Make your own free website on Tripod.com

 


Külmissziói
magya.jpg (7035 bytes)Híradófoldgo3.jpg (13437 bytes)
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

IX. évfolyam 4. szám                                                                                                           2000. Augusztus

 


 

 

Tartalomjegyzék

 

Látó szemek, érző szívek és segítő kezek

Kedves Testvéreink!

A misszionáriusok gyermekei

Előnyök és hátrányok

Hagyományból misszionárius?

Egy gyermekkori kívánság teljesül

A türkmenisztáni keresztyénüldözés még mindig tart

Algéria – az iszlám, mint időzített bomba

KÖZEL-KELETI VÁLTOZÁSOK 1900 ÉS 2000 KÖZÖTT

GYERMEKMISSZIÓ

GYERMEKEKNEK

 

 

 

 

Látó szemek, érző szívek és segítő kezek

 

 

Ami nem válik cselekedetté, annak nincs értéke. Ahhoz, hogy missziói megbízatásunkat felelősségteljesen végezzük, szükségünk van a címben említett megfelelően látó szemekre, megfelelően érző szívre és cselekedetekre.

 

Amikor Jézus a városokat és a falvakat járta, mit látott? Nemcsak a nyomorult, elcsüggedt embereket, hanem égető problémájukat is, hogy Isten nélkül elvesznek. Ha komolyan be akarunk állni a misszióba, kérnünk kell Istent, hogy hadd nézhessünk mi is így az emberekre. Hadd lássuk meg szükségüket, ne pedig azt várjuk, hogy munkánk eredményét azonnal tapasztaljuk! Miután pedig megláttuk elveszett állapotukat, térdeljünk le, és könyörögjünk értük.

 

„Uram, adj nekem olyan szemeket, melyek a szív szükségét látják meg; hadd láthassam én is úgy az embereket, mint ahogy Te!”

 

Jézus sírt Jeruzsálem fölött. Nem jajgatott a rossz világ miatt, nem emlegette a „régi szép időt”, hanem teljes mértékben és szeretetben osztozott a város népének helyzetével.

A misszióban egyetlen nyelvet ért mindenki: a szeretet nyelvét. Az emberek ugyanannyi szeretetet akarnak tőlünk kapni, mint ahány szót mondunk nekik. Szükség van arra, hogy érzékeny legyen a szívünk, és azonosulni tudjunk velük teljesen.

 

Az első és legfontosabb, amit a misszió ügyéért tehetünk, az, hogy Jézus tanítványaiként élünk, annak minden következményét vállalva. Aki csak úgy félig-meddig követi Őt, annak nincs szeme, szíve, ereje és ideje másokra.

Csak annak van bátorsága a szomszédainak és lakótársainak Jézusról beszélni, aki teljes odaadással követi Őt. És csak az a bizonyságtétel rendíthet meg ismerősöket, családtagokat, amely mögött egy Jézusnak odaszánt élet áll.

Csak így lehet komolyan imádkozni a misszió ügyéért. Nem akkor, ha éppen kedvünk van, és nem így: „Áldd meg, Uram, a misszionáriusokat is!”.

 

Hudson Taylorról mondják, hogy 50 év alatt Kínában nem kelt úgy fel a nap, hogy őt ne találta volna térden állva. A komolyan imádkozóknak tudniuk kell a misszióban történő aktuális dolgokról, és konkrétan imádkozni egyes emberekért, gyülekezetekért, eseményekért.

Szoktunk mi így imádkozni? Tisztában vagyunk vele, micsoda változások, megújulások mennek végbe az imádság által? Ami nem válik cselekedetté, annak nincs értéke.

 

Ernst Vatter

 

 


Kedves Testvéreink!

 

 

„Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.”

(Zsoltárok 50,23a)

 

Isten akarata és szándéka az, hogy a keresztyén ember egész élete a hálaadás jegyében teljék el. Van miért hálát adni. Dicsőíthetjük Urunkat, hogy mindent megtett érettünk Jézus Krisztus által, aki nemcsak meghalt a kereszten bűneinkért, de fel is támadt a halálból, hogy mi új életben járjunk. Hálaadással tartozunk Urunk végtelen szeretetéért, az örök életért, de minden másért is, amit – ingyen, kegyelemből – napról napra Tőle kapunk ajándékul.

 

Alapítványunk működéséért is hálát adhatunk Urunknak. Örömmel számolunk be arról, hogy sok-sok testvér szívén viseli a Luz házaspár ecuadori missziói munkáját, imádsággal és áldozattal segítve azt. A közelmúltban az összegyűlt adományok egy részét, több mint félmillió forintot tudtunk továbbítani az ecuadori misszió céljára. Tudnunk kell, hogy ez a segítség kifejezetten az általuk végzett missziói munkára fordítható (Új munkaág beindítása, létesítmények, missziói kiadások stb.) Erről majd ők maguk fognak beszámolni.

 

Az adományokat csak oda lehet irányítani, ahová az adakozó szánta és meghatározta. Ha nincs jelzés, akkor arra az alapítványi célra fordítjuk, ahol a legnagyobb szükség van rá. Újra kérjük, hogy ha az adomány célját meghatározták, figyeljék Alapítványunk visszajelzést. Sajnos, sokszor a nem elegendő információ miatt a visszajelzésben más cél szerepel, mint az eredeti. Ez a tévedés nem a mi hibánk miatt szokott bekövetkezni.

 

Alapítványunk szerteágazó munkát végez, s ez kiadásokkal jár a legnagyobb összegű kiadásunk a lap megjelentetése. Ez azonban nemcsak a világmisszió helyzetéről ad tájékoztatást, hanem az alapítványi munkáról is.

A Külmissziói Híradót önkéntes adományokból állítjuk elő. Példányonkénti ára (a külföldre küldött lapszámokkal és a postaköltséggel együtt) kb. 100 Ft. Tehát továbbra is szükséges az, hogy a Testvérek támogassák a lap megjelentetését! Aki a német újságot is kapja, kiszámíthatja, hogy az a magyar lapnak a többszörösébe kerül. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Liebenzelli Misszió évente hatalmas összeget fordít arra, hogy a németül tudók hozzájuthassanak a Misszió lapjához. Ezért a nagy áldozatért is hálásak lehetünk a Missziónak.

 

A missziói célokra ajándékozott, használt postabélyegekkel kapcsolatban, noha többször jeleztük, még mindig vannak olyanok, akik – csupa jó szándékból – leáztatják a bélyegeket, amelyek így teljesen értéktelenné válnak. Kérjük legalább 1 cm-es szegéllyel körülvágni a bélyegeket, mert így kérik Liebenzellből!

 

Továbbra is Testvéreink szeretetébe és áldozatkészségébe ajánljuk Alapítványunkat és annak minden munkáját!

 

 

Kuratóriumunk nevében, testvéri szívvel:

 

Asztalos Zoltán


A misszionáriusok gyermekei

 


„Ha tönkre akarod tenni magadat, az a te dolgod, de hogyan lehetsz ilyen felelőtlen a gyermekeiddel szemben?” – kérdezte tőlem valaki, mielőtt harmadszorra kiutaztunk volna Pápua Új-Guineába csalá­dommal. Elgondolkoztam. Vajon nincs igaza? Nem teszem ki fölösle­gesen veszélyeknek a gyermekei­met? Nem élhetnénk Németország­ban biztonságosabban, malária és trópusi fertőzések nélkül? Együtt él­hetne a családunk, nem kellene a gyermekeknek kollégiumba költöz­niük, hosszú távú barátságokat ala­kíthatnánk ki, egyszóval „normális” életet élhetnénk. A misszionárius­családok gyakran kapnak ilyen jel­legű megjegyzéseket, figyelmezteté­seket, fejcsóválást vagy sajnálkozást. Tényleg nehéz gyakran utazni csa­láddal, trópusi betegségekben szen­vedni, elviselni az egymástól való távolélést. Éppen ezért a misszioná­riuscsaládoknak fokozottabb szüksé­gük van megértésre, segítségre és imaháttérre.

A misszionáriusok gyermekei azonban nemcsak sajnálatra, hanem sokszor irigylésre is méltóak. Nem­csak hátrányaik származnak szüleik foglalkozásából, hanem számos elő­nyük is:

 

Széles látókör

Az az ország, az a kultúra, azok az emberek, az a helyzet, amely a fel­nőttekben aggodalmat ébreszt, az nekik otthonuk. Sokszor a „missziói országban” jobban érzik magukat, mint szüleik hazájában. Mivel két világban nőnek fel, a nemzetköziség számukra nem ijesztő, hanem termé­szetes. Széles a látókörük, könnyen meg tudnak érteni külföldieket, és könnyen tudnak velük kapcsolatot létesíteni.

 

Többnyelvűség

Amihez egy felnőttnek hónapokra van szüksége, azt egy gyermek né­hány hét alatt elsajátítja: szavakat megtanulni, nyelvtant gyakorolni, párbeszédeket összehozni. A misszi­onáriusgyermekek általában két, há­rom nyelven folyékonyan beszélnek. Micsoda előny ez a későbbi szakmai kihívásokban!

 

Alkalmazkodóképesség

A misszionáriusgyermekek korán megtanulnak váratlan helyzetekben helytállni és mindig új emberekre rá­hangolódni. Nélkülözhetetlen képes­ség ez a mai, rohamosan változó vi­lágban.

 

Önállóság

Számos misszionáriusgyermek már tízéves korában tesz meg egyedül egy-két napos repülőutakat, és a kollégiumban szülei nélkül él.

A misszionáriusgyermekeket Isten különösképpen is vezeti. A Lie­ben­zell­i Misszió jelenlegi misszi­oná­riusai közül tizenhét ilyen gyer­mek volt. Gyermekkori emlékeik nem el­riasztották, hanem előkészí­tették őket erre a feladatra.

A Liebenzelli Misszió vezetősége hálás Istennek értük. Nem úgy te­kintjük őket, mint „plusz költséget”, hanem mint Isten ajándékát, amellyel meggazdagítja a misszionáriusok életét és munkáját. Szeretnénk fele­lősségteljesen gondoskodni róluk, egyrészt az ő érdekükben, másrészt, hogy szüleik nyugodtan végezhessék munkájukat.

 
   


Köszönjük a Testvéreknek, ha nem sajnálkozva fordulnak misszionáriu­saink felé, hanem bátorítják és támo­gatják őket, hogy gyermekeikkel együtt végezzék azt, amire az Úr el­hívta őket!

 

 


Detlef Krause

missziói igazgató


 

Előnyök és hátrányok

a misszionáriusok gyermekeinek életében

 

A misszionáriusgyermekeknek már pici korban feltűnik, hogy a szüleiket kíváncsian figyelik a szomszédok, az ismerősök, mert mások, mint a többiek; máshonnan jöttek és máshogyan viselkednek.

 


Teológiailag

A Biblia azt tanítja, hogy a gyer­mek Isten ajándéka. Jézus arra fi­gyelmezteti tanítványait, hogy az Is­ten országát úgy kell fogadni, aho­gyan a gyermekek teszik, egysze­rűen, természetesen, feltételek nél­kül. Egy evangélista mondta egyszer: „Attól, hogy egy ember a garázsban születik, még nem autó!” Keresz­tyénné tehát nem automatikusan vá­lik az ember, nem elég, ha keresz­tyén családba születünk. Sok misszi­onáriusgyermeknek nehéz a keskeny útra lépnie. „De Istennek csak gyer­mekei vannak, unokái nincsenek!”

Gyakorlatilag

A misszionárius-gyermekek gyak­ran lesznek akár önkéntelenül is „kis misszionáriusok”, ha hitre jutnak, és ezt a többi gyereknek is elmondják, vagy ha elhívják barátaikat maguk­hoz. A szüleik ezáltal könnyen kap­csolatba kerülhetnek a többi gyer­mek szüleivel.

 

Ami a tanulást illeti…

Sokan irigylik gyermekeinket, hogy két nyelvet beszélve nőhetnek fel. A hétköznapokban azonban so­kat kell ezért tenniük. Amikor osz­tálytársaik a házi feladat megírása után kimehetnek játszani, akkor ők az édesanyjukkal leülnek németet ta­nulni a német-távoktatóprogram a­lap­ján.

 

 

„Anyu, vedd meg…!”

 

„Anyu, nézd, milyen moun­tain­bike-ot kapott a barátom! A másik pedig milyen játékkonzolt progra­mokkal!”

„Anyu, miért nem mész el te is dolgozni, és akkor lenne pénzünk ilyenekre!”

„Tudjátok, én inkább édesapá­toknak szeretnék segíteni a gyüle­kezeti munkában…”

El tudják képzelni a Testvérek, hogy ilyen helyzetekben sem a szülőknek, sem a gyerekeknek nem könnyű megtalálni a helyes utat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
   


Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy gyermekeinkre Istennek kü­lönös gondja van, és szeretnénk, ha felnőve ők is bekapcsolódnának a világmisszióba.

 


Peter és Sigrun Rapp

három fiukkal 1991 óta élnek Franciaországban


 

Hagyományból misszionárius?

 


„Egyáltalán nem meglepő, hogy ön a misszióban szolgál, hiszen a szülei is misszionáriusok”. Gyakran rea­gálnak az emberek így, vagy hason­lóképpen, amikor meghallják, hogy misszionáriuscsaládból származom, és már én is Tajvanon dolgozom misszionáriusként. Valóban annyira egyértelmű, hogy ha valaki misszio­náriusgyermeknek születik, belőle is misszionárius lesz? Vannak olyanok, akik családi hagyományból lettek misszionáriusok, vagy minden egyes misszionáriust személyre szabottan hív és küld el Isten?

Mi indította édesapámat több mint 35 évvel ezelőtt arra, hogy misszio­náriusként a világ végére, Pápua Új-Guineába utazzon, és miért dolgo­zom én feleségemmel együtt a taj­vani missziói munkában?

 

Így történt az apánál…

Édesapám, Dieter Volz, mondta nekem, hogyan lett belőle misszioná­rius:

„Téged, fiatalember, aki ma azzal a kérdéssel jöttél ide, hogy tud-e hasz­nálni az Úr, téged az Isten a misszi­óba hív!”, így kiáltott az előadó 1955-ben a Bad Liebenzellben meg­tartott pünkösdi missziói ünnepségen a zsúfolásig megtelt sátorban. Ujjá­val a tömegben hátrafelé mutatott, oda, ahol egy sátorrúdnak támasz­kodva álltam. Úgy éreztem, mintha egyenesen rám mutatott volna, és teljesen személyesen hozzám be­szélne. Így vezetett Isten, hogy a szolgálatába állítson. Ezt ugyan még harcok követték – de az Úrtól kapott megerősítések is –, amíg elkezdtem tanulmányaimat a bad liebenzelli missziói szemináriumon.

Heinrich Hertel lelkész az általa tartott misszióismereti órákon – még jól emlékszem rá – gondolatban ma­gával vitt minket az utazásaira. 1939-ben a közelgő háborús zavar­gások ellenére vállalkozott egy mánuszi (pápua új-guineai) hajóútra. Elmesélte, hogy amikor a teherhajó, amellyel utazott, a nagy sziget, Új-Guinea északi partja mentén haladt, a víz hirtelen barnára színeződött. Megtudta, hogy ezen a területen tor­kollik a tengerbe az óriási víz­mennyiséget szállító, hatalmas Szepik folyó. A Szepik tartomány a második világháború végéig nagy­részt felfedezetlen és ismeretlen te­rületnek számított. Hertel lelkész úr tovább mesélt arról, ahogy gondola­tai a barna víztömeg mentén befelé haladtak a járhatatlan tartományba. Gondolatban látta a sok barna em­bert, és elképzelte, ahogy az evangé­lium nélkül, félelmek és kényszerek között a szellemvilágot tisztelve és a varázslatok elől menekülve élnek. Ekkor egy mondat mélyen bevéső­dött az emlékezetembe, és attól a pillanattól fogva befolyásolta a misszióért folytatott imádságaimat: „Azon az estén ezzel a kéréssel küldtem imádságomat a kristálytiszta éjszakai égbolton keresztül Uram­hoz: „Uram, küldj minél előbb kö­veteket az evangéliumoddal ezekhez az emberekhez, akikkel senki sem törődik!” – Sok év telt el, míg sza­baddá vált az út ezen a területen a liebenzelli misszionáriusok számára.

Arra vágyakoztam, hogy egyszer a Csendes-óceánnál szolgálhassak lel­készként. Abban az időben Liebenzellben egyébként nem volt szokás személyes kívánságainkról beszélni. Beiktatásom után a Misszió vezetősége megkérdezett, hogy kész lennék-e Tajvanra utazni? Istennek azonban más tervei voltak, és már készítette a helyem. Ma is csodálko­zom azon, ahogy a szálakat össze­fonta, és megnyitotta a Pápua Új-Guineába vezető utat!

Hertel lelkész úr még megérhette, hogy a Liebenzelli Misszió az evan­gélium hirdetésére munkatársakat küldött a Szepik tartományba. Ami­kor 1963 januárjában Liebenzellben elbúcsúztam bibliaiskolai tanulótár­saimtól, még egyszer meglátogattam a szobájában. Együtt imádkoztunk, és ő hálát adott Istennek, amiért az Úr évtizedek múltán meghallgatta egykor elmondott könyörgését, melyben misszionáriusokat kért a Szepik tartományba.

Isten nem kényszerít minket az Ő vezetésének elfogadására, mivel ezt már többször is átéltem, erőt tudok meríteni az Isten órájára való vára­kozásra. Egyúttal bizalommal bele­kapaszkodom ígéreteibe, amelyeket a maguk idején egészen biztosan teljesíteni fog.

 

Az egyik ének szerzője ezt így írta meg: „Is­ten vezeté­séhez csendre van szük­ség, mivel azon­ban a lépések már ön­ma­gukban is zajt csapnak, az örök Atya aka­ratát könnyen összeté­veszthet­jük a sa­játunkéval”.

 

 

…és így a fiánál

Hogyan vezetett Isten engem, a misszionárius fiát? A Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumán folytatott tanulmányaim megkezdése és az 1993. októberi kiutazásom kö­zött hét év telt el. Ez idő alatt gyak­ran akadtak olyan pillanatok, amikor kételkedtem abban, hogy csakugyan alkalmas vagyok a misszionáriusi munkára. Vajon Isten akarta, hogy misszionárius legyek, vagy ez az egész csak a saját elképzelésem volt?

Amikor 16 éves koromban átadtam az életem Istennek, egy dolog biztos volt: mostantól kezdve testestül-lel­kestül Isten rendelkezésére szeretnék állni, a foglalkozásomat illetően is. Az ezt követő években gyakran át­éltem, hogy Isten az Ő jelenlétére tett utalásokkal irányította, illetve meg­erősítette döntéseimet. Azonban csak visszatekintve látom teljesen világo­san, hogyan vezetett engem.

A következőkben erről szeretnék mesélni: Egy napon teljesen váratla­nul az EC ifjúsági csoport (nálunk Bethánia) vezetője lépett hozzám, és megkérdezte, gondolkodtam-e már azon, hogy misszionárius legyek? A kérdésen csodálkozva nemet mond­tam, és igyekeztem minél előbb el­felejteni a gondolatot. Isten azonban többször emlékeztetett erre a kér­désre.

Ebben az időben minden reggel öt órakor keltem, hogy a Bibliát tanul­mányozzam. A csendes reggeli órák­ban is többször felhozta Isten a kér­dést: „Akarsz-e misszionáriusként dolgozni?” Akkoriban még szüleim­nél laktam, Bad Liebenzellben. Többször megtörtént, hogy egy idő­sebb missziós nővér megszólított: kitöltöttem-e már a jelentkezési lapot a Szemináriumra? „Nem, még nem” válaszoltam teljesen meglepődve a közvetlen kérdésen. Egyáltalán, hon­nan tudta, hogy az utóbbi időben foglalkoztam a gondolattal, hogy misszionárius legyek? Nem mertem megkérdezni tőle, inkább kitértem az útjából. Ehhez hasonló kis biztatáso­kon keresztül azonban megajándéko­zott Isten azzal, hogy megérett ben­nem a gondolat és az elhatározás, hogy jelentkezzem a Teológiai Sze­mináriumra. Mivel misszionárius­családban nőttem fel, könnyen el tudtam képzelni, hogy tanulmányaim végeztével misszionáriusként dol­gozzam. Kész voltam Istent a világ bármely országában szolgálni.

Ahogy az utolsó tanév a végéhez közeledett, Tajvan egyre inkább a látóköröm közepébe került. Miután egy ideig imádkoztam, bízva abban, hogy jól értem Isten vezetését, igent mondtam, és elkezdtem tájékozódni az országról.

 

A titok

Végre elérkezett az utazás napja. Mielőtt feleségemmel együtt, szüle­ink kíséretében, a repülőtérre indul­tunk volna, édesanyám megkérdezte, hogy jöhet-e azzal az autóval, amellyel én megyek. Mondani akart még valami fontosat, mielőtt Erika és én elhagynánk Németországot.

„Nagyon örültünk, amikor először mesélted el nekünk, hogy misszioná­rius akarsz lenni. És ma végre elér­kezett az elutazásod napja! Születé­sed óta mostanáig, 27 éven keresztül imádkoztunk ezért.” Édesanyám folytatta: „Apád és én fiatal házas­ként kezdtünk dolgozni a pápua új-guineai missziós munkában. Elejétől fogva belülről fakadó vágyunk volt, hogy teljes mértékben Isten rendel­kezésre álljunk, és szabadon hasz­nálhasson minket. A gyermekeinket is – ha Isten megajándékoz minket velük – ebben a szellemben szerettük volna felnevelni. Amikor megtud­tam, hogy téged, az első gyermeke­met a szívem alatt hordalak, nagyon sokat imádkoztam azért, hogy egy­kor ez a gyermek teljesen az Úré le­gyen, és teljes szívvel szolgáljon neki. Az imádságok akkor sem ma­radtak abba, miután megszülettél. Továbbra is imádkoztunk Isten ve­zetéséért három gyermekünk életé­ben, és készek voltunk arra, hogy magunkkal vigyünk benneteket az állandó szolgálatba, a misszióba.”

Alig tudtam elhinni, amit édes­anyám akkor elmondott nekem! Isten csodálatos vezetése és megerősítő szavai felett érzett boldogsággal léptem be a várócsarnokba. Már csak 20 perc volt a gép indulásáig. Édes­anyám 27 éves titka életem fontos pontjává vált.

„Isten akkor is vezet minket, ha ebből semmit sem veszünk észre”. Ez a Hudson Taylortól származó mondat hét év óta függ az étkezőnk­ben. Gyakran történik meg velem, hogy csak visszapillantva ismerem fel: Isten vezetett engem. Ő hűséges hozzánk. Ő küldte édesapámat több mint 35 évvel ezelőtt misszionárius­ként Pápua Új-Guineába, engem pe­dig hét évvel ezelőtt Tajvanra, de nem a tradíció miatt, hanem, mert személyesen elhívott bennünket.

 

 
 


 


Klaus-Dieter Volz, felesége Erika, két fiuk van; az érettségi után elvégezte a Liebenzelli Misszió Teológiai szemináriumát, 1993 októbere óta Tajvanon, a – mandarin-kínai – nyelvi képzés végeztével a diákok között folyó szolgálatban dolgozik.


 

Egy gyermekkori kívánság teljesül

 


Életre szóló lelki gazdagságot je­lent egy gyermek számára, ha szülei, azért hogy a missziós országban nő­jön fel, csecsemőkorában átviszik az Atlanti-óceánon. Ez a tény gyakran tudatosult bennem gyermekkorom­ban, és később, a svájci életformába történő beilleszkedésem során.

 

Brazíliában

Mivel a nedvesen forró éghajlatú Brazíliában töltött gyermekkorom­ban megismertem ezt a sajátos és egyedülálló országot, megnyílt a szemem arra, hogy észrevegyek más embereket, és jobban megértsem szükségeiket, szenvedésüket.

Gyermekkoromban nagyon közel éltem a

természethez; fürödhettem iszapban, és csapdát állíthattam az őserdőben. Megtanultam együtt élni más bőrszínű és nyelvű emberekkel, megtanultam, hogy játékaimat meg­osszam a szegényekkel, és nagyra értékeltem a brazilok nyitottságát. Tíz éven keresztül szolgáltak szü­leim a bolíviai határnál, Mato Grossoban. Minket, gyerekeket min­denhová magukkal vittek, ahová csak lehetséges volt: igei összejöve­telekre, vagy amikor csónakkal láto­gattak meg indián falvakat…

Már korán felébredt bennem az a kívánság, hogy életemmel az arra rá­szoruló embertársaimnak szolgáljak, és hogy én magam is misszionárius legyek. Brazíliában töltött gyermek­korom tudatosította bennem az em­berek nyomorúságát és azt, hogy milyen hatalmas a világ.

 

Svájcban

Tízéves koromban visszatértünk Svájcba, hogy ott járhassunk isko­lába. Az iskola első három évét egy brazíliai faluban jártam ki. Nem volt könnyű hozzászokni a pontosan sza­bályozott, teljesen másképpen fel­épí­tett tantervű svájci oktatási rendszer­hez. Számomra azonban sokkal na­gyobb problémát jelentett a svájci­akkal való társadalmi érintkezés.

Sokszor megmosolyogtak és saj­náltak, hogy egy misszionárius gyermeke voltam. Ezt igazságtalan­nak tartottam. A hívők részéről pedig skatulyába éreztem magam beso­rolva, ami körülbelül így nézett ki: „Daniel mindig jó, sosem tesz buta­ságot, és biztos, hogy misszionárius lesz belőle.” Ez a séma nagyon meg­nehezítette számomra a barátkozást. Ennek ellenére megmaradt az a gyermekkori vágyam, hogy távoli országokba utazzam.

Az iskola elvégzése után valami­lyen gyakorlati szakmát szerettem volna tanulni, hogy valahol Dél-Amerikában technikus-misszionári­usként szolgálhassak. Így lettem mű­szerész. Hétköznapi munkám során volt egy meghatározó élményem, amely felerősítette azt a vágyamat, hogy misszionárius legyek: rádöb­bentem, hogy az anyag, amivel dol­gozom, élettelen anyag. Nem tudtam elképzelni, hogy csak ezzel dolgoz­zam egész életemben. Így fogalma­zódott meg az a vágyam, hogy embe­rekkel foglalkozhassam. A második meghatározó élmény ifjúsági cso­portomban ért. A csoport vezetője sziklaszilárdan megígérte nekünk, hogy misszionáriusnak megy, de ezt sohasem valósította meg. Ezért megígértem Istennek, hogy az ő he­lyére én megyek el szolgálni…

Gyerekkoromban született meg a vágy, hogy misszionárius legyek, és ez fiatal koromban megerősödött. A szakképzés után a következő lépést egy teológiai szeminárium jelentette. 1987-ben jelentkeztem a Liebenzelli Misszióhoz, ahol fontos volt szá­momra, hogy figyelembe veszik a tanítványok adottságait és elképzelé­seit. Amikor a Liebenzelli Misszió 1989-ben megkezdte a munkát Ecu­adorban, ismét felébredt bennem a vágy, hogy Dél-Amerikába menjek.

 

Ecuador

Nem magától értetődő az, hogy ha valaki misszionáriusgyermekként nő fel, maga is misszionáriusnak megy. Visszatekintve azonban látom Isten jóságos és vezető kezét életem kü­lönböző szakaszaiban. Fiatalkorom­ban volt egy időszak, amikor hallani sem akartam arról, hogy misszioná­rius legyek. Isten azonban lépésről lépésre vezetett keresztül minden nehézségen. Most már hét éve szol­gálhatok misszionáriusként Ecua­dorban, és még mindig érzem, hogy gyermekkori vágyam, miszerint gya­korlatban és lelkiekben szeretnék se­gíteni másoknak, még mindig mé­lyen gyökerezik bennem.

Annak, hogy misszionáriusgyer­mekként nőttem fel, jó és rossz ol­dala is volt. Összességében nézve ez hozzájárult látóköröm kiszélesedésé­hez, illetve lelki értelemben vett gazdagodásomhoz, ugyanis állan­dóan észreveszem, hogy teljes mér­tékben Istentől függök.

 
 


 

 


Daniel Hählen Svájcban született, felesége Cornelia; két gyermekük van, foglalkozása gépész, a Liebenzelli Misszió teológiai szemináriumát végezte el, 1993 óta Ecuadorban az awa-indiánok között szolgál.


 

A türkmenisztáni keresztyénüldözés még mindig tart

 


Lapunk korábbi számaiban olvas­hattak a testvérek Sagiljdij Atakov türkmén igehirdetőről, aki hite miatt börtönben ül immár több mint egy éve.

1999. december 16-án a türkmén titkosszolgálat az egész országra ki­terjedő keresztyénüldözésbe kezdett. Keresztyének házába betörtek, az otthon tartózkodókat megverték, ha nem volt otthon senki, akkor is felfe­szítették az ajtókat, átkutatták a la­kást, majd beszögelték az ajtókat, és őrizet alá vették a házat.

Egy házaspár, amelyet a hite miatt börtönbe zártak, a hét napos fogság alatt böjtöt tartott, és cellatársaiknak (kb. 30 fő) pedig egész nap Krisztus szabadításáról beszéltek és énekel­tek. A foglyok közül többen újjá­születtek!

Sagiljdij Atakov helyzete továbbra is nehéz. Többször megverték, és ezt mondták neki: „Próbára teszünk té­ged!” Annak ellenére, hogy az egés­zsége megromlott, időnként böjtöt tart. Az Úr pedig megáldja őt ebben, hogy másokat vigasztalhasson és erősíthessen – egyébként az amnesz­tiatörvény alapján már régen szaba­don kellett volna őt engedni. Egy látogatáskor ezt mondta: „Szeretem az Urat, mert megbocsátotta bűnei­met. Meg fogja adni akkor is az erőt, ha mind a négy évet le kell ülnöm. Természetesen szeretnék Isten népé­vel és a családommal lenni, de le­gyen meg az Ő akarata.”

Közben feleségét, Artiguljt is bör­tönnel fenyegetik otthon, ha nem hagyja abba a Krisztusról való bi­zonyságtételt. Megfigyelés alatt tartják, és mindenáron meg akarják törni.

December 27-e óta Moszkvában az orosz baptista testvérek mindennap elmennek a Türkmén Nagykövet­ségre, hogy annak területén imád­kozzanak türkmén testvéreikért, és kérvényeket nyújtsanak be érdekük­ben.

2000. márciusa óta számos ke­resztyén családot deportáltak Türk­menisztánból, Sagiljdij Atakov összes testvérének pedig felmondtak a munkahelyén.

Testvérek, ne lankadjunk meg az értük való imádságban!

 

Missionswerk Friedensstimme


 

Algéria – az iszlám, mint időzített bomba

 


Észak-Afrika második legnagyobb országa Szent Ágoston egyházatya (354-430) szülőhazája.

Mezőgazdaságilag hasznosítható terület csak az északi tengerparton, az Atlasz-hegységben és az oázisok­ban található, 90%-a az országnak már elsivatagosodott. Évente több ezer hektárnyi területet hódít meg magának a Szahara.

A 30,8 millió lakos többsége fiatal, és arabul beszél, míg a hivatalos nyelv a francia. A berber nép a la­kosság 40%-át teszi ki, akiknek az ősei keresztyének voltak.

1830-tól 1962-ig, tehát 132 évig, Algéria Franciaország gyarmata volt. A véres algír háború 550 ezer áldo­zatot követelt, de függetlenséget eredményezett. A 30 éves „forra­dalmi politika” romba döntötte a kő­olaj- és földgázexportból élő orszá­got. Ma a lakosság 29%-a munka­nélküli.

A jelenlegi, Abdelaziz Bouteflika vezette kormány elkeseredetten küzd az iszlám terrorizmus ellen, amely hetente új és új áldozatokat követel.

A missziói munkát jelentősen kor­látozzák, nagy az ellenállás az evan­géliummal szemben, mivel a mu­zulmánokban még mindig élnek a negatív emlékek a „keresztyén” uralomról. A kevés evangéliumi ke­resztyén (becslések szerint 3000 fő) nagy nyomás alatt él, napirenden vannak a fenyegetések, megszorítá­sok a család, a barátok és a munka­adók részéről is. Hívő lányokat gyakran kényszerítenek arra, hogy muzulmán férfihoz menjenek felesé­gül.

Az országban nincs bibliaiskola, bár többen is érdeklődnek iránta. Számukra az egyetlen lehetőség a bibliai távoktató programban való részvétel, amelynek azonban, sajnos, alacsony a színvonala.

Kevés az arab és a francia nyelvű keresztyén irodalom, pedig az igény óriási lenne. Imádkozzunk azért, hogy szabadon lehessen bejuttatni az országba Bibliákat és keresztyén könyveket.

A Trans World Radio heti hat órá­ban sugároz arab nyelvű evangéliumi adást, az IBRA-Portugal nevű adó pedig heti 3-5 órában. Ezeken az adásokon keresztül sok arab tért meg!

Kazettamisszió is működik az or­szágban; mind énekes, mind szöve­ges kazettafelvételeket készítenek helyben, majd sokszorosítják és ter­jesztik.

 

Norbert Laffin

a Gebet für die Welt c. könyv nyomán


KÖZEL-KELETI VÁLTOZÁSOK 1900 ÉS 2000 KÖZÖTT

A TÁRSADALOMBAN, AZ ISZLÁMBAN, AZ EGYHÁZBAN ÉS A MISSZIÓBAN

 

Az EMO azaz Evangélium a Közel-Keleten (nem tévesztendő össze a magyar EMO-val, mely az „Evangéliumot Minden Otthonba” rövidítése!) közel-keleti missziót 1900-ban alapították. A Közel-Kelet azóta teljesen átalakult; a keresztyén szolgálat egyrészt nehezebbé vált, másrészt teljesen új lehetőségek nyíltak meg.

 

1. A gyarmati uralom helyett nemzetállamok jöttek létre.

 


1900 körül Európa politikailag hatalmának csúcsán volt. A Közel-Kelet és Észak-Afrika nagy területei európai hatalmak ellenőrzése alatt álltak; az oszmán birodalom ugyan még létezett, de már nem hozhatott szabadon döntéseket. Az első világ­háború végén össze is omlott, és ad­digi tartományainak némelyike brit és francia függőségbe került.

Az első világháború azonban Eu­rópa politikai összeomlásának kez­detét is jelentette. Az arab naciona­lizmus erősödött, és a második vi­lágháború után az összes arab ország független nemzeti állammá lett. A legtöbb országban diktatórikus kor­mányok léptek színre.

Egyetlen kivétel 1948 óta a sokat vitatott Izrael állama. A legtöbb arab közel-keleti földön lévő nyugati kép­ződménynek tekinti, és szenvednek amiatt, hogy nem tudják megoldani ezt a problémát. Izrael miatt több há­ború robbant ki, és még nem látjuk, hogyan végződik majd a jelenlegi békefolyamat.

Olajban való gazdagsága miatt a Közel-Kelet gazdasági nagyhata­lommá vált, és ezáltal világpolitikai hangsúlyt kapott. Az egyes arab or­szágok között folyó versengés azon­ban gátolja nemzetközi befolyásukat.

 

 

 

A misszió védelem nélkül folyik

A Közel-Keleten dolgozó külföldi missziók számára ezek a változások azt jelentik, hogy már nem védelme­zik őket az európai hatalmak. Min­den külföldi keresztyén élete, tevé­kenysége és lehetőségei a kormá­nyok jóindulatától függnek. A szoci­alista eszméket valló kormányok alapvetően ellenzik külföldiek tevé­kenységét, az iszlám által meghatá­rozott kormányok pedig alapvetően ellenzik a keresztyén missziót. A külföldi misszionáriusnak, ha ezen a területen van jelen, teljesen Istenben kell bíznia. Ilyen szempontból a misszió „valódibb” lett.


 

2. Változások a társadalomban

 


1900 körül Európában lényegesen több ember élt, mint a Közel-Kele­ten. Európa lakossága akkoriban na­gyon fiatal volt. Mára az európai la­kosság elöregedett, a Közel-Kelet vi­szont drámai népességrobbanást élt át. Ezért lakossága átlagon felül fia­tal. 1900 körül az európaiak dinami­kusak voltak, és optimistán tekintet­tek a jövőbe, ma mindez a közel-ke­leti emberekre jellemző.

 

A műveltségi robbanás

1900 körül az európaiak művelt­sége lényegesen magasabb volt, míg a Közel-Keleten csak csekély művelt elit létezett. Időközben Közel-Kele­ten művelődési robbanás is bekövet­kezett. A fiatalokban nagy a tudás­szomj, amit a modern média csak to­vább erősít. 1900 körül könyvön, le­veleken, újságon, fényképen és te­legráfon kívül nem volt más média, azóta pedig gyors egymásutánban bejött a rádió, a film, a hangszalag, a videó, a telefon, a tévé, a telefax és az Internet. A média a közel-keleti társadalmat is gyorsan átalakítja.

 

A modern média minden hatá­ron áthatol

A misszió szempontjából is hatá­sos a média. Száz évvel ezelőtt Eu­rópában információkat lehetett adni az iszlámról és a misszióról anélkül, hogy ezek a Közel-Keleten ismertté váltak volna. Ma pedig iszlám olda­lon mindent meg lehet tudni a ke­resztyén misszióról. Ez természete­sen fordítva is igaz az iszlám világ­ban zajló folyamatok ismeretére. Nincsenek már titkok. Annak örü­lünk, hogy ma a média segítségével lehet hirdetni az evangéliumot, és egyetlen iszlám ország sem tudja ma már kivédeni a modern média hatá­sát.

 

Sokan vannak úton

Száz évvel ezelőtt erőteljes népes­ség-elvándorlás folyt a túlnépesedett Európából a tengerentúlra, Észak-Afrikába és a Közel-Keletre is. Ma már csak európai turisták utaznak ide, és a keleti embereknél kétes be­nyomást hagynak maguk után.

A munkát keresők vándorlási mozgásai ma más irányúak. Sok ke­let-ázsiai ember a Közel-Keletre jött, ezekről a területekről viszont sokan Európába vándoroltak. A Közel-Ke­leten belül pedig háború okozta me­nekültáradatok vannak.

Ennek következtében élhetnek és dolgozhatnak keresztyének egykor „elzárt” országokban, és tehetnek bi­zonyságot Jézus Krisztusról – ami nagy segítséget jelent a missziónak.


 

3. Változások az iszlámban

 


1900 körül a legtöbb muzulmán az egyszerű, sok babonával átszőtt „népi iszlám”-hoz tartozott. A kis lét­számú művelt elit vagy az ortodox isz­lám elkötelezettje volt, vagy a nyugati gondolkozásmódot sajátította el. Csupán néhány „reformer” lépett új utakra. Egy­részt ragaszkodni akartak a hagyomá­nyos iszlámhoz, más­részt azonban át akarták venni a mo­dern tudomány ered­ményeit. Később a re­formerek ráeszméltek az iszlám politikai örökségére, ebből keletkezett a harmin­cas évek óta az iszlám fundamentalizmus (iszlámizmus), amely modern vallásos-po­litikai elemekből áll.

 

Az iszlámizmus azonban csak a hetvenes évek óta tud érvényesülni, addig a nacionalizmus és a szocia­lizmus eszmerendszere uralkodott. A művelődési robbanás, egyes orszá­gok olajgazdagsága, valamint a sze­gények és a gazdagok közötti szoci­ális különbségek azonban egyenget­ték az iszlámizmus útját. Táptalaját a csalódott szegény emberek tömegei (Egyiptom, Algéria), és a félművelt könnyen befolyásolható fiatalok tö­megei jelentik. Az iszlámizmus har­col a nyugati kultúra elidegenítő ha­tása ellen és az igazi iszlámhoz való visszatérésért.

 

Az 1900-as évekkel összehason­lítva ma öntudatos, harcias, sőt gő­gös iszlámmal van dolgunk. Bár or­szágonként más a helyzet, az iszlám módon gondolkozó tömegek nyo­mása oda vezetett, hogy az iszlám újra az állam által védett és támoga­tott vallás lett. Némely országban visszatértek a középkori iszlám jog­alkotáshoz, megtiltották a keresztyén missziót, és a keresztyén hitre való áttérésért büntetést (halál, börtön stb.) rónak ki. Az iszlámizmus ma a keresztyén misszió fő ellenfele. A keresztyén missziónak ezért az el­múlt évtizedekben teljesen új utakra kellett lépnie.

 

(EMO Aktuell – 2000 június/július)


 

GYERMEKMISSZIÓ

 

A Gyermekevangélizációs Közösség – Magyarországon Vasárnapi Iskolai Szövetség [VISZ] – Child Evangelism Fellowship [CEF] munkájáról

 


A Gyermekevangélizációs Közös­ség világméretekben a legnagyobb olyan misszió, mely a gyermekek közötti szolgálatra szakosodott.

146 országban 2161 főállású mun­katárssal dolgozik, ebből 207-en ha­zájukon kívüli országban szolgálnak (103 az USA-ból, 104 nem amerikai országokból).

Ezt a gyermekmissziós társaságot 1936-ban alapították Jesse Irwin Overholtzer és munkatársai.

Tavaly átlagosan háromhavonta kezdődött egy-egy új országban a munka, idén januárban például Grú­ziában.

Egy nemrég Moszkva mellett megtartott konferencián a volt Szovjetunió területéről jött küldöttek között ott volt az első grúz főállású munkatárs is.

A CEF munkatársai egyenként vagy kis csoportokban négymillió gyermeknek szolgálnak; további hat-nyolc millió gyermek más módon (televízió, rádió, levelezés útján) hallhatja az evangéliumot. Ezek nagy számok, mégis milyen kevés a vilá­gon szerény becslés szerint élő 2,8 milliárd gyermekhez képest!

A CEF munkájában fontos helyet tölt be a képzés.

A tanítóképző tanfolyamokon (nálunk, Magyarországon ezek 3x1 hetesek, olyanok számára, akik va­sárnapi iskolai vagy Örömhír Klub tanítók) és három hónapos intenzív vezetőképző tanfolyamokon össze­sen 181 969 embert képeztek.

Amikor Overholtzer, a CEF alapí­tója, 1955-ben meghalt, ötvenegy or­szágban folyt CEF-munka. Eleinte évente egy vezetőképző tanfolyamot tartottak, most évente átlag ti­zennyolcat a világ különböző orszá­gaiban. Hazánkban ez év őszén – szeptember, október, november hó­napban – tartanak vezetőképző tan­folyamot.

A CEF a Campus Crusade-dal (nálunk: Timóteus Társaság) tart fenn szoros partneri kapcsolatot. Ez a társaság készítette el jó néhány év­vel ezelőtt a Jézus-filmet Lukács evangéliuma alapján. [Ez az eredeti film rövidített változata, kifejezetten iskolai bemutatásra. A szerk. megj.] Jelenleg együtt dolgoznak e film újabb változatán. Hollywoodban az eredetihez hasonló jeleneteket vágtak hozzá, melyeken sok gyermek szere­pel, és a szöveget az eredeti filmben szereplő férfi helyett egy 12 éves fiú és egy ugyanilyen korú lány mondja el. Ez a változat jelenleg angolul ké­szült el, de hamarosan elkezdik for­dítását-szinkronizálását számos más nyelvre is.

A CEF nemrégen megjelentetett egy szép kis színes könyvet (Csodák könyveképes bibliai történetek gyermekeknekVálaszok gyermekek kérdéseire. Magyar nyelven kiadta a Vasárnapi Iskolai Szövetség), mely felveti az élet legfontosabb kérdéseit, és azokra megadja a választ, gyer­mekek számára érthető, egyszerű nyelvezeten. Eddig tizennégy nyel­ven adták ki, hat újabb fordítás fo­lyamatban van.

Ezeket a könyveket ingyen ter­jesztik, amelyhez egy gyermekek számára összeállított bibliai levelező tanfolyam első feladatlapját csatol­ják.

Az idei nyári olimpiára ennek a könyvnek olyan változatát készítik, melynek borítóján az olimpiai jelkép, az öt karika szerepel – ezeknek a színe megfelel a Szavak nélküli könyv színeinek: a fehér maga az alapszín, a piros Jézus Krisztus ki­ontott vérére, a fekete a kárhozatra a zöld a reménységre a kék a mennyre és az Úr Jézus visszajövetelére em­lékeztet. Maga a tartalom változat­lan. 100 ezer példányt szeretnének szétosztani önkéntesek segítségével az olimpia résztvevői közt Ausztráli­ában, Sydneyben.

A Csodák könyve arab nyelven is létezik már, egy-egy példányát, a Jé­zus-filmmel együtt, Dél-Európában nyaraló észak-afrikai embereknek osztogatták.

Cigány nyelvű fordításon is dol­goznak, ám az a probléma, hogy rengeteg cigány nyelvjárás létezik, ezért a legelterjedtebb cigány nyelv­járásra szeretnék lefordítani.

 

A volt Szovjetunió országaiban egyre szabadabban lehet hirdetni az evangéliumot a gyermekeknek (is). Oroszországban 40 ezer gyermek vesz részt a levelező bibliaiskolában (Magyarországon néhány ezer.) Kö­zép-Ázsia viszont nehéz terület, a vallásszabadság meglehetősen kor­látozott. Ennek ellenére Üzbegisz­tánban négy, Türkmenisztánban, Tadzsikisztánban stb. egy-egy mun­katárs dolgozik.

Kairóban nemrég huszonhét részt­vevőnek tartottak gyermekmunkás-képző tanfolyamot. Az ottani pres­biteriánus egyház kérte a CEF-munka beindítását náluk is.

A CEF/VISZ hívő emberek ado­mányaiból tartja fenn a szolgálatot. Imádkozzunk azért, hogy az Úr adja meg folyamatosan a munka lelki, személyi és anyagi feltételeit!


 

Szövegdoboz: A Vasárnapi Iskolai Szövetség nyáron a péceli központban (BÉT-PÉC-EL, 2119 Pécel, Nyírfa u. 1. Pf. 63. Tel./fax: 06/28/453-792) tart egyhetes felkészítő tanfolyamokat gyermekek között szolgálóknak és azoknak, akik szeretnének ebbe a munkába bekapcsolódni. Ezen kívül kihelyezett tanfolyamokat indít az igények és lehetőségek függvényében. Ilyen tanfolyam kezdődik augusztus utolsó szombatján öt, egymást követő szombaton, reggeltől délutánig előreláthatóan a rákoscsabai református gyülekezetnél. Érdeklődni és jelentkezni lehet a VISZ péceli központjában, vagy Tóthné Ujj Eszternél a 242-3443 számú telefonon.

A VISZ-nél kaphatók gyermekek számára feldolgozott missziói történetek, például: Hudson Taylor életéről; Kannibálok között – John Patton életéről; Madugu – egy nigériai kisfiú megtérése; Merek –Amy Charmichael, Indiában szolgáló misszionáriusnő életéről; Ti-Fam, a varázsló lánya – egy haiti kislány életéről; William Carey életéről; David Ekong – egy afrikai fiú megtérésének története; Norvégiából Indiába – Skrefsrud Olsen Lars misszionárius élete; Tabeeba – Patricia St. John misszionáriusnő élete.

 


GYERMEKEKNEK

 


Bom dia – Jó napot! David Fuchsnak hívnak, és 13 éves vagyok.

 

Egy őserdei kirándulás

Életem legnagyobb részét Dél-Amerikában töltöttem. Hogyan ke­rültem oda? Szüleim misszionáriu­sok Brazíliában. Indiánok között dolgoznak. Már sok indiánt ismerek, és néhány szót tudok is velük be­szélni az ő nyelvükön. Édesapámmal gyakran utazom az indiánok falu­jába, ahová motorcsónakkal vagy te­repjáróval közlekedünk, és az indiá­nok mindig nagyon örülnek, ha jö­vünk. Kölcsönös üdvözlések után édesapám a magával hozott horgo­kért, bozótvágó késekért, baltákért, sortokért és szövetekért cserébe az indiánoktól saját kezűleg készített szép husángokat, tolldíszeket, nyila­kat és íjakat kap. Este együtt éneke­lünk az indiánokkal az ő nyelvükön, a kajapo nyelven, és olvasunk a Bib­liából. Néhány indián már hisz az Úr Jézusban.

Egyszer olyasvalamit éltünk át, amit sohasem fogok elfelejteni.

Úton vagyunk az indiánokhoz: édesapám, Jonathan, az öcsém és én, két brazil emberrel. Hirtelen észre­vesszük, hogy teljesen rossz útra té­vedtünk. Az őserdei csapás egyre rosszabb. Előbb kőgörgetegen és homokon visz az út, majd mély iszapba kerülünk; mintha szappanon csúszkálnánk a kocsival ide-oda.

– Apu, fordulj vissza! – kiáltok.

– Nem lehet, az út túlságosan kes­keny!

Édesapám hangja olyan nyugodt­nak tűnik, mintha minden rendben lenne, de látom rajta, hogy fél. Még egyet lódul a kocsi, aztán elakadunk egy iszapos gödör alján. Se előre, se hátra! Órákon át dolgozunk, hordjuk a köveket és gallyakat. Mindig újra megpróbálja apa a kocsit kimozdí­tani a gödörből, de hiába! Hirtelen Jonathan, aki az út szélén gallyakat gyűjt, felkiált. Gyorsan odaszala­dunk.

– A lábujjam, ó, jaj, a lábujjam! – jajgat.

– Mi történt? Kígyó mart meg? – kérdezem rémülten. Hatalmas han­gyát pillantok meg, amely éppen el akar tűnni a fűben.

– Ez volt a tettes – vélik brazil ba­rátaink. Szegény kis Jonathan! Ezek­nek a bestiáknak a harapása nagyon tud fájni. A brazilok túlságosan jól ismerik a hatalmas, öt centiméter hosszú hangyákat. Aztán ránéznek apára:

– Ki kell égetnünk a sebet, külön­ben rettenetes gyulladás lép fel.

Mielőtt Jonathan felocsúdna, hogy mi történik, előveszik az öngyújtót, lefogják kezét-lábát, és kiégetik a sebet. Jonathan szörnyen kiabál. Ez aztán nagyon fáj!

Hamar ránk tör a trópusi éjszaka, ezért az autóban kell aludnunk. Szú­nyogok raja lep meg minket, az ős­erdőből pedig különös hangok hal­latszanak. Meghatározhatatlan féle­lem vesz erőt rajtam. Imádkozunk, hogy az Úr Jézus őrizzen meg min­ket, és segítsen az autót kihúzni az iszapgödörből! Ő már olyan sokszor segített, amikor az őserdőben jár­tunk.

Megpróbálok aludni, de a gondo­latok csak úgy száguldoznak a fe­jemben. Elképzelem, ahogy egy ja­guár zsákmányra vadászva lopózik az őserdő sűrűjében, és eszembe jut­nak a hatalmas fojtókígyók is, ame­lyek lesben állnak az őserdőben.

Korán reggel férfihangokra ébre­dek. Az autó úgy inog, mintha föld­rengés lenne. Gyorsan kiszállok, a férfiak már munkához láttak. Végre! Tizenkét óra múltán a kocsi újra szilárd talajon áll. Egyik barátunk hirtelen felkiált:

– Nézzétek, éjszaka látogatónk volt!

– Ugyan ki látogatott volna meg minket itt az őserdőben? – mondom nevetve.

– Gyere, megmutatom neked.

Néhány lépést teszünk az autó mögé.

– Látod a lábnyomokat? Ez egy ja­guár volt! Biztos meg akarta nézni, hogy jól alszol-e…

Hű, de megijedtem!

– Köszönöm, Úr Jézus, hogy meg­őriztél minket! – imádkozom halkan.

Folytatjuk utunkat. Néhány óra múlva találkozunk egy favágóval, aki megmutatja nekünk, merre ju­tunk haza. Mennyire örülök, amikor épségben megérkezünk a missziói állomásra! És Jonathan is jobban van már. A veszedelmek ellenére szuper utazás volt!

 

A Die Trommel ruft

2000/72. számából –

Deutsche Missionsgemeinschaft


 

 


Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel.: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen