Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói
Alapítvány lapja
IX.
évfolyam 4. szám
2000. Augusztus
Tartalomjegyzék
Látó szemek, érző szívek és segítő kezek
Kedves Testvéreink!
A misszionáriusok gyermekei
Előnyök és hátrányok
Hagyományból misszionárius?
Egy gyermekkori kívánság teljesül
A türkmenisztáni keresztyénüldözés még mindig tart
Algéria – az iszlám, mint időzített bomba
KÖZEL-KELETI VÁLTOZÁSOK 1900 ÉS 2000 KÖZÖTT
GYERMEKMISSZIÓ
GYERMEKEKNEK
Látó szemek, érző szívek és segítő kezek
Ami nem válik cselekedetté, annak nincs értéke. Ahhoz, hogy missziói megbízatásunkat felelősségteljesen végezzük, szükségünk van a címben említett megfelelően látó szemekre, megfelelően érző szívre és cselekedetekre.
Amikor Jézus a városokat és a falvakat járta, mit látott? Nemcsak a nyomorult, elcsüggedt embereket, hanem égető problémájukat is, hogy Isten nélkül elvesznek. Ha komolyan be akarunk állni a misszióba, kérnünk kell Istent, hogy hadd nézhessünk mi is így az emberekre. Hadd lássuk meg szükségüket, ne pedig azt várjuk, hogy munkánk eredményét azonnal tapasztaljuk! Miután pedig megláttuk elveszett állapotukat, térdeljünk le, és könyörögjünk értük.
„Uram, adj nekem olyan szemeket, melyek a szív szükségét látják meg; hadd láthassam én is úgy az embereket, mint ahogy Te!”
Jézus sírt Jeruzsálem fölött. Nem jajgatott a rossz világ miatt, nem emlegette a „régi szép időt”, hanem teljes mértékben és szeretetben osztozott a város népének helyzetével.
A misszióban egyetlen nyelvet ért mindenki: a szeretet nyelvét. Az emberek ugyanannyi szeretetet akarnak tőlünk kapni, mint ahány szót mondunk nekik. Szükség van arra, hogy érzékeny legyen a szívünk, és azonosulni tudjunk velük teljesen.
Az első és legfontosabb, amit a misszió ügyéért tehetünk, az, hogy Jézus tanítványaiként élünk, annak minden következményét vállalva. Aki csak úgy félig-meddig követi Őt, annak nincs szeme, szíve, ereje és ideje másokra.
Csak annak van bátorsága a szomszédainak és lakótársainak Jézusról beszélni, aki teljes odaadással követi Őt. És csak az a bizonyságtétel rendíthet meg ismerősöket, családtagokat, amely mögött egy Jézusnak odaszánt élet áll.
Csak így lehet komolyan imádkozni a misszió ügyéért. Nem akkor, ha éppen kedvünk van, és nem így: „Áldd meg, Uram, a misszionáriusokat is!”.
Hudson Taylorról mondják, hogy 50 év alatt Kínában nem kelt úgy fel a nap, hogy őt ne találta volna térden állva. A komolyan imádkozóknak tudniuk kell a misszióban történő aktuális dolgokról, és konkrétan imádkozni egyes emberekért, gyülekezetekért, eseményekért.
Szoktunk mi így imádkozni? Tisztában vagyunk vele, micsoda változások, megújulások mennek végbe az imádság által? Ami nem válik cselekedetté, annak nincs értéke.
Ernst Vatter
„Aki hálával áldozik, az dicsőít
engem.”
(Zsoltárok
50,23a)
Isten akarata és szándéka az, hogy a
keresztyén ember egész élete a hálaadás jegyében teljék el.
Van miért hálát adni. Dicsőíthetjük Urunkat, hogy mindent
megtett érettünk Jézus Krisztus által, aki nemcsak meghalt a
kereszten bűneinkért, de fel is támadt a halálból, hogy mi
új életben járjunk. Hálaadással tartozunk Urunk végtelen
szeretetéért, az örök életért, de minden másért is, amit
– ingyen, kegyelemből – napról napra Tőle kapunk ajándékul.
Alapítványunk működéséért is hálát
adhatunk Urunknak. Örömmel számolunk be arról, hogy sok-sok
testvér szívén viseli a Luz házaspár ecuadori missziói munkáját,
imádsággal és áldozattal segítve azt. A közelmúltban az összegyűlt
adományok egy részét, több mint félmillió forintot tudtunk
továbbítani az ecuadori misszió céljára. Tudnunk kell, hogy
ez a segítség kifejezetten az általuk végzett missziói munkára
fordítható (Új munkaág beindítása, létesítmények, missziói
kiadások stb.) Erről majd ők maguk fognak beszámolni.
Az adományokat csak oda lehet irányítani,
ahová az adakozó szánta és meghatározta. Ha nincs jelzés,
akkor arra az alapítványi célra fordítjuk, ahol a legnagyobb
szükség van rá. Újra kérjük, hogy ha az adomány célját
meghatározták, figyeljék Alapítványunk visszajelzést.
Sajnos, sokszor a nem elegendő információ miatt a visszajelzésben
más cél szerepel, mint az eredeti. Ez a tévedés nem a mi hibánk
miatt szokott bekövetkezni.
Alapítványunk szerteágazó munkát végez,
s ez kiadásokkal jár a legnagyobb összegű kiadásunk a lap
megjelentetése. Ez azonban nemcsak a világmisszió helyzetéről
ad tájékoztatást, hanem az alapítványi munkáról is.
A Külmissziói Híradót önkéntes
adományokból állítjuk elő. Példányonkénti ára
(a külföldre küldött lapszámokkal és a postaköltséggel
együtt) kb. 100 Ft. Tehát továbbra is szükséges az,
hogy a Testvérek támogassák a lap megjelentetését! Aki a német
újságot is kapja, kiszámíthatja, hogy az a magyar lapnak a többszörösébe
kerül. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Liebenzelli
Misszió évente hatalmas összeget fordít arra, hogy a németül
tudók hozzájuthassanak a Misszió lapjához. Ezért a
nagy áldozatért is hálásak lehetünk a Missziónak.
A missziói célokra ajándékozott,
használt postabélyegekkel kapcsolatban, noha többször jeleztük,
még mindig vannak olyanok, akik – csupa jó szándékból –
leáztatják a bélyegeket, amelyek így teljesen értéktelenné
válnak. Kérjük legalább 1 cm-es szegéllyel körülvágni
a bélyegeket, mert így kérik Liebenzellből!
Továbbra is Testvéreink szeretetébe
és áldozatkészségébe ajánljuk Alapítványunkat és annak
minden munkáját!
Kuratóriumunk nevében, testvéri szívvel:
Asztalos Zoltán
„Ha tönkre akarod tenni magadat, az a te dolgod, de hogyan lehetsz ilyen felelőtlen a gyermekeiddel szemben?” – kérdezte tőlem valaki, mielőtt harmadszorra kiutaztunk volna Pápua Új-Guineába családommal. Elgondolkoztam. Vajon nincs igaza? Nem teszem ki fölöslegesen veszélyeknek a gyermekeimet? Nem élhetnénk Németországban biztonságosabban, malária és trópusi fertőzések nélkül? Együtt élhetne a családunk, nem kellene a gyermekeknek kollégiumba költözniük, hosszú távú barátságokat alakíthatnánk ki, egyszóval „normális” életet élhetnénk. A misszionáriuscsaládok gyakran kapnak ilyen jellegű megjegyzéseket, figyelmeztetéseket, fejcsóválást vagy sajnálkozást. Tényleg nehéz gyakran utazni családdal, trópusi betegségekben szenvedni, elviselni az egymástól való távolélést. Éppen ezért a misszionáriuscsaládoknak fokozottabb szükségük van megértésre, segítségre és imaháttérre.
A misszionáriusok gyermekei azonban nemcsak sajnálatra, hanem sokszor irigylésre is méltóak. Nemcsak hátrányaik származnak szüleik foglalkozásából, hanem számos előnyük is:
Széles látókör
Az az ország, az a kultúra, azok az emberek, az a helyzet, amely a felnőttekben aggodalmat ébreszt, az nekik otthonuk. Sokszor a „missziói országban” jobban érzik magukat, mint szüleik hazájában. Mivel két világban nőnek fel, a nemzetköziség számukra nem ijesztő, hanem természetes. Széles a látókörük, könnyen meg tudnak érteni külföldieket, és könnyen tudnak velük kapcsolatot létesíteni.
Többnyelvűség
Amihez egy felnőttnek hónapokra van szüksége, azt egy gyermek néhány hét alatt elsajátítja: szavakat megtanulni, nyelvtant gyakorolni, párbeszédeket összehozni. A misszionáriusgyermekek általában két, három nyelven folyékonyan beszélnek. Micsoda előny ez a későbbi szakmai kihívásokban!
Alkalmazkodóképesség
A misszionáriusgyermekek korán megtanulnak váratlan helyzetekben helytállni és mindig új emberekre ráhangolódni. Nélkülözhetetlen képesség ez a mai, rohamosan változó világban.
Önállóság
Számos misszionáriusgyermek már tízéves korában tesz meg egyedül egy-két napos repülőutakat, és a kollégiumban szülei nélkül él.
A misszionáriusgyermekeket Isten különösképpen is vezeti. A Liebenzelli Misszió jelenlegi misszionáriusai közül tizenhét ilyen gyermek volt. Gyermekkori emlékeik nem elriasztották, hanem előkészítették őket erre a feladatra.
A Liebenzelli Misszió vezetősége hálás Istennek értük. Nem úgy tekintjük őket, mint „plusz költséget”, hanem mint Isten ajándékát, amellyel meggazdagítja a misszionáriusok életét és munkáját. Szeretnénk felelősségteljesen gondoskodni róluk, egyrészt az ő érdekükben, másrészt, hogy szüleik nyugodtan végezhessék munkájukat.
Köszönjük a Testvéreknek, ha nem sajnálkozva fordulnak
misszionáriusaink felé, hanem bátorítják és támogatják
őket, hogy gyermekeikkel együtt végezzék azt, amire az Úr elhívta
őket!
Detlef Krause
missziói igazgató
a misszionáriusok gyermekeinek életében
A misszionáriusgyermekeknek
már pici korban feltűnik, hogy a szüleiket kíváncsian
figyelik a szomszédok, az ismerősök, mert mások, mint a többiek;
máshonnan jöttek és máshogyan viselkednek.
Teológiailag
A Biblia azt tanítja, hogy a gyermek Isten ajándéka. Jézus arra figyelmezteti tanítványait, hogy az Isten országát úgy kell fogadni, ahogyan a gyermekek teszik, egyszerűen, természetesen, feltételek nélkül. Egy evangélista mondta egyszer: „Attól, hogy egy ember a garázsban születik, még nem autó!” Keresztyénné tehát nem automatikusan válik az ember, nem elég, ha keresztyén családba születünk. Sok misszionáriusgyermeknek nehéz a keskeny útra lépnie. „De Istennek csak gyermekei vannak, unokái nincsenek!”
Gyakorlatilag
A misszionárius-gyermekek gyakran lesznek akár önkéntelenül is „kis misszionáriusok”, ha hitre jutnak, és ezt a többi gyereknek is elmondják, vagy ha elhívják barátaikat magukhoz. A szüleik ezáltal könnyen kapcsolatba kerülhetnek a többi gyermek szüleivel.
Ami a tanulást illeti…
Sokan irigylik gyermekeinket, hogy két nyelvet beszélve nőhetnek fel. A hétköznapokban azonban sokat kell ezért tenniük. Amikor osztálytársaik a házi feladat megírása után kimehetnek játszani, akkor ők az édesanyjukkal leülnek németet tanulni a német-távoktatóprogram alapján.
„Anyu, vedd meg…!”
„Anyu, nézd, milyen mountainbike-ot kapott a barátom! A másik pedig milyen játékkonzolt programokkal!”
„Anyu, miért nem mész el te is dolgozni, és akkor lenne pénzünk ilyenekre!”
„Tudjátok, én inkább édesapátoknak szeretnék segíteni a gyülekezeti munkában…”
El tudják képzelni a Testvérek, hogy ilyen helyzetekben sem a szülőknek, sem a gyerekeknek nem könnyű megtalálni a helyes utat.
Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy gyermekeinkre Istennek különös
gondja van, és szeretnénk, ha felnőve ők is bekapcsolódnának
a világmisszióba.
Peter és Sigrun Rapp
három fiukkal 1991 óta élnek
Franciaországban
„Egyáltalán nem meglepő, hogy ön a misszióban szolgál, hiszen a szülei is misszionáriusok”. Gyakran reagálnak az emberek így, vagy hasonlóképpen, amikor meghallják, hogy misszionáriuscsaládból származom, és már én is Tajvanon dolgozom misszionáriusként. Valóban annyira egyértelmű, hogy ha valaki misszionáriusgyermeknek születik, belőle is misszionárius lesz? Vannak olyanok, akik családi hagyományból lettek misszionáriusok, vagy minden egyes misszionáriust személyre szabottan hív és küld el Isten?
Mi indította édesapámat több mint 35 évvel ezelőtt arra, hogy misszionáriusként a világ végére, Pápua Új-Guineába utazzon, és miért dolgozom én feleségemmel együtt a tajvani missziói munkában?
Így történt az apánál…
Édesapám, Dieter Volz, mondta nekem, hogyan lett belőle misszionárius:
„Téged, fiatalember, aki ma azzal a kérdéssel jöttél ide, hogy tud-e használni az Úr, téged az Isten a misszióba hív!”, így kiáltott az előadó 1955-ben a Bad Liebenzellben megtartott pünkösdi missziói ünnepségen a zsúfolásig megtelt sátorban. Ujjával a tömegben hátrafelé mutatott, oda, ahol egy sátorrúdnak támaszkodva álltam. Úgy éreztem, mintha egyenesen rám mutatott volna, és teljesen személyesen hozzám beszélne. Így vezetett Isten, hogy a szolgálatába állítson. Ezt ugyan még harcok követték – de az Úrtól kapott megerősítések is –, amíg elkezdtem tanulmányaimat a bad liebenzelli missziói szemináriumon.
Heinrich Hertel lelkész az általa tartott misszióismereti órákon – még jól emlékszem rá – gondolatban magával vitt minket az utazásaira. 1939-ben a közelgő háborús zavargások ellenére vállalkozott egy mánuszi (pápua új-guineai) hajóútra. Elmesélte, hogy amikor a teherhajó, amellyel utazott, a nagy sziget, Új-Guinea északi partja mentén haladt, a víz hirtelen barnára színeződött. Megtudta, hogy ezen a területen torkollik a tengerbe az óriási vízmennyiséget szállító, hatalmas Szepik folyó. A Szepik tartomány a második világháború végéig nagyrészt felfedezetlen és ismeretlen területnek számított. Hertel lelkész úr tovább mesélt arról, ahogy gondolatai a barna víztömeg mentén befelé haladtak a járhatatlan tartományba. Gondolatban látta a sok barna embert, és elképzelte, ahogy az evangélium nélkül, félelmek és kényszerek között a szellemvilágot tisztelve és a varázslatok elől menekülve élnek. Ekkor egy mondat mélyen bevésődött az emlékezetembe, és attól a pillanattól fogva befolyásolta a misszióért folytatott imádságaimat: „Azon az estén ezzel a kéréssel küldtem imádságomat a kristálytiszta éjszakai égbolton keresztül Uramhoz: „Uram, küldj minél előbb követeket az evangéliumoddal ezekhez az emberekhez, akikkel senki sem törődik!” – Sok év telt el, míg szabaddá vált az út ezen a területen a liebenzelli misszionáriusok számára.
Arra vágyakoztam, hogy egyszer a Csendes-óceánnál szolgálhassak lelkészként. Abban az időben Liebenzellben egyébként nem volt szokás személyes kívánságainkról beszélni. Beiktatásom után a Misszió vezetősége megkérdezett, hogy kész lennék-e Tajvanra utazni? Istennek azonban más tervei voltak, és már készítette a helyem. Ma is csodálkozom azon, ahogy a szálakat összefonta, és megnyitotta a Pápua Új-Guineába vezető utat!
Hertel lelkész úr még megérhette, hogy a Liebenzelli Misszió az evangélium hirdetésére munkatársakat küldött a Szepik tartományba. Amikor 1963 januárjában Liebenzellben elbúcsúztam bibliaiskolai tanulótársaimtól, még egyszer meglátogattam a szobájában. Együtt imádkoztunk, és ő hálát adott Istennek, amiért az Úr évtizedek múltán meghallgatta egykor elmondott könyörgését, melyben misszionáriusokat kért a Szepik tartományba.
Isten nem kényszerít minket az Ő vezetésének elfogadására, mivel ezt már többször is átéltem, erőt tudok meríteni az Isten órájára való várakozásra. Egyúttal bizalommal belekapaszkodom ígéreteibe, amelyeket a maguk idején egészen biztosan teljesíteni fog.
Az egyik ének szerzője ezt így írta meg: „Isten vezetéséhez csendre van szükség, mivel azonban a lépések már önmagukban is zajt csapnak, az örök Atya akaratát könnyen összetéveszthetjük a sajátunkéval”.
…és így a fiánál
Hogyan vezetett Isten engem, a misszionárius fiát? A Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumán folytatott tanulmányaim megkezdése és az 1993. októberi kiutazásom között hét év telt el. Ez idő alatt gyakran akadtak olyan pillanatok, amikor kételkedtem abban, hogy csakugyan alkalmas vagyok a misszionáriusi munkára. Vajon Isten akarta, hogy misszionárius legyek, vagy ez az egész csak a saját elképzelésem volt?
Amikor 16 éves koromban átadtam az életem Istennek, egy dolog biztos volt: mostantól kezdve testestül-lelkestül Isten rendelkezésére szeretnék állni, a foglalkozásomat illetően is. Az ezt követő években gyakran átéltem, hogy Isten az Ő jelenlétére tett utalásokkal irányította, illetve megerősítette döntéseimet. Azonban csak visszatekintve látom teljesen világosan, hogyan vezetett engem.
A következőkben erről szeretnék mesélni: Egy napon teljesen váratlanul az EC ifjúsági csoport (nálunk Bethánia) vezetője lépett hozzám, és megkérdezte, gondolkodtam-e már azon, hogy misszionárius legyek? A kérdésen csodálkozva nemet mondtam, és igyekeztem minél előbb elfelejteni a gondolatot. Isten azonban többször emlékeztetett erre a kérdésre.
Ebben az időben minden reggel öt órakor keltem, hogy a Bibliát tanulmányozzam. A csendes reggeli órákban is többször felhozta Isten a kérdést: „Akarsz-e misszionáriusként dolgozni?” Akkoriban még szüleimnél laktam, Bad Liebenzellben. Többször megtörtént, hogy egy idősebb missziós nővér megszólított: kitöltöttem-e már a jelentkezési lapot a Szemináriumra? „Nem, még nem” válaszoltam teljesen meglepődve a közvetlen kérdésen. Egyáltalán, honnan tudta, hogy az utóbbi időben foglalkoztam a gondolattal, hogy misszionárius legyek? Nem mertem megkérdezni tőle, inkább kitértem az útjából. Ehhez hasonló kis biztatásokon keresztül azonban megajándékozott Isten azzal, hogy megérett bennem a gondolat és az elhatározás, hogy jelentkezzem a Teológiai Szemináriumra. Mivel misszionáriuscsaládban nőttem fel, könnyen el tudtam képzelni, hogy tanulmányaim végeztével misszionáriusként dolgozzam. Kész voltam Istent a világ bármely országában szolgálni.
Ahogy az utolsó tanév a végéhez közeledett, Tajvan egyre inkább a látóköröm közepébe került. Miután egy ideig imádkoztam, bízva abban, hogy jól értem Isten vezetését, igent mondtam, és elkezdtem tájékozódni az országról.
A titok
Végre elérkezett az utazás napja. Mielőtt feleségemmel együtt, szüleink kíséretében, a repülőtérre indultunk volna, édesanyám megkérdezte, hogy jöhet-e azzal az autóval, amellyel én megyek. Mondani akart még valami fontosat, mielőtt Erika és én elhagynánk Németországot.
„Nagyon örültünk, amikor először mesélted el nekünk, hogy misszionárius akarsz lenni. És ma végre elérkezett az elutazásod napja! Születésed óta mostanáig, 27 éven keresztül imádkoztunk ezért.” Édesanyám folytatta: „Apád és én fiatal házasként kezdtünk dolgozni a pápua új-guineai missziós munkában. Elejétől fogva belülről fakadó vágyunk volt, hogy teljes mértékben Isten rendelkezésre álljunk, és szabadon használhasson minket. A gyermekeinket is – ha Isten megajándékoz minket velük – ebben a szellemben szerettük volna felnevelni. Amikor megtudtam, hogy téged, az első gyermekemet a szívem alatt hordalak, nagyon sokat imádkoztam azért, hogy egykor ez a gyermek teljesen az Úré legyen, és teljes szívvel szolgáljon neki. Az imádságok akkor sem maradtak abba, miután megszülettél. Továbbra is imádkoztunk Isten vezetéséért három gyermekünk életében, és készek voltunk arra, hogy magunkkal vigyünk benneteket az állandó szolgálatba, a misszióba.”
Alig tudtam elhinni, amit édesanyám akkor elmondott nekem! Isten csodálatos vezetése és megerősítő szavai felett érzett boldogsággal léptem be a várócsarnokba. Már csak 20 perc volt a gép indulásáig. Édesanyám 27 éves titka életem fontos pontjává vált.
„Isten akkor is vezet minket, ha ebből semmit sem veszünk észre”. Ez a Hudson Taylortól származó mondat hét év óta függ az étkezőnkben. Gyakran történik meg velem, hogy csak visszapillantva ismerem fel: Isten vezetett engem. Ő hűséges hozzánk. Ő küldte édesapámat több mint 35 évvel ezelőtt misszionáriusként Pápua Új-Guineába, engem pedig hét évvel ezelőtt Tajvanra, de nem a tradíció miatt, hanem, mert személyesen elhívott bennünket.
 |
Klaus-Dieter Volz, felesége Erika, két fiuk van; az érettségi után elvégezte a Liebenzelli Misszió Teológiai szemináriumát, 1993 októbere óta Tajvanon, a – mandarin-kínai – nyelvi képzés végeztével a diákok között folyó szolgálatban dolgozik.
Egy gyermekkori kívánság teljesül
Életre szóló lelki gazdagságot jelent egy gyermek számára, ha szülei, azért hogy a missziós országban nőjön fel, csecsemőkorában átviszik az Atlanti-óceánon. Ez a tény gyakran tudatosult bennem gyermekkoromban, és később, a svájci életformába történő beilleszkedésem során.
Brazíliában
Mivel a nedvesen forró éghajlatú Brazíliában töltött gyermekkoromban megismertem ezt a sajátos és egyedülálló országot, megnyílt a szemem arra, hogy észrevegyek más embereket, és jobban megértsem szükségeiket, szenvedésüket.
Gyermekkoromban
nagyon közel éltem a
természethez; fürödhettem iszapban, és csapdát állíthattam az őserdőben. Megtanultam együtt élni más bőrszínű és nyelvű emberekkel, megtanultam, hogy játékaimat megosszam a szegényekkel, és nagyra értékeltem a brazilok nyitottságát. Tíz éven keresztül szolgáltak szüleim a bolíviai határnál, Mato Grossoban. Minket, gyerekeket mindenhová magukkal vittek, ahová csak lehetséges volt: igei összejövetelekre, vagy amikor csónakkal látogattak meg indián falvakat…
Már korán felébredt bennem az a kívánság, hogy életemmel az arra rászoruló embertársaimnak szolgáljak, és hogy én magam is misszionárius legyek. Brazíliában töltött gyermekkorom tudatosította bennem az emberek nyomorúságát és azt, hogy milyen hatalmas a világ.
Svájcban
Tízéves koromban visszatértünk Svájcba, hogy ott járhassunk iskolába. Az iskola első három évét egy brazíliai faluban jártam ki. Nem volt könnyű hozzászokni a pontosan szabályozott, teljesen másképpen felépített tantervű svájci oktatási rendszerhez. Számomra azonban sokkal nagyobb problémát jelentett a svájciakkal való társadalmi érintkezés.
Sokszor megmosolyogtak és sajnáltak, hogy egy misszionárius gyermeke voltam. Ezt igazságtalannak tartottam. A hívők részéről pedig skatulyába éreztem magam besorolva, ami körülbelül így nézett ki: „Daniel mindig jó, sosem tesz butaságot, és biztos, hogy misszionárius lesz belőle.” Ez a séma nagyon megnehezítette számomra a barátkozást. Ennek ellenére megmaradt az a gyermekkori vágyam, hogy távoli országokba utazzam.
Az iskola elvégzése után valamilyen gyakorlati szakmát szerettem volna tanulni, hogy valahol Dél-Amerikában technikus-misszionáriusként szolgálhassak. Így lettem műszerész. Hétköznapi munkám során volt egy meghatározó élményem, amely felerősítette azt a vágyamat, hogy misszionárius legyek: rádöbbentem, hogy az anyag, amivel dolgozom, élettelen anyag. Nem tudtam elképzelni, hogy csak ezzel dolgozzam egész életemben. Így fogalmazódott meg az a vágyam, hogy emberekkel foglalkozhassam. A második meghatározó élmény ifjúsági csoportomban ért. A csoport vezetője sziklaszilárdan megígérte nekünk, hogy misszionáriusnak megy, de ezt sohasem valósította meg. Ezért megígértem Istennek, hogy az ő helyére én megyek el szolgálni…
Gyerekkoromban született meg a vágy, hogy misszionárius legyek, és ez fiatal koromban megerősödött. A szakképzés után a következő lépést egy teológiai szeminárium jelentette. 1987-ben jelentkeztem a Liebenzelli Misszióhoz, ahol fontos volt számomra, hogy figyelembe veszik a tanítványok adottságait és elképzeléseit. Amikor a Liebenzelli Misszió 1989-ben megkezdte a munkát Ecuadorban, ismét felébredt bennem a vágy, hogy Dél-Amerikába menjek.
Ecuador
Nem magától értetődő az, hogy ha valaki misszionáriusgyermekként nő fel, maga is misszionáriusnak megy. Visszatekintve azonban látom Isten jóságos és vezető kezét életem különböző szakaszaiban. Fiatalkoromban volt egy időszak, amikor hallani sem akartam arról, hogy misszionárius legyek. Isten azonban lépésről lépésre vezetett keresztül minden nehézségen. Most már hét éve szolgálhatok misszionáriusként Ecuadorban, és még mindig érzem, hogy gyermekkori vágyam, miszerint gyakorlatban és lelkiekben szeretnék segíteni másoknak, még mindig mélyen gyökerezik bennem.
Annak, hogy misszionáriusgyermekként nőttem fel, jó és rossz oldala is volt. Összességében nézve ez hozzájárult látóköröm kiszélesedéséhez, illetve lelki értelemben vett gazdagodásomhoz, ugyanis állandóan észreveszem, hogy teljes mértékben Istentől függök.
 |
Daniel Hählen Svájcban született, felesége Cornelia; két gyermekük van, foglalkozása gépész, a Liebenzelli Misszió teológiai szemináriumát végezte el, 1993 óta Ecuadorban az awa-indiánok között szolgál.
A türkmenisztáni keresztyénüldözés
még mindig tart
Lapunk korábbi számaiban olvashattak a testvérek Sagiljdij Atakov türkmén igehirdetőről, aki hite miatt börtönben ül immár több mint egy éve.
1999. december 16-án a türkmén titkosszolgálat az egész országra kiterjedő keresztyénüldözésbe kezdett. Keresztyének házába betörtek, az otthon tartózkodókat megverték, ha nem volt otthon senki, akkor is felfeszítették az ajtókat, átkutatták a lakást, majd beszögelték az ajtókat, és őrizet alá vették a házat.
Egy házaspár, amelyet a hite miatt börtönbe zártak, a hét napos fogság alatt böjtöt tartott, és cellatársaiknak (kb. 30 fő) pedig egész nap Krisztus szabadításáról beszéltek és énekeltek. A foglyok közül többen újjászülettek!
Sagiljdij Atakov helyzete továbbra is nehéz. Többször megverték, és ezt mondták neki: „Próbára teszünk téged!” Annak ellenére, hogy az egészsége megromlott, időnként böjtöt tart. Az Úr pedig megáldja őt ebben, hogy másokat vigasztalhasson és erősíthessen – egyébként az amnesztiatörvény alapján már régen szabadon kellett volna őt engedni. Egy látogatáskor ezt mondta: „Szeretem az Urat, mert megbocsátotta bűneimet. Meg fogja adni akkor is az erőt, ha mind a négy évet le kell ülnöm. Természetesen szeretnék Isten népével és a családommal lenni, de legyen meg az Ő akarata.”
Közben feleségét, Artiguljt is börtönnel fenyegetik otthon, ha nem hagyja abba a Krisztusról való bizonyságtételt. Megfigyelés alatt tartják, és mindenáron meg akarják törni.
December 27-e óta Moszkvában az orosz baptista testvérek mindennap elmennek a Türkmén Nagykövetségre, hogy annak területén imádkozzanak türkmén testvéreikért, és kérvényeket nyújtsanak be érdekükben.
2000. márciusa óta számos keresztyén családot deportáltak Türkmenisztánból, Sagiljdij Atakov összes testvérének pedig felmondtak a munkahelyén.
Testvérek, ne lankadjunk meg az értük való imádságban!
Missionswerk Friedensstimme
Algéria – az iszlám, mint időzített bomba
Észak-Afrika második legnagyobb országa Szent Ágoston egyházatya (354-430) szülőhazája.
Mezőgazdaságilag hasznosítható terület csak az északi tengerparton, az Atlasz-hegységben és az oázisokban található, 90%-a az országnak már elsivatagosodott. Évente több ezer hektárnyi területet hódít meg magának a Szahara.
A 30,8 millió lakos többsége fiatal, és arabul
beszél, míg a hivatalos nyelv a francia. A berber nép a lakosság
40%-át teszi ki, akiknek az ősei keresztyének voltak.
1830-tól 1962-ig, tehát 132 évig, Algéria Franciaország gyarmata volt. A véres algír háború 550 ezer áldozatot követelt, de függetlenséget eredményezett. A 30 éves „forradalmi politika” romba döntötte a kőolaj- és földgázexportból élő országot. Ma a lakosság 29%-a munkanélküli.
A jelenlegi, Abdelaziz Bouteflika vezette kormány elkeseredetten küzd az iszlám terrorizmus ellen, amely hetente új és új áldozatokat követel.
A missziói munkát jelentősen korlátozzák, nagy az ellenállás az evangéliummal szemben, mivel a muzulmánokban még mindig élnek a negatív emlékek a „keresztyén” uralomról. A kevés evangéliumi keresztyén (becslések szerint 3000 fő) nagy nyomás alatt él, napirenden vannak a fenyegetések, megszorítások a család, a barátok és a munkaadók részéről is. Hívő lányokat gyakran kényszerítenek arra, hogy muzulmán férfihoz menjenek feleségül.
Az országban nincs bibliaiskola, bár többen is érdeklődnek iránta. Számukra az egyetlen lehetőség a bibliai távoktató programban való részvétel, amelynek azonban, sajnos, alacsony a színvonala.
Kevés az arab és a francia nyelvű keresztyén irodalom, pedig az igény óriási lenne. Imádkozzunk azért, hogy szabadon lehessen bejuttatni az országba Bibliákat és keresztyén könyveket.
A Trans World Radio heti hat órában
sugároz arab nyelvű evangéliumi adást, az IBRA-Portugal nevű
adó pedig heti 3-5 órában. Ezeken az adásokon keresztül sok
arab tért meg!
Kazettamisszió is működik az országban; mind énekes, mind szöveges kazettafelvételeket készítenek helyben, majd sokszorosítják és terjesztik.
Norbert Laffin
a Gebet für die Welt c. könyv nyomán
KÖZEL-KELETI VÁLTOZÁSOK 1900 ÉS 2000 KÖZÖTT
A TÁRSADALOMBAN, AZ ISZLÁMBAN, AZ EGYHÁZBAN ÉS A MISSZIÓBAN
Az EMO azaz Evangélium a Közel-Keleten (nem
tévesztendő össze a magyar EMO-val, mely az „Evangéliumot
Minden Otthonba” rövidítése!) közel-keleti
missziót 1900-ban alapították. A Közel-Kelet azóta teljesen
átalakult; a keresztyén szolgálat egyrészt nehezebbé vált,
másrészt teljesen új lehetőségek nyíltak meg.
1. A gyarmati uralom helyett nemzetállamok jöttek létre.
1900 körül Európa politikailag hatalmának csúcsán volt. A Közel-Kelet és Észak-Afrika nagy területei európai hatalmak ellenőrzése alatt álltak; az oszmán birodalom ugyan még létezett, de már nem hozhatott szabadon döntéseket. Az első világháború végén össze is omlott, és addigi tartományainak némelyike brit és francia függőségbe került.
Az első világháború azonban Európa politikai összeomlásának kezdetét is jelentette. Az arab nacionalizmus erősödött, és a második világháború után az összes arab ország független nemzeti állammá lett. A legtöbb országban diktatórikus kormányok léptek színre.
Egyetlen kivétel 1948 óta a sokat vitatott Izrael állama. A legtöbb arab közel-keleti földön lévő nyugati képződménynek tekinti, és szenvednek amiatt, hogy nem tudják megoldani ezt a problémát. Izrael miatt több háború robbant ki, és még nem látjuk, hogyan végződik majd a jelenlegi békefolyamat.
Olajban való gazdagsága miatt a Közel-Kelet gazdasági nagyhatalommá vált, és ezáltal világpolitikai hangsúlyt kapott. Az egyes arab országok között folyó versengés azonban gátolja nemzetközi befolyásukat.
A misszió védelem nélkül folyik
A Közel-Keleten dolgozó külföldi missziók számára ezek a változások azt jelentik, hogy már nem védelmezik őket az európai hatalmak. Minden külföldi keresztyén élete, tevékenysége és lehetőségei a kormányok jóindulatától függnek. A szocialista eszméket valló kormányok alapvetően ellenzik külföldiek tevékenységét, az iszlám által meghatározott kormányok pedig alapvetően ellenzik a keresztyén missziót. A külföldi misszionáriusnak, ha ezen a területen van jelen, teljesen Istenben kell bíznia. Ilyen szempontból a misszió „valódibb” lett.
2. Változások a társadalomban
1900 körül Európában lényegesen több ember élt, mint a Közel-Keleten. Európa lakossága akkoriban nagyon fiatal volt. Mára az európai lakosság elöregedett, a Közel-Kelet viszont drámai népességrobbanást élt át. Ezért lakossága átlagon felül fiatal. 1900 körül az európaiak dinamikusak voltak, és optimistán tekintettek a jövőbe, ma mindez a közel-keleti emberekre jellemző.
A műveltségi robbanás
1900 körül az európaiak műveltsége lényegesen magasabb volt, míg a Közel-Keleten csak csekély művelt elit létezett. Időközben Közel-Keleten művelődési robbanás is bekövetkezett. A fiatalokban nagy a tudásszomj, amit a modern média csak tovább erősít. 1900 körül könyvön, leveleken, újságon, fényképen és telegráfon kívül nem volt más média, azóta pedig gyors egymásutánban bejött a rádió, a film, a hangszalag, a videó, a telefon, a tévé, a telefax és az Internet. A média a közel-keleti társadalmat is gyorsan átalakítja.
A modern média minden határon áthatol
A misszió szempontjából is hatásos a média. Száz évvel ezelőtt Európában információkat lehetett adni az iszlámról és a misszióról anélkül, hogy ezek a Közel-Keleten ismertté váltak volna. Ma pedig iszlám oldalon mindent meg lehet tudni a keresztyén misszióról. Ez természetesen fordítva is igaz az iszlám világban zajló folyamatok ismeretére. Nincsenek már titkok. Annak örülünk, hogy ma a média segítségével lehet hirdetni az evangéliumot, és egyetlen iszlám ország sem tudja ma már kivédeni a modern média hatását.
Sokan vannak úton
Száz évvel ezelőtt erőteljes népesség-elvándorlás folyt a túlnépesedett Európából a tengerentúlra, Észak-Afrikába és a Közel-Keletre is. Ma már csak európai turisták utaznak ide, és a keleti embereknél kétes benyomást hagynak maguk után.
A munkát keresők vándorlási mozgásai ma más irányúak. Sok kelet-ázsiai ember a Közel-Keletre jött, ezekről a területekről viszont sokan Európába vándoroltak. A Közel-Keleten belül pedig háború okozta menekültáradatok vannak.
Ennek következtében élhetnek és dolgozhatnak keresztyének egykor „elzárt” országokban, és tehetnek bizonyságot Jézus Krisztusról – ami nagy segítséget jelent a missziónak.
3. Változások az iszlámban
1900 körül a legtöbb muzulmán az egyszerű, sok
babonával átszőtt „népi iszlám”-hoz tartozott. A kis létszámú
művelt elit vagy az ortodox iszlám elkötelezettje volt, vagy
a nyugati gondolkozásmódot sajátította el. Csupán néhány
„reformer” lépett új utakra. Egyrészt ragaszkodni
akartak a hagyományos iszlámhoz, másrészt azonban át
akarták venni a modern tudomány eredményeit. Később a reformerek
ráeszméltek az iszlám politikai örökségére, ebből
keletkezett a harmincas évek óta az iszlám fundamentalizmus
(iszlámizmus), amely modern vallásos-politikai elemekből áll.
Az iszlámizmus azonban csak a hetvenes évek óta tud érvényesülni, addig a nacionalizmus és a szocializmus eszmerendszere uralkodott. A művelődési robbanás, egyes országok olajgazdagsága, valamint a szegények és a gazdagok közötti szociális különbségek azonban egyengették az iszlámizmus útját. Táptalaját a csalódott szegény emberek tömegei (Egyiptom, Algéria), és a félművelt könnyen befolyásolható fiatalok tömegei jelentik. Az iszlámizmus harcol a nyugati kultúra elidegenítő hatása ellen és az igazi iszlámhoz való visszatérésért.
Az 1900-as évekkel összehasonlítva ma öntudatos, harcias, sőt gőgös iszlámmal van dolgunk. Bár országonként más a helyzet, az iszlám módon gondolkozó tömegek nyomása oda vezetett, hogy az iszlám újra az állam által védett és támogatott vallás lett. Némely országban visszatértek a középkori iszlám jogalkotáshoz, megtiltották a keresztyén missziót, és a keresztyén hitre való áttérésért büntetést (halál, börtön stb.) rónak ki. Az iszlámizmus ma a keresztyén misszió fő ellenfele. A keresztyén missziónak ezért az elmúlt évtizedekben teljesen új utakra kellett lépnie.
(EMO Aktuell – 2000 június/július)
A Gyermekevangélizációs Közösség
– Magyarországon Vasárnapi Iskolai Szövetség [VISZ] –
Child Evangelism Fellowship [CEF] munkájáról
A Gyermekevangélizációs Közösség világméretekben a legnagyobb olyan misszió, mely a gyermekek közötti szolgálatra szakosodott.
146 országban 2161 főállású munkatárssal dolgozik, ebből 207-en hazájukon kívüli országban szolgálnak (103 az USA-ból, 104 nem amerikai országokból).
Ezt a gyermekmissziós társaságot 1936-ban alapították Jesse Irwin Overholtzer és munkatársai.
Tavaly átlagosan háromhavonta kezdődött egy-egy új országban a munka, idén januárban például Grúziában.
Egy nemrég Moszkva mellett megtartott konferencián a volt Szovjetunió területéről jött küldöttek között ott volt az első grúz főállású munkatárs is.
A CEF munkatársai egyenként vagy kis csoportokban négymillió gyermeknek szolgálnak; további hat-nyolc millió gyermek más módon (televízió, rádió, levelezés útján) hallhatja az evangéliumot. Ezek nagy számok, mégis milyen kevés a világon szerény becslés szerint élő 2,8 milliárd gyermekhez képest!
A CEF munkájában fontos helyet tölt be a képzés.
A tanítóképző tanfolyamokon (nálunk, Magyarországon ezek 3x1 hetesek, olyanok számára, akik vasárnapi iskolai vagy Örömhír Klub tanítók) és három hónapos intenzív vezetőképző tanfolyamokon összesen 181 969 embert képeztek.
Amikor Overholtzer, a CEF alapítója, 1955-ben meghalt, ötvenegy országban folyt CEF-munka. Eleinte évente egy vezetőképző tanfolyamot tartottak, most évente átlag tizennyolcat a világ különböző országaiban. Hazánkban ez év őszén – szeptember, október, november hónapban – tartanak vezetőképző tanfolyamot.
A CEF a Campus Crusade-dal (nálunk: Timóteus Társaság) tart fenn szoros partneri kapcsolatot. Ez a társaság készítette el jó néhány évvel ezelőtt a Jézus-filmet Lukács evangéliuma alapján. [Ez az eredeti film rövidített változata, kifejezetten iskolai bemutatásra. A szerk. megj.] Jelenleg együtt dolgoznak e film újabb változatán. Hollywoodban az eredetihez hasonló jeleneteket vágtak hozzá, melyeken sok gyermek szerepel, és a szöveget az eredeti filmben szereplő férfi helyett egy 12 éves fiú és egy ugyanilyen korú lány mondja el. Ez a változat jelenleg angolul készült el, de hamarosan elkezdik fordítását-szinkronizálását számos más nyelvre is.
A CEF nemrégen megjelentetett egy szép kis színes könyvet (Csodák könyve – képes bibliai történetek gyermekeknek – Válaszok gyermekek kérdéseire. Magyar nyelven kiadta a Vasárnapi Iskolai Szövetség), mely felveti az élet legfontosabb kérdéseit, és azokra megadja a választ, gyermekek számára érthető, egyszerű nyelvezeten. Eddig tizennégy nyelven adták ki, hat újabb fordítás folyamatban van.
Ezeket a könyveket ingyen terjesztik, amelyhez egy gyermekek számára összeállított bibliai levelező tanfolyam első feladatlapját csatolják.
Az idei nyári olimpiára ennek a könyvnek olyan változatát készítik, melynek borítóján az olimpiai jelkép, az öt karika szerepel – ezeknek a színe megfelel a Szavak nélküli könyv színeinek: a fehér maga az alapszín, a piros Jézus Krisztus kiontott vérére, a fekete a kárhozatra a zöld a reménységre a kék a mennyre és az Úr Jézus visszajövetelére emlékeztet. Maga a tartalom változatlan. 100 ezer példányt szeretnének szétosztani önkéntesek segítségével az olimpia résztvevői közt Ausztráliában, Sydneyben.
A Csodák könyve arab nyelven is létezik már, egy-egy példányát, a Jézus-filmmel együtt, Dél-Európában nyaraló észak-afrikai embereknek osztogatták.
Cigány nyelvű fordításon is dolgoznak, ám az a probléma, hogy rengeteg cigány nyelvjárás létezik, ezért a legelterjedtebb cigány nyelvjárásra szeretnék lefordítani.
A volt Szovjetunió országaiban egyre szabadabban lehet hirdetni az evangéliumot a gyermekeknek (is). Oroszországban 40 ezer gyermek vesz részt a levelező bibliaiskolában (Magyarországon néhány ezer.) Közép-Ázsia viszont nehéz terület, a vallásszabadság meglehetősen korlátozott. Ennek ellenére Üzbegisztánban négy, Türkmenisztánban, Tadzsikisztánban stb. egy-egy munkatárs dolgozik.
Kairóban nemrég huszonhét résztvevőnek tartottak gyermekmunkás-képző tanfolyamot. Az ottani presbiteriánus egyház kérte a CEF-munka beindítását náluk is.
A CEF/VISZ hívő emberek adományaiból tartja fenn a szolgálatot. Imádkozzunk azért, hogy az Úr adja meg folyamatosan a munka lelki, személyi és anyagi feltételeit!
Bom dia – Jó napot! David Fuchsnak hívnak, és 13 éves vagyok.
Egy őserdei kirándulás
Életem legnagyobb részét Dél-Amerikában töltöttem. Hogyan kerültem oda? Szüleim misszionáriusok Brazíliában. Indiánok között dolgoznak. Már sok indiánt ismerek, és néhány szót tudok is velük beszélni az ő nyelvükön. Édesapámmal gyakran utazom az indiánok falujába, ahová motorcsónakkal vagy terepjáróval közlekedünk, és az indiánok mindig nagyon örülnek, ha jövünk. Kölcsönös üdvözlések után édesapám a magával hozott horgokért, bozótvágó késekért, baltákért, sortokért és szövetekért cserébe az indiánoktól saját kezűleg készített szép husángokat, tolldíszeket, nyilakat és íjakat kap. Este együtt énekelünk az indiánokkal az ő nyelvükön, a kajapo nyelven, és olvasunk a Bibliából. Néhány indián már hisz az Úr Jézusban.
Egyszer olyasvalamit éltünk át, amit sohasem fogok elfelejteni.
Úton vagyunk az indiánokhoz: édesapám, Jonathan, az öcsém és én, két brazil emberrel. Hirtelen észrevesszük, hogy teljesen rossz útra tévedtünk. Az őserdei csapás egyre rosszabb. Előbb kőgörgetegen és homokon visz az út, majd mély iszapba kerülünk; mintha szappanon csúszkálnánk a kocsival ide-oda.
– Apu, fordulj vissza! – kiáltok.
– Nem lehet, az út túlságosan keskeny!
Édesapám hangja olyan nyugodtnak tűnik, mintha minden rendben lenne, de látom rajta, hogy fél. Még egyet lódul a kocsi, aztán elakadunk egy iszapos gödör alján. Se előre, se hátra! Órákon át dolgozunk, hordjuk a köveket és gallyakat. Mindig újra megpróbálja apa a kocsit kimozdítani a gödörből, de hiába! Hirtelen Jonathan, aki az út szélén gallyakat gyűjt, felkiált. Gyorsan odaszaladunk.
– A lábujjam, ó, jaj, a lábujjam! – jajgat.
– Mi történt? Kígyó mart meg? – kérdezem rémülten. Hatalmas hangyát pillantok meg, amely éppen el akar tűnni a fűben.
– Ez volt a tettes – vélik brazil barátaink. Szegény kis Jonathan! Ezeknek a bestiáknak a harapása nagyon tud fájni. A brazilok túlságosan jól ismerik a hatalmas, öt centiméter hosszú hangyákat. Aztán ránéznek apára:
– Ki kell égetnünk a sebet, különben rettenetes gyulladás lép fel.
Mielőtt Jonathan felocsúdna, hogy mi történik, előveszik az öngyújtót, lefogják kezét-lábát, és kiégetik a sebet. Jonathan szörnyen kiabál. Ez aztán nagyon fáj!
Hamar ránk tör a trópusi éjszaka, ezért az autóban kell aludnunk. Szúnyogok raja lep meg minket, az őserdőből pedig különös hangok hallatszanak. Meghatározhatatlan félelem vesz erőt rajtam. Imádkozunk, hogy az Úr Jézus őrizzen meg minket, és segítsen az autót kihúzni az iszapgödörből! Ő már olyan sokszor segített, amikor az őserdőben jártunk.
Megpróbálok aludni, de a gondolatok csak úgy száguldoznak a fejemben. Elképzelem, ahogy egy jaguár zsákmányra vadászva lopózik az őserdő sűrűjében, és eszembe jutnak a hatalmas fojtókígyók is, amelyek lesben állnak az őserdőben.
Korán reggel férfihangokra ébredek. Az autó úgy inog, mintha földrengés lenne. Gyorsan kiszállok, a férfiak már munkához láttak. Végre! Tizenkét óra múltán a kocsi újra szilárd talajon áll. Egyik barátunk hirtelen felkiált:
– Nézzétek, éjszaka látogatónk volt!
– Ugyan ki látogatott volna meg minket itt az őserdőben? – mondom nevetve.
– Gyere, megmutatom neked.
Néhány lépést teszünk az autó mögé.
– Látod a lábnyomokat? Ez egy jaguár volt! Biztos meg akarta nézni, hogy jól alszol-e…
Hű, de megijedtem!
– Köszönöm, Úr Jézus, hogy megőriztél minket! – imádkozom halkan.
Folytatjuk utunkat. Néhány óra múlva találkozunk egy favágóval, aki megmutatja nekünk, merre jutunk haza. Mennyire örülök, amikor épségben megérkezünk a missziói állomásra! És Jonathan is jobban van már. A veszedelmek ellenére szuper utazás volt!
A Die Trommel ruft
2000/72. számából –
Deutsche Missionsgemeinschaft