Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 2. szám                                                                                                           2001. Április

 

A misszionáriusok nem magányos harcosok,
hanem küldöttek

Első rész

 

Néhány kórházban már üzembe helyezték az első elektromos „ápolónőket”, melyekre a személyzeti kiadások csökkentése érdekében van szükség. Ezek a robotok ételt és gyógyszert osztanak, önállóan haladnak a folyosókon és a liftekben. 24 órás szolgálatuk alatt egyenletesen teljesítenek. Azonban ami hiányzik ezekből a mikrochip-irányítású lényekből, az éppen az, amire a kórházban fekvő embereknek oly nagy szükségük van: az együttérzés, a vigasz, a segítségre kinyújtott kéz; vagyis az emberség, maga a szív.

 

Jézus emberként jött ebbe a világba; embernek lenni pedig azt is jelenti, hogy valaki éhes és eszik, álmos és alszik, sír és nevet, biztonságban érzi magát, vagy fél, örül, vagy szomorú, él, vagy hal.

Tanítványait is emberekként küldi a világba, akik nem vakokként beszélnek a színekről, hanem olyasmit adnak tovább, amit maguk is átéltek, tapasztaltak, megláttak, amiből ők is élnek.

Nem tökéletes robotokként küldi ma sem a misszionáriusokat, hanem emberként; nem hősökként, mint ahogy azt néhányan szeretnék, hanem sebezhető, korlátozott lehetőségű, és néha bizony az erejük végére érő emberekként.

 

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem küldöttek. Isten nevében mennek, gyülekezetek által támogatva, amelyek kiküldték őket. A misszionárius rászorul erre az elkísérő támogatásra, hogy munkáját folyamatosan és hatékonyan tudja végezni, amint erre a példát az Újszövetségben olvashatjuk:

Pál sem a saját szakállára utazott el az első missziói útjára, hanem a gyülekezet választotta ki és bocsátotta el őt (ApCsel 13,2-3). Kérte a gyülekezeteket, hogy imádkozzanak érte és munkájáért (Ef 6,19 és Kol 4,3), kapott a gyülekezettől anyagi támogatást (Fil 4,15), a gyülekezetek munkatársakat bocsátottak rendelkezésére (ApCsel 16,1-3 és Fil 2,25). Kérte a római gyülekezetek támogatását spanyolországi szolgálatának megkezdéséhez (Róm 15,23-24).

János harmadik leveléből egyértelműen láthatjuk, hogyan támogatták akkoriban a misszionáriusokat.

A missziós társaságok – mint például a Liebenzelli Misszió is – csak meghosszabbított karjai a gyülekezeteknek, tehát nem mentesítik azokat a felelősség alól. Inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy közös szervezésben küldik ki és támogatják a misszionáriusokat.

 

A Liebenzelli Misszió százéves története alatt a támogatásnak egész rendszere alakult ki. Mint ahogy elődeink, mi is folyamatosan gondolkodunk azon, mit kell tennünk misszionáriusainkért, hogy tehermentesítsük, felszereljük, bátorítsuk őket, hogy feladatukat minél tovább végezhessék. Újra és újra felfedezünk e téren fehér foltokat, de lehetőségeket is, hogy ezt a támogató szolgálatot jobban végezhessük.

Ezekről lapunk következő számában olvashatnak.

 

Detlef Krause

missziói igazgató

 

 


Kedves Testvéreim!

 

A misszionáriusok nem magányos harcosok,  hanem küldöttek... 1

Kedves Testvéreim!...................................................................... 2

Más keresztyének, más szokások................................................. 4

Japán imaóra.............................................................................. 6

Istentisztelet Malawiban............................................................... 8

Meglepetések Chuukon.............................................................. 10

A hálaadás ünnepe Mánuszon................................................... 12

Molnár Mária emléktemplom.................................................... 14

Egy malawi lelkész szokatlan életútja........................................ 15

Szudán – a földi pokol................................................................ 18

GYERMEKEKNEK................................................................... 19

Négy év a bad liebenzelli bibliaiskolában................................... 19

 

 

Szeretettel köszöntöm Testvéreimet a húsvét örömével és a feltámadás evan­géliumával!

Az idős Pál apostol írja:

 

„Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét (Fil 3,10).

 

Az ezt megelőző sorokban arról ír, hogy Krisztus megismerésének vannak feltételei, de van következménye is! Jé­zust csak mint Feltámadottat lehet megismerni. A feltámadás ereje mun­kálkodik a hívő ember életében, ez ad erőt az új életre, a missziói munkára, ez az erő késztet a szolgálatra. Boldog ember az, aki szeretné Krisztust és az ő feltámadásának erejét megismerni. Ez a kívánság töltse be szívünket hús­vétkor, de máskor is!

 

Sajnos ebben az évben is többen voltak, akik későn érdeklődtek adócsökkentő igazolás után. Ezeket csak január végéig adhattuk ki, hiszen minket is kötnek a törvények.

Mostanában egyre többen fizetnek adományt egy-egy meghatározott célra, valamint az Alapítvány működésére külön-külön. Ezt be lehet azonban egy csekken is fizetni, csupán jelezni kell, hogy az adomány milyen célokra for­dítandó. Így nem vonnak le kétszer kezelési költséget az OTP-nél. Érvényes ez azokra a Testvérekre is, akik gyak­ran fizetnek be kisebb összegeket; tőlük azt kérjük, hogy inkább gyűjtsék azokat össze, és egyszerre utalják át.

 

Legutóbbi számunk hátoldalán közöltük Csépe Andrea bankszámlaszámát; kérjük, hogy a neki szánt adományo­kat arra fizessék be, és ne Alapítványunknak küldjék, mert annak továbbítása nekünk újabb kiadást jelent.

Kérjük továbbá, hogy akik a Luz család munkáját kívánják támogatni, azok a nevük után csak annyit írjanak, hogy LUZ, s akkor tudjuk a szándékot. Nem tudjuk nyilvántartani azt, hogy valaki például mindig csak erre a célra küldi adományát.

Köszönjük Testvéreinknek a SZJA 1 %-ából kapott 55 418 Ft-ot, amit, mint eddig is, a határon túli magyar test­véreink anyanyelvének megőrzésére fordítottunk. Köszönjük, hogy 2000. elején adóbevallásukban ilyen módon adtak segítséget munkánkhoz.

 

Most, hogy újra rettenetes árvíz pusztított Kárpátalján és hazánkban, felajánljuk, hogy a mi számlaszámunkra is küldhetnek adományokat a károsultak részére. Ezeket személyesen visszük át egy evangélizációs hét alkalmából Kárpátaljára.

A lapba igyekszünk midig csekket is tenni, ezt ne vegyék a Testvérek zaklatásnak, csupán emlékeztető akar lenni, hogy a missziónak vannak anyagi természetű terhei is. A legfontosabb azonban az, hogy imádkozzunk a misszió ügyéért és a misszionáriusokért!

Nagy örömmel vettük egy gyülekezet gyermekeinek félévi perselypénzét, több, mint tízezer forintot, melyet a misszió céljaira ajánlottak fel. Ez olyan adomány, mint a szegény özvegy pénze. Az Úr áldja meg ebben a gyüleke­zetben a gyermekeket, és a köztük végzett munkát!

 

Értesítem az érdeklődőket, hogy a pedagógus konferencia Miskolcon a már közzétett időponttól eltérően, július 9-13 között lesz. A hét vezetője Dr. Pálhegyi Ferenc professzor lesz, összefoglaló címe pedig „Erkölcs és fegyel­mezés a keresztyén nevelésben”. Az érdeklődőknek szívesen küldünk bővebb tájékoztatót is!

 

 

Urunk áldást kérve Testvéreim életére, szeretettel küldöm köszöntésemet:

 

 

 

Asztalos Zoltán

 


Más keresztyének, más szokások

 


Az utóbbi években egyre inkább nyílt arra lehetőségünk, hogy meg­ismerjük más népek, nemzetek éte­leit, ruházatát, zenéjét stb. Minde­zek könnyen elérhetővé váltak szá­munkra, gondoljunk csak a számos kínai étteremre, indiai ruhaboltra, a dél-amerikai zenészekre… Felfe­dezhettük, hogy minden kultúrában van valami „ízletes”, érdekes.

 

Ám a különbözőséggel nem csak ezen a téren találkozunk. A keresz­tyén gyülekezetekben is – a közös Alap ellenére – jelentős különbsé­gek észlelhetők. Amikor különböző földrészeken látogatok meg gyüle­kezeteket, mindig feltűnik valami szokatlan dolog. Indiában például még épp időben vettem észre, hogy le kell vennem a cipőmet, mielőtt az Úr asztala mögé megyek. Pápua Új-Guineában arra kell figyelnem, hogy nehogy elfogadjak egy pohár sört, mert ott egy keresztyénnek nem illik sört innia. Afrikában kü­lönösen merevnek érzem magam, amikor az éneklés közben himbá­lózó és tapsoló gyülekezetben ülök, és hosszan sorolhatnám még az egyes helyi szokásokat. Felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljak ezek­hez a stílusokhoz?

 

Aki külföldi keresztyénekkel be­szélget, hamar észreveszi, hogy ők ugyanúgy kutatják Isten akaratát, válaszokat keresnek a Bibliában, és meg tudják nekünk magyarázni, hogy miért az a helyes keresztyén életstílus, amelyet ők élnek. Nem állíthatjuk tehát sem a saját, sem a más szokásairól, hogy az a tökélete­sen jó. De vajon azt jelenti ez, hogy mindent viszonylagosnak kell érté­kelnünk, át kell vennünk, vagy le­galábbis ki kell próbálnunk?

A Bibliában találtam néhány alapigazságot erről a témáról, ame­lyek segítettek ebben a kérdésben:

 

1. Az Újszövetségben azt látjuk, hogy különböző „megengedett” ke­resztyén szokások vannak, és min­denki maga ad számot önmagáról Istennek (Róma 14,1-12). Micsoda szabadságunk van tehát, hogy Isten megengedi a különbözőségeket! Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a saját meggyőződésemet nem tehe­tem kötelezővé a többiek számára. Inkább arra figyeljek, hogy a lelki­ismeretem tiszta legyen, és Istennel, Istenért éljek.

 

2. Mindez nem azt jelenti, hogy azt tehetek, amit akarok, hiszen em­berek között élek, és felelős vagyok értük Istennek (Róma 14,13-16). Jézus kereszthalálával megszaba­dított például az étkezési tilalmak­tól, a szertartásos cselekedetektől, de ez nem hatalmaz föl arra, hogy kényem-kedvem szerint, önző mó­don éljek. Isten akarata az, hogy az életem valamit visszatükrözzön Belőle, hogy „jelzőtábla” legyek a társadalomban (Máté 5,13-14). Emel­lett legyen fontos nekem a má­sik keresztyén ember, még akkor is, ha neki bizonyos kérdésekben mást diktál a lelkiismerete. Viselkedésem ne bizonytalanítsa el őt hitében.

 

3. Legyek annyira rugalmas mind életstílusomban, mind szokásaim­ban, hogy Isten elérhessen másokat rajtam keresztül (1Kor 9,20-22). Olyan ez, mint az építkezés és az állványok kapcsolata: az állvány csak eszközként szolgál az építke­zés megvalósulásában. Hiba, ha többet foglalkozunk az állványok­kal, mint magával az építkezéssel, vagyis a gyülekezet építésének, az evangélizálásnak a módszereivel, eszközeivel, mint magával a céllal. Az állványokat az építkezés igé­nyeihez kell szabni, és nem for­dítva.

 

4. A Jézusban kapott szabadság­gal jó lelkiismerettel élhetek (Gal 5,1; Kol 2,16-23; 1Tim 4,1-5). Nem mindegy, hogy mások iránti tapin­tatból, tiszteletből, vagy felelősség­ből cselekszem, vagy pedig hamis törvényeskedésből mintegy gúzsba kötöm magamat. Nem szabad, hogy rossz legyen a lelkiismeretem a Jé­zustól kapott szabadságom miatt.

 

A más kultúrákban élő keresztyé­nekkel való találkozások, az együtt töltött istentiszteletek, imádságok és a közös munka számomra mindig gazdagító élményt jelentettek. Cso­dálatos, hogy Isten hogyan formálja és használja őket, noha a stílusuk és a szokásaik teljesen eltérőek. Szíve­sen tisztelem őket és tanulok tőlük, de nem kell utánoznom őket. Meg­győződésem, hogy jó értelemben vett nyitottsággal sokat tanulhatunk egymástól úgy, hogy mindez Isten dicsőségére válik.

Erről írnak a misszionáriusok a következő néhány cikkben.

 

Szövegdoboz:

 


Detlef Krause

missziói igazgató

 


 

 


Japán imaóra

 


Szövegdoboz: Takeuchi lelkész és feleségeTokió centrumában van az a kis gyülekezet, amelybe nyelviskolai tanulmányaink alatt jártunk. Vasár­naponként ötvenen gyűltek össze itt istentiszteletre, és a lelkész, Takeuchi úr szeretetteljesen fogadott be minket maguk közé. Már egy ideje minden istentiszteleten részt vettünk, de szerettem volna egyszer a szerda esti imaórájukra is el­menni. A fővároson belül egy­órás vonatút állt előttem, két átszállással, hogy eljussak hoz­zájuk. Tokióban késő délután óriási a tömeg, így nemhogy ülő-, de még állóhelyet is ne­hezen kaptam. A vonaton pré­selődve elkezdtem gondolkozni, vajon milyen lesz ez az imaóra. „Talán néhány idős ember jön el, akiket nem fogok megérteni kez­detleges japántudásommal? Remél­hetőleg nem kell megszólalnom! Át kellene gondolnom egy-két imaté­mát japánul!”

A kétszintes gyülekezeti házban négy évvel ezelőttig az emeleten a lelkész lakott, de mivel a gyülekezet gyorsan nőtt, minden teremre szük­ségük lett, s a lelkésznek el kellett költöznie.

Az imaórát este fél hétre hirdették meg. Öt perccel kezdés előtt érkez­tem meg, de a lelkészen és rajtam kívül alig volt ott valaki. Pontban fél hétkor hatan voltunk: a lelkész pólóban, mellette egy fiatalember öltönyben és nyakkendőben, egy idősebb férfi, a lelkész anyósa, va­lamint a felesége, aki a zongoránál ült és két fiatal hölgy, akik nem le­hettek többek 25 évesnél. Az első énekeket ez a kis csapat oly lelke­sen és zengően énekelte, mintha százfős templomi kórus lett volna. Közben újra és újra nyílt az ajtó, és az áhítat megkezdéséig 14-en gyűltünk össze, az átlagéletkor pe­dig 35 év volt. (A lelkészen és raj­tam kívül minden férfi öltönyben és nyakkendőben jelent meg!)

A „bizonyságtételnél” – mint ahogy Japánban szinte mindenütt – az első körben mindenki elmondott egy-egy dolgot, ami az elmúlt héten igeolvasás közben fontossá vált számára, a második körben pedig néhány imatémát, amiért kéri, hogy a közösség imádkozzon. Mikor rám került a sor, nagyon össze kellett szednem minden japántudásomat. Imádság alatt azonban észrevettem, hogy a többiek nem igazán értették meg, amit mondani akartam.

Itt hallottam, hogy egy 45 körüli férfi, aki néhány hónappal ezelőtt tért meg, otthonában házi bibliakört szeretne indítani, hogy felesége is hallhasson a Bibliáról. Ez mély be­nyomást tett rám.

Az imatémák említése közben sok-sok név hangzott el, melyeket mindenki felírt, sőt, néhányan a ha­táridőnaplójukba is feljegyezték azokat!

A végén kisebb csoportokban kö­nyörögtek gyógyulásokért, szaba­dulásokért és megújulásért.

Mindez 22 óráig tartott, vagyis két és fél órán át, ezután kezdtünk el enni. A lelkész felesége minden szerda estére főzött, mert a legtöbb férfi egyenesen a munkahelyéről jött ide. Evés közben beszélgettek, vagy egyszerűen a „gyülekezeti hűtőszekrényből” szolgálták ki ma­gukat, a lelkész pedig négyszem­közti beszélgetéseket folytatott né­melyekkel. A hangulat olyan volt, mint egy csendeshéten.

Egy nagy tál rizs és egy erőleves mellett megtudtam, hogy több férfi­nek szerda esténként előbb el kell kéredzkednie a főnökétől, hogy idejöhessen. Nem szabad ugyanis Japánban az alkalmazottnak hama­rabb hazamennie, mint főnökének. A főnök aztán vagy megengedte a „különleges szabadságot”, vagy rá­rivallt: mit képzel, akkor egyáltalán mit tesz a cégért, ha már vasárnap sem jön munkába.

Azt is megtudtam, hogy némelyek konkrét feladatot kértek a lelkésztől, hogy azt mondhassák a főnökük­nek: „Ma este ezt meg ezt kell csinál­nom.” Így könnyebben meg­kapták az engedélyt. Számomra ez elkép­zelhetetlenül hangzott! Több­ször át­futott bennem a gondolat: „Ké­pes lennék én erre, hogy min­den szer­dán elkéredzkedjek a fő­nökömtől, hogy imaórára mehes­sek? Aztán pedig két és fél órán át korgó gyo­morral imádkozzam, hogy Isten elé vigyem a gyülekezet ügyeit?”

Aznap nem sokkal éjfél előtt ér­tem haza, és aggódva gondoltam a másnap reggeli nyelviskolára. Ezek a keresztyének azonban olyan hatást gyakoroltak rám, hogy ettől kezdve rendszeres résztvevője lettem a szerda esti imaórának.


 

 


Gerd Strauß

feleségével, Heikével és két gyermekükkel 1996 óta élnek Japánban, a nyelvtanulás befejezése óta gyülekezeti munkát végeznek.

 


Istentisztelet Malawiban

 


Vasárnap reggel van, nem sokkal tíz óra előtt. A bibliaiskola hallgatói készen állnak az indulásra, várják a teherautót, amely elviszi őket az is­tentiszteletre. Nagy benyomást tesz a falubeliekre a negyvenfős éneklő csoport, mikor a teherautó átviszi őket a fa­lun. A templom­hoz megérkezve néhányan bemen­nek, és énekelnek, néhányan azon­ban kint megvár­ják, míg a gyülekezet „vénei” bevo­nulnak. Ezek egy szomszédos kis épületben még az istentisztelet rendjét tárgyalják: ki válasszon énekeket, ki imádkozzon, ki mu­tassa be az esetleges vendégeket; ja, és ki prédikáljon ma? Mindezt megbeszélik és felírják, majd meg­fogják egymás kezét és imádkoznak az istentiszteletért. Ezután megszó­lal a harang, azaz egy fára fel­akasztott ekevas és egy biciklipedál. Erre a „zajra” aztán megérkezik mindenki!

Miután a „vének” elöl elfoglalták a helyüket, a titkár felolvassa az is­tentiszteleti rendet. Az előénekes nem csak a hangot adja meg, hanem a szöveget is, így azok is bátran énekelhetnek, akik nem tudnak ol­vasni. A vendégek köszöntése ma különösen is sokáig tart, mivel a bibliaiskola összes új hallgatója bemutatkozik. A gyülekezet csodál­kozik, hogy az ország milyen eldu­gott részeiből is jöttek, és hogy né­melyiküknek az útiköltsége több, mint egyhavi átlagkereset.

Az istentisztelet most a legvidá­mabb részéhez ért: a kórusénekhez. Ekkor mindenki feláll, és mivel a templomban nincsenek padok, ha­nem fűszőnyegeken a földön ülnek, van elég szabad hely mozogni, tap­solni, táncolni. Kell is ez a kis moz­gás, hiszen már egy órája ülnek, és így felfrissülve könnyebb is lesz az igehirdetésre figyelni, melyet ma én tartok. Gondoltam, hogy ha van ott misszionárius, akkor azt kérik meg az igehirdetésre, ezért készültem. A prédikáció utáni ének alatt előrejön­nek a betegek és a csüggedtek, és értük külön imádkozunk. A kijárat­nál még kezet fogok mindenkivel, aztán hazaindulunk a bibliaiskolába a teherautóval. Indulás előtt meg­pillantom Bambo Batát, aki egy fa alatt ül, odaszaladok hát hozzá, hogy üdvözöljem. Ő a leghűsége­sebb tagunk, mindig hátul ül a bejá­rat mellett. Ha csak emberileg néz­nénk őt, nem sok mindenre tudnánk használni. Arca ijesztően eltorzult a leprától, amiből időközben meggyógyult, kezeiről az összes ujj hiányzik, a lábfejei­ről hiányzó nagyujja pedig megnehezíti a járást. Ráte­kintve mindig eszembe jut, hogy „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, az Úr pedig azt, ami a szívben van”.

Ez egy átlagos malawi is­tentisztelet képe.

Más keresztyének, más szo­kások? Igen, a szokások biz­tosan különböznek a világ többi részén tapasztalhatóktól. De mit számít az, hiszen itt is csak Jézus Krisztust dicsőítjük teljes szí­vünkből!

 

Szövegdoboz:

 


Michael Volz

feleségével, Corneliával és négy gyermekükkel 1996 óta élnek Malawiban, ahol a Chisomo-Centrum nevű bibliaiskolában tanítanak és azt vezetik.

 


 

Meglepetések Chuukon

 


Sokkal hosszabb

Mikor a nyelvtanárom édesapja hirtelen elhunyt, és a szomszéd fa­luban a temetésére készültek, a lel­kész megkért, hogy egy fiatalokból álló csoportot kísérjek el oda. Este hatkor indultunk, és fél hétre már oda is értünk; kicsit várnunk kellett, míg egy másik csoport kijön a ha­lottasházból, majd bemehettünk. Mindenki elment a nyitott koporsó előtt, melyet a terem közepén állí­tottak fel, és egy dollárt tett a mel­lette lévő kosárkába, hogy részt vállaljon a temetés költségeiből. Ezután leültünk a földre, valaki imádkozott, és sokat énekeltünk. Rövid áhítat következett, s végül egy záróimádság. Vártam, hogy most felálljunk és menjünk, de mindenki ülve maradt, és még sokat énekeltünk. A koporsónál való bú­csúzás fontosabb számukra, mint maga a temetés. Sajnos, én ezt nem tudtam előre, nem terveztem ilyen hosszú látogatást, így a lelkész fél tízkor hazavitt. A fiatalok egész éj­jel ott maradtak és énekeltek, ezzel vigasztalják egymást a bennszülött keresztyének.

Sokkal rövidebb

Egy másik meglepetés egy eskü­vőn ért. A kéthetes, házasságra való felkészítő tanfolyam után eljött az esküvő napja. Szombat reggel összegyűlt a gyülekezet a templom­ban. A szertartás után minden test­vér hivatalos volt az ünnepi ebédre. Az asztalokon már ott álltak az alu­fóliával letakart tálak. Leültünk, elmondtuk az asztali imádságot. Azt hittem, hogy most mindenki nyugodtan fog lakmározni a finomságokból, de szinte sen­ki sem bontotta meg az alufó­liát: legtöbben csak egy gyü­mölcs­kok­télt it­tak, és a táljuk­kal ha­za­men­tek. Ott­hon a csa­ládjukkal ették meg az ételt. Véleményem szerint nagyon rövid volt az esküvő. Csak később tudtam meg, hogy a közös ételké­szítésen van a hangsúly, nem pedig a közös evésen…

 

A diakónusok

Chuukon a diakónusok fontos szerepet töltenek be e gyülekezet­ben. Csoportonként váltják egymást például a templom takarításánál, gondoskodnak a virágdíszítésről és táplálékról is ünnepekkor. Minden reggel hatkor meghúzzák a harangot a reggeli áhítatra. Az első harangszó azt jelzi, hogy tessék felkelni, arcot mosni, felfrissülni. A második azt, hogy lelkész elindult a templom felé, a harmadik pedig azt, hogy kezdődik az áhítat. Mindenki a föl­dön ül, a férfiak egy kicsit távolabb a nőktől. A reggeli áhítat a chuuki keresztyéneknek a reggeli csendes­ségük: közösen énekelnek és imád­koznak. Sokaknak nincs Bibliájuk, vagy nem is tudnak olvasni, itt va­laki felolvassa az Igét, így mindenki hallhatja. A lelkész rövid magyará­zatot fűz hozzá, és fél óra elteltével már megy is mindenki haza zuha­nyozni, reggelizni és a napi mun­káját végezni.


 

 


Hartmut és Urte Scherer

 

1997 óta szolgálnak Mikronéziában

 


 

A hálaadás ünnepe Mánuszon

 


Mikor három évvel ezelőtt először vettünk részt egy istentiszteleten Mánuszon, meglepődve ta­pasztaltuk, hogy az nagyon hasonlít az Európában meg­szokott istentiszteletekre. Az első misszionáriusok például egyszerűen lefordí­tották az ismert evangéliumi énekek szövegét pidginre, így számos énekük dallama ismerősen cseng az európai fülnek. Mivel a hagyomá­nyos mánuszi zene főleg ritmusos dobpergésből és táncokból áll, nem használ­hattak fel helyi dallamokat. A mánusziaknak ezek az eu­rópai dallamok annyira tet­szettek, hogy nagyon hamar megta­nulták őket, és ma már elképzelhe­tetlenek lennének az istentiszteletek nélkülük. Nagy élmény volt, hogy már első alkalommal velük énekel­hettünk. De azt is hamar észrevet­tük, hogy nem másolnak le mindent egyszerűen a nyugatiakról. Például sokkal több türelmük van ülni és fi­gyelni, mint nekünk, noha a kétórás, vagy annál is hosszabb istentiszte­letek nem ritkák. S eközben még csak nem is kényelmes székeken ülnek, hanem támla nélküli keskeny fapadokon, ami nekünk eleinte bi­zony nagyon kényelmetlen volt. (Az elmúlt években azonban sokat „gyakoroltunk”, és megszoktuk ezeket.)

Jó példa arra, hogy mennyire más szokásaik vannak a mánusziaknak, a hálaadás ünnepe. Ezt a fontos egyházi ünnepet leginkább a nálunk szokásos „új kenyér” ünnephez ha­sonlíthatnánk. Minden gyülekezet meghatározza, hogy mikor fogja ezt ünnepelni, és meghív erre más gyülekezeteket is. Ugyanis Mánuszon nincsenek évszakok, mint nálunk, egész évben lehet vetni és aratni. És ezen az ünnepen nem csak a learatott gabonáért ad­nak hálát, hanem minden egyébért is, amit kaptak Istentől: az egészsé­gért, a gyermekáldásért, a szükséges anyagiakért, és főleg Jézus Krisztus szeretetéért és megbocsátásáért.

Mivel a mánusziak már fiatalon megtanulják, hogy az ember a há­láját ne csak szavakkal fejezze ki, hanem cselekedetekkel is, fontos eleme a programnak a hálaáldozat. Hosszú idővel a hálaadás ünnepe előtt minden gyülekezeti csoport át­gondolja, hogyan tudna meglehető­sen nagy hálaáldozatot adni. A va­sárnapi iskolai csoport például já­tékvásárt rendez, videóvetítéssel egybekötve, hogy pénzt gyűjtsön. A gyülekezet néha meg is határoz egy összeget, amelynek össze kellene gyűlnie az ünnepen. Az adományo­kat nem egyszerű perselybe dobják ilyenkor, hanem ötletes, változatos módon adják oda a gyülekezet ve­zetőinek.

Hogy pontosan hogyan zajlik egy ilyen nap, azt a néhány héttel eze­lőtti, Pitilu szigetén magtartott ün­nepség alapján mutatjuk be.

Már kora reggel megérkeznek az első vendégek csónakkal a szom­szédos szigetekről. Egy negyvenfős gyermekcsoport már előző nap el­jött, hogy tudják még gyakorolni színdarabjukat. A különböző cso­portok igazán kitettek magukért, némelyek egyforma öltözetben is jöttek. A félórás kezdőimádság alatt teljesen megtelik a templom, sőt még az előtte lévő terület is. Ezután éneklés, imádság következik, vala­mint zenei szolgálat. Az igehirdetés témája: „Megköszönni és adni”. A program második felében minden csoport átadhatja hálaáldozatát. Az asszonykör, a gyermekkör, a gyüle­kezetvezetők és a vendégek egymás után előrejönnek, és ráteszik áldo­zatukat az erre a célra odakészített asztalra. Érdekesen csomagolják ezeket az adományokat: kivájt gyümölcsbe, szárított halba, vagy hasonlókba teszik. Majdnem mindig zenei kíséret is van, éppen annak a csoportnak a részéről, amelyik az adományt kiviszi. Ilyenkor arról énekelnek, mimindenért lehetünk hálásak; néha külön erre az alka­lomra írnak éneket. Természetesen eltart egy ideig, míg mindenki át­adja az adományát, így nem botrán­kozik meg senki azon, ha közben néhányan kimennek, bejönnek, az édesanyák a gyermekekkel kimen­nek a templom előtti területre ját­szani stb.

Körülbelül négy óra elteltével ér véget a hivatalos program, és kihir­detik az összegyűlt adományok összegét. 2000-4000 Kina nem rit­kaság ilyenkor (kb. 200-400 ezer Ft), ami a kis gyülekezeteknek nem csekély összeg.

Az alkalom közös ünnepi étkezés­sel zárul, melyet a helyi gyülekezet készít elő. A hosszú ideig tartó ülés és figyelés után ez különösen is jó­lesik. Majd hálásan hazaindul min­denki, ki gyalog, ki csónakkal.

A hálaadás ünnepe a kis gyüleke­zeteknek nagy anyagi segítséget je­lent, és egyúttal erősíti a gyüleke­zetek egymással való kapcsolatát és összetartozását.


 

 


Holger és Silvia Totzek

1997 óta élnek két lányukkal Mánuszon (Pápua Új-Guinea) mint bibliaiskolai tanárok

 

 


 

 

Molnár Mária emléktemplom

 


Pápua Új-Guineában nem csak egy iskola őrzi nevében Molnár Má­ria magyar misszionáriusnő emlé­két, hanem most már egy gyüleke­zet, és nemsokára egy templom is. Pitilu szigetén és a környékbeli ki­csiny szigeteken élő keresztyének, akik magukat a misszionáriusnő lelki utódainak vallják, megalakí­tották a „Molnár Mária emlékgyü­lekezet” nevű közösséget. A gyüle­kezet nevében szerepel még a DIPIHAKO fantázianév is, amelyet a kis szigetek neveinek kezdőbetű­jéből raktak össze.

Elmúlt nyáron járt hazánkban en­nek a gyülekezetnek a lelki mozga­tója, világi vezetője: Lomon Ti­mó­te­us, akit – édesanyja halála után – kicsi gyermekként Molnár Mária magához vett és nevelt. Timóteus, Lomon József fia alig öt­éves volt, mikor másodszor is árva­ságra jutott, mivel a japánok elhur­colták és megölték a misszionárius­nőt.

Szövegdoboz: emléktemplom” tervrajzaEurópában járva azért vágyott meglátogatni hazánkat, hogy lát­hassa lelki édesanyja hazáját, de sajnos, csak három napra kapott ví­zumot. Első nap a Budapest-Kálvin téri templomot néztük meg, ahol könnyes szemmel, imádkozva adott hálát Molnár Mária kibocsátásának helyén azokért a lelki javakért, amelyeket Rajta keresztül kapott a pápua nép.

Szövegdoboz: Az épülő „Molnár Mária Már akkor említette beszélgeté­sünkben, hogy nagy tervekkel fog­lalkoznak Pitilu szigetén: szeretné­nek egy emléktemplomot építeni, Isten iránti hálaadásként. A leendő „Molnár Mária emléktemplom” tervrajzát és az alapkőletételi ün­nepségen készült fényképet később el is küldte. Ha együtt lesz a szük­séges pénz, ebben az évben fel is épül az új templom azon a helyen, ahol valamikor Molnár Mária la­kott.

Meghatottan és szeretettel gon­dolunk ennek a kicsi gyülekezetnek nagy vállalkozására. Amióta ezt a hírt hallottuk, sokat törjük a fejün­ket, milyen hasznos ajándékot tud­nánk küldeni nekik a templomhoz; jó lenne tanúságot tenni arról, hogy mi sem felejtettük el áldott életű mártírunkat.

Amikor Molnár Mária halálának ötvenedik évfordulójára emlékez­tünk, egy harangot küldtünk a Liebenzelli Misszió útján a pápua testvéreknek. Akkor még nem volt ilyen eleven lelki élet Pitilu szige­tén, így a harang egy ébredési terü­letre került. Gondoltunk arra is, hogy talán egy úrvacsorai készletet kellene küldeni, de kiderült, hogy az úrvacsorai gyakorlatuk miatt ez nem lenne praktikus. Terítő is szóba ke­rült, de a párás levegőn hamar tönk­re­menne a szövet.

Gon­dolataink újra visszatérnek a harangra, mert ez il­lene leginkább a templomhoz. Elké­szíttetése még nem is olyan drága, hiszen egy 40-50 kg-os harangról lenne csak szó. Szállítása viszont igen körülmé­nyes, hiszen a földgo­lyó túlsó ol­dalára kell vinni. Ha ol­csó és prak­tikus szállítási mód adódna, vagy egy olyan cég, amely ezt elvállalná, könnyebb lenne a helyzet. Szere­tettel kérjük a Testvé­reket, hogy se­gítsenek! Elsősorban imádságaik­kal, hogy épüljön fel az emlék­templom Pitilu szigetén. To­vábbá kérjük, hogy adjanak ötletet az ajándékhoz! Ha úgy mutatná so­kaknak Urunk, hogy a harangküldés az Ő akarata, biztosan nagy örömet szerez­hetnénk vele pá­pua test­véreinknek.

Egész magyar hívő népünk meg­hatódva látja pápua testvéreink sze­retetét, lelkesedését, amellyel Mol­nár Mária misszionáriusnőre emlé­keznek, s hálás szívvel őrzik és ápolják emlékét.

Lomon Timóteus sok szeretettel köszönti a magyar testvéreket!

 

Asztalos Zoltán

 


 

Egy malawi lelkész szokatlan életútja

Silence Douglas

 


„Most pedig úgy teszünk missziói utat, ahogy Jézus és tanítványai tették. Pénz és élelem nélkül menj el egy hétre missziói útra a Mangochi körzetbe! (Ez a körzet a Malawi-tó mellett fekszik, s a la­kosság 90 %-a muzulmán.) Ott szállj meg, ahol befogadnak, hir­desd az evangéliumot, és bízz az Úrban, hogy gondoskodik rólad.” Ezzel indította útnak a nigériai misszionárius Silence Douglast, aki elindult, bízva abban, hogy Isten ma is ugyanúgy segít, és késszé tesz embereket arra, hogy befogadják az Ő követeit, mint akkor tette, amikor a tizenkét tanítvány ment missziói útra.

Egy hét múlva hazatért, jóltartva, korgó gyomor nélkül. Elmondta, hol és mennyi ideig tartózkodott, s hogy kiknek prédikált. Később a misszionárius maga is elutazott erre a vidékre, és megbizonyosodott róla, hogy Silence valóban járt itt vándorprédikátorként.

Silence 1964-ben született, de mint a legtöbb közép- és idősebb korú malawi, a hónapot és a napot nem tudja megmondani, mert akkor senki sem számolta a faluban az időt. Szülei a lakosság keresztyén részéhez tartoztak, ám inkább ha­gyományból, mint élő hitből.

Mikor Silence 17 éves lett, fiatal baptista hívőkkel találkozott, akik beszéltek neki Jézusról. Észrevette, hogy a keresztyénség több, mint a vasárnapi rituálé, amit addig a templomban látott, és elha­tározta, hogy fenntartja a kapcsola­tot ezek­kel a fiata­lok­kal, és egyre inkább megér­tet­te őket. Rend­szere­sen láto­gat­ta őt az E­van­ge­li­cal Bap­tist Church of Ma­la­wi (Malawi E­van­géliumi Bap­tis­ta Egyház: EBCM) lelké­sze, akivel a Biblia alapiga­zsá­gairól beszél­getett. Nem tud ugyan egy konkrét napot meg­nevezni, amikor megtért, de ez idő alatt döntő válto­zás szüle­tett az éle­tében.

Szövegdoboz: A Douglas Szövegdoboz: családAz EBCM felkérte a külön­böző egyházke­rületeket, küld­jenek fiata­lokat a bibliaiskolába, hogy legyen a jövőben elég képzett lelkész. A Mwalasi ke­rület Silence-t javasolta, noha akkor már nős volt és egy gyermek édes­apja. 1992-ben kezdte meg ta­nul­mányait a Likubula Bib­liaisko­lában. 1997-ben, mikor vég­zett, ott­honi gyülekezete lelkésszé avatta; ez a lelkészi állás – mint minden EBCM-gyülekezetbeli lel­készállás – fizetetlen volt. Douglast nem elé­gítette ki a gyülekezet gon­dozása, késztetést érzett arra, hogy azokhoz is elvigye az evangéliumot, akik azt még azelőtt nem hallották. Azonnal jelentkezett, mikor egy ni­gériai misszionárius segítséget kért a Mangochi-körzetben élő muzul­má­nok evangélizálásához. Ezért a munkáért sem kapott fizetést. A misszionárius a Nigériából érkező adományokból élt, melyek nem túl rendszeresen érkeztek. Ha kapott valamit, azt azonnal megosztotta munkatársaival, ennek ellenére Douglasnak általában otthonról kellett magával vinnie élelmet. Ez idő alatt történt az elején leírt missziói út is. Douglas már fél éve dolgozott ezzel a misszionáriussal, mikor az EBCM egy tanári állást hirdetett meg a Chisomo-Centrum­ban. Jó tanulmányi eredményei és lelkes missziói munkája alapján őt ítélték alkalmasnak erre a feladatra.

 


 

1998 óta teológiai tanár a Bibliaiskolában. A következő interjúban, melyet Paul Kränzler készített vele, megláthatjuk, mely értékek játszanak nagy szerepet az ő és felesége életében.

 


Bibliaiskolai tanulmányaid alatt mi volt számodra maradandó él­mény?

Két dolgot említenék; az első mindjárt az elején történt. Kiderült, hogy diáktársaim mind vagy érett­ségizettek, vagy már tapasztalt lel­készek voltak, míg nekem csak tíz osztályom volt. Aggódtam, hogy a tanulásban a sor végén fogok kul­logni közöttük, amit meg is osztot­tam egyik tanárommal. Ő azt java­solta, hogy vigyem ezt az aggodal­mamat imádságban Isten elé. És csoda történt: tudtam lépést tartani a „nagyokkal”, sőt, a végén az egyik legjobb bizonyítványt vehettem át.

A második pedig az, hogy egyszer annyira beteg lettem, hogy az isko­lavezetés üzent a gyülekezetemnek, jöjjenek értem, és vigyenek haza. De nem jött senki. Egyre rosszabbul lettem, s végül egy misszionárius hazavitt. Az út elején együtt imád­koztunk, s mire hazaértünk, újra tudtam járni, s estére teljesen egés­zséges lettem. Isten csodát tett!

 

Hogy tetszik a Chisomo-Cent­rum?

Nagyon sokat tanulok azáltal, hogy tanítok. Sok minden, amit a bibliaiskolában tanultam, most elő­jön, és értelmet nyer. Hálás vagyok a lehetőségért, hogy taníthatok, mert az ittenieknek szükségük van arra, hogy tanuljanak. Nem elég, ha mindig csak igehirdetéseket halla­nak.

 

Mi okoz nehézséget neked itt, a Bibliaiskolában?

A diákok évenkénti cserélődése nehéz számomra. A velük való kap­csolatteremtéshez idő kell; és ha aztán ez kialakult, már majdnem vége a tanévnek, és jönnek az újak. A munkatársakkal sem mindig könnyű együtt élni, mert nagyon különbözőek vagyunk.

 

Melyek a malawi gyülekezetek legnagyobb problémái?

Túl sok a hitetlen a gyülekezetek­ben. A templombajárást és a ke­resztyénséget nem igazán tudják megkülönböztetni. Számos malawi gyülekezetről gyülekezetre jár, ab­ban a reményben, hogy pénzt, ruhát, vagy más segítséget kap. Sok he­lyen hiányzik a tiszta tanítás is.

 

Mik a terveid?

Továbbra is tanítani, távolabbi te­rületeken is. Anyagi igényeim nin­csenek, Isten gondoskodik rólam. Legfeljebb egy kis boltnak örülnék, de ez nem egyeztethető össze a szolgálattal, mert akkor túlzottan le van kötve az ember, nem tud annyit utazni. (Gondolkodás után:) Bicik­livel csak korlátozottan lehet utazni, így ha az Úr valami jobbat akarna adni nekem, nem ellenkeznék…

 

Paul Kränzler ezután a lelkész feleségéhez is intézett néhány kér­dést:

 

Miből éltek, míg férje bibliais­kolába járt?

Már akkor keresztyén voltam, és tudtam, hogy a férjemet az Úr el­hívta. Bíztunk abban, hogy hitünk megtart minket. Kis gazdaságunk­ból éltünk, s ha gyermekünk beteg lett, és kórházba kellett vinni, akkor eladtam egy tyúkot.

 

Hogyan jutott hitre?

Muzulmán családba születtem, és mivel az iszlámban minden arabul hangzik el, semmit sem értettem a tanításaikból. Tizenhat évesen, mi­kor már ellentmondhattam szüleim­nek, elkezdtem a keresztyén temp­lomba járni, itt jutottam hitre.

 

Milyen az asszonyok helyzete Malawiban?

Az asszonyoknak sok problémá­juk van. Nagyon kevesen jártak kö­zülük iskolába, és semmit sem érte­nek a modern életből. Csak nemré­gen törölte el a kormány a tandíjat az általános iskolákban, így most már több lány járhat iskolába, talán az ő jövőjük könnyebb lesz.

Az asszonyokat nagyon korlá­tozza a szülőkhöz való szoros köte­lék. A hagyomány szerint mindent meg kell tenniük, amit a szüleik mondanak, még okkult praktikákat is. Az iskolázatlanság miatt a leg­többen szegények is, csak a mező­gazdaságban tudnak dolgozni, abból viszont alig lehet megélni. Munka­lehetőség asszonyok számára gya­korlatilag nincs.

 

A legtöbb gyermek nyakában amulett lóg. Hogy volt ez Önök­nél, mikor első gyermekük szüle­tett?

Mint ahogy már mondtam, szü­leim muzulmánok. Ők azt akarták, hogy mi is amulettel védjük gyer­mekünket, ám férjemmel meg­egyeztünk abban, hogy nem adunk rá ilyet. Sok kioktatást, fenyegetést kellett meghallgatnunk, de kitartot­tunk, és az Úr megőrizte gyerme­künket, nem halt meg, mint aho­gyan azt mindenki jósolta.

 

Miben különbözik a keresztyén szülők gyermeknevelése?

A keresztyéneknek van céljuk, ami irányelvet adjon a nevelésben. Például látják a gyermekek, ahogy a szülők imádkoznak, és ők is hason­lóan fognak tenni.

 

Mit írjunk végül még az olva­sóknak?

Azt, hogy itt, Malawiban még több misszionáriusra volna szüksé­günk, hogy új szolgálatokat is kezd­hessünk, például a muzulmánok kö­zött!

 


 


Paul Kränzler

feleségével, Dorothéval és két gyermekével 1998 óta szolgál Nyugat-Afrikában; először Libériában, később Guineában, jelenleg Malawiban.

 


 

Szudán – a földi pokol

 


Ø    28 millió lakos

Ø    70% iszlám (államvallás)

Ø    19% keresztyén

Ø    10% természeti vallások (animizmus)

Ø    1% ateista, vagy egyéb vallású

 

Imádkozzunk…

·  a keresztyének biztonságáért a polgárháborúban és az üldöztetés­ben

·  lelki és anyagi segítségért a kül­földi keresztyének részéről

·  az elnyomás ellenére nő Krisztus gyülekezete az országban, de ke­vés a vezető és az irodalom

·  az evangélium terjedéséért az or­szág északi részén is.

 

Dél-Szudán joggal nevezhető földi pokolnak. Kartumban, a fővá­rosban, a radikális iszlám kormány „szent háború”-t folytat az ország déli részén élő keresztyének és ani­misták erőszakos iszlámosítása ér­dekében. Délen pedig ellenállási mozgalom alakult ki, amely határo­zottan és keményen ellen próbál állni ennek. 1983 óta a véres össze­csapásokban becslések szerint le­galább kétmillióan vesztették életü­ket. Rendszeresen olvashatók az új­ságokban az észak-szudáni arabok borzalmas tettei: a tömeges ke­reszt­re­feszítések, elhurcolások, iskolák, kórházak, falvak lerombo­lása és nyájak leölése. Délen ezrek éhez­nek. 2000 nyarán egy kor­mánybi­zottság 155 afrikai asszonyt és gyermeket hajtott egy bányavi­dékre, ahova csak 22-en érkeztek meg.

1983 óta Szudán fundamentalista állam. Az országban a sária, az isz­lám törvény van érvényben, mely az élet minden területét a Korán taní­tása szerint szabályozza. A sária alapján az iszákosokat meg kell os­torozni, a tolvajoknak le kell vágni a kezét, a házasságtörőket és a hit­szegőket pedig meg kell kövezni. A keresztyéneket megverik, kigú­nyol­ják és megfenyegetik, ha nem tér­nek át az iszlámra. A keresztyén csa­ládok gyermekeit pedig arra kényszerítik, hogy járjanak Korán-iskolákba.

A békemegállapodások mindkét oldalon meghiúsulnak. A déli láza­dók ragaszkodnak a függetlenség­hez, ám mivel a szántóföldek és a nyersanyagok mind délen találha­tók, Észak kemény marad. Mióta Szudán az Öböl-háborúban Irakot támogatta, nemzetközileg teljesen elszigetelődött, baráti országnak mára már kizárólag Líbiát és Iránt nevezheti. Még a nemzetközi se­gélyszervezeteket is kiutasították az országból, vagy azok maguk men­tek el, miután dolgozóikat megfe­nyegették vagy megölték.

 

Jürgen Th. Müller

 


 

GYERMEKEKNEK

Melissa, Morzsa, Melody, Kevin, Nadim és Shady

Ugye, milyen furcsa nevek? Vajon kik ők? Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok!

 


Engem Melissának (ejtsd: Melissza) hívnak, tizenkét éves lány vagyok. Egy Beit Jala nevű város­ban lakom, egészen közel Betle­hemhez. Ugye, tudjátok, Betlehem Izráelben van, ahol Jézus született. Hetedikes vagyok, és nagyon élve­zem az iskolát, kedvenc tantárgyam az arab és a sport. Arabul egészen másképpen írnak, mint németül (vagy magyarul), ugyanis jobbról balra, ráadásul ezek a betűk is egé­szen mások. Házunk egy mecset (iszlám templom) mellett áll, ahon­nét a müezzin (iszlám pap) naponta ötször hangos szóval imára hív fel. Nekem itt sok barátom van, az egyik legjobb barátom egy kiscica, a neve Morzsa. Nagyszerűen tudok vele játszani; szívesen szundikál, de néha igen eleven, még a fenyőfán­kat is felborította. Néhány hónappal ezelőtt egy kutya jött hozzánk. Mi­vel nem találták meg a gazdáját, megtarthattuk, és a Kevin nevet adtuk neki. Ez egy nagy szibériai husky, neki a mi országunk túlságo­san meleg. A macskánkkal jól összeszoktak.

Az utóbbi hetekben gyakran fél­tünk, mert egészen közel hozzánk harcok dúlnak. Egyszer, amikor ép­pen meg akartam látogatni a barát­nőmet, lövéseket hallottam. Édes­anyám gyorsan visszahívott a házba. A lövöldözések négy órán át tartottak. Városunkra, Beit Jalara több mint ötven rakétát lőttek, és sok házat eltaláltak. A legtöbb ra­kéta 200–400 méterre a házunktól csapódott be. Minden becsapódás­nál megremegtek az ablakok. Heli­kopterekről is lőttek. Nagyon fél­tünk.

 

Engem Melodynak hívnak, tíz éves lány vagyok és ötödikbe járok. Legszívesebben testvéreimmel és a macskánkkal, Morzsával játszom. Nyáron itt nagyon nagy a meleg. A tél nem olyan hideg, mint nálatok. Néha azonban egy-két napig hava­zik. Ilyenkor senki sem megy mun­kába vagy iskolába. Szüleim misszionáriusok, a városunkban pe­dig van egy gyülekezeti közpon­tunk, amelynek „Beit Al Liqa” (a találkozás háza) a neve. Itt sok programot tartanak gyerekeknek és felnőtteknek, nyáron pedig gyer­mektábort szerveznek. Ebben az évben több mint nyolcvanan vet­tünk részt ezen. A csütörtök délu­táni gyermekórákra általában több mint száz gyermek jár; ilyenkor „Beit Al Liqa” zsúfolásig megtelik, alig lehet mozogni. Ezért szeretnénk egy új és nagyobb házat építeni. Imádkozunk, hogy Isten ajándé­kozza nekünk a szükséges pénzt. Mindenekelőtt azonban békéért imádkozunk Betlehemben.

 

Nadim vagyok, kilenc éves fiú. Az iskolában angolt, arabot és sportot tanulok, meg számolni és még sok minden mást. Néha a na­gyobb gyerekek megverik a kiseb­beket. Ezt nagyon ostoba dolognak tartom. Legbutább dolog azonban az, hogy anyukámmal angolt kell tanulnom. Szép lakásunk van, játé­kaink és meleg ágyunk. Apukám arab és anyukám német.

 

Az én nevem Shady, nyolc éves fiú vagyok. Legszívesebben vicce­lődöm. Szeretném nektek elmon­dani, hogyan ünnepeljük a kará­csonyt. Karácsonyra sok országból eljönnek az emberek Betlehembe. Szenteste, miután megkaptuk az ajándékainkat, a mi családunk is egészen későn elmegy Betlehembe, ahol kint, a Születés Temploma előtti téren egy nagy színpadot épí­tenek fel és sok énekkar énekel. Utána óriási tűzijátékot rendeznek. Ezt legjobban az ebédlőnk ablaká­ból látjuk. Karácsony első és máso­dik napján meg kell látogatnunk a ro­konainkat. Mindenkitől kapunk ajándékba egy darab csokoládét és kekszeket, anyát és apát pedig na­gyon erős arab kávéval kínálják meg – nem csoda, hogy aztán éj­szaka nem tudnak aludni! Hát ez történik nálunk karácsonykor. De tudjátok, mi az, amit nagyon fur­csának találok? Sok gyerek és fel­nőttek is, akik itt laknak Betlehem­ben, ismerik ugyan a karácsonyi történetet, de nem ismerik az Úr Jé­zust.

Mostanában a városunkban na­gyon sok katona tartózkodik, és mindig óriási nagy puskával járnak-kelnek. Régebben néha lövöldöztek Betlehemben, de nem találtak el semmit. Mások meg köveket do­báltak. De ma már igaziból lőnek, és mi félünk. Ugye imádkoztok ér­tünk, hogy Isten őrizzen meg ben­nünket?

 

Die Trommel ruft - Deutsche Missionsgemeinschaft  2001/77


 

 

Négy év a bad liebenzelli bibliaiskolában

 


„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét!

Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótétemé­nyéről!”

(Zsolt 103,1-2)

 

Ahogy visszatekintek a négyéves bibliaiskolai képzésre, 1996. szep­tember 1-től 2000. szeptember 15-ig, egy másik kedves Ige is eszembe jut: „Minden gondotokat Őreá ves­sétek, mert neki gondja van reátok” (1Péter 5,7). Áldani szeretném az Urat, Megváltómat és mennyei Atyámat, Aki csodálatosképpen el­indított ezen az úton, és megtartott rajta. Hálás vagyok Neki ezért az útért, a Liebenzelli Missziónak ezért a lehetőségért, s a kedves magyar és német testvérek segítő szeretetéért.

Három évig a misszió hegyén ta­nultam és dolgoztam, s éltem át e közösség szeretetét és segítségét. Isten megengedett eközben beteg­ségeket, lelki harcokat, de csak ál­dani tudom Őt, hogy végig hordo­zott, s hogy minden élethelyzetben Ő az, Aki szilárd alapot ad, Aki a legnagyobb nyeresége az életem­nek.

A negyedik évet – gyakorlatként – egy gyülekezetben töltöttem, Herrenbergben. Ennek az évnek az első időszakáról már beszámoltam a Testvéreknek. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Isten valóban megtartotta ígéreteit, adott új testvé­reket, „édesanyákat és édesapákat”, barátokat. Ő adott „nyelvet”, hogy hirdessem az Ő Igéjét felnőttek és gyermekek között. Meggazdagodva és lelkiekben növekedve térhettem vissza Bad Liebenzellbe, ahol az utolsó vizsga letétele után, szep­tember 8-án átvehettem az okleve­let.

A jövőre tekintve a 23. zsoltár vált fontossá: „Az Úr az én pászto­rom…”

2000. szeptember 30-tól, esküvőm óta férjemmel, Alfred Gajannal együtt járjuk a keskeny utat. Bad Liebenzellben, a Misszió központ­jában lakunk, ahol férjemnek szol­gálata van. Nekem az első hóna­pokban a háztartási munkák mellett betegek, idősek látogatása volt a fő feladatom, valamint a férjemet kí­sértem el szolgálati útjaira. A Misszió adventi koncertjén a kórust zongorán kísértem, ami sok gya­korlást és felkészülést kívánt, de sok örömet is adott.

Ez év januárjától a gyermekek közötti munkában veszek részt, va­lamint ifjúsági órákon, asszonyórá­kon szolgálok. A Misszió hegyén külföldi diákok, fiatalok is tanulnak, dolgoznak, s őelőttük szeretnénk la­kásunk és szívünk ajtaját nyitva tartani.

Március elején Magyarországra megyünk, s Noszvajon egyhetes evangélizációt tartunk, melyen fér­jemet fogom tolmácsolni. Mindig nagy öröm, ha visszamehetek (mégha csak egy hétre is) hazámba.

Mindkettőnk vágya, hogy figyel­jünk a Jó Pásztor hangjára, Aki mindig megmutatja nekünk a kö­vetkező lépést. Ő az, Aki házassá­gunkat egyre szorosabbá teszi sze­retetben, szolgálatban, hogy élhes­sünk ketten együtt az Ő dicsősé­gére.

 

Testvéri szívvel:

Krisztina Gajan

(született Pintér Krisztina)

 


 

 

 

 

 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen