznapok Bangladesben

Ár és nyereség

Az áhított feladat

IRAK – virágzó világbirodalom helyett kegyetlen diktatúra

A tajvani földrengésről

Látogatás Pitilu szigetén

GYERMEKEKNEK

Hírek a világ minden részéről

 

 

 

Nincs még befejezve a misszió!

 

A környezetvédők, biológusok és futurológusok által festett jövőkép óriási félelmet ültet az emberek szívébe. Nagyon fontos, hogy a keresztyének ne terjesszenek félelmet, ne szidják korukat és kortársaikat, és ne dicsőítsék a „régi szép időt”. Régen ugyanúgy a bűn uralkodott, mint ma, csak az erkölcsi szabályzórendszerek voltak erősebbek. Elődeink sem voltak angyalok, ők is elveszettek voltak Jézus Krisztus nélkül.

Martin Heidegger, az egzisztencialista filozófus mondta halála előtt: „Egyetlen Isten menthet csak meg minket, különben nincs menekvés a világ számára”.

Jézusra van szüksége ennek a világnak! Kedves Testvéreim, miért nem terjesztjük az Örömhírt? A becsvágyunk áll utunkban? Vagy a dicsőségünkkel, tekintélyünkkel, érzékenységünkkel, kényelmünkkel vagyunk túlzottan elfoglalva? Mi mindent kezdhetne Isten az életeddel, ha teljesen a rendelkezésére bocsátanád! Nincs még befejezve a misszió!

Hol vannak a tanárok, akik alázattal, mély hittel tanítanák a bennszülött hívőket a bibliaiskolákban, szemináriumokon, és felkészítenék őket majdani szolgálatukra saját népük között? A misszió nem csak a fehér emberek „kiültetését” jelenti egy másik országba, hanem a fiatal gyülekezetek munkába állítását is.

Ki fog elmenni a nagyvárosok lakótelepeire? A Föld népességének nagyobbik része nagyvárosokban él, lakótelepen, vagy nyomornegyedben embertelen körülmények között, és ami még rosszabb: istentelenül! Japánban egy megapolisz építését tervezik Tokió és Kobe között, 600 km hosszúságban. Japán testvéreink kérik a segítségünket abban, hogy 114 millió honfitársuknak elmondják az evangéliumot.

    Örülünk, hogy mára 85 ezer evangéliumi misszionárius munkálkodik a földön, még akkor is, ha ebből 53 ezer amerikai, és csak 13 ezer az európai. A legnagyobb öröm azonban az, hogy 15 ezer misszionárius a „harmadik világból” származik, tehát színesbőrű. 38%-uk Ázsiából, 45%-uk Afrikából, 7%-uk Dél-Amerikából és 5%-uk Óceániából indult a missziói mezőkre.

    Dél-Koreában egy kisfiú megértette, mi a feladata. Egy megrendítő istentisztelet után az adománygyűjtő tálat végigvitték a sorokban, ám ennek a kisfiúnak nem volt semmije, amit beletehetett volna. Így szólt ahhoz a férfihez, aki körbevitte a tálat: „Tedd le a földre!” A férfi csodálkozva nézett a gyerekre, és megtette, amit az kért tőle. A kisfiú ráállt a tálra. Kifejezte ezzel, hogy „én, a kicsi fiú, odaadom magam Jézusnak”.

Kedves Testvérem, bocsásd magadat Te is Jézus rendelkezésére! Isten tud használni a misszióban, színesbőrű testvéreink pedig hívnak: „Gyertek, segítsetek kivetni az evangélium hálóját!”

 

Ernst Vatter

 

Fel


Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A napokban kedves levelet kaptam egy testvérünktől, aki régebben hazánkban két héten át szolgált missziói kör­úton. Azzal az igével köszöntöm Testvéreimet, amellyel ő köszöntött bennünket és mindenkit, aki emlék­szik rá, és imádságban hordozza.

 „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszé­deim nem múl­nak el. (Mt 24,35)”

Az Ige szerint a legnagyobb ajándék az, ha Urunk be­szédére, Igéjére építjük életünket és szolgálatunkat, amiből mérhetetlen sok áldás fakad. Ezért telt meg szívem hálaadás­sal, amikor olvastam a fenti levelet.

A levél írója, Gertrud Grossmann 1996-ban járt nálunk, és azóta nagyon sok szenvedésen ment keresztül. Majd­nem megvakult, több ízben operálták – az Úr ígérete azonban megtartotta és megerősítette. Lehet, hogy még újabb műtétek várnak rá, de ő örömmel szolgál most is. Nagyon sajnálja – amint írja –, hogy nem tudott ott lenni november 13-án Liebenzellben a jubileumi ünnepségen, így nem találkozhattunk. Nagynénje haldoklott, s ott kellett lennie mel­lette, ez volt a szolgálata. Szeretettel köszönt mindenkit.

Ez a levél is ráébresztett régi tapasztalatunkra, miszerint aki eljön egy-egy szolgálatra, az szívének egy darabját itt hagyja közöttünk. Ezért is jelent sok áldást nekünk és a szolgáló misszionáriusoknak is egy missziói körút.

Egy másik testvérem és barátom van előttem, aki feleségével több ízben is járt hazánkban, s akikkel nagyon közel kerültünk lelkileg egymáshoz. Egyetlen liebenzelli látogatásunk sem múlt el anélkül, hogy Joachim Kleemann-nal és felesé­gével találkozzunk. Igazi testvérek és barátok vagyunk a Krisztusban. Most – 19 év után ismét – elindultak Japánba, ahol annak idején, hosszú éveken át missziói munkát végeztek. Akkor egyik gyermekük miatt jöttek vissza Németországba, s most, hogy gyermekeik kirepültek a családi fészekből, folytatják a munkát Japánban. Hálásak vagyunk nekik sokféle segítségükért, tanácsaikért, amelyekkel lapunk szerkesztését segítették! Most nagyon messze kerültek tőlünk, de lélekben közel maradtak. Isten áldja meg életüket és munkájukat Japánban!

Kuratóriumi ülésünkre is készülünk, mely ünnepnapnak számít Alapítványunk életében, és a Liebenzelli Misszió igazgatója, Detlef Krause is részt vesz rajta. Tőle „első kézből” hallunk friss híreket a Misszió életéről és munkájáról.

Lapunkban közöljük a májusi missziói körút programját, melyen Gisela Pfeffer spanyolországi misszionáriusnő szolgál. Kérjük a fogadó gyülekezeteket, hogy nagyon gondosan készítsék elő a látogatást! Mi is megteszünk mindent, ami a jó előkészítést szolgálja: leveleket írunk, plakátot, szórólapot tervezünk és készítünk, de a hívogatást és a szer­vezést a helyi gyülekezeteknek kell elvégezniük.

 

Pedagóguskonferencia lesz 2000. július 3-7. között (hétfő déltől péntek délig) Miskolcon, a Lévay József Refor­mátus Gimnáziumban (Kálvin J. u. 2.).

A hét témája: Az ezredforduló új kihívásai a pedagógiában.

Az előadásokat megbeszélések követik.

Jelentkezés és részletes tájékoztatás:

                                               Borbély Béláné 2800 Tatabánya, Gál ltp. 527. I. 5. vagy:

                                               Asztalos Zoltán 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32.

 

A konferenciát a Biblia Szövetség és a Molnár Mária Külmissziói Alapítvány rendezi. A részvételi díj: 6000,- Ft, a helyszínen fizetendő.

 

Sok szeretettel, testvéri szívvel köszöntöm lapunk olvasóit:

 

Asztalos Zoltán

Fel


Az elhívás és annak ára

 


Ötven évvel ezelőtt a misszionári­usok még hősöknek számítottak, mert fel kellett adniuk addig meg­szokott kényelmüket, hogy távoli, szinte megközelíthetetlen helyeken, idegen emberek között, mindenféle fertőzésnek kitéve magukat kockáz­tassák életüket.

Ma azonban ez már nincs így, amikor repülőgéppel számos helyre el lehet jutni, és az Interneten ke­resztül bárhonnan bárkivel lehet kapcsolatot tartani. A gazdasági kap­csolatoknak köszönhetően az otthon megszokott árukat a világ minden részén meg lehet vásárolni. A hol­land Edami sajt például Afrikában is és Mongóliában is megtalálható, és Pápua Új-Guineában is lehet Philips vagy Samsung TV-t vásárolni. Ami pedig a külvilággal való kapcsolat­tartást illeti: majdnem minden misszionáriusunk kapcsolatot tart barátaival e-mailen keresztül.

Mindezeket olvasva azt hihetnénk, a misszionáriusok élete ma problémamentesebb. Azonban ha pontosabban utánanézünk, észre­vesszük, hogy a misszionáriusok régen és ma is magas árat fizetnek elhívásukért. Ápolónőink és orvos­nőnk Afrikában naponta AIDS-es betegeket kezelnek, és egy seb összevarrásánál mindig fertőzésnek teszik ki magukat. Amikor Burundi­ban a misszionáriusok gyülekezete­ket látogatnak meg, tanfolyamokat tartanak, vagy segélyt osztanak, bármikor számíthatnak rablótáma­dásra. Bangladesi misszionáriusa­inknak kollégiumba kell adniuk gyermekeiket, így megszűnnek a meleg családi együttlétek. Vannak, akiknek évente több mint 120 kinin­tablettát kell lenyelniük, hogy a ma­lária ellen védettek legyenek. Az „árlistát” folytathatnánk a nyelvta­nulással, más kultúrába való beil­leszkedéssel, kapcsolatok feladásával stb. A missziói munkát nem lehet „ingyen” végezni.

„Ímé, mi elhagytunk mindent, és követtünk Téged. Mink lesz hát mi­nékünk? (Mt 19,27)” – kérdezték a tanítványok Jézustól. Jézus pedig megígérte nekik, hogy Isten „kárpó­tolni” fogja őket mindazért, amit feladnak. Tehát misszionáriusnak lenni nem csak azt jelenti, hogy nagy árat kell fizetni, hanem azt is, hogy nagy ajándékot lehet kapni.

Emlékszem egy beszélgetésre Ben Taniyaolával, egy új-guineai tanár­ral, aki feleségével együtt egyházi iskolában tanított Palaun. Itt csak negyedannyi fizetést kaptak, mint előző munkahelyükön, sokkal egy­szerűbb körülmények között laktak, és nem számíthattak rokonaik segít­ségére. Minden takarékoskodásuk ellenére többször előfordult, hogy a hónap végére kifogytak az élelmi­szerből. Egyik reggel is teljesen üres volt a hűtőszekrényük, és nem tud­ták, mit fognak ebédelni. Délelőtt azonban a szomszéd faluból átjött egy ismerősük, és egy zacskónyi élelmiszert adott át nekik. „Nem hiányzik a pénz. Azokat a tapaszta­latokat, amelyeket ott Istennel sze­reztünk, semmire nem cserélném el” – mondja Ben.

Ha keressük és megcselekedjük Isten akaratát, akkor nemcsak adunk, hanem kapunk is.

 

A következő négy cikkben hadd mondja el néhány misszionárius, hogyan kaptak elhívást, milyen árat fizettek érte, és mit kaptak Istentől ajándékba.

 
 


 


Detlef Krause

missziói igazgató


Fel

 

 

A „szamártörténet” és az elhívásom

 


Bármilyen furcsán hangzik, egy „szamártörténet” meghatározóvá vált számomra a misszióba való elhívá­somban. Gyülekezetünknek egy házicsoportjába jártam, és egyszer megkértek, hogy tartsam én a követ­kező bibliaórát. Éppen Lukács evan­géliumát vettük, és a virágvasárnapi bevonulás következett, amely mé­lyen megérintett. „Miért oldjátok el a vemhet?” – kérdezte a meglepődött tulajdonos. „Mert az Úrnak szüksége van rá.” – válaszolták a tanítványok.

Ez a magyarázat elég volt a tulaj­donosnak, hogy készségesen odaadja a szamarat.

De mire van szüksége az Úrnak az én életemből? Mit adjak oda neki? Ez a kérdés kezdett el foglalkoztatni, de mivel nem találtam rá választ, ugyanúgy éltem tovább, mint addig.

 

Mikor az asztalosműhely, amely­ben dolgoztam, bezárt, elköltöztem Bobengrünbe, ahol az egyik bará­tomnál dolgozhattam asztalosként. Ő egyszer elhívott evangélizációra, ahol az alkalom után nézelődtem, odamentem a Liebenzelli Misszió asztalához, és elkezdtem a misszio­náriusokkal beszélgetni. Elmondtam, hogy asztalos vagyok, és nemrégen jelentkeztem a Misszióhoz polgári szolgálatra. Mikor kiejtettem az „asztalos” szót, megkérdezte a misszionárius, hogy nem lenne-e kedvem egy időre Pápua Új-Guine­ába menni, mert oda éppen asztalo­sokat keresnek egy templom építésé­hez. Ekkor ismét eszembe jutott a tanítványok egyszerű válasza: „Az Úrnak szüksége van rá.” Talán ez lenne kérdésemre a válasz? Egyre biztosabb lettem abban, hogy ponto­san ez az, amit Isten most kér tőlem: adjak az életemből három hónapot neki, és menjek Pápua Új-Guineába. Megbeszéltem velük egy időpontot a bemutatkozó beszélgetésre Lie­ben­zel­lben. Úgy tűnt, minden rendben van, már elképzeltem, milyen lehet a karácsony a trópusokon, hogyan fogok Istenért kalapálni és fűré­szelni. Indulásra készen álltam, az üzletekben októberben rövidnadrág után érdeklődtem, beadattam az oltá­sokat magamnak, amikor végre megjött a levél Liebenzellből. Éppen ebédszünetem volt, izgatottan téptem fel a borítékot: lemondták az utat! Nem hittem a szememnek. Hiszen teljesen úgy tűnt, hogy ez Isten aka­rata, amire én igent mondtam. Egy világ dőlt össze bennem, és még abban is elkezdtem kételkedni, hogy egyáltalán Isten gyermeke vagyok-e.

Csendességemben azonban mély­reható kérdéseket kaptam. Vajon nem azért akartam Istennek három hónapot adni, hogy elmeneküljek egész életemre igényt tartó akarata elől?

Már régebben is foglalkoztatott a gondolat, hogy a Liebenzelli Misszió bibliaiskolájába menjek, de szak­mám feladása, a teljes függés Isten­től – még anyagilag is –, túl merész dolognak tűnt. Azon kívül álmaim is voltak: asztalosmesternek szerettem volna tanulni. Ebben az időszakban tehát kezdtem ellenszegülni Isten szavának, még akkor is, amikor pol­gári szolgálatos lettem. Aztán egy­szer együtt imádkoztuk a Miatyán­kot, és Isten megszólított azon ke­resztül, amit már sok százszor ki­mondtam teljesen gépiesen: „Legyen meg a Te akaratod”. Ott ültem a padban, és megértettem, mit kér Isten tőlem: az életemet, az időmet, azt, amit mindig megpróbáltam ma­gamnak megtartani. Igent mondtam Neki, és pár nap múlva jelentkezési lapot kértem a bibliaiskolába. Titok­ban azt reméltem, hogy nem vesznek fel, de nem így történt.

Így használta fel Isten a szamár történetét és egy mindennapos Mia­tyánkot arra, hogy szolgálatba hív­jon.

 
 


 


Cornelius Grupp

feleségével és kislányával 1997 óta szolgál Zambiában


Fel

 

Hétköznapok Bangladesben

Egy hét egy misszionáriusfeleség naplójából

 


Csütörtök

Éppen főzök. Az ajtó előtt már megint egy koldus áll. „Nővér, nő­vér!” – kiabálja, és a rácsozott kaput rázza. Mielőtt kimegyek, csendben imádkozom a megfelelő szavakért és a megfelelő viselkedésért. Egy or­vosi cédulát és egy üres gyógyszeres dobozt nyújt felém. „Segítsen raj­tam!”

Megkérdezem, hogy hol lakik és van-e családja vagy rokona. (Bang­ladesben nincs betegbiztosítás, így ha valaki megbetegszik, a rokonok­nak kell segíteniük. Ők viszont gyak­ran kibújnak a felelősség alól, és a „gazdag” európaiakhoz küldik a beteget. Ha ezt támogatjuk, akkor aláássuk az emberek felelősségtuda­tát.) Nem akarok neki pénzt adni, mert nem ismerem sem őt, sem a helyzetét. Egyáltalán igaz az, amit itt elmesél nekem? Ha pénzt adok, ak­kor lehet, hogy valami teljesen mást vesz rajta. Elégedetlen, amikor rizst és banánt adok neki. Ez a találkozás sokáig foglalkoztat, bizonytalan va­gyok, „Megfelelően jártam el? Töb­bet segített volna, ha mégiscsak pénzt adok? Hiszen mennyit számít nekünk az a pár taka?”

Éppen a gyerekekkel foglalkozom, amikor megint csengetnek. A kerté­szünk felesége az. „Milyen különle­ges kívánsággal áll elő már megint?” – sóhajtok fel. Ritkán jön valaki „csak úgy” látogatóba. Általában pénzt akarnak.

A kertész felesége elmeséli, hogy a lánya egy vizsga előtt áll. 40 takát (körülbelül két márka) szeretne kérni a jelentkezési díjra. Nem tudom el­képzelni, hogy nem tud negyven takát félretenni egy hónapban. Kez­dek türelmetlen lenni. A férje nem keres rosszul nálunk. Elsiránkozza, hogy milyen hatalmas kiadásaik vannak, különösen a lakbér magas. Csak habozva adom oda a pénzt és elmagyarázom neki, hogy meg kell próbálnia minden hónapban 20-50 takát félretenni az előre nem látható kiadásokra. Elveszi a pénzt, nem köszöni meg, és olyan barátságtala­nul néz rám, mintha zsugori lennék. Néhány nap múlva megtudom, hogy a lakbért egyáltalán nem kell egyedül fizetniük. Van egy albérlőjük, aki a pénz egyharmadát odaadja. Csaló­dott vagyok, és nem értem, hogy miért nem mondta el az igazságot.

 

Péntek

8 óra, Stephanie-val megyünk gye­rekórára. Nem szívesen megy egye­dül, mert az idősebb lányok állan­dóan megfogják, és megcsipkedik az arcát. Bangladesben ez olyan for­mája a babusgatásnak, mint Néme­tországban a hajsimogatás, Stephanie azonban ezt egyáltalán nem szereti.

15 óra, asszonyóra. A fárasztó, nedves meleg ellenére lemondok a délutáni alvásról, és előre örülök az asszonyórának. A gyerekek alszanak még, s mivel Wolfgang otthon van, így nem kell magammal vinnem őket. A legtöbb asszony idősebb nálam. Együtt ülünk körben a földön, örülünk az együttlétnek, és közösen imádkozunk egymás kéréseiért. Ne­hezen értem meg a többieket, de az igével már nincs problémám, és megerősödöm általa. Hazafelé menet köszönetet mondok ezért Istennek.

 

Szombat

Yvonne, a legkisebb lányunk, né­hány napja lázas. A gyógyszerek ellenére sem csökken a hőmérsék­lete. Tegnap óta a fülét fogja. Úgy döntök, hogy elmegyünk az fül-orr-gégészhez. Stephanie-t is magammal viszem, hogy Wolfgang nyugodtan készülhessen. Az utolsó három nap­ban „hortal” (sztrájk) volt, ezért a rendelésen tömeg lesz. Hosszú vára­kozásra készülök. Az utcán kilomé­teres riksa-dugó van. Micsoda nyo­mor! Ember ember hátán, ahová csak nézek. Néhány fiatalember hangosan nyávog mögöttünk. Vajon ezzel azt akarják kifejezni, hogy macska va­gyok?

Egy kis, sötét terembe lépek be – ez a fül-orr-gégész várószobája. Minden szék foglalt. Az asszisztens felszólít egy férfit, hogy szorítson nekem helyet. Megköszönöm, és várakozásteljesen leülök. Csendben imádkozom, hogy a gyerekek, ameddig csak lehet, ne legyenek nyűgösek, és hogy ne kelljen túl sokáig várnom. Jó néhány elfátyolo­zott nő ül a teremben, minden eset­ben a férjük vagy egy rokon kísére­tében. A mellettem ülő asszony megkérdezi, hogy hol van a férjem. „Otthon, sok a munkája” – felelem. Amikor meghallják, hogy bengáliul beszélek, rögtön körénk áll néhány kíváncsi asszony. A már megszokott kérdésekkel traktálnak. „Mióta van Bangladesben? Hol laknak? Mi a férje foglalkozása? Jól érzi magát Bangladesben? Hány gyereke van? Fiú vagy lány? Esznek rizst? Kap­ható Németországban rizs?” A kér­déseknek soha nem akar vége sza­kadni, – van olyan nap, amikor ide­gesít a kérdezősködés, ma nem za­var. Mégis örülök, amikor sorra ke­rülünk.

Hazafelé menet ömlik az eső. Sze­rencsére nem kell sokáig várni, amíg felszállhatunk egy riksára. Még gyorsan elhozzuk a gyógyszert a gyógyszertárból, azután irány haza. A riksa teteje és a lábunk előtt álló nylonzacskó távoltatja az eső nagy részét, meg is sajnálom a bőrig ázott riksást, akinek valamivel többet fi­zetek a szokásosnál. Az eső még akkor is ömlik, amikor a kapunkhoz érünk. „Milyen kényelmes is az élet Németországban, ahol az ember a garázsban száll be a kocsijába, és szárazon érkezik meg céljához” – gondolom vágyakozva. Olyan gyor­san szaladok be a gyerekekkel a házba, ahogyan csak bírok…

 

Vasárnap

Szólnak a templom harangjai. Még fél óra az istentiszteletig. Elhatáro­zom, hogy száriba öltözöm. Mialatt azonban a hét méter hosszú anyagot megpróbálom magam köré csavarni, gyorsan el is megy a kedvem az egésztől. Egyszerűen nem akar sike­rülni, miközben az izzadságomban fürdök.

Az istentiszteleten az énekeket megint álmosítóan lassan éneklik, én közben erősen legyezem magam a legyezővel, hogy egy kis levegőhöz jussak. Ennek láthatóan örül a mel­lettem ülő asszony is. Az istentisz­telet két órás, és már megint szinte semmit sem értettem a prédikáció­ból, pedig nagyon odafigyeltem.

Miután váltottam pár szót néhány emberrel, teljesen kifáradva hazame­gyek. Miért vagyok ennyire fáradt, amikor csak ültem és hallgattam a prédikációt?

Este Wolfgang és én német és an­gol dicséreteket éneklünk, amelyek sokkal dallamosabbnak tűnnek a fülünknek, mint a bangladesiek. Örömömet lelem a szövegben, ame­lyet anélkül is megértek, hogy sokat kellene rajta gondolkoznom.

 

Hétfő

Nagy a hőség, a gyerekek pedig nyűgösek. Mit lehet ilyenkor tenni? Nincs lehetőség arra, hogy játszótérre menjünk, és ma egy gye­rek sem jött el hozzánk játszani. Ezért elhatározom, hogy felkeressük a gyerekekkel az éjjeliőrt és felesé­gét. Amikor feléjük járok, mindig megkérdezik, hogy mikor láto­gatom meg őket.

Az asszony a ház előtt ül egy fa árnyékában, a férfi a kertben dolgozik. „Kaemon achen (Hogy van­nak?)?”, kérdem. Ezt azonban rögtön meg is bánom, ahogy meghallom, hogy milyen rosszul megy a soruk, hogy milyen keveset keres a férfi, hogy a két idősebb fiú kevés pénzt visz haza, és hogy egyszerűen nem tudnak kijönni a pénzükből. Már többször segítettünk nekik anyagilag, adtunk pénzt a legkisebb gyerek tankönyveire, kifizettük az orvossá­gukat… Minél többet adunk, annál többet akarnak.

Amikor sötétedni kezd, a gyerekek türelmetlenné válnak. Kedvetlenül somfordálok haza. Biztos vagyok benne, hogy azt remélték, hogy si­ránkozásukkal pénzt csikarnak ki belőlem. Némelyik bangladesi olyan ügyesen játszik az együttérzésünkkel és a rossz lelkiismeretünkkel, mint egy zongorista a hangszerén.

 

Kedd

Ma Naomi jön hozzánk vacsorára, aki amerikai, és angoltanárként dol­gozik Barisalban. Néhány nappal ezelőtt elintéznivalója akadt a város­ban, és egy fiatalember – mint ahogy az már többször előfordult – illetle­nül megfogdosta. Vajon ez a szalma­szőke haja miatt történik meg vele? Örülök, hogy velem még nem fordult elő ilyen. Megköszönöm Istennek a barna hajamat, és már nem is látom olyan szörnyűnek, hogy folyton megbámulnak, ha elhagyjuk terüle­tünket.

 

Szerda

Wolfgang bibliaórára utazik Shantikutirba motorral. A reggelinél imádkozunk azért, hogy Isten őrizze meg őt az úton, és áldja meg a bib­liaóra résztvevőivel együtt töltött időt.

18 óra, Steffi hallja meg elsőként a motor hangját, és boldogan fut pa­pája elé. Ismét egy halk hálaadó imádság: „Köszönöm Uram!”.

Wolfgang a vacsoránál mesél arról, hogy némely bangladesi körülnézés nélkül, egyszerűen átszalad az úton; hogy milyen megerőltető volt a sok riksát és „vangaris”-t (fafelépítmé­nyű teherautó) kerülgetni, és elgázolt egy tyúkot. Nagy örömmel számol be a bibliaórán résztvevő emberek érdeklődéséről, az élénk közös és a jó személyes beszélgeté­sekről. Mielőtt elalszom, arra gon­dolok: „Ha van is bizonyos „ára” annak, hogy ebben a másik kultúrá­ban élünk és dolgozunk, jó tudni, hogy Isten használni akar itt minket. Jézus megígérte nekünk, hogy az életünk gyümölcsöt fog teremni – mindegy, hogy látjuk-e már ezeket, vagy sem. Azt mondja: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki én­bennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkü­lem semmit sem tudtok cselekedni” (Ján. 15, 5).

 
 


 


Dorothea Strauß misszionáriusok gyermekeként született Pápua Új-Guineában, férje Wolfgang, s két leánygyermekük van. Foglalkozása ápolónő, 1993 óta gyülekezetépítő munkában dolgozik férjével Bangla­desben.


Fel

 

Ár és nyereség

 


Nem pénzről, hanem a misszióban való személyes részvételről, odaszá­násról van szó.

Amikor erről a témáról kezdtem gondolkodni, sok külföldön dolgozó misszionárius beszámolója jutott eszembe. E misszionáriusok számára az „ár” gyakran igencsak magas volt, vagy még ma is az. Elég például az órákig tartó őserdei menetelésekre vagy Pápua Új-Guinea felázott, sáros országútjain motorral megtett utakra gondolnunk. Vagy a meglepetésre, amikor valaki felébredve azt veszi észre, hogy a helyiségbe rajta kívül egy óriáskígyó is befészkelte magát. És mennyi erőt kíván Bangladesben napról napra a betegség okozta nyo­mort és szegénységet nézni, miköz­ben csak szerény keretek között nyújthat valaki segítséget? Mekkora kockázata van annak, hogy valaki Zambiában a kórházi munka közben AIDS-szel fertőződik meg, vagy annak, hogy a burundi polgárhábo­rúban a frontok közé téved? Vagy mi az ára annak, ha egy misszionárius két éven keresztül a kínai írásjegye­ket és a nyelvet tanulja, és azután rádöbben, hogy a hallgatóságnak még mindig sok türelemre van szük­sége ahhoz, hogy prédikációjának a fejtegetéseit követni tudja. Milyen azoknak a családoknak a helyzete, amelyekben a szülők egy óceániai szigeten dolgoznak, miközben a gyerekek a tanév alatt kollégiumban vannak Japánban?

Feltettem magamnak a kérdést, hogy az említett helyzetben lévő emberekkel összehasonlítva „mi az ára” annak, ha valaki egy nyugati országban dolgozik misszionárius­ként? Illetve személy szerint, mennyibe „kerül” nekem itt Spa­nyolországban az Urat szolgálnom? A mai napig nem találkoztam sem kígyóval, sem krokodillal, az őser­dőn sem törtem át, és nem gázoltam át folyón. Az ár itt nem olyan látvá­nyos, de mint azt a következő példák mutatják, azért meg kell fizetni:

 

A missziós munka ára számomra a következőket jelenti:

* A negyvenes éveim közepén az alapoktól kezdve meg kellett tanul­nom egy új nyelvet.

* A kulturális különbségekkel együtt kell élnem, és a dolgokat nem szabad állandóan összehasonlítanom a né­metországiakkal.

* A saját helyzeteimet és tapasztala­taimat meg kell vizsgálnom, és má­sok által is megvizsgáltatnom.

* Tudomásul kell vennem, ha fizika­ilag, lelkileg és szellemileg elérem a korlátaimat.

* Itt kell maradnom Spanyolország­ban, noha édesapám súlyos beteg lett otthon Németországban.

* Be kell illeszkednem az adott munkarendbe, de mégis meg kell látnom az új lehetőségeket és meg­őrizni bátorságomat a megvalósítá­sukhoz.

* Nem szabad teret engednem a csüggedésnek, ha érdektelenséggel, ellentmondással és a megértés hiá­nyával találkozom.

 

 

De nem tudok a missziós munka áráról beszélni anélkül, hogy ne be­szélnék rögtön a nyereségről is:

Hálás vagyok Istennek, hogy eb­ben a szép országban szolgálhatom őt. Sok örömömet találtam a nyelv­tanulásban. A kultúra megismerése és a spanyol testvérekkel való közös­ség gazdagabbá tette életemet.

Amit akár a személyemmel, akár a hitemmel kapcsolatos kritikaként vagy korlátként tapasztalok, arra emlékeztet, hogy mennyei Atyám először formálja gyermekeit, és csak azután használja fel őket munkájá­ban. Így hát az ilyen élmények végül mégiscsak nyereségnek számítanak.

Ha édesapámra gondolok, nagyon hálás vagyok, hogy olyan sokáig velünk lehetett, és elköltözése előtt még kétszer meglátogathattam. Há­lás vagyok még sok barátom köz­benjáró imádságáért is.

Boldog vagyok, hogy Sabine Buchmeier nővér velem van, és így krízishelyzetekben segíthetünk egy­másnak, megbeszélhetjük terveinket, és együtt imádkozhatunk megvaló­sulásukért.

Hálás vagyok, hogy tudhatom, Is­ten meghallgatja imádságainkat, és folyamatosan munkálkodik, még akkor is, ha mi Torremolinosban ebből még nem sokat látunk, de Vélez-Málagában mégis átélhetjük, ahogy emberek hitre jutnak.

 

Az a véleményen, hogy ami vala­mibe kerül, az nyereséget is hoz. Mert igaz a Róma 8,28: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.”

 
 


 


Gisela Pfeffer

 

nővér, ápolónő és gyülekezeti di­akónus, 13 évig a Bad Liebenzelli bibliaiskola háziasszonya volt. 1996 januárja óta szolgál Spanyolország­ban. A Spanyol Missziós Társaság­gal, az „Evangelismo en Acción”-nal működik együtt.

 


Fel

 

Az áhított feladat

 

Egy szombat délutánon történt. Szüleim, és mi öten testvérek, a nappali asztala körül ültünk, és énekeltünk. Édes­apám lelkész és evangélizátor volt, sokat utazott; a ritka lehetőséget használta ki, hogy együtt legyen a családjával. Az egyik ismert evangéliumi ének elgondolkoztatott, amelyben erről volt szó: „Ragyogva sugárzik az Atya kegyelme az égi hazából, de minket megbízott, hogy jelzőfények legyünk a part mentén. Égjenek a parti fények, világítsanak messzire, mert néhány hajósnak biztosan megmutatják az utat hazafelé.” (V.ö. 199. Hallelujah! A szerk. megj.)

 

 


Megkérdeztem magamtól: „Vajon én is fény és útjelző vagyok, aki a többi embernek megmutatja a Jézus­hoz vezető utat?” Az biztos, hogy szerettem Jézust, és hittem is benne, de mégis az volt az érzésem, hogy valami hiányzik. Ez a gondolat el­szomorított, és beszélgettem erről Édesapámmal. Együtt kértük Jézust, legyen az életem ura, hogy foglalja el életemben az első helyet, és má­soknak is továbbadhassam az evan­géliumot.

 

Álmok

Akkoriban körülbelül kilenc éves voltam. Az olvasás volt a kedvenc időtöltésem, az otthon megtalálható könyvek közül majdnem mindegyi­ket elolvastam; a legjobban azonban a misszionáriusokról és a távoli or­szágokról szóló könyveket szeret­tem. Az volt az álmom, hogy missziós orvos leszek, embereket gyógyítok majd Afrikában, és arról az Istenről beszélek nekik, aki annyira szereti őket, hogy az ő meg­mentésükre elküldte Fiát a világba.

A sok missziós előadás és a szá­mos nálunk vendégeskedő misszio­nárius által ez a vágy csak erősödött.

Néhány hónappal az érettségi előtt időszerűvé vált a kérdés, hogy mihez kezdjek az iskola befejezése után? Az orvosi diploma megszerzése ne­kem túl sokáig tartott volna, ezért elhatároztam, hogy ápolónőképzésen veszek részt. Azt gondoltam, ha Isten ténylegesen azt szeretné, hogy a misszióban dolgozzam, és ez az egész nem csak egy kegyes és gye­rekes kívánság, akkor az ápolónői hivatás jó alapot jelent ehhez.

Kórházi munkám során gyakran nyílt lehetőségem arra, hogy a bete­gek figyelmét Istenre irányítsam, és bátorítsam őket, hogy bízzanak Benne. Örömet jelentett, hogy embe­rekkel találkozhattam, és teljesen gyakorlati módon segíthettem rajtuk.

Annak ellenére, hogy szerettem a munkámat, az volt az érzésem, hogy nem erre a feladatra hívott el Isten életem végéig. Ezért különböző bib­liaiskoláktól kértem tájékoztató anyagokat postán, és imádkoztam Isten vezetéséért. A Liebenzelli Misszió információs anyaga között találtam egy kis füzetet a franciaor­szági missziós munkáról. Ebben a normandiai nyári szolgálatokról tu­dósítottak. „Nagyszerű” – gondol­tam. „Ez pontosan az, amit már ré­góta kerestem: szabadságom alatt Jézusért leszek úton; fejleszthetem franciatudásomat, a missziós munkát a helyszínen ismerhetem meg, és emellett felfedezhetem az országot és annak lakóit!”

1991 nyarán utaztam Nor­man­di­á­ba, ahol mélyen megdöb­bentett az, hogy milyen kevés em­bernek van itt kapcsolata Jézussal, és csak nagyon keveseknek van Bibli­ájuk és olvas­sák is azt. Így tehát elkezdtem imád­kozni Franciaország­ért, és hogy Isten hívjon el embere­ket itt is tanítványai közé. Ugyanak­kor abban is remény­kedtem, hogy egy napon Isten elküld ebbe az or­szágba, hogy üzenetét itt adhassam tovább.

 

Nincs rövidebb út

A nyári szolgálat hozta meg a döntő elhatározást ahhoz, hogy je­lentkezzem a Liebenzelli Misszió bibliaiskolájába. 1992 szeptemberé­ben kezdtem el a hároméves képzést Bad Liebenzellben. Eleinte nem volt könnyű a fizikai munka után ismét az iskolapadot koptatni. A második évben azután meglehetősen erős hátfájdalmaim jelentkeztek, melyek egy éven keresztül tartottak, és előt­tük az orvosok is értetlenül álltak. Ekkor vált számomra teljes mérték­ben aktuálissá a kérdés, hogy tényleg azt akarja-e Isten, hogy a misszióba menjek dolgozni? Ha igen, akkor miért engedi, hogy beteg legyek? Hiszen ezekkel a fájdalmakkal még a gyakorlati vizsgát sem tudnám le­tenni.

Isten azonban mégis megajándéko­zott az egészséggel, és helyet adott a gyülekezeti szolgálatban is Neu-Ulmban, ahol sok hasznos tapaszta­latra tettem szert a gyerekek és az asszonyok között végzett munkában. Még egy évvel tovább is maradtam, mint ahogy terveztem, és ezután készítette elő Isten nekem a helyet Franciaországban. Így 1997 szep­temberében kezdtem el dolgozni – körülbelül hat évvel az első nyári szolgálatom után – Normandiában. Akkoriban nagyon sietősnek tűnt minden, és legszívesebben állandóan lerövidítettem volna az útjaimat. Ma már csodálkozom azon, ahogy Isten megtervezte az életemet, és be kell látnom, hogy sokkal jobban tudta nálam, hogy számomra mi a jó és hasznos.

 
 


 


Daniela Schmidt,

 

a Liebenzelli Misszió Bibliais­kolája Teológiai Szemináriumának elvégzése előtt ápolónő, 1997 óta Franciaországban, Mortagne au Perche–ben (Alsó-Normandia) a nyelvtanulás után gyermekek, és asszonyok között szolgál.

 


Fel

 

 

IRAK – virágzó világbirodalom helyett kegyetlen diktatúra

 


A kuvaiti invázió óta Szaddam Husszein nevéhez terror és elnyomás kötődik, ma ő a világ egyik legke­gyetlenebb diktátora.

A Tigris és az Eufrátesz menti termékeny talaj, az északon húzódó magas hegyek, valamint a délen fekvő sivatagok, amelyek az ország területét alkotják, évezredek óta há­borús összetűzések színhelyei. Itt virágoztak és itt omlottak össze a sumérok, az asszírok és a babilóniai­ak világbirodalmai; Szaddam Husszein pedig folytatja ezt a véres hagyományt.

Irakban az egyház kezdetei óta él­nek keresztyének. Az V-VI. század­ban az ország a világmisszió köz­pontja volt, ahonnan messze tájakra küldtek embereket, hogy az Öröm­hírt hirdessék.

Újra és újra kialakultak azonban etnikai és vallási konfliktusok. 1969-ben minden nyugati misszionáriust kiutasítottak az országból, az iraki bibliaszövetséget megszüntették, és a keresztyén irodalom bevitelét meg­tiltották.

Ma az iszlám az államvallás, a 22 millió iraki 95%-a vallja ezt a hitet. A lakosság 3,3 %-a keresztyén, főleg római katolikus vagy ortodox, a ke­resztyéneknek csupán egy százaléka protestáns.

Fundamentalista muzulmánokról keveset lehet hallani, valószínűleg kisebb a befolyásuk, mint a szom­szédos országokban.

Szaddam Husszein nem ellenzi a vallási kisebbségeket, ha azok nem akarják befolyásolni a politikát. Így újra megalakíthatták a bibliaszövet­séget. Az öbölháború óta tonna­számra lehetett osztani Bibliákat, bár a keresztyén irodalom importja iránti igény messze meghaladja azt a mennyiséget, amelyet a kormány engedélyezett. A kurd nyelven su­gárzott keresztyén rádióadások ha­talmas visszhangot váltottak ki, a nagyvárosokban tartott istentisztele­tekre pedig rengetegen járnak. A Jézus-filmet számos helyen, szabadon lehet vetíteni, néhány évvel ezelőtt még az állami TV-ben is lejátszották.

Mindezek mellett azonban újra és újra támadások érik a keresztyéne­ket. Sokat írtak az újságok Manszur Husszein meggyilkolásáról, akit egy keresztyén könyvesboltban ölt meg néhány fanatikus muzulmán. Az asszír és az örmény keresztyéneket is érik támadások, néha falvaikat is megsemmisítik.

Irak etnikai és vallási sokszínűsége miatt puskaporos hordóhoz hasonlít, amely bármikor felrobbanhat.

 

Jürgen Th. Müller

 


 

Fel


A tajvani földrengésről

 

Az 1999. szeptemberi földrengés óta sok túlélő rettegésben él, a halálos áldozatok száma pedig 2400 körül van. Suzanne Karrer és Uwe Brutzer misszionáriusok most arról számolnak be, hogyan élték át ezeket a napokat 30 kilométerre a földrengés epicentrumától.

 


„Éjjel két órakor békésen aludtunk, amikor egy lassan haladó tehervonat hangjához hasonló morajlás riasztott fel minket. A zaj erősödött, és azt vettük észre, hogy ágyunk elkezd remegni, a falak mozognak, mintha az a bizonyos tehervonat már a szo­bánkban lenne. Megmozdulni sem tudtunk a meglepetéstől, pulzusunk szaporán vert, csak néztünk egy­másra és szorítottuk egymás kezét, valamint az ágyat. Mintha egy örök­kévalóság telt volna el, vártuk, hogy vége legyen a rengésnek. Vajon ránk fog borulni a fal és a mennyezet? Mintha megzavarodtam volna, imádkoztam: „Uram, itt van a vég? Most jössz vissza? Ha igen, akkor gyere gyorsan!” És akkor olyan hir­telen, mint ahogy elkezdődött, véget is ért, tíz másodperc múlva minden ismét csendes lett. Aztán újra hang­zavar keletkezett, és hangosbemon­dón hallottuk a következőket: „Erős földrengés!! Mindenki az utcára!!” Ekkor fogtam csak fel, hogy nem álmodtam. Férjemmel együtt éppen Tajvan történelmének legerősebb földrengését éltük túl. Gyorsan fel­öltöztünk és a ház többi lakójával együtt az utcára siettünk. Sokak arca ijedt, merev, szinte élettelen volt. Másokat pedig mintha teljesen hide­gen hagyott volna minden. Nevet­géltek, beszélgettek, mintha semmi sem történt volna. Láttuk, hogy a körülöttünk lévő összes épület még áll, az egyetlen földrengésre utaló jel egy nagy hasadék az úttesten. Mi­közben a többiekkel együtt biztonsá­gos helyet kerestünk, a 27. zsoltár jutott eszembe: „Az Úr az én vilá­gosságom és üdvösségem: kitől fél­jek? Az Úr az én életemnek erős­sége: kitől rettegjek?” Ezek a versek most teljesen új jelentést kaptak számomra.

Azért imádkozunk, és másokat is kérünk erre, hogy Isten békessége vigasztalja meg a gyászolókat; hogy minden alkalmat kihasználjunk má­sokkal megosztani reménységünket. Könyörgünk az evangélium iránt nyitott szívekért, valamint, hogy az emberek megismerhessék az egyet­len igaz és rendíthetetlen funda­mentumot, Jézus Krisztust.

 
 


 


Suzanne Karrer

amerikai származású tanárnő; férjével, Hans-Martinnal 1998 óta szolgál Tajvanon.

 


 


„Tajcsungban csak kevés ház dőlt össze, mégis fel kellett állítani sátor­falvakat, mert sok épület lakhatat­lanná vált. Rendszeresen járunk ezekbe a falvakba, hogy a túlélőknek segítsünk megszabadulni félelmeik­től. Nagyon sok gyermek jön el az ott tartott gyermekórákra. Normális körül­mények között bezárkózva él­nének lakásuk­ban, most pedig kint ülnek a me­zőn, és esténként ráérnek. Meg is köszönik, hogy gyerme­keik­kel játszunk, ke­resz­tyén énekeket tanítunk nekik, és bibliai törté­nete­ket mesé­lünk el. Ez iga­zán szokatlan helyzet!

Nemrégen gyermek­óránkkal egy időben buddhista összejövetelt tar­tottak. Mikor egy édes­anya oda akart menni a lányával, a lány ezt mondta: „Én Jézust szeretem inkább!”

Puliban, az epicentrumhoz egészen közel, megragadott a templom látvá­nya: az épület romokban állt, de az udvar már tele volt segítőkkel és segélyekkel a súlyosan érintett vidé­kek számára. Most arra van itt az idő, hogy segítsünk az embereknek! A templomot később is fel lehet építeni.

Köszönjük imádságaikat!

Uwe Brutzer

vegyészlaboráns, feleségével, Dorotheeval 1996 óta szolgál Tajva­non.

 


 

Fel


Látogatás Pitilu szigetén

 

Az Operation Mobilisation (Munkálkodás – Mozgósítás Krisztusért) ifjúsági világmissziós hajón, a Douloson szolgál Petrik Tímea, magyarországi baptista leány, a néhai Cserepka János misszionárius rokona. Ő írja a következőket:

 


„Bár az eredeti tervben nem volt benne, mégis meglátogatta a Doulos Mánuszt, azt a szigetcsoportot, ahol – Cserepka János bácsi szavaival – az „áldott életű” Molnár Mária szol­gált. Ő az első misszionáriusok kö­zött jött Pápua Új-Guineának erre a részére az 1920-as években. Mivel már nagyon sokat hallottam róla, izgatottan vártam a megérkezést, és ahogy a hajóval a part felé közeled­tünk, elképzeltem, milyen érzésekkel tehette meg ő annak idején ugyanezt az utat. Mi több mint háromszázan jövünk most egy olyan helyre, amelyről tudjuk, hogy az itt élő em­berek nagy százaléka már keresz­tyén; ő pedig nem tudhatta igazán, mi fogadja majd. Néhány nap múlva megkértek, hogy mi, magyarok, ké­szüljünk úgy, hogy vasárnap arra a kis szigetre megyünk gyülekezetbe, ahol Molnár Mária volt a legelső misszionárius. A magyarokon kívül japánokat is hívtak, Molnár Mária ugyanis mártírhalált halt: a világhá­ború idején japánok végezték ki. Két japán lány akart velünk jönni, de miután hallották ezt a történetet, szívesebben maradtak volna a hajón.

Motorcsónakkal mentünk Pitilu szigetére, a gyülekezetből jöttek értünk, és már útközben megtudtuk, hogy azzal az emberrel – Timothyval – utazunk, akit annak idején Molnár Mária fogadott örökbe. Megérkez­tünk a gyönyörű szigetre, a kis gyü­lekezet már várt bennünket, körül­belül ötvenen voltak a gyermekekkel együtt. A bemutatkozás után mind­nyájan szolgáltunk valamivel: ének­kel, bizonyságtétellel, igehirdetéssel stb. Nagyon megható része volt az együttlétnek, amikor a két japán leány felállt, énekeltek, bizonyságot tettek, és könnyes szemmel bocsá­natot kértek azért, amit az őseik tet­tek Molnár Máriával és a szigetla­kókkal.

Elmondtam a gyülekezetnek, hogy számomra milyen sokat jelent ez a látogatás, és elmeséltem nekik, Cserepka János bácsi hogyan kapta elhívását a misszióba Molnár Mária által, amikor a tábortűz körül ülve hallotta a kérdést, hogy ki veszi át a stafétabotot. Tavaly pedig János bácsi tette fel ugyanezt a kérdést mindnyájunknak, s nem sokkal utána ő maga végképp letette a stafétát. Elmondtam azt is, hogy én nem ér­zem magam méltónak arra, hogy az ő nyomukba lépjek, de az én felelős­ségem az, hogy a stafétát átvegyem. Talán majd át tudom adni valakinek, aki az Úrért sokkal többet tud tenni, mint én.

Nagy élmény volt, hogy az isten­tisztelet végén pápua új-guineaiak, japánok és magyarok egy szívvel énekeltünk, ugyanazt az Istent di­csérve.

Az alkalom végén elsétáltunk arra a helyre, ahol annak idején Molnár Mária háza állt, ma már csak egy kis tisztást lehet ott látni. Ezután pedig megvendégelt bennünket a gyüleke­zet, és közben készítettünk egy kis riportot Timothyval. Elmondta, hogy az édesapja Molnár Máriával járta a szigeteket, aki az embereket testileg, lelkileg gyógyította. Tervezi, hogy ellátogat Magyarországra; már ka­pott meghívást, csak az útiköltséget kell még összegyűjtenie. Biztattuk, hogy jöjjön, ha lehetősége adódik, mert biztosan sokan szívesen lát­nák.”

 

1999. december


Fel

 

GYERMEKEKNEK

A szibériai Burját Köztársaságban Maria Haas misszionáriusnő a mon­gol eredetű burját néppel él együtt. Gyerme­keknek és süketnéma embe­reknek beszél az Úr Jézusról. Egyik kis barátját Ajurnak hívják, ő írt most nektek.

 


„Messze-messze Ázsiában, Burját­földön lakom. Ajurnak hívnak, és nyolc éves vagyok. Tulajdonképpen nagyon büszke vagyok arra, hogy Burjátföldről származom. Ez ugyanis Dzsingisz-kánnak, a hatalmas mon­gol hősnek a hazája. Nem olyan ré­gen azonban egy még nagyobb hős­sel ismerkedtem meg, aki az összes királyság fölött uralkodik. Az ő biro­dalma sohasem fog eltűnni, és sze­retete még a Bajkál-tónál is mélyebb. Jézusnak hívják. Senki sem olyan nagy és erős, mint ő. Amikor egyszer nagyon beteg voltam, nagymamám a sámánhoz (varázslódoktorhoz) akart vinni, de anyu és apu ezt nem en­gedte meg. Az Úr Jézust kérték, hogy gyógyítson meg engem. És ő ezt meg is tette. Csakugyan, senki sem olyan nagy és erős, mint ő. Mé­gis a kicsikkel is törődik. Ezért kér­tem Jézust, hogy adjon nekem egy kis fiútestvért. És képzeljétek, nyá­ron anyukámnak kisbabája lesz! Kíváncsi vagyok, hogy fiú lesz-e. Régebben, amikor az Úr Jézust még nem ismertem, gyakran voltam szemtelen apukámmal és anyukám­mal. Ha bosszankodtam miattuk, csúnya szavakat vagdostam a fejük­höz. Szüleim ezeket persze nem hallották, mert mindketten süketné­mák. De tudom, hogy Jézus hallotta mérges szavaimat, ő látta, hogy mi­lyen haragos voltam, és ez biztosan elszomorította őt. Most kérem az Úr Jézust, hogy naponta segítsen ne­kem, hogy kedves lehessek a szüle­imhez.

 

Szeretnék nektek még Sagalganról mesélni. Tudjátok, mi az? Ez a mi újévi ünnepünk, a burjátok legna­gyobb ünnepe, amit hamarosan meg­ünneplünk. A Sagalgan hónap kez­dete előtt mindennek tisztának kell lennie. Az emberek ragyogó tisztává teszik házaikat, megfürdenek, tiszta ruhát vesznek föl. De hogy biztosak legyenek abban, hogy nem tapad rájuk valami gonosz dolog, amit nem lehet szappannal lemosni, kenyér­tésztával kenik be egész testüket. A tészta magába kell, hogy szívja a rosszat. Az újév előtti estén a papok a templom előtt nagy tüzet gyújta­nak. Ütik a dobokat, imákat mor­molnak, hogy a gonosz szellemeket elűzzék. A tűz körül sok ember gyű­lik össze távolról és közelről.


A tésztadarabokat a „bűneikkel együtt” lekaparják a testükről, és a lángokba dobják. Azt gondolják, hogy most már az egész évi bűneik elégtek. Hogyan is tudhatnák az em­berek, hogy csak az Úr Jézus bocsát­hatja meg a bűnöket? A legtöbben soha­sem hallották, hogy Jézus a gol­gotai kereszten meghalt a bűneinkért. Mindennap megbocsát nekünk, nem­csak újév napján. Olyan szívesen elmondanám ezt minden burjátnak. De még kicsi vagyok, és a nagyok nem hisznek nekem. Az óvodában barátaimnak elmondok történeteket a gyermekbibliámból. ők hisznek ne­kem. Talán – majd egyszer – ők is megismerik Jézust. Üdvözöllek ben­neteket, Ajur Ulan-Ude-ból.”

 


Tudtátok, …

* hogy Dzsingisz-kán hatalmas mongol hadvezér volt? Nyolcszáz évvel ezelőtt élt, gyors lovaival sok országot legyőzött: Kínát, Mongó­liát, Dél-Oroszországot, és világbi­rodalmat is alapított.

* hogy Ulan-Ude Burjátföld fővá­rosa?

* hogy a Bajkál-tó, amely körül a burjátok laknak, 1620 méter mély, és így a föld legmélyebb tava?

* hogy a legtöbb burját marha- és lótenyésztő? Kedvenc italuk a lótej.

* hogy sok burját buddhista? Buddhát tisztelik, és szellemekben hisznek.

 

Die Trommel ruft 2000. 71. szá­mából – Német Missziói Közösség (DMG)

 

Hírek a világ minden részéről

Fel


 

 

 

 

 
 


 

 


Szövegdoboz: GISELA PFEFFER SPANYOLORSZÁGI MISSZIONÁRIUSNŐ 
MISSZIÓI KÖRÚTJA
2000. május 9-15.







Május 9. kedd 
	18 óra:	Székesfehérvári Református Gyülekezet
		Széchenyi u. 16.
Május 10. szerda 
	18 óra:	Monori Evangélikus Gyülekezet
		Bajza u. 2.
Május 11. csütörtök 
	18 óra:	Budapest Pasaréti Református Gyülekezet
		Torockó tér 1.
Május 12. péntek 
	18 óra: 	Biharugrai Református Gyülekezet
Május 13. szombat 
	18 óra: 	Debrecen Széchenyi kerti Református Gyülekezet
		István u. 91-107.
Május 14. vasárnap
	10.15 óra:	Nyíregyháza ÉLIM Eü. Gyermekotthon
		Derkovits u. 21.
	18 óra:	Dögei Református Gyülekezet
Május 15. hétfő 
	18 óra:	Mezőtúri Református Gyülekezet



SZERETETTEL VÁRJUK TESTVÉREINKET EZEKRE AZ ALKALMAKRA!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Missionsglocke gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel.: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen


Nyitólap Híradóválaszték E-mail Linkek Galéria A Misszióról