Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 1. szám

2001. Február


Hogyan támogassuk a misszionáriusokat?


A misszió nemcsak óriási munkákból áll. Nem kell mindig iskolát építeni, klinikákat berendezni, árvaházakat alapítani. A misszió, vagyis a Jézus Krisztus szabadításáról való bizonyságtétel általában a mindennapi feladatok végzése közben történik, vagy a vasárnapi iskolában, az istentiszteleteken, látogatásokkor, esetleg egyszerűen akkor, amikor meghallgatunk valakit, amikor időt szakítunk valakire, valakinek segítő kezet nyújtunk, vagy egy kedves szót szólunk hozzá. Sokszor nem tudnak a misszionáriusok „nagy eseményekről” beszámolni.


A misszionáriusok hazai támogatása alatt szinte mindig az értük való imádkozásra és adakozásra gondolunk. Ez helyes is, de hadd tegyek most hozzá még valamit: írjunk nekik néha egy levelet is! Egy egyszerű légipostai levelet, talán csak ennyivel: „Testvérem, gondolunk rád, imádkozunk érted!”


A misszionáriusok sokszor nagyon-nagyon magányosak. Négy évig távol vannak otthonuktól, és egyre kevesebb kapcsolatot éreznek az otthoni testvérekkel; ám ha érkezik egy levél, melyben valaki azt írja, hogy gondol rájuk és imádkozik értük, az elképzelhetetlenül nagy vigasztalást és segítséget jelent nekik! Hálásak azért, ha időről időre emlékeztetik őket, hogy nem feledkeztek meg róluk.


Küldhetünk néha egy kis csomagot is: elég egy kis párnás borítékba egy tábla hazai csokoládét tenni, vagy kekszet, cukorkát. Érdeklődjük meg, hogy mi okozna vajon örömet a „mi misszionáriusunknak”. Ez nagyban függhet attól, melyik országban szolgál.


A feleségem tanácsa: imádkozzunk nyugodtan azért, hogy mit küldjünk. Isten kis dolgokban is ad tanácsot, és így nagy örömet szerezhetünk küldeményünkkel.

Egyszer negyed kiló kávé érkezett otthonról egy bangladesi, magányosan álló klinikába, pont akkor, amikor kifogytak minden tartalékukból.


Egy fél kilós csomag, egy levél nem óriási kiadás, de higgyétek el – tapasztalatból beszélek –, megdobogtatja a misszionáriusok szívét.


Testvéreim, ez is hozzátartozik a misszióhoz, a misszionáriusok itthonról való szeretetteljes támogatása! Ám ne várjunk azonnal hosszú köszönőlevelet, hiszen nem azért tesszük mindezt, hogy hálát arassunk, hanem hogy szolgáljunk!

„Amennyiben megtettétek…, velem tettétek meg.” – mondja Jézus.


Ernst Vatter



Ezeket a tanácsokat bátran szívleljük meg ismerős magyar misszionáriusainkkal kapcsolatosan is (Gyöngyvér és Ede Luz – Ecuador, valamint Csépe Andrea – Dél-Ázsia)! (A szerkesztőség)


Kedves Testvéreim!


Szeretettel köszöntjük minden kedves Olvasónkat a világszerte oly sok nyelven olvasott egyik bibliaolvasó kalauz évi igéjével:


„Amelyben (Jézus Krisztusban) van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve” (Kol 2,3).


Jézus Krisztus nélkül, a vele való élő kapcsolat nélkül mindenki sötétségben és tudatlanságban él az élet valódi értelmét illetően. Benne viszont bölcsességet és ismereteket nyerünk, ezek azonban el vannak rejtve Jézusban. Csak az nyerhet valamit ebből, aki meghódol Előtte, aki engedelmeskedik és odaszánja magát Neki. Így lesz Isten gyermekeié az evangélium titka, valósággá az Ige üzenete és a Kijelentés.


Hálás szívvel gondolunk az elmúlt esztendőre. Magasztaljuk Urunkat, hogy szeretetével elhalmozott bennünket. Köszönjük a Testvérek adományait és minden segítséget. Jelentős összeggel támogathattuk a Luz család ecuadori munkáját, akik szintén hálásak az itthoniak szeretetéért. Most várják második gyermeküket, s közben egyre jobban belejönnek a missziói munkába. Igyekszünk minél több információt közölni róluk, de előfordulhat, hogy technikai problémák miatt nem tudunk minden számban körlevelet közölni tőlük. Úgy szeretnénk, hogy a jövőben lapunk minden száma közölhessen információkat, vagy körlevelet a Luz családtól.


Köszönjük azok segítségét, akik csendben, szinte láthatatlanul, de lelkesen dolgoztak. Gondolok itt a szerkesztőkre, lapunk munkatársaira, s azokra is, akik a lap csomagolásában és terjesztésében rendszeresen segítenek. A csomagolás szinte ünnepnek számít a debreceni és hajdúszoboszlói atyafiak számára, akik alig várják, hogy mikor lesz újra lehetőség a találkozásra és a közös munkára. A missziónak vannak ilyen „láthatatlan”, de mégis pótolhatatlan munkásai. Az Úr áldja meg életüket!


Köszönjük a megszaporodó leveleket, amelyekben a Testvérek írnak lapunkkal kapcsolatosan. Köszönjük a kritikai megjegyzéseket is! Ha nem is tudunk minden igényt betölteni, és minden levélre válaszolni, köszönünk minden sort.


Nagy örömmel vettünk egy kedves beszámolót Timothy Changau Lomontól, Lomon József fiától, aki a Pitilun (Molnár Mária egykori lakóhelyén) és a környező szigeteken alakult Molnár Mária Emlékgyülekezet világi vezetője. Pitilu szigetén nagy munkára vállalkozott a kis gyülekezet: ebben az évben megépül a Molnár Mária Emléktemplom! Következő számunkban majd többet tudunk tudósítani erről a templomról. Ez azért is fontos, mert illendő volna, ha a magyarországi Misszióbarátok segítenének, és valami maradandó ajándékot tudnának adni a gyülekezetnek. Amikor 1993-ban egy harangot küldtünk Pápua Új-Guineába, az egy ébredési területre került. Pitilun akkor még nem voltak ilyen tervek. Most jó lenne vagy egy emléktárgyat, vagy egy úrvacsorai készletet ajándékozni a gyülekezetnek.

Fontos volna tanúságát adni annak, hogy nemcsak Pitilun emlékeznek szeretettel és kegyelettel Molnár Mária misszionáriusnőre, hanem hazánkban is. Erre nézve is kérjük a Testvérek tanácsát, ötleteit és segítségét. Felvettük a kapcsolatot ez ügyben a Liebenzelli Misszióval is, s megpróbálunk tájékozódni.


Kárpátalján március 26. és április 1. között evangélizációs hét lesz. A Testvérek imádságait kérjük!


A 2001. május 4-14-e közötti időben Jakob Walter, Pápua Új-Guineában szolgáló misszionárius hazánkba látogat.

Már most lehet jelentkezni a beszámoló alkalmakra! Minden nap más-más gyülekezetben szolgálna. A jelentkezés sorrendjében tudjuk beosztani a gyülekezeteket.

Kérjük a mielőbbi jelentkezést Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. címen.


Urunk oltalmazó kegyelmébe ajánlva Testvéreinket, szeretettel és áldáskívánással


Asztalos Zoltán


A betegség fogalma más kultúrákban


„Knaif i katim mi (a kés megvágott engem) mondják az emberek, ha megvágják magukat” – magyarázza egyik bennszülött barátom. Kétkedően rázom a fejem. Mit tehet a kés arról, hogy olyan ügyetlenül bánok vele, hogy saját magamat vágom meg? Hiszen csak egy élettelen tárgy, hogyan tudna akkor engem bántani? Hamar be kellett látnom azonban, hogy ezt az új-guineaiak másképp gondolják. A balesetekkel és a betegségekkel kapcsolatosan gyakran számunkra érthetetlenül gondolkoznak.

Példaképpen említhetném azt is, amikor a férfiak a verandán ültek és a „problémákat rendezték”, ahelyett, hogy egy fiatalasszonynak orvosi segítséget hívtak volna nehéz szülése közben.

Fel kellett ismernem, hogy azért nem értem meg a tetteiket, mert eltérő a világnézetük. Ők helyesen és példamutatóan cselekedtek – saját gondolataik alapján. Szerintük a betegséget egy szellem okozza, amely ezzel a csoport egyik tagjának vétkét bünteti: először tehát meg kell találni, hogy ki ki ellen vétkezett. Így nem az a kérdés, hogy „Mitől lettem beteg?”, hanem ez: „Kitől lettem beteg?”. Csak miután fény derült a vétekre és azt jóvátették, kerülhet sor a gyógyulásra.

Minden kultúrában megpróbálja az ember a betegség okát megtalálni, hogy megszüntethesse azt.

Hogyan kezeljük mi, keresztyének a betegséget? Mindannyian természetellenesnek, megterhelőnek érezzük a betegséget, ami elől legszívesebben elmenekülnénk. Ám ez mégis keserű valóság, amely emlékeztet minket emberi létünk korlátaira.

Három gondolat a témával kapcsolatosan:


1. A betegség földi életünk része

Mindannyiunkban él a paradicsomi állapotok utáni vágy, ahol nincs betegség és halál. Az orvostudomány lázasan dolgozik azon, hogy legyőzze a betegségeket, és meghosszabbítsa életünket. Keresztyénekként azonban világosan látjuk, hogy nem tudjuk megjavítani, megtisztítani a világot; lehetnek ugyan apró eredményeink, de végleges megoldást nem találhatunk. Isten maga fogja megszüntetni a betegséget és a halált ezzel a földdel együtt, és egy új, hibátlan világot teremteni.

Számolnunk kell tehát azzal, hogy mi is betegek lehetünk, és nem szabad bedőlnünk azoknak, akik földi paradicsomot ígérnek.


2. A betegség nem büntetés

Az emberiséggel szinte egyidős az a kérdés, hogy ki vétkes a betegség kialakulásában. Különböző kultúrákban és világnézetekben újra és újra felbukkan az a vélemény, hogy maga a beteg vétkezett, és büntetésként van rajta a betegség.

A tanítványok is ezt kérdezték Jézustól, mikor a vakkal találkoztak: „Ki vétkezett, ez-é, vagy ennek szülei, hogy vakon született?” Jézus kijavította őket és így válaszolt: „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai”.

Nem könnyű válaszolni a kérdésre, hogy miért enged meg Isten egy betegséget, azt azonban biztosan tudhatjuk, hogy nem büntetésnek szánja! Amennyi büntetésre mi rászolgáltunk, azért eleget tett Jézus a kereszten.

Ézsaiás írja: „Pedig betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg" (Ézs 53,4-5).

Betegnek lenni tehát nem azt jelenti, hogy Isten büntet, nem szeret stb. A kereszten megmutatta, hogy mit gondol rólunk, és mit érez irántunk: végtelenül értékesek és szeretettek vagyunk számára! „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van…" (Róma 8,28).

Arra a kérdésre, hogy miért engedi meg Isten a betegséget, nincs sablonszerű válasz. Előfordul, hogy Isten személyesen megérteti az illetővel, mi célt szolgál az életében egy-egy betegség. Pál ezt a választ kapta: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el" (2Kor 12,9).


3. A betegségben Jézus Krisztushoz kiáltunk

Soha nem fogom elfelejteni azt az új-guineai barátomat, aki súlyos asztmás volt. Állapota fokozatosan romlott; hetekig kórházban feküdt, ahol jól ellátták, de egyértelmű volt, hogy már nem használnak a gyógyszerek. Egy napon bement hozzá egy férfi, aki azt állította magáról, hogy természetfölötti képességekkel rendelkezik, és felajánlotta barátomnak a szolgálatait. Ő rámosolygott, és így válaszolt: „Istentől kaptam az életemet. Ő fogja azt elvenni is. Hogy tudnál te ebbe beleavatkozni?”

Ez az idős hívő férfi megértette, hogy egyetlen menedékünk Jézus Krisztus. Hozzá fordulhatunk minden félelmünkkel, gondunkkal és szükségünkkel, ismeri az állapotunkat, kezében tartja életünket. Ő meggyógyíthat, még akkor is, ha az orvosok tehetetlenek, de megadhatja azt az erőt is, amellyel elhordozhatunk egy betegséget egy életen át.


A következő néhány cikkben arról számolnak be misszionáriusok, hogyan látják és kezelik a betegség fogalmát más kultúrákban, valamint hogy ezekre mi a keresztyének válasza.


Detlef Krause

missziói igazgató



A betegség fogalma Zambiában


József három éves korában leesett egy fáról. A történtek után három hónapot kórházban töltött, de nem tudtak rajta segíteni; szülei egyik csodadoktortól a másikhoz vitték, mindegyiknek egy vagyont fizettek, javulás azonban nem mutatkozott. Ezért több iskolai osztályt kétszer kellett járnia, de végül is továbbtanulhatott könyvelőnek. Egyszer, vizsgaidőszak alatt, hirtelen rosszabbul lett, mindkét lába megbénult. Ez idő tájt már 25 éves volt. Elmondta, hogy ekkor nem aggódott különösebben, hanem azt kérdezte Istentől, hogy mit rontott el az életében. Barátai, akik rendszeresen látogatták, azt tanácsolták neki, hogy keressen fel egy „hagyományos” gyógyítót. József erre eladta az ágyát és terményének egy részét, hogy ki tudja fizetni a „kezelést”. A gyógyító először is megállapította, hogy ez a betegség varázslás által jött létre: valaki megátkozta, mert olyan szorgalmasan tanult. Ezután a gyógyító többször elment hozzá, hogy egy állatszarvval kiszívja testéből a mérget. A szarvat aztán vízbe mártotta, és a víz felszínéről leolvasta a betegség okát. Más alkalommal tárgyakat „szívott ki” a szarvval József testéből. József később megmutatta nekem ezeket a tárgyakat: volt köztük tű, egy csecsemővégtag, madzag, rézdrót és három ága annak a fának, amely a temetőben nőtt. Ez a kezelés egy tyúkba, egy zsebszámológépbe és egy átlagos havi fizetésbe került neki. Javulás azonban érdekes módon mégsem látszott egészen addig, míg el nem ment egy tőlük távol eső faluba, hogy egy gyógyítónő foglalkozzon vele. Ő is egy szarvval állapította meg a betegség okát. Aztán kis vágásokat ejtett József bőrén, hogy azokon keresztül belemasszírozza az orvosságot.

Két hét múlva jobban lett József. Fél évvel később pedig már majdnem teljesen egészséges volt, hosszabb utakat is meg tudott tenni gyalog. József mégsem lehetett boldog, ugyanis a gyógyítónő 150 ezer kwacha-t (kb. 15 ezer Ft) kért a munkájáért, ő azonban csak 10 ezer kwacha-t (kb. ezer Ft) tudott kifizetni. Munkanélküli volt, alkalmi segédmunkákat tudott csak vállalni, hogy megélhessen. A gyógyítónő megfenyegette: ha nem fizeti ki hamarosan az egész összeget, visszajön a betegsége. Szörnyű félelem lett úrrá rajta, mert nem tudta, hogy honnan teremtse elő a pénzt.


Az Észak-Zambiában élő bemba törzs szilárdan hiszi, hogy nem lehet valaki ok nélkül beteg, és nem halhat meg senki „csak úgy”. Tudják ugyan, hogy a moszkitók terjesztik a maláriát, de fontosabbnak tartják azt, hogy ki küldte a moszkitókat.

Beteg akkor lehet valaki,

- ha a törzs megszeg egy törvényt, és ezáltal egy egész csoport megbetegszik. Ez az ősök szellemének a figyelmeztetése, akiket egyébként jó szellemeknek tartanak.

- ha egy ember megszeg egy törvényt, és ősének szelleme a betegséggel figyelmezteti erre.

- ha egy „jó” szellem megszállja.

- ha egy gonosz szellem bosszút áll.

- ha varázslás által beteggé teszi valaki.

A legtöbb betegséget – hitük szerint – a varázslás okozza, és ilyenkor csak az okát lehet megszüntetni, magát a betegséget nem. A kórházi kezelés után a betegek többsége gyógyítókhoz fordul, hogy megtudja betegségének okát. Gyakran már a kórházban is titokban beveszik a gyógyítótól kapott orvosságot, hogy minél hamarabb megtudhassák az okot. A varázslás oka a legtöbbször irigység és gyűlölet az ismeretségi körön belül. Akit végül megvádolnak a varázslással, azt boszorkánynak nevezik. Még az annyira elterjedt AIDS-et is a boszorkányok számlájára írják!

A gyógyítónak tehát három feladata van:

1. Semlegesítenie kell a „mérget”, amely okozza a bajt (a bőrön ejtett vágásokon bemasszírozza az „ellenszert”).

2. Meg kell védenie az embereket a betegségtől (amulettekkel stb.)

3. Meg kell büntetnie a betegség okozóját: beteggé kell tenni, vagy meg kell ölni.


József történetéből nyilvánvaló, milyen nagy a bizonytalanság arra nézve, hogy ismét beteg lesz az ember. Soha nem lehet tudni, hogy nincs-e nagyobb hatalma egy másik gyógyítónak. Ebben az ördögi körben őrlődnek sokan, megkötözve a félelemtől. Mit lehet hát tenni, hogy ne legyünk ismét betegek? Két lehetőség van: vagy nagyon erős orvosságra teszünk szert, vagy igyekszünk mindenkivel békességben élni. Azonban ez utóbbi sem könnyű: ha ugyanis nem látogatom meg a szomszédomat, amikor beteg, arra gyanakszik, hogy vádolom őt valamivel. Ha nem megyek el egy temetésre, azt hihetik, hogy részem van a haláleset bekövetkeztében. Ha gazdag vagyok, elvárják, hogy osszam meg vagyonomat a többiekkel. Ha nem osztom meg másokkal, amit arattam, gondoskodnak arról, hogy tanuljak az esetből. Ha két ember pályázik egy állásra, az egyik megszerezheti azt varázslás által.

Egy bennszülött mondta nekem, hogy az a legtanácsosabb, ha olyan életszínvonalon élek, mint a többiek, hogy ne keltsek bennük irigységet. Így misszionáriusként nem tanácsos egyes embereket támogatni, mert akkor egymással fordítanám őket szembe.

Ahogy láthattuk József történetéből, a gyógyítók között sok a sarlatán; becsapják és kihasználják az embereket, vagyonuktól megfosztják, és függőségben tartják őket. Sokan azt is állítják, hogy van orvosságuk az AIDS ellen.

Az ilyen keserű tapasztalatok jó kiindulópontot adnak a hitről való beszélgetéshez, nem könnyű ugyanis megváltoztatni egy gondolkodásmódot, egy „hitrendszert”, főleg, ha ilyen nagy a félelem bennük a gonosz szellemektől. Felmerül ilyenkor a kérdés: tényleg erősebb Jézus Krisztus, mint a varázslás és a gonosz szellemek? Mi, misszionáriusok tudjuk, és meg is valljuk, hogy igen, Ő erősebb. Mégis nagy a félelem a bennszülöttekben, mikor arról van szó, hogy elforduljanak a szellemekben való hittől, hiszen eddig száz százalékosan bennük bíztak, és meg vannak győződve hatalmukról. Számukra ez azt jelentené, hogy kockára teszik az életüket. Sokat kell imádkozni értük, hogy megtanuljanak Jézusban bízni. Vegyenek részt a Testvérek is ebben az imaharcban, hogy a zambiai bennszülöttek felszabadulhassanak a gonosz hatalmak rabságából, és átélhessék az igazi szabadságot Krisztusban!

József még nem bízik Jézus Krisztusban, de jó úton halad efelé. Imádkozzunk érte is, hogy megszabadulhasson!




Reinhard Frey feleségével, Corneliával és három fiával

1986 óta szolgál Zambiában gyülekezetalapító munkában.



Egy ghánai beteg beszámolója


„1995-ben, iskolás koromban kezdődött a betegségem, körülbelül tizennyolc éves voltam akkor. Egy augusztusi estén elszédültem, attól kezdve pedig nem emlékszem semmire. Szüleim mesélték később, hogy elvesztettem az eszméletemet, és Mr. George (Jörg Treiber misszionárius) elsősegélye után a 40 km-re lévő kórházba szállítottak. Ott felélesztettek, és két nappal később hazamehettem. Négy nap múlva ismét elvesztettem az eszméletemet, és egy tőlünk háromórányira lévő katolikus kórházba vittek. Ott diagnosztizálták, hogy krónikus vérbetegségem van.

Családom számára különösen tragikus a betegségem, ugyanis én vagyok az elsőszülött fiú. Mikor másodszor is hazakerültem a kórházból, édesapám különböző jósokhoz ment, hogy megtudja, mitől lettem beteg, és hogyan kezeljenek. A jósok összesen öt kecskénkbe és két juhunkba kerültek. Végül kitalálták, hogy a betegségem a tanulmányaimmal függ össze. Ma már tudom, hogy ez nem igaz, hanem Isten engem ezzel a betegséggel együtt teremtett. Akkoriban ez a mese nagyon nyomasztott, sőt, a falubeliek lustának tartottak, amiért nem mentem többé a mezőre dolgozni. Noha muzulmán voltam, egyetlen hittestvérem sem segített. Édesapám megpróbált orvosságot szerezni a bajomra különböző gyógynövényesektől és gyógyítóktól. Egyes „gyógyszerek”-et magamra kellett kenni, másokat be kellett lélegezni, megint másokat meg kellett inni, de egyik sem segített. A betegségem és az annak következtében megváltozott helyzetem a családban és a faluközösségben megingatta addigi hitemet. Ugyanekkor gyakran találkoztam Mr. George-dzsal, és sokat beszélgettem vele a hitről.

Nekünk, ghánaiaknak nagyon fontos az, hogy tudjuk, hogy majd tisztességesen fognak minket eltemetni. Mivel nálunk a muzulmánok nem temethetnek el animistákat, vagy keresztyéneket, nagyon nehéz más hitre áttérnünk. Emiatt a falunkban a legtöbben muzulmánok. Én azonban egyre inkább kezdtem kételkedni az iszlámban. Három évig még jártam a mecsetbe, de belül nyugtalan voltam. Egyre többet olvastam a Bibliát, és muzulmánoknak íródott keresztyén traktátusokat. Egyszer édesapám egy nálunk ismert közmondással kifejezte, hogy ugyan ő nemzett, de most már nem tud értem tenni semmit. Elcsüggedtem, és elhatároztam, hogy különös módon vetek véget az életemnek. Másnap kimentem a mezőre, és dolgoztam, mint egy őrült; a tűző napon borzasztóan izzadtam, és délfelé elkezdtem szédülni. Délután összeestem, valaki hazavitt, majd hívták Mr. George-ot, aki infúziót kötött be nekem, és azon keresztül gyógyszereket adagolt. Lassan magamhoz tértem, de elkeseredtem, hiszen a problémáim még mindig nyomasztottak. Nem tudtam már, mit tegyek. Kortársaim elszörnyülködtek, hogy milyen beteg vagyok.

Édesapám és nagybátyám beszélgetett Mr. George-dzsal, aki elmondta nekik, hogy a betegségem miatt nem dolgozhatok a mezőn. Később többször is beszélgettek a hitről.

Az iszlám bizonyos esetekben megenged kivételeket. Például a böjtöt félbe lehet szakítani utazás, vagy betegség idejére. Apám és nagybátyám elővették a Koránt, és kijelentették, hogy áttérhetek keresztyén hitre, ha az segít a betegségemen, – én pedig eldöntöttem, hogy követni fogom Jézust! Nem mentem többet a mecsetbe, hanem otthon imádkoztam. Ha vasárnap néhány keresztyén összegyűlt, igyekeztem köztük lenni. Időről időre elutaztam a megyeszékhelyre istentiszteletre, ahol egy bennszülött lelkész segített sokat lelki épülésemben.

Ha egészségügyi problémám adódik, imádkozom, és elmegyek az állami kórházba, a szomszéd faluba. Bízom a hagyományos orvosságokban, de azt is tudom, hogy nem minden gyógynövényes gyógyítás ördögi.

Mikor Mr. George elköltözött a családjával a fővárosba, én is oda akartam költözni, mert úgy gondoltam, hogy ha egyszer összeomlanék, akkor senki nem lenne itt a közelemben, aki segítene rajtam. Félelmem azonban alaptalan volt, mert amikor elmondtam az Úrnak ezt az aggodalmamat, jobb egészséggel ajándékozott meg. Mára már jelentős, pozitív irányú változás ment végbe mind az életemben, mind az egészségemben.”


Utószó

Az elsősegélyre szoruló Iddrisuból kedves barát lett, a muzulmánból Krisztus követője. Mikor 2000. június közepén hét év után hazaindultunk Ghánából, Iddrisu 1000 kilométert utazott a fővárosba, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Noha nem tudja, miből fogja eltartani magát, és mi lesz a jövőben az egészségével, megtette ezt a nagy utat csak azért, hogy elköszönjön!

Iddrisu betegség- és élettörténete rendkívül jó irányt vett. Istennek minden egyes ember fontos, mindegy, hogy egy krónikusan beteg ghánai, vagy valaki a közvetlen környezetünkben, Ő az egyetlen, aki igazi változást tud és akar adni!



Jörg Treiber 1993-2000 között Ghánában szolgált családjával

egy egészségügyi program megvalósításán.



Tradicionális gondolkodás a keresztyén Burundiban


A burundik hagyományos gondolkodásában a betegségnek három oka lehet:


1. Kiranga istenséget megbántották

A betegség – hitük szerint – annak a következménye, hogy bűnt követtek el és ezzel megbántották Kiranga istenséget. Ha valaki megbetegszik, azon kezdenek el gondolkozni, hogy milyen törvényt hágtak át. Ezt ugyanúgy megtehette a beteg, mint bármelyik hozzátartozója. Tehát például egy gyermek rossztette miatt megbetegedhet az apja, vagy más családtagja is. Ahhoz, hogy egy ilyen vétket jóvátegyenek, és gyógyulás következhessen be, a betegnek bocsánatot kell kérnie Kirangától, és áldozatot kell bemutatnia, ami általában egy tyúk, vagy egy juh. Ezután adja Kiranga a pap vagy a gyógyító tudtára az illető betegség gyógyszerét.


2. Az ősök szellemét megbántották

Ha a beteg nem gyógyul meg egyhamar, tovább keresik az okot. Ezt abban vélik megtalálni, hogy őseik szelleme kínozza az illetőt. Ennek is az az oka, hogy áthágtak egy tilalmat. Például megöltek egy gyíkot, vagy egy barázdabillegetőt, amelyben az ősök szelleme élt tovább. A házba betévedt gyíkot, vagy az ember karjára szökkent szöcskét az ősök látogatásának tekintik, akik valami jót akarnak tenni velük. Fiatal lány esetében ez azt jelenti, hogy sok gyermeke lesz. A barázdabillegető megölése gyermektelenséget okoz, egy gyík eltaposása pedig az anyatejet apasztja el.

A hagyomány szerint minden étkezésből egy adagot az ősöknek kell adni, melyet vagy egy – külön erre a célra épített – kunyhóba tesznek le, vagy a földre szórják. Tehát a betegségnek az is oka lehet, ha valaki elfelejtett az ősöknek enni adni! Ebben az esetben is be kell vonni a papokat, hogy megkérdezzék az ősök szellemétől, hogy milyen rítussal tudná jóvátenni a beteg a tettét.


3. A gonosz szellemeket megbántották

Ha a beteg még ez által sem gyógyult meg, az utolsó lehetőség az, hogy valaki megbántotta a gonosz szellemeket. Ez úgy történhetett, hogy valaki este elment egy bizonyos fához, vagy forráshoz, amelyről köztudott, hogy ott gonosz szellemek laknak. A gyógyítás hasonlóan történik, mint a második pontban.


Ezek az elképzelések a mai napig élnek a többségében keresztyén Burundiban. Minden piacon kaphatóak a hagyományos gyógyításhoz szükséges eszközök között bizonyos madarak tollai, kígyóbőrök, vadmacskabunda, nyúllábak, különleges, ritka fűszerek…

Még tanult burundik is elmennek a hagyományos gyógyítókhoz, ha a „nyugati” gyógyszer látszólag nem használ. Egy gyógyító ilyet is tanácsolhat: „A gyermeked betegségét a szomszédod gyakori látogatása okozza. Szakítsd meg vele a kapcsolatot!”

A betegséget úgy is meg akarják előzni, hogy a pohárból az első korty vizet nem nyelik le, hanem a földre köpik az ősök számára. A fehér emberek orvosságáról ez a véleményük: „A fehérek orvossága használ ugyan egy keveset, de teljes gyógyulást nem ad.”

Ez a vélemény onnan adódik, hogy néhány klinikán, főleg az ország középső részén, nem dolgoztak elég lelkiismeretesen. Egyik barátunk négyhetes csecsemőjét például kininnel, egy erős malária elleni szerrel kezelték, noha csak haspuffadása volt.


Természetesen a burundi keresztyéneket is befolyásolják ezek a hagyományok. Betegség esetén mindig a miértet kérdezik: vajon egy bizonyos bűnömnek a következménye ez? Vagy az ördög küldte ezt rám, hogy eltérítsen az Úrtól? Vagy Isten küldte azért, hogy megpróbáljon, vagy a hitemet erősítse?

Normális esetben a keresztyének orvoshoz fordulnak, aki „nyugati” gyógyszert ír fel nekik. Minden istentiszteleten imádkoznak a betegekért.

Sajnos, vannak olyan keresztyének is, akik csak büntetésként tudják értelmezni a betegséget. Hitük gyengeségét látják abban, ha orvost kell hívni a házhoz, mivel sokszor csak imádság által akarnak meggyógyulni. Elengedhetetlenül fontos, hogy a lelkészek és a gyülekezeti munkások ebben a kérdésben tiszta, biblikus látással rendelkezzenek, és finom érzékük legyen ahhoz, hogy a keresztyéneknek elmagyarázzák az összefüggést a „nyugati” gyógyszer és a Jézusban való hit között, aki ma is tud gyógyítani.



Christiane Hartmann

férjével és három gyermekével 1997 óta szolgál Burundiban gyülekezetépítő munkában.



Líbia


Líbia

- a Koránon alapuló szocialista állam

- kb. 6,5 millió lakos él itt

- az ország 85%-a Szahara-sivatagban terül el

- 96%-a muzulmán

- 3%-a keresztyén

- 0,5%-a buddhista

- 0,5%-a egyéb vallású


Imádkozzunk, hogy…

- minél többen hallgassák a keresztyén rádióműsorokat Líbiában,

- az ország vezetői megtérjenek,

- megtérjenek a külföldön élő líbiai menekültek, diplomaták és diákok,

- az Úr adjon erőt és védelmet a líbiai keresztyéneknek.


„Mindenki, aki árulásra gondol, ezentúl ezerszer is meggondolja. Mert ha el is szökik utána, vagy feláldozza magát, tudja, hogy családját, otthonát, földjét és vagyonát kiirtják, lerombolják és elégetik.” – ez Kadhafi ezredes hangvétele. 1969-ben került uralomra az akkor 27 éves Moamer al-Kadhafi, a világ legfiatalabb államfője. Kezdettől fogva egyesíteni akarta az „arab nemzetet”. Tizennégyszer próbálkozott azzal, hogy összekapcsolja az arab államokat, azonban egyetlen arab államot sem érdekelt a pánarab egység, Líbia vagyona azonban annál inkább.

Pénze van az országnak bőven: az óriási olajkutak felfedezése 1959-ben jelentősen megváltoztatta az egész ország szerkezetét. Első helyen áll az afrikai országok között az egy főre jutó jövedelem szempontjából. Területe ötször akkora, mint Németországé, ám a terület 85%-a a Szahara része. A jogszabályok messzemenően a Koránhoz igazodnak.

Nyilvános missziói munkát lehetetlen Líbiában végezni. Az országban csupán egy maroknyi keresztyén él, de kb. 100 illegális csoport tart rendszeresen keresztyén istentiszteleteket, melyeknek résztvevői koreai és pakisztáni vendégmunkások, valamint olyan líbiaiak, akik nyugaton tanultak. Hivatalosan azonban tilos a keresztyén és a zsidó hit gyakorlása.

Ez már az országba való beutazáskor nyilvánvalóvá válik: aki át akarja lépni Líbia határát, nem szabad, hogy izraeli pecséttel rendelkezzen az útlevelében. Továbbá semmilyen izraeli áru nem vihető be az országba.

Mindenféle evangélizációs próbálkozás nagy veszélyt jelenthet a keresztyéneknek. Szinte egyetlen lehetséges módja a líbiaiak evangélizálásának a rádiómisszió, s ennek támogatásával segíthetünk a legtöbbet.


Armin Jans




Az őszi missziói ünnepségen hangzott el Liebenzellben…


A liebenzelli misszionáriusok száma 231-re emelkedett. A Misszió 101 éves történetében először küldtünk ki egy házaspárt Szibériába, Waldemar és Katharina Jesse személyében. Ezzel elkezdtünk együttműködni a Szibériai Evangélikus-Lutheránus Egyházzal.

Munkatársakra továbbra is óriási szükség lenne: egyedül külföldön 87 üres „állást” tudnánk ajánlani, amennyiben lenne rájuk megfelelő jelentkező, és lenne pénz a támogatásukra. Különösen sürgősen kellenének képzett ápolók és szülésznők Afrikába és Bangladesbe. Ez a munka nem könnyű és nem veszélytelen. Amikor a betegek az AIDS és a tbc mögött inkább a varázslatot és az átkot keresik, mint a fertőző vírust, akkor nem az orvoshoz, hanem a varázslóhoz fordulnak segítségért. És mire onnan elszabadulnak, már sokszor késő bármit is tenni. Nem, biztosan nem könnyűek ezek a feladatok. Azonban csak olyan embereink volnának, akik pusztán a könnyű munkákért lelkesednek?

Pápua Új-Guineába és Mikronéziába keresünk építkezésekhez segítőket, valamint a misszionáriusok gyermekeinek kollégiumába nevelőket.

Minden ötödik misszionárius a bennszülöttek teológiai képzésével foglalkozik. Jelenleg a különböző országokban összesen kb. 460 bibliaiskolai hallgató tanul Liebenzellben kiképzett tanároktól.

18 férfi és 8 nő kezdte meg 2000 őszén a tanulmányait a liebenzelli bibliaiskolában, így összesen 67 férfi és 28 nő tanul itt.

Szükségünk van rövid távú munkatársakra is, például Szlovákiába, vagy résztvevőkre a nyári missziói hetekre Franciaországba és Ecuadorba.

A missziói ünnepségen 20, bibliaiskolát végzett fiatalt áldottak meg, és a délutáni program folyamán 13 misszionáriust köszöntöttünk újra itthon, vagy búcsúztattunk el a kiutazásuk előtt.

Vendégünk volt az amerikai Elisabeth Elliot, Jim Elliot misszionárius özvegye, aki évekig az auka indiánok között szolgált a lányával, akik megölték férjét négy misszionáriustársával együtt.


Jürgen Th. Müller



Bekapcsolódunk az argentin misszióba


Nagy, barna szemeivel kedvesen rám mosolyog, míg egy munkatársnő elmondja, hogy a tizenegy éves leány még mindig legszívesebben babázik. Aztán meghallom az élettörténetét: az édesapja rendszeresen szexuálisan kihasználta, az édesanyja az utcára küldte, hogy prostitúcióval pénzt keressen. Az embernek felfordul a gyomra.

Hogy mi lesz az emberből Isten nélkül egy reménytelen gazdasági helyzetű környezetben, azt Esquelben, egy 23 ezres argentin kisvárosban láthattuk. A lakosság 35%-a a létminimum alatt él, a gyermekek nagy része az utcán tengődik, és bűnözésből, prostitúcióból tartja el magát. A szegénység és a kilátástalanság katasztrofális következményei a családok szétesése, az alkoholizmus, a prostitúció, a szexuális visszaélés, a vérfertőzés, a gyilkosságok és az értékvesztés minden területen.

1991-ben kezdtek el az Aidlingeni Diakonisszák Esquelben és Trevelinben dolgozni, főleg az utcagyerekek között. Létrejött a szenvedélybeteg felnőttek rendszeres találkozója is.

A „Centro Cristiano de Educacion y Difusion” szeretne az Aidlingeni Diakonisszákkal és a Liebenzelli Misszióval együttműködve fényt vinni ebbe a sötétségbe, hirdetni az evangéliumot és gyakorlati segítséget is nyújtani.

Egy utcagyerekek részére létesült napköziben, egy lány-lakóközösségben és egy szenvedélybeteg-mentő misszióban akarunk segíteni az embereknek, hogy életüket új alapra, Jézus Krisztusra helyezzék.

Első lépésként a Liebenzelli Misszió kiküldte Gerd és Hanna Eptinget a szenvedélybeteg-mentő misszióba. Már kész a nyolcágyas terápiás osztály, amelyet rehabilitációs központtá terveznek bővíteni, és már csak a szakképzett személyzet hiányzik. Ezt a hiányt tölti be az Epting házaspár. A meghatározott napirend és a lakóközösség fontos ahhoz, hogy a betegek megtanuljanak újra alkohol nélkül élni. Szeretnének a telken gyümölcs- és zöldségtermesztésbe, valamint baromfitartásba kezdeni a betegekkel. Műhelyek építése is szerepel a tervek között, ahol asztalos- és különböző kézműves munkákat tanulhatnának.

Eptingék tavaly októberben utaztak ki Argentínába, hogy a nyelvtanulás után a szenvedélybeteg-rehabilitációban dolgozzanak.

Hálásan köszönjük, ha a Testvérek imádságban hordozzák ezt az ügyet is.


Detlef Krause

missziói igazgató



Ki válaszolja meg az orosz keresztyének kérdéseit?


„Amikor úttörővé avattak bennünket, volt egy osztálytársam, aki nem vett részt az avatáson. Én pedig olyan büszke voltam új egyenruhámra, hogy odamentem hozzá és megmutattam neki. >Viszont nekem van Istenem, aki mindig velem van!<- felelte.>Akkor mutasd meg nekem a te Istenedet!<- mondtam neki. Erre nem tudott mit válaszolni.”

Ez volt az egyetlen alkalom Natasa gyermekkorában, amikor hallott Istenről. A 32 éves térképésznő, aki jelenleg egy gyárban dolgozik takarítónőként, egy uráli gyermekotthonban nőtt fel. Két generáció váltotta egymást a kommunista diktatúra alatt, amely már gyermekként megtanulta, hogy Isten nem létezik, és csak a legbutábbak tartanak ki emellett az elavult hit mellett.

Natasával Omszkban találkoztam, ahová a Liebenzelli Misszió küldött, hogy egy evangélikus bibliaiskolában tanítsak. Még tíz évvel a rendszerváltás után is nagy problémát jelent a keresztyének „némasága”. Mikor a kilencvenes évek elején divat lett ortodox templomba járni és ott megkeresztelkedni, a legtöbben nem is tudták, miért teszik ezt. Az ortodox pópákat nem arra képezték ki, hogy olyan kérdésekre válaszoljanak, mint például mi az élet értelme, miért van szenvedés, kicsoda Isten. A liturgia így üres rítus maradt, amelynek az lett a következménye, hogy ma már üresek a templomok.

Vannak keresők, akik eljönnek az evangélikus templomba, de itt a hívők csak most kezdenek kijönni a „katakombájukból”.

Az orosz keresztyéneknek meg kell ismét tanulniuk az evangéliumot továbbadni; néhány gyülekezet már kiteszi a táblát az ajtóra, hogy mikor vannak az összejövetelek, s van, ahol már gyermek-istentiszteletet is tartanak. De mit mondjanak a gyermekeknek, mikor maguk is alig tudják, mi van a Bibliában?

A rövid távú bibliaiskola az első lépés volt a fiatal munkatársak kiképzésében: kilenc hétig alapvető bibliaismeretet, hittant tanultak, valamint azt, hogyan kell a gyermekeket megszólítani, hogyan lehet igehirdetésben, személyes bizonyságtételben továbbadni az evangéliumot. Mindezt nyugati adományokból tarthatták meg. Az orosz keresztyének rászorulnak a segítségünkre, és nemcsak pénzre, hanem olyan emberekre is szükségük van, akik tanítják őket.

Sok orosznak hosszasan kell keresgélnie, míg olyan embert talál, aki meg tudja válaszolni a kérdéseit. Natasát is évekig kínozta az a kérdés, hogy mi lesz a halál után. Tagja lett különböző felekezeteknek, gyertyákat gyújtott, sírt a bűnei fölött, és úgy olvasta a Bibliát, mint egy törvénykönyvet – mindaddig, míg meg nem ismerte Jézust és az általa felkínált bűnbocsánatot. Azóta gyülekezetének aktív tagja, ahol közösségre talált, és erőt kap minden nehéz munkahéthez.



Elisabeth Bürgener


GYERMEKEKNEK

Hogyan lesz valaki misszióspilóta?


Először is nem szabad félned a repüléstől. Ám ami még ennél is fontosabb, hogy készen legyél oda menni, ahova Isten küld, és azt tenni, amit Ő szeretne. Engem már 13 évesen érdekelt a misszióspilóta-szakma, de először meg akartam tudni, hogy Isten is ezt szánja-e nekem. Mikor erről megbizonyosodtam, érettségi után megkezdtem a felkészülést.


1. Pilótaképzés

Egy kétüléses sportrepülőn kezdtem el tanulni, amelyen minden kis széllökést óriási viharnak érzékel az ember. A tanárom mindig mellettem ült, hogy vészhelyzet esetén be tudjon avatkozni. A legtöbb misszióspilóta egyébként Amerikában tanul, mert ott sokkal olcsóbb a repülés, mint Európában, és nagyobb szabadságot is élvezhetnek a gyakorlásban.


2. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni

Egy misszióspilótának nagyon nehéz körülmények között is tudnia kell repülni. Ezért fontos az elméleti tanulás mellett sok-sok gyakorlatot is szerezni. Minél több órát repült az ember, annál jobb. Gyakran meghívtam a családomat, vagy a barátaimat, hogy repüljenek velem!


3. Bibliaiskola

A misszióspilóták Istent szolgálják, ezért jól kell ismerniük a Bibliát is. Legalább fél-, vagy egy évig járni kell egy bibliaiskolába, s ezt én a Liebenzelli Misszió Bibliaiskolájában töltöttem el.


4. Repülőgépszerelő-képzés

Nem kötelező repülőgép-szerelőnek is lenni, de nagyon jól jön, ha időnként meg is tudom javítani a gépemet, ha a szükség úgy hozza. Amerikában a szerelők képzése egy évig tart.


5. Másodpilótaként Afrikában

Az iskola befejezése után csodálatos lehetőségem adódott a gyakorlásra: egy évig dolgozhattam másodpilótaként Afrikában egy olyan szervezetnél, amely veszélyben lévő embereken segít a repülőjárataival.


6. Esküvő

Mit gondolsz? Megnősülhet egy misszióspilóta? Hát persze! Tavaly júliusban volt az esküvőm Christinével, és reméljük, hogy két év múlva készek leszünk arra, hogy abba az országba utazzunk, ahol Isten használni szeretne bennünket, mint ápolónőt és misszióspilótát.


Stefan Hageneier



Mit csinál egy misszióspilóta?


Tegyünk egy látogatást a dél-afrikai Botswanába, Ghanzi városba, Markus Breuninger misszióspilótával, a „Flying Mission”, vagyis >Repülő Misszió

Kis, álmos városkánkban, Ghanziban, közel Namíbia határához, nyugodt az élet. Ma éjjel azonban cseng a telefonunk. Egy orvos hív, és azt mondja, hogy egy súlyosan sérült asszonyt és két könnyebben sérült gyermeket kell kórházba szállítani az ezer km-re fekvő fővárosba, Gaboronéba. Ismét az történt, hogy éjjel túl gyorsan vezetett valaki, és egy tehénnek ment neki az autóval. Értesítjük telefonon a nemzetközi repülőteret, és megkérjük, hogy kapcsolják fel a lámpákat, hogy könnyen tudjunk majd leszállni. Megkérjük a gaboronei kórházat, hogy a gép leszállásakor várjanak bennünket mentőautóval.

A ghanzi felszálláskor az éjjeliőrök felgyújtanak néhány lámpát, hogy egy esetleges probléma esetén újra le tudjunk szállni. Időközben meg is érkezik a mentő a repülőtérre, óvatosan áttesszük a sérülteket a repülőbe. A két gyermeket, akik időközben elaludtak, az ülésre fektetjük, és az ápolónő, aki az út alatt vigyáz a betegekre, szintén beszáll. Pár perccel később elindulunk, és felszállunk az éjszakában. Két és fél óra múlva megérkezünk Gaboronébe, s ott már vár ránk a mentő. Ez imameghallgatás, mert nem mindig megy minden ilyen simán! Gyakran kell sokat várni a mentőre, néha meg is halnak a betegek a repülőgépen. A betegeket áthelyezzük a mentőbe. Két órát alszom a hangár mellett, aztán napfelkelte után nem sokkal átnézem a gépet, s mikor az ápolónő visszaért, visszarepülünk Ghanziba, hogy ismét a segítségére lehessünk valakinek.


Markus Breuninger



 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen