Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

IX. évfolyam 6.szám

2000. December


Közbenjáró imádság


Egy németországi szolgálatom után odajött hozzám egy idős asszony, és ezt mondta: „Vasárnaponként végig szoktam imádkozni a misszionáriusaikat!” Vajon mit is jelent igazából ez a kifejezés, hogy „végigimádkozni”?


Talán azt, hogy minden felmerülő problémát Isten elé viszünk, egészen addig, míg meg nem érkezik rájuk az isteni megoldás. Azt is, hogy melyik misszionárius hol szolgáljon, hol és mit tanuljanak a gyermekei, minden családi problémát, a munkatársakkal kapcsolatos gondokat, vagy éppen azt, hogy nincsenek munkatársak.

A közbenjáró imádságot végző emberek az egész ügy mögött állnak: gondolnak az új-guineai őserdőben vagy éppen Libériában szolgáló misszionáriusokra, esetleg arra a Japánban szolgálóra, aki az előtt a kérdés előtt áll, hogy hazaküldje-e tizenhat éves gyermekét Németországba továbbtanulni, s nem tudja, hogyan fogják kibírni az egymástól való elszakadást. Óriási harcok, szükségek, döntések ezek! Ám még nagyobb segítség tudni azt, hogy olyan testvérek állnak mögöttünk, akik ügyeinket imádságban hordozzák. Megbetegedhet egy misszionárius is, s micsoda gyógyító erő van ekkor az otthoniak imádságában!


Hálás vagyok Istennek azokért az idős emberekért, akik már talán alig tudják összekulcsolni megmerevedett kezeiket, de azok a szükségek és nehézségek, melyeken keresztülmentek, arra indítják őket, hogy most másokét vigyék az Úr elé. Ez misszió!


Kedves Testvéreim, mennyi időnk van naponta a misszióra? A környezetünkben élő emberekre, a szomszédunkra, s mindenkire, akinek szüksége van ránk és a közbenjáró imádságunkra? Mennyi időt szánunk erre naponta?


Japánban nősültem meg, és hat év elteltével a feleségemmel és két gyermekemmel hazajöttünk egy időre Németországba. Egy kirándulás alkalmával egy hegytetőn ültünk, ahonnan le lehetett látni a szülőfalumra. Megmutattam gyermekeimnek a falu szélén álló szülőházamat. Ekkor az erdőből kijött egy kiránduló, odajött hozzánk, mire én kértem, hogy foglaljon helyet mellettünk. Beszélgetésbe elegyedtünk, és hamar észrevettem, hogy nem a mi környékünkről való, nem sváb, hanem bremerhaveni. Megkérdezte, hova valósi vagyok. Lemutattam a völgybe: „Ebből a kis faluból, itt, a hegy lábánál.” „Ó, onnan ismerek valakit, de most nincs itthon, mert Japánban van!” – mondta. „Igazán?” – kérdeztem, „és hogy hívják?” „Vatternak, és hamarosan hazajön egy kis szabadságra. Tudja, nagyon szeretném már egyszer személyesen is megismerni, mert amióta Japánban van, hat éve mindennap imádkozom érte, de holnap már vissza kell utaznom Bremerhavenbe.”


Könnyekre fakadtunk, mikor kezet fogtunk; mi, akik azelőtt soha nem láttuk egymást, és ő mégis mindennap imádkozott értem.


Végezzük mi ezt a közbenjáró, hordozó imádságot? El sem tudjuk képzelni, milyen hálás ezért az, akit hordozunk, és ezáltal hogyan mozgósít Isten embereket, eseményeket, hogyan teremt újjá!

Ami nem válik cselekedetté, annak nincs értéke.


Ernst Vatter

Kedves Olvasóink!


„Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk Üdvözítőül

(Fil.3,20).”


A karácsony nem csak Krisztus érkezésének, hanem az Ő várásának is ünnepe, hiszen folyamatosan a nagy Adventben élünk, amikor a világ Urának és Megváltójának eljövetelét várjuk. Ez összefügg az év fordulójával, az újévvel is. Egyik énekírónk ezért fogalmazta meg így énekében: „Új esztendőben mi vigadjunk, született Jézust mi imádjuk!” Jézus Krisztus az élet és a jövendő.


Nemrég jártunk Kárpátalján, ahol öt igehirdető kb. tíz gyülekezetben hirdette egy héten át az evangéliumot. A gyülekezetekben nagy örömmel és nyitott szívvel fogadták az Igét. Kint a novemberi napsütésben szinte tavasz volt, de a szívekben is érezhető volt a lelki éledés.


Eltemettük Nyíregyházán Borbély Béláné Vajda Erzsébet testvérünket, mindenki „Erzsike nénijét”, aki 85 éves korában hunyt el. Nagy szeretettel és hűséggel szolgált Alapítványunkban – szinte láthatatlanul. A konferenciáinkra való jelentkezések hozzá futottak be, s ő minden jelentkezőnek válaszolt, egy-egy kedves Ige és néhány meleg hangvételű lelkigondozói sor kíséretében. Áldott legyen Urunk neve azért a kimondhatatlan ajándékért, amelyet őbenne kapott Isten népe!


Köszönjük a visszajelző leveleket, amelyekben a Testvérek lapunkkal kapcsolatoson írnak. Bátorítjuk Testvéreinket, hogy ha valami tévedést észlelnek az adminisztrációval kapcsolatosan, írják meg! Határon túli testvéreink nagy örömmel fogadják lapunkat és továbbra is egyre többen igénylik.


Január közepéig küldjük az adóigazolásokat azoknak, akiknek ismerjük az adószámukat, illetve az adóazonosító jelüket. Akik már az előző évben is kaptak adóigazolást, azoknak számon tartjuk az adatait.

Akik adományt küldtek Alapítványunknak, de még nem közölték adószámukat, azokat kérjük, hogy mielőbb pótolják. Aki 2001. január 20-ig nem kapja kézhez az adóigazolást, az szíveskedjék ezt jelezni, mert csak január 31-ig lehet kiadni ilyen igazolást.


Idén az APEH az Alapítvány számlájára átutalt 55 418 Ft-ot, amelyet Testvéreink az adójuk 1 %-aként ajánlottak fel, amit hálásan köszönünk. Ezt az összeget a határainkon túl élő magyar testvéreink nyelvének megőrzésére fordítjuk.


Testvéri szívvel köszöntve kedves Mindannyiójukat, áldást kérünk Urunktól életükre és szeretteikre.


Asztalos Zoltán


ÁLDOTT ÉS BÉKESSÉGES ÚJ ÉVET KÍVÁN A SZERKESZTŐSÉG!




Lelkigondozás lelkigondozóknak

Nagy sikerek fémjelezték szakmai karrierjét, bizonyította bátorságát, kitartását és állóképességét. Erős maradt, amikor ellenfelei súlyos terhet raktak a vállára, és győztesként került ki a küzdelemből. Vezető személyiség volt, akihez mások igazodhattak, és akire támaszkodhattak. Most azonban elfogyott az ereje; úgy érezte, hogy kicsúszott a talaj a lába alól. Elvesztette önbizalmát, a remény lángja kialudt benne, és csak egyetlen vágya maradt: meg akart halni.


Akad olyan misszionárius, aki teljesen az ereje végére ért? Megtörténhet-e ez, és vajon szabad-e egyáltalán ilyennek megtörténnie? Néhány éve egyre gyakrabban hallunk arról, hogy bizony megtörténik. Lelkészek és misszionáriusok állnak ki a szolgálatból, mert egyszerűen nem bírják tovább. Üresek és kiégtek. Az okok, amelyek ide vezetnek, különbözőek, a kérdés azonban fennáll: maradhat ez így?


A fent említett misszionárius nem a mi időnkben élt, története az Ószövetségben található meg. Illés próféta olyan dolgot élt át, amilyent ma is sokan tapasztalnak: teljesen odaszánta magát Istennek, hitről, bátorságról és kitartásról tett tanúbizonyságot. Elérkezett viszont az a pont, amikor nem bírta tovább. Egy „egyszerű” halálos fenyegetés hatására elfogyott az utolsó ereje is. Az Istennel kapcsolatos addigi „sikereket” és tapasztalatokat mintha elfújták volna: már csak negatívan tudott látni mindent. Ekkor Isten odafordult hozzá, de nem kritizálta Illés állapotát, nem kifogásolta kishitűségét és nem hivatkozott a bizalmára. Meglepő, hogy Isten először a testi szükségleteiről gondoskodott. Alvással ajándékozta meg és enni adott neki. Második lépésként újból beszélni kezdett vele, tekintetét a hétezer megmaradt hívőre irányította, és újból feladatot adott neki.


Nem új a felismerés – a lelkigondozóknak is szükségük van lelkigondozásra. A lelkészek és a misszionáriusok is igénylik a segítséget, a támogatást és a rájuk figyelést életükben és munkájukban. Sérülékeny emberek, teljesítőképességük határáig dolgoznak. Így az összeomlás okait sokszor nem lelki vagy pszichikai területen kell keresni, hanem az emberi élet normális törvényszerűségeiben. Gyakran a megfelelő mennyiségű alvás, szünetek beiktatása, a szabadság és a rendszeres étkezés már megoldást jelent. Más esetekben elsősorban nyitott fülekre van szükség. Olykor megeshet, hogy hivatásos lelkigondozói vagy pszichiátriai segítséget kell igénybe venni.


Újságunk e számában néhány misszionárius ír lelkiállapotáról, arról, hogyan birkóznak meg a krízisidőszakokkal, és hogy ilyenkor mi jelent nekik segítséget.



Detlef Krause

missziói igazgató



Muszáj egy misszionáriusnőnek tökéletesnek lennie?


A lelkigondozásnak különböző formái lehetnek, de végső soron mindig az emberi lélekről szól – az ember azon részéről, amely békére vágyik Teremtőjével és a világgal. Így a lelkigondozás segítség lehet az Istennel való békesség elnyeréséhez, de segítséget nyújthat a gyakran akár öntudatlan érzések zűrzavarában is. Érzelmeink visszatükrözik, hogy mi játszódik le az Istennel, a környezettel és saját magunkkal való kapcsolatunkban. Lelkünk jelzéseit komolyan kell venni; Kóráh fiai nem ok nélkül kérdezik a Zsoltárok könyve 42,6-ban:

„Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem?”, Jézus is azt mondja tanítványainak: „Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem!” (Máté 26,38).

Csak most, hogy pár hónapja az USA-ban tanulok, nyugodhatott meg az életem, és így volt időm és lehetőségem arra, hogy elgondolkozzam az utolsó néhány évről. Milyen gyakran is jutott eszembe: „Ha akkoriban tudtam volna, amit ma tudok, akkor...”. Nos, az időt nem lehet visszaforgatni, és időközben meggyőződtem arról, hogy a Burundiban és később a hazalátogatásom alatt szerzett tapasztalatok Isten velem kapcsolatos tervéhez tartoztak.

A Burundiban töltött öt évből négyben az országban zavargások folytak, és sok mindent átéltem, amit azelőtt el sem tudtam volna képzelni: halottak, lövöldözések, betegség. Ezek a dolgok mély nyomokat hagytak a lelkemben. A tetejébe még hozzájött, hogy a munkám Muramvyá-ban jórészt abból állt, hogy a szerencsétlenül járt burundiakat meghallgassam, fájdalmukat velük együtt hordozzam (félelem, egzisztencia elvesztése, menekülttábor, hozzátartozók halála, éhezés…), mindig rendelkezésükre álljak, velük együtt lépjek Isten elé, és együtt áldjuk őt énekekkel. Ezeket sem lehet azóta elfelejteni. Aztán hirtelen váltás: a németországi tartózkodás alatt utazószolgálat és tanulás, amelyek ismét nyomokat hagytak…

Hogyan tudnám ezt az egészet, a tulajdonképpeni missziós munkám (egészségügyi központ felépítése, csoportvezető) örömeivel és szenvedéseivel együtt feldolgozni? Nem állt rendelkezésemre általános recept. Most azonban szeretném a Testvéreket tudósítani arról, amit Isten Burundiban, németországi szolgálatom alatt és az azóta eltelt időben tett értem.


Lelkigondozásban részesültem

…Isten és Igéje által

A kétségek között, vagy a vezetésre való várakozás alatt Isten Igéjén keresztül biztatást és megerősítést adott, mind a Burundiba való kiutazás előtt a Józsué 1,5-6-on, mind később a Józsué 1,9-en keresztül: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor...”

Amikor félelem támadt bennem, az „utcánkban” egyre gyakrabban előforduló támadások miatt, Isten azon a történeten keresztül erősített meg, amelyben Dávid Istenbe vetett tökéletes bizalommal harcol Góliát ellen (1Sámuel 17,45-48). Néha felébredtem éjszaka, misszionáriustársaimért vagy a másnapi munka miatt aggódva – egy éjféli találkozás Istennel és Igéjével újra békességet és új perspektívákat adott. A hatalmas Isten munkálkodott, kiönthettem a szívem. Más napokon bosszankodásomat, egyedüllétemet, vagy félelmemet vallhattam meg Istennek, egészen addig, amíg megkaptam a békességet.


...embertársak által

Az én esetemben Burundiban a missziós csapaton keresztül történt. Nem volt véletlen, hogy a puccs éppen azon az éjszakán kezdődött, amikor mi, burundi misszionáriusok, továbbá Erna Weimar nővér Zambiából, és egy barátnőm együtt voltunk a fővárosban. Az éjszakai lövöldözés után reggelre világossá vált, hogy nekünk ötünknek egy időre együtt kell maradnunk. Ez lehetőséget adott arra, hogy együtt hordozzuk a helyzetet, beszélgessünk, imádkozzunk és tervezzünk. Azelőtt még sohasem tudatosult bennem ennyire, hogy milyen fontos a közösség a missziós csapaton belül. Akkor is örültem, hogy egy csapatnak lehetek a tagja, amikor két hét múlva a Vöröskereszttel a zavargások övezetébe, az ország belsejébe utaztam. Így lehetőségünk nyílt arra, hogy esténként beszélgessünk egymással a látott-tapasztalt embertelenségekről, és kifejezzük érzelmeinket, együtt imádkozzunk. Lelkigondozás történt akkor is, amikor németországi szolgálatom alatt teljesen elfogyott az erőm és komolyan fontolgattam, már írásban is megfogalmaztam, hogy abbahagyom a missziós munkát, - ezek után az egyik felelős ember átsegített a legsúlyosabb mélypontomon és új célokat támasztott azzal, hogy készséggel szakított rám időt, és meghallgatta a múltban engem ért csalódásokat.


…pihenéssel

A nyugalom alatt nem csak a kikapcsolódást értem, hanem hogy egyszerűen csak kialudjam magam, és újból Isten Igéjére figyeljek. Burundiban az állandó stressz miatti negatív érzések gyakran elfojtották az Isten felett érzett örömömet, és csendességeim is egyre rövidebbek és sekélyesebbek lettek. A Burundin kívül, stressz-szegény környezetben töltött szabadságon ki tudtam kapcsolódni. Ennek következtében Isten Igéje újra nagyon fontossá vált számomra, és Ő ismét megszólított (lásd Illés: 1Kir 19, 3-8)

Nyugodt időszakokra azért is szükségem van, mert a testem és a lelkem egységet alkot. A hosszan tartó stressz pedig, megfelelő pihenés nélkül, betegségek formájában jelentkezik. Fordulópontot jelentett, amikor ez körülbelül másfél évvel ezelőtt fájdalmasan tudatosult bennem. A pihenés óráit (hét-nyolc óra alvás, mozgás és hobbik) célzottan a napirend részévé kell tenni. Viszont megéri a befektetés, mert csökken a betegségre való hajlam.


…saját magamon keresztül

Ez különböző módon történt:

Ha kész voltam megnyílni, mikor egy megbízható személynek volt arra ideje, hogy teljesen rám figyeljen és/vagy célzott kérdésekkel és türelemmel megtudakolja a történteket.

Ha engedtem, hogy Isten az igehirdetésen keresztül beszéljen hozzám, és ennek tükrében kérdéseket tettem fel saját magammal kapcsolatban.

Ha kész voltam arra, hogy felismerjem a még nem tudatos érzéseimet és arra, hogy ezeket fel is dolgozzam. Meg kellett tanulnom, hogy felelős vagyok az érzelmeimért: a Biblia a viszonyítási alap. Ha mérges vagyok, csak én tudom elhatározni, hogy felhagyok a mérgelődéssel, és Isten segítségével megteszem az első lépéseket.

Megtanultam nemet mondani. Nem azért, mert lusta voltam, vagy mert más tervem volt, és nem is csak elvből, hanem azért, mert a szellemi munka minősége jobb lett, amikor több időm jutott Istenre. Azt azonban, úgy tűnik, mindig elfelejtem, hogy végső soron mindez Isten munkája és műve, és én csak segédkezem ebben.


…a pszichológiai háttér megértésével

Amióta tanulok és az idevágó irodalmat is elolvasom, jobban megértem, milyen hatással volt a Burundiban és az otthonlétem alatt átélt stressz a testemre, a lelkemre és a szívemre. Visszapillantva már jobban felismerem a tetteim következményeit. Az új információk segítenek megállapítani, hogy az akkori körülmények között mi számított normálisnak, mi volt bűn, amire bocsánatot kell kapnom, vagy mi egyszerűen egészségtelen viselkedés, amelyen változtatnom kell.


…Jézus megváltó munkáján keresztül.

Állandóan hálás voltam/vagyok azért, hogy Jézus éppen engem szeret annyira (és Önt is), hogy kész volt hibáimért és csődjeimért meghalni. Hálás vagyok teljes és feltétel nélküli elfogadásáért, hogy ezt még születésem előtt megtette értem, és a bűn mellett gondja van a betegségeimre és az érzelmeimre is.


...a testvéreken keresztül

A távolból ez az Önök imádságai, levelei és adományai, vagy – közvetlen módon – egy nálam Németországban vagy a missziói területen tett látogatás által volt lehetséges. Lelkigondozásról akkor volt szó, amikor megkérdezték tőlem: „Hogy megy a sorod Burundiban?”, és amikor időt szántak arra, hogy félbeszakítás nélkül végighallgassanak. Ezek nekem, misszionáriusnak értékes perceket vagy órákat jelentettek! Szívemből hálás vagyok mindenkinek, aki a Németországban végzett szolgálatom alatt, vagy valamilyen más találkozás során megajándékozott ezzel.


Misszionáriusként nem „szupernő” vagyok, hanem egy ember, akinek szüksége van lelkigondozásra, és aki ezt talán nem mindig veszi rögtön észre.




Iris Vatter,

Japánban született, misszionárius gyermekeként. Foglalkozása ápolónő és szülésznő. 1985-től 1988-ig a benini missziós kórházban végezte első szolgálatát. A bad liebenzelli bibliaiskola elvégzése után 1991-től 1992-ig ismét itt tevékenykedett. 1992-től 1997-ig Burundiban egy egészségügyi centrum felépítésén és az asszonyok között dolgozott, jelenleg pedig az USA-ban tanul.



Gondoskodjunk egymásról!

Hogyan folyik a lelkigondozás Japánban?


Kell-e lelkigondozás a lelkigondozóknak? Fritz Grünzweig a következőképpen válaszolja meg ezt a kérdést a „Rövid bevezető a lelkigondozásba” című könyvében: „Ha lelkigondozóként szeretnénk szolgálni, elengedhetetlen, hogy esetenként mi is részt vegyünk lelkigondozáson, és ezeken a személyes beszélgetéseken bűnvallást is tegyünk.”


A „lelkigondozók lelkigondozása” téma öt területet ölel fel: a lelket, a testet, az aktualizálást (célok elérése, továbbképzés, szakmai fejlődés), a kapcsolatokat és az érzelmeket.


Hogyan zajlik ez a Japánban működő Liebenzelli Misszióban?



Lelki téren

*Évente ötször megrendezzük „Az információ és a közösség napja” nevű találkozót, melyet Isten Igéjének tanulmányozásával, imádsággal és beszélgetéssel töltünk.

* A húsvét utáni héten „Testvéri találkozó”-t tartunk, ez a Liebenzelli Misszió Japánban működő ágának közgyűlése. Minden második évben ezt az alkalmat egy négy napos testvéri együttlétre használjuk, amely elsősorban a misszionáriusok lelki feltöltődését szolgálja. Ezekre előadókat hívunk meg, és a programot úrvacsorával zárjuk.

* A Japán Evangéliumi Missziók Egyesülete különböző misszionáriuskonferenciákat szervez, melyeken megoszthatják egymással imatémáikat, és közösen imádkoznak is. Egy telefonlánc segítségével tovább tudjuk adni a sürgős imatémákat.

* A területi vezető misszionárius időnként előadásokat tartalmazó kazettákat oszt, amelyekhez minden misszionárius ingyen juthat hozzá.

* A misszionáriusok évenként kitöltenek egy kérdőívet, amelyet elküldenek területi vezetőjükhöz. Ő ezek alapján készít egy vezérfonalat, amelynek alapján mindenki átgondolhatja a saját életét és szolgálatát.



Fizikai téren

Mielőtt valaki Japánba utazik, általános orvosi vizsgálaton vesz részt, és jó, ha kiutazása után is rendszeresen megjelenik ilyeneken.

Írásban rögzítettük, és eljuttattuk minden misszionáriushoz, hogy betegség, vagy baleset esetén mi a teendő.

Felhívjuk a figyelmet a jó fizikai állapot fontosságára, többek között az éves kérdőíven keresztül.

A Liebenzelli Misszió egyénre szabott biztosításokat köt a misszionáriusokra és családjukra.


Aktualizálás

A fent említett kérdőív továbbképzésre és a szakmai fejlődés megtervezésére biztatja a misszionáriusokat.

„Az információ és a közösség napjá”-n és a „Testvéri találkozó”-kon is folyik továbbképzés, illetve kedvet csinálnak, hogy a misszionáriusok fejlesszék tudásukat.

Minden misszionáriust bátorítunk arra, hogy vegyen részt a Japánban dolgozó misszionáriusoknak szervezett szemináriumokon. Ehhez anyagi támogatást is nyújtunk.

A Németországban töltött időszak alatt is szervezünk továbbképzéseket.

A területi bizottsággal és az egyes misszionáriusokkal egyetértésben állapítjuk meg a szolgálat helyét és a célokat.



Kapcsolatok terén

Minden alkalom, amikor a misszionáriusok találkoznak, lehetőséget nyújt a kapcsolatok megerősítésére. A nyári konferenciákon a liebenzelli misszionáriusok, mint egy kis faluban, egyszerű faházakban laknak együtt. Itt sok lehetőség nyílik a közös tevékenységekre.

Minden misszionáriust úgy fogadunk és úgy búcsúztatunk, mint egy családtagot. Költözésnél és a kezdeti időszakban (pl. élelmiszercsomagokkal) is segítünk egymásnak.

A segítségnyújtás például gyermek születésekor (babaágy, babafelszerelések kölcsönzése...) magától értetődő.

A születésnapoknál különösen megmutatkozik, hogy minden azon múlik, mint az egészséges testnél: tudniillik a tagok kölcsönösen támogassák egymást. Ezt nem lehet előírni, a szeretet szabadsága határozza meg az adást és az elfogadást.



Érzelmi téren

A misszionáriusok és családjuk számára tartott karácsonyi ünnepségeknél, amelyek vidám családi összejövetelre hasonlítanak, nincs szükség kötelező programra. Aki eljön, azt szeretettel fogadjuk és senkinek sem kell egyedül töltenie a Szentestét.

Mielőtt valaki a Németországban töltendő időszakra utazik haza, megköszönjük neki és családjának az eddigi szolgálatot, és ezzel elismerjük az elvégzett munkájukat.

A múltban a fiatal misszionáriusok esküvője csodálatos lehetőséget teremtett arra, hogy együtt ünnepeljünk. A „Testvéri találkozó”-kon mindig van lehetőség arra, hogy együtt zenéljünk, énekeljünk és játsszunk.

Ennyit a „lelkigondozás lelkigondozóknak” témáról a Japánban működő Liebenzelli Missziónál. Azonban hogyan élem meg ezt személyesen?



Teljesen személyesen

1998-ban lelki válságon estem át, melynek mélypontján éjszaka nem tudtam aludni, nappal pedig nem ettem, és egyre többet vesztettem a súlyomból. Ekkor felhívtam a területi vezetőnket, és elmeséltem neki minden bajomat. Rögtön a következő napon meglátogatott, és a bűnvallás és az őszinte beszélgetés jelentős segítséget nyújtott. Azt tanácsolta, hogy vegyek részt egy orvosi felülvizsgálaton, és segített helyettest is találni a vasárnapi szolgálatokra, úgyhogy egy kis pihenőhöz juthattam. Ezen felül kapcsolatba lépett a misszióvezetéssel és megegyezett velük abban, hogy a legközelebbi németországi tartózkodásom idejére tervbe vesznek nekem egy alapos orvosi vizsgálatot és valamilyen lehetőséget a lelkigondozásra. Isten kegyelme és a Liebenzelli Misszió „tagjai és ízületei” által valódi és mélyreható segítségben részesültem!

Ezen a tapasztalaton keresztül teljesen világossá vált számomra, hogy a lelkigondozás összehasonlítható az izomszövettel. Ez a szövet sok kis sejtből és rostból áll össze, amelyeket állandóan kell ápolni, tornáztatni, tréningezni és megújítani. Ha így teszünk, akkor ez vészhelyzetben is működni fog. Ezért kell a megelőzést komolyan vennem. Számomra a következők tartoznak a megelőzéshez:

– havonként találkozzam egy misszionárius barátommal

– gondoskodjak egy imatársról

– mindennap lelkigondozásra menjek Jézushoz

– ápoljam a kapcsolataimat a házasságban, családban, a munkahelyen, a gyülekezetben

– gyakoroljam a kikapcsolódást (olvasás, zenélés)

– lemondjak arról, hogy mindig rendelkezésre álljak (üzenetrögzítő a telefonhoz, az E-mail-eket napjában csak egyszer megnézni, rádiótelefont nem használni)

– prédikációkat, bibliatanulmányokat, előadásokat hallgassak kazettáról

– a kikapcsolódást beillesszem a napi-, heti- és éves programomba.

Kedves Testvérem, ha Ön keresztyén, akkor Ön is, mint ahogy én, tagja Jézus Krisztus testének. Jézus által összetartozunk, és függünk egymástól. A legtöbb, amit egymásért tehetünk, az imádság. Imádságban Jézushoz vihetjük egymást, Hozzá, aki az igazi Lelkigondozó.


Joachim Kappus


feleségével, Dorothéval és két gyermekével 1991 szeptembere óta szolgál Japánban, a nyelvi képzés után gyülekezeti munkában.



Megérteni, segíteni, bátorítani

A területi vezető felelőssége


A tajvani misszionáriusok teljesen különböző területeken szolgálnak, ezért gyakran nehézséget jelent egymás problémáit és kérdéseit megérteni. Egyesek az iskolai és egyetemi ifjúsági munkában dolgoznak, mások a teológiai szemináriumokon tanítanak, megint mások a gyülekezetépítés munkájával foglalkoznak. Milyen mélyen kellene ismernünk és megértenünk a többieket? Fontos-e, hogy mi misszionáriusok, akik saját magunk is lelkigondozók vagyunk, egymást is lelkigondozzuk?

Amióta itt Tajvanon a misszionáriusok területi vezetővé választottak, gyakran felmerül bennem a kérdés, hogyan tudom misszionárius munkatársaimat és a helyzetüket megérteni, és ha szükséges, ellátni őket tanáccsal. Hogyan tudom jól képviselni őket a németországi misszió vezetésében, és tudatni velük azt, hogy bármikor jöhetnek hozzám? Mit kellene tennem, hogy kis misszionárius csapatunkban megértsük, bátorítsuk egymást, és támaszt is nyújtsunk a másiknak?


Példaképem

Az első kinttartózkodásunk vége felé és a második kintlétünk teljes ideje alatt gyülekezetépítő munkával foglalkoztunk Chungóban, Taipei egyik elővárosában. Sok új helyzettel és kérdéssel találtuk magunkat szembe, amilyenekkel azelőtt még sohasem találkoztunk, és a szemináriumon sem hallottunk róluk, mivel ezek jellegzetesen kínaiak voltak. Különösen akkor volt minden zavaros, amikor a második kintlétünkre érkeztünk vissza Tajvanra. A lelkész, aki a gyülekezetet vezette németországi tartózkodásunk alatt, el akart hagyni minket. Mi azonban azt terveztük, hogy egy évig mandarin-kínait tanulunk. Vegyük át a gyülekezetet, vagy mindegy, hogy mi lesz a gyülekezettel, tanuljunk nyelvet? Nehéz kérdések voltak, amelyekre nem tudtuk a választ. Az akkori területi vezetőnk nem úgy viselkedett, mint egy olyan főnök, akinek munkájából adódó kötelessége, hogy törődjön velünk, hanem úgy állt hozzánk, mint testvér, aki szóval és tettel mellettünk van. Úgy éreztük, mindig talál ránk időt, ha szükségünk van erre. Megértette helyzetünket, és bele tudta magát képzelni a bennünket foglalkoztató problémák közé, pedig mi Taipei egyik elővárosában laktunk, míg ő Tajungban; 180 kilométer, és két-három óra hosszú autóút távolságban. Ha Taipeiben járt, függetlenül attól, hogy prédikációkat tartott vagy üléseken vett részt, magától értetődőnek tartotta, hogy eljöjjön hozzánk egy csésze kávéra vagy uzsonnára, vagy éppen meghívott minket ebédelni. Ez 30-40 perces külön utat jelentett neki, és ezután még háromórás út várt rá hazáig. Fontos volt számára, hogy benézzen hozzánk, s nem azért, mert területi vezetőként a kötelességét kellett teljesítenie, hanem ápolni akarta velünk a közösséget. Nem éreztük soha azt, hogy ellenőriz minket, hanem inkább éreztette velünk, hogy a kitűzött céljaink keretein belül szabadon dönthetünk. Arra bátorított minket, hogy adottságainkat és képességeinket olyan jól használjuk ki, amilyen jól csak lehet. Ha új dolgokat szerettünk volna kipróbálni, erősített minket, ha nem tudtuk, hogyan folytassunk valamit, testvéri tanácsot adott; ha a szolgálatban volt rá szükségünk, mindig kész volt beugrani és segíteni. Mindig nagyon szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, a vele való közösségre és a jó közös munkára. Így vált példaképpé számomra a mostani munkámban.


Közös tevékenységek

Ha az ember hosszabb ideje él Tajvanon, észreveszi, hogy a kínaiaknál az étkezés nagyon fontos szerepet játszik. Ha külföldi barát érkezik, vagy ha rég nem láttak valakit, meghívják az illetőt egy finom ebédre vagy vacsorára, és ilyenkor nem sajnálják az időt. A közös étkezés jó alkalom arra, hogy megmutassuk a másiknak, milyen sokat jelent nekünk, és hogy fontos számunkra az együttlét. Nagyon lényeges, hogy alkalmat találjunk arra, hogy éreztessük egymással: fontos vagy. Ez történhet egy közös étkezés vagy kirándulás keretében, amelyet egy évben két-háromszor közösen szoktunk megszervezni. Így születhet egy olyan bizalom-alap, amely által kölcsönösen egymásra bízhatunk bármit, és tanácsot, együttérzést várhatunk a másiktól.


Most mi legyen?

Múlt év szeptemberében egy négynapos missziói találkozót terveztünk Taipeiben. A találkozó előtt két nappal azonban a kora reggeli órákban az évszázad legerősebb földrengése rázta meg Tajvant. Ez a mi tajungi misszionáriusainkat is érintette. Átélték, hogy mit jelent az álmukból egy, a Richter-skála szerinti 7,6-os rengésre ébredni. Lemondjuk a találkozót, hogy a misszionáriusok a szomszédaiknak és más embereknek nyújthassanak segítséget? Mi fontosabb ilyenkor? Az, hogy maguk a misszionáriusok jussanak egy kis nyugalomhoz, vagy hogy a földrengés helyszínén segítsenek másoknak? Úgy döntöttünk, hogy megtartjuk találkozónkat, s én utólag azt gondolom, hogy jól döntöttünk. A tajungi misszionáriusok két, részben autóban töltött éjszaka után, újra kialhatták magukat. Volt időnk, hogy az 1999-es év szeptember 20-áról 21-ére virradó éjszaka élményeiről beszéljünk. Együtt imádkozhattunk azokért az emberekért, akiket mély gyász ért, és azokért a misszionáriusokért, akik négy nap múlva ismét visszamentek. A közös bibliatanulmányozás által új erőt merítettünk Isten Igéjéből, azért, hogy mi – és mindenek előtt a tajungi misszionáriusok – a földrengés áldozatainak segíthessünk, miután mi is Isten kezéből vehettük a segítséget.


Legyünk szolgák!

A volt területi vezetőm példaadóan vált számomra igazi testvérré. Mindig emlékezni szeretnék arra, hogyan segített nekem, és meg szeretném próbálni, hogy a többi misszionárius számára én is mindig elérhető legyek. Szeretnék a Szentlélekkel által sugallt tanácsokat továbbadni, hogy a misszionáriusoknak ne én, hanem Isten segítsen. Szeretnék időt szakítani minden misszionárius számára, és mindig rendelkezésre akarok állni, ha a segítségemre van szükség. Szolga szeretnék lenni úgy, ahogy azt Jézus elénk élte.




Martin Wurster,

felesége Ulrike, öt gyermekük van; a teológiai szeminárium elvégzése előtt a foglalkozása asztalos, 1987 októbere óta dolgozik Tajvanon a gyülekezetépítő munkában, jelenleg területi vezető beosztásban.




Marokkó


Amikor a VII. században az arabok elfoglalták egész Észak-Afrikát, akkor ezt Allah nevében tették. Az egykor virágzó észak-afrikai keresztyén egyházat megsemmisítették, az egész területet erőszakkal iszlámosították. Ez volt a sorsa annak a területnek is, melyet ma Marokkó néven ismerünk. A 450 ezer négyzetkilométeres országban 28 millióan élnek. A lakosság 20%-a arab, 40%-a arabosított berber, 36%-a berber, valamint negrid katonák és rabszolgák leszármazottai. A hivatalos nyelv az arab és a francia, az ország északi részén spanyolul is beszélnek. A lakosság több mint 95%-a muzulmán.

Gazdaságilag rosszul áll az ország, amelynek fő bevételi forrása a mezőgazdasági termények. Az aktív korúak több mint 40%-a munkanélküli.

A 28 millió lakos közül csupán 150 ezer keresztyén, a lakosság több mint 80%-a pedig még sohasem hallotta az evangéliumot. A keresztyén egyház tevékenységét minden területen korlátozzák; a keresztyénekre nyomást gyakorolnak, üldözik és elhallgattatják őket. Missziót nem lehet végezni Marokkóban. Aki mégis ezt szeretné, annak „sátorkészítő misszionárius”-ként, vagyis szakmai úton kell bejutnia az országba. Három nagy missziós társaság sugároz evangéliumi rádióadásokat Marokkóba, amelyeket sokan hallgatnak. Nemrégóta indult a SAT7 nevű műholdas adás, mely evangéliumi tévéműsorokat is közvetít Marokkóba.

Több mint egymillió marokkói él külföldön: Franciaországban 650 ezer, Hollandiában 120 ezer, Spanyolországban 76 ezer, Németországban 52 ezer stb., akiknek szabadon hirdethetjük az evangéliumot.

Imádkozzunk, hogy a Marokkóban és külföldön élő marokkóiak élő hitre jussanak Jézus Krisztusban; és hogy Isten az ő marokkói gyülekezetét különösen is védelmezze, őrizze és bátorítsa!


Detlef Krause

missziói igazgató



Bekapcsolódunk az oroszországi misszióba


„Egy elefántot úgy lehet megenni, ha falatról falatra halad az ember.” – mondta egyszer egy afrikai férfi, mikor barátja egy feladatot teljesíthetetlennek talált. Ha egy missziós társaság oroszországi szolgálatba kezd, már a legelején elveszítheti minden bátorságát, ugyanis az ország méreteire tekintve nagyon kicsinek és kiszolgáltatottnak érezheti magát az ember. Oroszország 17 millió négyzetkilométeren terül el, így a Föld legnagyobb országa, és 11 időzónát ölel fel, azonkívül a hivatalos nyelven, az oroszon kívül még 101 nyelvet beszélnek. Az elmúlt évek gazdasági hanyatlása a korrupció és a bűnözés ijesztő növekedését hozta magával, sokan elkeseredésüket és reményvesztettségüket az alkoholba próbálják fojtani. Mindemellett nagy nyitottsággal is találkozunk Isten iránt. Biztos kapaszkodót keresnek az emberek és mély értelmet az életüknek. Soha el nem gondolt lehetőségek nyílnak eközben arra, hogy az orosz embereket elérjük az evangéliummal.

Megkérte a Liebenzelli Missziót az ELKRAS nevű, a FÁK-ban (Független Államok Közössége, a volt Szovjetunió utódállamainak politikai-gazdasági szövetsége) missziói munkát végző evangéliumi missziói szervezet, hogy kapcsolódjon be a szibériai szolgálatba. Itt több mint 400 éve élnek német-orosz gyülekezetek, melyek az elmúlt években a kivándorlások miatt jelentősen megfogyatkoztak. A kommunista elnyomás alatt példamutatóan álltak ki hitük mellett; mivel azonban a bizonyságtétel szigorúan tilos volt, elszoktak attól, hogy hitüket másokkal is megosszák.

A következő hónapokban szeretnénk egy kis misszionáriuscsapatot Jekatyerinburgba küldeni, tanítandó és bátorítandó az orosz keresztyéneket, hogy azok megtanuljanak gyülekezetet építeni és irányítani, valamint Jézushoz vezessék népüket.

Nem azért vállaltuk el ezt a feladatot, mert azt gondoljuk, hogy „falatról falatra” meg tudunk birkózni vele, hanem mert tudjuk, hogy Istennek semmi sem lehetetlen!



Detlef Krause

missziói igazgató



Egy bennszülött lelkész beiktatása Ecuadorban


Mikor 1993-ban Ecuadorba jöttünk, egy évig Quitóban, a fővárosban laktunk, hogy megtanuljak spanyolul (a férjem ugyanis anyanyelvi szinten beszélte már akkor is a spanyolt). Néhány hónap elteltével házi bibliakört indítottunk, és a férjem két más városba is járt házi bibliakörökön és istentiszteleteken szolgálni. Cotacachiban járt a bibliakörbe egy asszony, akinek a fia, Washington Pozo (szül. 1974.), Quitóban dolgozott szakácsgyakornokként. Az asszony szerette volna, ha a fia megismerné férjemet. Rövid időn belül ez az asszony is Quitóba költözött, és meghívta a bibliakört magához, ahol megismerhettük a fiát. A fiú érdeklődéssel vett részt a bibliaórán, és második alkalommal már gitárral kísérte az énekeket. Rendszeresen látogatta a bibliakört, és egy alkalommal döntött Jézus Krisztus mellett. 1994 júniusában feleségül vette egy ibarrai lelkész lányát, Julyt. Ugyanebben az évben kezdtük el a munkatársképzést Ibarrában, amelyen végig részt vett Washington is. 1994 decemberében férjem megkérdezte őt: el tudná-e képzelni, hogy főállású szolgálatot vállaljon? Washington örömmel vállalta a feladatot, így 1995 januárjától a Liebenzelli Misszió alkalmazásában állt. Férjem és Martin Englert tanították őt, valamint a fővárosban különböző szemináriumokon vett részt. A munkatársképzőben hamarosan tanárként szolgált.

Amikor 1998-ban hazamentünk Németországba egy évre, el kellett döntenünk, hogy kinek adjuk át a gyülekezet vezetését erre az időre, és úgy döntöttünk, hogy Washingtonnak. Lezárult a gyülekezetalapítás korszaka, ideje volt, hogy önállósítsuk a gyülekezetet. Washington szolgálatát megáldotta az Úr, a gyülekezet növekedett. Micsoda öröm volt ezt látnunk!

2000. március 26-án beiktatták Washingtont az Atuntaqiban végzendő szolgálatra. A környező városokból kb. 180 vendég érkezett az ünnepségre, az istentisztelet alatt pedig 12 személyt megkereszteltek.

Nagy öröm számunkra, hogy Washingtont Isten ebbe a szolgálatba hívta, és hogy láthatjuk, hogyan teszi őt sokak számára áldássá.


Barbara Victoria

férjével, Gustavóval és két gyermekével 1993 óta szolgál Ecuadorban



Az első keresztyén temetések Kirgizisztánban


Az elmúlt tizenkét évben körülbelül háromezer kirgiz jutott élő hitre Jézus Krisztusban, főleg fiatalok. Nehéz volt számukra a szüleiknek bizonyságot tenni, és bár a fiatal keresztyének példás házasélete puhította valamelyest a szívüket, mégsem változott bennük semmi. Az idősebb kirgizek előítéletének az az oka, hogy félnek attól, hogy ha keresztyének lesznek, nem fogják őket később méltóképpen eltemetni. „Elásnak majd, mint egy állatot?” – kérdezik sokszor.


Akyl a naryni keresztyén gyülekezet egyik vezetője. Májusban meghalt az édesapja. Minden ismerős feszült várakozással figyelte, hogyan szerveznek meg és bonyolítanak le a keresztyének egy temetést.

Először is, kirgiz szokás szerint, a keresztyének felállítottak egy filcjurtát. Ebben ravatalozták fel a halottat, azután bátorítottak minden falubelit, hogy vegyenek részt a temetésen. Az ünnepi gyászszertartáson a keresztyének elmagyarázták, hogy mi történik az emberrel a halála után: a lélek visszatér Istenhez, aki adta azt (Préd. 12,9). Isten rendelkezik a lélek fölött, és ő határozza meg annak további sorsát.

Nagy tisztelettel vitték a holtat a sírhoz, és temették el; a temetésen körülbelül 200 ember vett részt.


Egy hónappal később, júniusban a gyülekezet másik vezetőjének édesapja halt meg. Temetésére már 500 falubeli jött el, főleg az idősebbek voltak kíváncsiak arra, hogy minden rendben zajlik-e. A halotti torra két lovat is levágtak, ami azt mutatja, hogy nagy esemény történt. A temetés után a polgármester megdicsérte a keresztyéneket, hogy milyen szépen, ünnepélyesen zajlott le a temetés.


Ezzel a két temetéssel a keresztyének minden előítéletet leromboltak, amelyet a falubeliek irántuk tápláltak. Az idősebbek már könnyebben alakítanak ki kapcsolatokat keresztyénekkel; a keresztyénség iránti érdeklődés hirtelen megnőtt!


Hála legyen érte az Úrnak!


Missionswerk FriedensBote



Richárd, az utcagyerek


Az Ehret család misszionáriusként dolgozik Malawiban, amely Dél-Afrika déli csücskében fekszik. Gyakran találkoznak utcagyerekekkel, akiknek szükségük van segítségre.


Ismeritek Richárdot? Nem, egészen biztosan nem! Mindig, amikor a nagy bevásárlóközpont előtti parkolóban megállok, látom Richárdot, az utcafiút. Nagyon ellentétesen hat szakadt ruházata és széles mosolya. Richárd körülbelül tizenegy éves, de nem egészen biztos benne. Nincsenek már szülei, és az utcán él: megélhetését össze kell koldulnia. Hirtelen megrántja a ruhám ujját, és tört angolsággal ezt mondja:

– Adj nekem munkát! – Ránézek és megsajnálom a fiút.

– Munkát? – gondolkozom. – Nem, ennek a fiúnak először is otthonra lenne szüksége.

Aggódom miatta. Hol alszik majd ma éjjel? Vajon van-e ennivalója?

– Megpróbálok segíteni neked – ígérem neki. – Egy hét múlva gyere megint ide a parkolóba!

Richárdnak ragyog az arca.

– Rendben! Biztosan eljövök!

Közben megpróbálok otthont találni Richárdnak. Ám az egész félmilliós lakosságú Lilongwé-ban nincs egyetlen olyan szervezet sem, mely Richárdhoz hasonló korú gyermekekkel törődne. A város szélén lévő SOS-gyermekfalu csak tíz éven aluliakat fogad. Mit tegyünk? Fogadjuk be Richárdot a családunkba? Ez jelentené neki az igazi segítséget? Nem, hiszen mi külföldiek vagyunk, és Richárdnak egy malawi család melegére van szüksége, amelyik megérti az ő kultúráját és nyelvét. De hol találok egy ilyen családot? Egy hét múltán sem találtam még semmit Richárdnak. Nehéz szívvel indulok a találkozóhelyre. Tudom, nagy csalódást okozok neki. Richárd már ott vár, kíváncsian válaszomra.

– Nagyon sajnálom – kezdem vonakodva. – Nem sikerült. De tovább keresek. Ezt megígérem neked.

Richárd nagyot nyel. Lehajtja a fejét.

– Jó, akkor mikor jöjjek újra?

Nem sokkal ezután elbeszélem Richárd utcai életét barátunknak, Mwale úrnak. Mint kilenc gyermek édesapja, nagy szánalmat érez a fiú iránt. Megígéri, hogy Richárdot magához fogadja. Együtt indulunk kocsival, hogy Richárdnak elmondjuk a nagy újságot. Már vár ránk. Mwale úr barátságosan üdvözli a fiút:

– Szeretnél velem hazajönni, Richárd?

Richárd arcát reményteli sugárzás önti el.

– Ó, nagyon szívesen.

Útközben Richárd elmondja nekünk, hogy édesapja és édesanyja a borzasztó AIDS betegségben halt meg. Ez két évvel ezelőtt történt. Azóta egy nagynénje törődött vele. Egy évvel később azonban ő is meghalt, és most már senkije sincs. Kiment az utcára, koldult és hulladékokból táplálkozott. Micsoda élet!

Az új családban jó dolga van. Naponta háromszor kap enni, anélkül, hogy ezért koldulnia kellene. Iskolába jár és jó jegyeket hoz haza. Fiainkkal lelkesen focizik és ügyesen próbálkozik a gördeszkával. Richárd újra tud igazán örülni. Egy idő múlva azonban azt halljuk, hogy megváltozott. Makacs, nem akar engedelmeskedni és kivonja magát a házimunkák alól. Időnként este nem jön haza, és már a foci sem érdekli. Szemtelen, és „pénzcsinálásról” beszél, meg „szabadságról”. Arcáról eltűnik a nevetés. Egy nap aztán Richárd a saját és lopott holmijával eltűnik. Azóta már soha többé nem láttuk. Micsoda csalódást jelent ez mindannyiunknak! Miért részesíti Richárd előnyben az utcai életet a családi védettséggel szemben? Nem tudjuk. Biztosan rossz barátokkal ismerkedett meg. mi pedig csak imádkozni tudunk érte, hogy Isten hozza vissza őt.

Ha Richárdra gondolok, azt látom, hogy sokban hasonlít ránk. Isten, a mi mennyei Atyánk, szeret bennünket és gondoskodni akar rólunk. Nekünk azonban nehezünkre esik, hogy engedelmeskedjünk neki. Inkább a magunk útját járjuk és azt tesszünk, ami nekünk tetszik, szeretnénk szabadok lenni. Úgy érezzük, hogy Isten parancsai túl szorosak, és nem látjuk, hogy azok mennyire javunkra vannak. Megtaláltad már otthonodat Istennél, vagy még mindig menekülsz előle? Jézus keres téged, és azt szeretné, ha a gyermeke lennél!




Csépe Andrea körlevele

Kedves Testvérem, Barátom!


Szélsebesen szalad az idő azóta, hogy hazajöttem Angliából. Néhány hónap, és nemsokára megkezdődik a visszaszámlálás az indulásig... Pedig még mennyi elintéznivaló vár rám!

Ennek a levélnek a megírásával is fontos feladatot teljesítek: értesítem mindazokat, akik anyagilag támogatják a szolgálatomat, hogy mostantól megváltozik a számlaszámom. Amíg tanultam, a misszió tanácsára saját OTP számlámra kértem az adományokat. Technikailag egyszerűbb volt így. Most azonban, hogy lassan útra kelek, megváltozik a helyzetem: „igazi” misszionáriusként az anyagi ügyeim intézése is a szervezeten keresztül történik. Az új szám tehát a Wycliffe Bibliafordítók Egyesületének a számlaszáma: ABN AMRO Bank 10201006-50070046. A nekem szánt összegeknél be kell írni a nevemet a Közlemény rovatba.

Ez a változás a befizetők számára két előnnyel jár:

1. Mint közhasznú szervezet, a Wycliffe adhat évvégén adócsökkentő igazolást.

2. Kaphatnak sárga befizetési csekkeket azok, akik ezt igénylik.

Júliusban és augusztusban három-három hetet töltöttem a családommal; elsősorban Szanyban, a szüleimnél, ahová a húgaim is eljöttek férjeikkel és a gyerekekkel nyaralni. Örömmel gyakoroltam a nagynéni szerepét öt, hat, kilenc, tíz éves unokaöcséimmel és hét éves unokahúgommal. Közben a család apraja-nagyja kivette részét a nálunk szokásos nyári programból: az uborkaszedésből.

A többi időt a készülés töltötte ki: a hivatalos ügyek intézése, illetve az ezekkel kapcsolatos tájékozódás, levelezés; különböző felszerelési tárgyak beszerzése; orvosi vizsgálatok, védőoltások; személyes levelezés és látogatások; valamint a missziós beszámolók. A meghívások főleg a nyári hónapok után érkeztek. Szabolcstól Somogyig több helyen jártam már. A még előttem álló beszámolókkal együtt 29 helyre hívtak eddig. A helyszínek között szerepel házi bibliaóra, gyülekezeti alkalmak, idősek otthonában tartott bibliaóra, presbiteri gyűlés, a Biblia Szövetség körzeti alkalma, missziós összejövetel. Örülök minden lehetőségnek, amikor beszámolhatok Isten munkájáról: arról, amit a saját életemben végzett, és arról, amibe munkatársul hívott, hogy mások is az anyanyelvükön olvashassák az „élet szavát”.

Testi gyengeség, vagy az erőm feletti feladat miatt néha elcsüggedek, de az én Uram akkor is ismeri utamat (Zsoltár 142,4a):

* Amikor már felettébb megterhelt, hogy olyan sok helyen vannak a dolgaim, és sehol nincs egy saját zugom, akkor mennyei Atyám a rendelkezésemre bocsátott egy üres lakást.

* Amikor elveszettnek éreztem magam a számítógép ügyeiben, akkor adott segítőkész szakembereket.

* Amikor elkeseredtem a lelkiismeretlen egészségügyi ellátás miatt, akkor Ő gondoskodott róla, hogy eljussak a megfelelő orvosokhoz és a szükséges vizsgálatokra, és így is felkészülhessek a nagy útra.

* Közben hűséges barátokkal vesz körül: az egyik jó ötletekkel, gyakorlati tanácsokkal segít, a másik imatársként erősít, néhányan pedig önzetlenül és szeretettel gondoskodnak rólam.

Az indulás időpontja egyelőre bizonytalan, mert a januárban kezdődő fülöp-szigeteki felkészítő létszáma betelt, és csak a várólistára tudtak felvenni. Izgatottan várom, hogy megtudjam, elindulhatok-e januárban, vagy esetleg csak júniusban, amikor a következő felkészítő kezdődik.


A következő - talán utolsó magyarországi - levelemig szeretettel búcsúzom:


Andrea



Imatémák - Csépe Andrea, 2000. nov.


Hálát adok…

1. Az eddig kapott meghívásokért, beszámolási lehetőségekért.

2. Azokért az emberekért, ill. gyülekezetekért, akiket Isten megnyerhetett a bibliafordító misszió ügyének ezeken az alkalmakon.

3. Isten hűségéért, gondoskodásáért (az üres lakásért, az elvégzett orvosi vizsgálatokért, a számítógépes segítségért).

4. A támogató barátokért, testvérekért, családtagokért.


Imádkozom…

1. Hogy Isten akarata érvényesüljön a kiutazás időpontjával kapcsolatban.

2. Bölcsességért, jó időbeosztásért a felkészülés utolsó szakaszához.

3. Gary-ért és feleségéért (akik lefordították a magaroknak az Újszövetséget), akik sajnos nem tudtak Magyarországra látogatni a nyáron. Mindkettejük egészsége megrendült. Gary azóta szívműtéten esett át.

4. Hogy fizikailag és lelkileg is megerősödhessek az elutazás előtt.

5. Hogy a testvérek, gyülekezetek felajánlásai fedezzék a szolgálatom kiadásait.



Címem a szüleimnél:

9317 Szany, Damjanich u. 4.

(Tel: 96/287-761)

E-mail:

csepeandrea@yahoo.com




Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen