Más keresztyének, más szokások

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 2. szám 2001. Április

A misszionáriusok nem magányos harcosok,
hanem küldöttek

Első rész

Néhány kórházban már üzembe helyezték az első elektromos „ápolónőket”, melyekre a személyzeti kiadások csökkentése érdekében van szükség. Ezek a robotok ételt és gyógyszert osztanak, önállóan haladnak a folyosókon és a liftekben. 24 órás szolgálatuk alatt egyenletesen teljesítenek. Azonban ami hiányzik ezekből a mikrochip-irányítású lényekből, az éppen az, amire a kórházban fekvő embereknek oly nagy szükségük van: az együttérzés, a vigasz, a segítségre kinyújtott kéz; vagyis az emberség, maga a szív.

Jézus emberként jött ebbe a világba; embernek lenni pedig azt is jelenti, hogy valaki éhes és eszik, álmos és alszik, sír és nevet, biztonságban érzi magát, vagy fél, örül, vagy szomorú, él, vagy hal.

Tanítványait is emberekként küldi a világba, akik nem vakokként beszélnek a színekről, hanem olyasmit adnak tovább, amit maguk is átéltek, tapasztaltak, megláttak, amiből ők is élnek.

Nem tökéletes robotokként küldi ma sem a misszionáriusokat, hanem emberként; nem hősökként, mint ahogy azt néhányan szeretnék, hanem sebezhető, korlátozott lehetőségű, és néha bizony az erejük végére érő emberekként.

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem küldöttek. Isten nevében mennek, gyülekezetek által támogatva, amelyek kiküldték őket. A misszionárius rászorul erre az elkísérő támogatásra, hogy munkáját folyamatosan és hatékonyan tudja végezni, amint erre a példát az Újszövetségben olvashatjuk:

Pál sem a saját szakállára utazott el az első missziói útjára, hanem a gyülekezet választotta ki és bocsátotta el őt (ApCsel 13,2-3). Kérte a gyülekezeteket, hogy imádkozzanak érte és munkájáért (Ef 6,19 és Kol 4,3), kapott a gyülekezettől anyagi támogatást (Fil 4,15), a gyülekezetek munkatársakat bocsátottak rendelkezésére (ApCsel 16,1-3 és Fil 2,25). Kérte a római gyülekezetek támogatását spanyolországi szolgálatának megkezdéséhez (Róm 15,23-24).

János harmadik leveléből egyértelműen láthatjuk, hogyan támogatták akkoriban a misszionáriusokat.

A missziós társaságok – mint például a Liebenzelli Misszió is – csak meghosszabbított karjai a gyülekezeteknek, tehát nem mentesítik azokat a felelősség alól. Inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy közös szervezésben küldik ki és támogatják a misszionáriusokat.

A Liebenzelli Misszió százéves története alatt a támogatásnak egész rendszere alakult ki. Mint ahogy elődeink, mi is folyamatosan gondolkodunk azon, mit kell tennünk misszionáriusainkért, hogy tehermentesítsük, felszereljük, bátorítsuk őket, hogy feladatukat minél tovább végezhessék. Újra és újra felfedezünk e téren fehér foltokat, de lehetőségeket is, hogy ezt a támogató szolgálatot jobban végezhessük.

Ezekről lapunk következő számában olvashatnak.

Detlef Krause

missziói igazgató

Kedves Testvéreim!

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem küldöttek... 1

Kedves Testvéreim!...................................................................... 2

Más keresztyének, más szokások................................................. 4

Japán imaóra.............................................................................. 6

Istentisztelet Malawiban............................................................... 8

Meglepetések Chuukon.............................................................. 10

A hálaadás ünnepe Mánuszon................................................... 12

Molnár Mária emléktemplom.................................................... 14

Egy malawi lelkész szokatlan életútja........................................ 15

Szudán – a földi pokol................................................................ 18

GYERMEKEKNEK................................................................... 19

Négy év a bad liebenzelli bibliaiskolában................................... 19

Szeretettel köszöntöm Testvéreimet a húsvét örömével és a feltámadás evangéliumával!

Az idős Pál apostol írja:

„Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét (Fil 3,10).

Az ezt megelőző sorokban arról ír, hogy Krisztus megismerésének vannak feltételei, de van következménye is! Jézust csak mint Feltámadottat lehet megismerni. A feltámadás ereje munkálkodik a hívő ember életében, ez ad erőt az új életre, a missziói munkára, ez az erő késztet a szolgálatra. Boldog ember az, aki szeretné Krisztust és az ő feltámadásának erejét megismerni. Ez a kívánság töltse be szívünket húsvétkor, de máskor is!

Sajnos ebben az évben is többen voltak, akik későn érdeklődtek adócsökkentő igazolás után. Ezeket csak január végéig adhattuk ki, hiszen minket is kötnek a törvények.

Mostanában egyre többen fizetnek adományt egy-egy meghatározott célra, valamint az Alapítvány működésére külön-külön. Ezt be lehet azonban egy csekken is fizetni, csupán jelezni kell, hogy az adomány milyen célokra fordítandó. Így nem vonnak le kétszer kezelési költséget az OTP-nél. Érvényes ez azokra a Testvérekre is, akik gyakran fizetnek be kisebb összegeket; tőlük azt kérjük, hogy inkább gyűjtsék azokat össze, és egyszerre utalják át.

Legutóbbi számunk hátoldalán közöltük Csépe Andrea bankszámlaszámát; kérjük, hogy a neki szánt adományokat arra fizessék be, és ne Alapítványunknak küldjék, mert annak továbbítása nekünk újabb kiadást jelent.

Kérjük továbbá, hogy akik a Luz család munkáját kívánják támogatni, azok a nevük után csak annyit írjanak, hogy LUZ, s akkor tudjuk a szándékot. Nem tudjuk nyilvántartani azt, hogy valaki például mindig csak erre a célra küldi adományát.

Köszönjük Testvéreinknek a SZJA 1 %-ából kapott 55 418 Ft-ot, amit, mint eddig is, a határon túli magyar testvéreink anyanyelvének megőrzésére fordítottunk. Köszönjük, hogy 2000. elején adóbevallásukban ilyen módon adtak segítséget munkánkhoz.

Most, hogy újra rettenetes árvíz pusztított Kárpátalján és hazánkban, felajánljuk, hogy a mi számlaszámunkra is küldhetnek adományokat a károsultak részére. Ezeket személyesen visszük át egy evangélizációs hét alkalmából Kárpátaljára.

A lapba igyekszünk midig csekket is tenni, ezt ne vegyék a Testvérek zaklatásnak, csupán emlékeztető akar lenni, hogy a missziónak vannak anyagi természetű terhei is. A legfontosabb azonban az, hogy imádkozzunk a misszió ügyéért és a misszionáriusokért!

Nagy örömmel vettük egy gyülekezet gyermekeinek félévi perselypénzét, több, mint tízezer forintot, melyet a misszió céljaira ajánlottak fel. Ez olyan adomány, mint a szegény özvegy pénze. Az Úr áldja meg ebben a gyülekezetben a gyermekeket, és a köztük végzett munkát!

Értesítem az érdeklődőket, hogy a pedagógus konferencia Miskolcon a már közzétett időponttól eltérően, július 9-13 között lesz. A hét vezetője Dr. Pálhegyi Ferenc professzor lesz, összefoglaló címe pedig „Erkölcs és fegyelmezés a keresztyén nevelésben”. Az érdeklődőknek szívesen küldünk bővebb tájékoztatót is!

Urunk áldást kérve Testvéreim életére, szeretettel küldöm köszöntésemet:

Asztalos Zoltán

Más keresztyének, más szokások

Az utóbbi években egyre inkább nyílt arra lehetőségünk, hogy megismerjük más népek, nemzetek ételeit, ruházatát, zenéjét stb. Mindezek könnyen elérhetővé váltak számunkra, gondoljunk csak a számos kínai étteremre, indiai ruhaboltra, a dél-amerikai zenészekre… Felfedezhettük, hogy minden kultúrában van valami „ízletes”, érdekes.

Ám a különbözőséggel nem csak ezen a téren találkozunk. A keresztyén gyülekezetekben is – a közös Alap ellenére – jelentős különbségek észlelhetők. Amikor különböző földrészeken látogatok meg gyülekezeteket, mindig feltűnik valami szokatlan dolog. Indiában például még épp időben vettem észre, hogy le kell vennem a cipőmet, mielőtt az Úr asztala mögé megyek. Pápua Új-Guineában arra kell figyelnem, hogy nehogy elfogadjak egy pohár sört, mert ott egy keresztyénnek nem illik sört innia. Afrikában különösen merevnek érzem magam, amikor az éneklés közben himbálózó és tapsoló gyülekezetben ülök, és hosszan sorolhatnám még az egyes helyi szokásokat. Felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljak ezekhez a stílusokhoz?

Aki külföldi keresztyénekkel beszélget, hamar észreveszi, hogy ők ugyanúgy kutatják Isten akaratát, válaszokat keresnek a Bibliában, és meg tudják nekünk magyarázni, hogy miért az a helyes keresztyén életstílus, amelyet ők élnek. Nem állíthatjuk tehát sem a saját, sem a más szokásairól, hogy az a tökéletesen jó. De vajon azt jelenti ez, hogy mindent viszonylagosnak kell értékelnünk, át kell vennünk, vagy legalábbis ki kell próbálnunk?

A Bibliában találtam néhány alapigazságot erről a témáról, amelyek segítettek ebben a kérdésben:

1. Az Újszövetségben azt látjuk, hogy különböző „megengedett” keresztyén szokások vannak, és mindenki maga ad számot önmagáról Istennek (Róma 14,1-12). Micsoda szabadságunk van tehát, hogy Isten megengedi a különbözőségeket! Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a saját meggyőződésemet nem tehetem kötelezővé a többiek számára. Inkább arra figyeljek, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen, és Istennel, Istenért éljek.

2. Mindez nem azt jelenti, hogy azt tehetek, amit akarok, hiszen emberek között élek, és felelős vagyok értük Istennek (Róma 14,13-16). Jézus kereszthalálával megszabadított például az étkezési tilalmaktól, a szertartásos cselekedetektől, de ez nem hatalmaz föl arra, hogy kényem-kedvem szerint, önző módon éljek. Isten akarata az, hogy az életem valamit visszatükrözzön Belőle, hogy „jelzőtábla” legyek a társadalomban (Máté 5,13-14). Emellett legyen fontos nekem a másik keresztyén ember, még akkor is, ha neki bizonyos kérdésekben mást diktál a lelkiismerete. Viselkedésem ne bizonytalanítsa el őt hitében.

3. Legyek annyira rugalmas mind életstílusomban, mind szokásaimban, hogy Isten elérhessen másokat rajtam keresztül (1Kor 9,20-22). Olyan ez, mint az építkezés és az állványok kapcsolata: az állvány csak eszközként szolgál az építkezés megvalósulásában. Hiba, ha többet foglalkozunk az állványokkal, mint magával az építkezéssel, vagyis a gyülekezet építésének, az evangélizálásnak a módszereivel, eszközeivel, mint magával a céllal. Az állványokat az építkezés igényeihez kell szabni, és nem fordítva.

4. A Jézusban kapott szabadsággal jó lelkiismerettel élhetek (Gal 5,1; Kol 2,16-23; 1Tim 4,1-5). Nem mindegy, hogy mások iránti tapintatból, tiszteletből, vagy felelősségből cselekszem, vagy pedig hamis törvényeskedésből mintegy gúzsba kötöm magamat. Nem szabad, hogy rossz legyen a lelkiismeretem a Jézustól kapott szabadságom miatt.

A más kultúrákban élő keresztyénekkel való találkozások, az együtt töltött istentiszteletek, imádságok és a közös munka számomra mindig gazdagító élményt jelentettek. Csodálatos, hogy Isten hogyan formálja és használja őket, noha a stílusuk és a szokásaik teljesen eltérőek. Szívesen tisztelem őket és tanulok tőlük, de nem kell utánoznom őket. Meggyőződésem, hogy jó értelemben vett nyitottsággal sokat tanulhatunk egymástól úgy, hogy mindez Isten dicsőségére válik.

Erről írnak a misszionáriusok a következő néhány cikkben.

Szövegdoboz:

Detlef Krause

missziói igazgató

Tokió centrumában van az a kis gyülekezet, amelybe nyelviskolai tanulmányaink alatt jártunk. Vasárnaponként ötvenen gyűltek össze itt istentiszteletre, és a lelkész, Takeuchi úr szeretetteljesen fogadott be minket maguk közé. Már egy ideje minden istentiszteleten részt vettünk, de szerettem volna egyszer a szerda esti imaórájukra is elmenni. A fővároson belül egyórás vonatút állt előttem, két átszállással, hogy eljussak hozzájuk. Tokióban késő délután óriási a tömeg, így nemhogy ülő-, de még állóhelyet is nehezen kaptam. A vonaton préselődve elkezdtem gondolkozni, vajon milyen lesz ez az imaóra. „Talán néhány idős ember jön el, akiket nem fogok megérteni kezdetleges japántudásommal? Remélhetőleg nem kell megszólalnom! Át kellene gondolnom egy-két imatémát japánul!”

A kétszintes gyülekezeti házban négy évvel ezelőttig az emeleten a lelkész lakott, de mivel a gyülekezet gyorsan nőtt, minden teremre szükségük lett, s a lelkésznek el kellett költöznie.

Az imaórát este fél hétre hirdették meg. Öt perccel kezdés előtt érkeztem meg, de a lelkészen és rajtam kívül alig volt ott valaki. Pontban fél hétkor hatan voltunk: a lelkész pólóban, mellette egy fiatalember öltönyben és nyakkendőben, egy idősebb férfi, a lelkész anyósa, valamint a felesége, aki a zongoránál ült és két fiatal hölgy, akik nem lehettek többek 25 évesnél. Az első énekeket ez a kis csapat oly lelkesen és zengően énekelte, mintha százfős templomi kórus lett volna. Közben újra és újra nyílt az ajtó, és az áhítat megkezdéséig 14-en gyűltünk össze, az átlagéletkor pedig 35 év volt. (A lelkészen és rajtam kívül minden férfi öltönyben és nyakkendőben jelent meg!)

A „bizonyságtételnél” – mint ahogy Japánban szinte mindenütt – az első körben mindenki elmondott egy-egy dolgot, ami az elmúlt héten igeolvasás közben fontossá vált számára, a második körben pedig néhány imatémát, amiért kéri, hogy a közösség imádkozzon. Mikor rám került a sor, nagyon össze kellett szednem minden japántudásomat. Imádság alatt azonban észrevettem, hogy a többiek nem igazán értették meg, amit mondani akartam.

Itt hallottam, hogy egy 45 körüli férfi, aki néhány hónappal ezelőtt tért meg, otthonában házi bibliakört szeretne indítani, hogy felesége is hallhasson a Bibliáról. Ez mély benyomást tett rám.

Az imatémák említése közben sok-sok név hangzott el, melyeket mindenki felírt, sőt, néhányan a határidőnaplójukba is feljegyezték azokat!

A végén kisebb csoportokban könyörögtek gyógyulásokért, szabadulásokért és megújulásért.

Mindez 22 óráig tartott, vagyis két és fél órán át, ezután kezdtünk el enni. A lelkész felesége minden szerda estére főzött, mert a legtöbb férfi egyenesen a munkahelyéről jött ide. Evés közben beszélgettek, vagy egyszerűen a „gyülekezeti hűtőszekrényből” szolgálták ki magukat, a lelkész pedig négyszemközti beszélgetéseket folytatott némelyekkel. A hangulat olyan volt, mint egy csendeshéten.

Egy nagy tál rizs és egy erőleves mellett megtudtam, hogy több férfinek szerda esténként előbb el kell kéredzkednie a főnökétől, hogy idejöhessen. Nem szabad ugyanis Japánban az alkalmazottnak hamarabb hazamennie, mint főnökének. A főnök aztán vagy megengedte a „különleges szabadságot”, vagy rárivallt: mit képzel, akkor egyáltalán mit tesz a cégért, ha már vasárnap sem jön munkába.

Azt is megtudtam, hogy némelyek konkrét feladatot kértek a lelkésztől, hogy azt mondhassák a főnöküknek: „Ma este ezt meg ezt kell csinálnom.” Így könnyebben megkapták az engedélyt. Számomra ez elképzelhetetlenül hangzott! Többször átfutott bennem a gondolat: „Képes lennék én erre, hogy minden szerdán elkéredzkedjek a főnökömtől, hogy imaórára mehessek? Aztán pedig két és fél órán át korgó gyomorral imádkozzam, hogy Isten elé vigyem a gyülekezet ügyeit?”

Aznap nem sokkal éjfél előtt értem haza, és aggódva gondoltam a másnap reggeli nyelviskolára. Ezek a keresztyének azonban olyan hatást gyakoroltak rám, hogy ettől kezdve rendszeres résztvevője lettem a szerda esti imaórának.

Gerd Strauß

feleségével, Heikével és két gyermekükkel 1996 óta élnek Japánban, a nyelvtanulás befejezése óta gyülekezeti munkát végeznek.

Vasárnap reggel van, nem sokkal tíz óra előtt. A bibliaiskola hallgatói készen állnak az indulásra, várják a teherautót, amely elviszi őket az istentiszteletre. Nagy benyomást tesz a falubeliekre a negyvenfős éneklő csoport, mikor a teherautó átviszi őket a falun. A templomhoz megérkezve néhányan bemennek, és énekelnek, néhányan azonban kint megvárják, míg a gyülekezet „vénei” bevonulnak. Ezek egy szomszédos kis épületben még az istentisztelet rendjét tárgyalják: ki válasszon énekeket, ki imádkozzon, ki mutassa be az esetleges vendégeket; ja, és ki prédikáljon ma? Mindezt megbeszélik és felírják, majd megfogják egymás kezét és imádkoznak az istentiszteletért. Ezután megszólal a harang, azaz egy fára felakasztott ekevas és egy biciklipedál. Erre a „zajra” aztán megérkezik mindenki!

Miután a „vének” elöl elfoglalták a helyüket, a titkár felolvassa az istentiszteleti rendet. Az előénekes nem csak a hangot adja meg, hanem a szöveget is, így azok is bátran énekelhetnek, akik nem tudnak olvasni. A vendégek köszöntése ma különösen is sokáig tart, mivel a bibliaiskola összes új hallgatója bemutatkozik. A gyülekezet csodálkozik, hogy az ország milyen eldugott részeiből is jöttek, és hogy némelyiküknek az útiköltsége több, mint egyhavi átlagkereset.

Az istentisztelet most a legvidámabb részéhez ért: a kórusénekhez. Ekkor mindenki feláll, és mivel a templomban nincsenek padok, hanem fűszőnyegeken a földön ülnek, van elég szabad hely mozogni, tapsolni, táncolni. Kell is ez a kis mozgás, hiszen már egy órája ülnek, és így felfrissülve könnyebb is lesz az igehirdetésre figyelni, melyet ma én tartok. Gondoltam, hogy ha van ott misszionárius, akkor azt kérik meg az igehirdetésre, ezért készültem. A prédikáció utáni ének alatt előrejönnek a betegek és a csüggedtek, és értük külön imádkozunk. A kijáratnál még kezet fogok mindenkivel, aztán hazaindulunk a bibliaiskolába a teherautóval. Indulás előtt megpillantom Bambo Batát, aki egy fa alatt ül, odaszaladok hát hozzá, hogy üdvözöljem. Ő a leghűségesebb tagunk, mindig hátul ül a bejárat mellett. Ha csak emberileg néznénk őt, nem sok mindenre tudnánk használni. Arca ijesztően eltorzult a leprától, amiből időközben meggyógyult, kezeiről az összes ujj hiányzik, a lábfejeiről hiányzó nagyujja pedig megnehezíti a járást. Rátekintve mindig eszembe jut, hogy „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, az Úr pedig azt, ami a szívben van”.

Ez egy átlagos malawi istentisztelet képe.

Más keresztyének, más szokások? Igen, a szokások biztosan különböznek a világ többi részén tapasztalhatóktól. De mit számít az, hiszen itt is csak Jézus Krisztust dicsőítjük teljes szívünkből!

Szövegdoboz:

Michael Volz

feleségével, Corneliával és négy gyermekükkel 1996 óta élnek Malawiban, ahol a Chisomo-Centrum nevű bibliaiskolában tanítanak és azt vezetik.

Sokkal hosszabb

Mikor a nyelvtanárom édesapja hirtelen elhunyt, és a szomszéd faluban a temetésére készültek, a lelkész megkért, hogy egy fiatalokból álló csoportot kísérjek el oda. Este hatkor indultunk, és fél hétre már oda is értünk; kicsit várnunk kellett, míg egy másik csoport kijön a halottasházból, majd bemehettünk. Mindenki elment a nyitott koporsó előtt, melyet a terem közepén állítottak fel, és egy dollárt tett a mellette lévő kosárkába, hogy részt vállaljon a temetés költségeiből. Ezután leültünk a földre, valaki imádkozott, és sokat énekeltünk. Rövid áhítat következett, s végül egy záróimádság. Vártam, hogy most felálljunk és menjünk, de mindenki ülve maradt, és még sokat énekeltünk. A koporsónál való búcsúzás fontosabb számukra, mint maga a temetés. Sajnos, én ezt nem tudtam előre, nem terveztem ilyen hosszú látogatást, így a lelkész fél tízkor hazavitt. A fiatalok egész éjjel ott maradtak és énekeltek, ezzel vigasztalják egymást a bennszülött keresztyének.

Sokkal rövidebb

Egy másik meglepetés egy esküvőn ért. A kéthetes, házasságra való felkészítő tanfolyam után eljött az esküvő napja. Szombat reggel összegyűlt a gyülekezet a templomban. A szertartás után minden testvér hivatalos volt az ünnepi ebédre. Az asztalokon már ott álltak az alufóliával letakart tálak. Leültünk, elmondtuk az asztali imádságot. Azt hittem, hogy most mindenki nyugodtan fog lakmározni a finomságokból, de szinte senki sem bontotta meg az alufóliát: legtöbben csak egy gyümölcskoktélt ittak, és a táljukkal hazamentek. Otthon a családjukkal ették meg az ételt. Véleményem szerint nagyon rövid volt az esküvő. Csak később tudtam meg, hogy a közös ételkészítésen van a hangsúly, nem pedig a közös evésen…

A diakónusok

Chuukon a diakónusok fontos szerepet töltenek be e gyülekezetben. Csoportonként váltják egymást például a templom takarításánál, gondoskodnak a virágdíszítésről és táplálékról is ünnepekkor. Minden reggel hatkor meghúzzák a harangot a reggeli áhítatra. Az első harangszó azt jelzi, hogy tessék felkelni, arcot mosni, felfrissülni. A második azt, hogy lelkész elindult a templom felé, a harmadik pedig azt, hogy kezdődik az áhítat. Mindenki a földön ül, a férfiak egy kicsit távolabb a nőktől. A reggeli áhítat a chuuki keresztyéneknek a reggeli csendességük: közösen énekelnek és imádkoznak. Sokaknak nincs Bibliájuk, vagy nem is tudnak olvasni, itt valaki felolvassa az Igét, így mindenki hallhatja. A lelkész rövid magyarázatot fűz hozzá, és fél óra elteltével már megy is mindenki haza zuhanyozni, reggelizni és a napi munkáját végezni.

Hartmut és Urte Scherer

1997 óta szolgálnak Mikronéziában

Mikor három évvel ezelőtt először vettünk részt egy istentiszteleten Mánuszon, meglepődve tapasztaltuk, hogy az nagyon hasonlít az Európában megszokott istentiszteletekre. Az első misszionáriusok például egyszerűen lefordították az ismert evangéliumi énekek szövegét pidginre, így számos énekük dallama ismerősen cseng az európai fülnek. Mivel a hagyományos mánuszi zene főleg ritmusos dobpergésből és táncokból áll, nem használhattak fel helyi dallamokat. A mánusziaknak ezek az európai dallamok annyira tetszettek, hogy nagyon hamar megtanulták őket, és ma már elképzelhetetlenek lennének az istentiszteletek nélkülük. Nagy élmény volt, hogy már első alkalommal velük énekelhettünk. De azt is hamar észrevettük, hogy nem másolnak le mindent egyszerűen a nyugatiakról. Például sokkal több türelmük van ülni és figyelni, mint nekünk, noha a kétórás, vagy annál is hosszabb istentiszteletek nem ritkák. S eközben még csak nem is kényelmes székeken ülnek, hanem támla nélküli keskeny fapadokon, ami nekünk eleinte bizony nagyon kényelmetlen volt. (Az elmúlt években azonban sokat „gyakoroltunk”, és megszoktuk ezeket.)

Jó példa arra, hogy mennyire más szokásaik vannak a mánusziaknak, a hálaadás ünnepe. Ezt a fontos egyházi ünnepet leginkább a nálunk szokásos „új kenyér” ünnephez hasonlíthatnánk. Minden gyülekezet meghatározza, hogy mikor fogja ezt ünnepelni, és meghív erre más gyülekezeteket is. Ugyanis Mánuszon nincsenek évszakok, mint nálunk, egész évben lehet vetni és aratni. És ezen az ünnepen nem csak a learatott gabonáért adnak hálát, hanem minden egyébért is, amit kaptak Istentől: az egészségért, a gyermekáldásért, a szükséges anyagiakért, és főleg Jézus Krisztus szeretetéért és megbocsátásáért.

Mivel a mánusziak már fiatalon megtanulják, hogy az ember a háláját ne csak szavakkal fejezze ki, hanem cselekedetekkel is, fontos eleme a programnak a hálaáldozat. Hosszú idővel a hálaadás ünnepe előtt minden gyülekezeti csoport átgondolja, hogyan tudna meglehetősen nagy hálaáldozatot adni. A vasárnapi iskolai csoport például játékvásárt rendez, videóvetítéssel egybekötve, hogy pénzt gyűjtsön. A gyülekezet néha meg is határoz egy összeget, amelynek össze kellene gyűlnie az ünnepen. Az adományokat nem egyszerű perselybe dobják ilyenkor, hanem ötletes, változatos módon adják oda a gyülekezet vezetőinek.

Hogy pontosan hogyan zajlik egy ilyen nap, azt a néhány héttel ezelőtti, Pitilu szigetén magtartott ünnepség alapján mutatjuk be.

Már kora reggel megérkeznek az első vendégek csónakkal a szomszédos szigetekről. Egy negyvenfős gyermekcsoport már előző nap eljött, hogy tudják még gyakorolni színdarabjukat. A különböző csoportok igazán kitettek magukért, némelyek egyforma öltözetben is jöttek. A félórás kezdőimádság alatt teljesen megtelik a templom, sőt még az előtte lévő terület is. Ezután éneklés, imádság következik, valamint zenei szolgálat. Az igehirdetés témája: „Megköszönni és adni”. A program második felében minden csoport átadhatja hálaáldozatát. Az asszonykör, a gyermekkör, a gyülekezetvezetők és a vendégek egymás után előrejönnek, és ráteszik áldozatukat az erre a célra odakészített asztalra. Érdekesen csomagolják ezeket az adományokat: kivájt gyümölcsbe, szárított halba, vagy hasonlókba teszik. Majdnem mindig zenei kíséret is van, éppen annak a csoportnak a részéről, amelyik az adományt kiviszi. Ilyenkor arról énekelnek, mimindenért lehetünk hálásak; néha külön erre az alkalomra írnak éneket. Természetesen eltart egy ideig, míg mindenki átadja az adományát, így nem botránkozik meg senki azon, ha közben néhányan kimennek, bejönnek, az édesanyák a gyermekekkel kimennek a templom előtti területre játszani stb.

Körülbelül négy óra elteltével ér véget a hivatalos program, és kihirdetik az összegyűlt adományok összegét. 2000-4000 Kina nem ritkaság ilyenkor (kb. 200-400 ezer Ft), ami a kis gyülekezeteknek nem csekély összeg.

Az alkalom közös ünnepi étkezéssel zárul, melyet a helyi gyülekezet készít elő. A hosszú ideig tartó ülés és figyelés után ez különösen is jólesik. Majd hálásan hazaindul mindenki, ki gyalog, ki csónakkal.

A hálaadás ünnepe a kis gyülekezeteknek nagy anyagi segítséget jelent, és egyúttal erősíti a gyülekezetek egymással való kapcsolatát és összetartozását.

Holger és Silvia Totzek

1997 óta élnek két lányukkal Mánuszon (Pápua Új-Guinea) mint bibliaiskolai tanárok

Pápua Új-Guineában nem csak egy iskola őrzi nevében Molnár Mária magyar misszionáriusnő emlékét, hanem most már egy gyülekezet, és nemsokára egy templom is. Pitilu szigetén és a környékbeli kicsiny szigeteken élő keresztyének, akik magukat a misszionáriusnő lelki utódainak vallják, megalakították a „Molnár Mária emlékgyülekezet” nevű közösséget. A gyülekezet nevében szerepel még a DIPIHAKO fantázianév is, amelyet a kis szigetek neveinek kezdőbetűjéből raktak össze.

Elmúlt nyáron járt hazánkban ennek a gyülekezetnek a lelki mozgatója, világi vezetője: Lomon Timóteus, akit – édesanyja halála után – kicsi gyermekként Molnár Mária magához vett és nevelt. Timóteus, Lomon József fia alig ötéves volt, mikor másodszor is árvaságra jutott, mivel a japánok elhurcolták és megölték a misszionáriusnőt.

Szövegdoboz: emléktemplom” tervrajza Európában járva azért vágyott meglátogatni hazánkat, hogy láthassa lelki édesanyja hazáját, de sajnos, csak három napra kapott vízumot. Első nap a Budapest-Kálvin téri templomot néztük meg, ahol könnyes szemmel, imádkozva adott hálát Molnár Mária kibocsátásának helyén azokért a lelki javakért, amelyeket Rajta keresztül kapott a pápua nép.

Már akkor említette beszélgetésünkben, hogy nagy tervekkel foglalkoznak Pitilu szigetén: szeretnének egy emléktemplomot építeni, Isten iránti hálaadásként. A leendő „Molnár Mária emléktemplom” tervrajzát és az alapkőletételi ünnepségen készült fényképet később el is küldte. Ha együtt lesz a szükséges pénz, ebben az évben fel is épül az új templom azon a helyen, ahol valamikor Molnár Mária lakott.

Meghatottan és szeretettel gondolunk ennek a kicsi gyülekezetnek nagy vállalkozására. Amióta ezt a hírt hallottuk, sokat törjük a fejünket, milyen hasznos ajándékot tudnánk küldeni nekik a templomhoz; jó lenne tanúságot tenni arról, hogy mi sem felejtettük el áldott életű mártírunkat.

Amikor Molnár Mária halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztünk, egy harangot küldtünk a Liebenzelli Misszió útján a pápua testvéreknek. Akkor még nem volt ilyen eleven lelki élet Pitilu szigetén, így a harang egy ébredési területre került. Gondoltunk arra is, hogy talán egy úrvacsorai készletet kellene küldeni, de kiderült, hogy az úrvacsorai gyakorlatuk miatt ez nem lenne praktikus. Terítő is szóba került, de a párás levegőn hamar tönkremenne a szövet.

Gondolataink újra visszatérnek a harangra, mert ez illene leginkább a templomhoz. Elkészíttetése még nem is olyan drága, hiszen egy 40-50 kg-os harangról lenne csak szó. Szállítása viszont igen körülményes, hiszen a földgolyó túlsó oldalára kell vinni. Ha olcsó és praktikus szállítási mód adódna, vagy egy olyan cég, amely ezt elvállalná, könnyebb lenne a helyzet. Szeretettel kérjük a Testvéreket, hogy segítsenek! Elsősorban imádságaikkal, hogy épüljön fel az emléktemplom Pitilu szigetén. Továbbá kérjük, hogy adjanak ötletet az ajándékhoz! Ha úgy mutatná sokaknak Urunk, hogy a harangküldés az Ő akarata, biztosan nagy örömet szerezhetnénk vele pápua testvéreinknek.

Egész magyar hívő népünk meghatódva látja pápua testvéreink szeretetét, lelkesedését, amellyel Molnár Mária misszionáriusnőre emlékeznek, s hálás szívvel őrzik és ápolják emlékét.

Lomon Timóteus sok szeretettel köszönti a magyar testvéreket!

Asztalos Zoltán

„Most pedig úgy teszünk missziói utat, ahogy Jézus és tanítványai tették. Pénz és élelem nélkül menj el egy hétre missziói útra a Mangochi körzetbe! (Ez a körzet a Malawi-tó mellett fekszik, s a lakosság 90 %-a muzulmán.) Ott szállj meg, ahol befogadnak, hirdesd az evangéliumot, és bízz az Úrban, hogy gondoskodik rólad.” Ezzel indította útnak a nigériai misszionárius Silence Douglast, aki elindult, bízva abban, hogy Isten ma is ugyanúgy segít, és késszé tesz embereket arra, hogy befogadják az Ő követeit, mint akkor tette, amikor a tizenkét tanítvány ment missziói útra.

Egy hét múlva hazatért, jóltartva, korgó gyomor nélkül. Elmondta, hol és mennyi ideig tartózkodott, s hogy kiknek prédikált. Később a misszionárius maga is elutazott erre a vidékre, és megbizonyosodott róla, hogy Silence valóban járt itt vándorprédikátorként.

Silence 1964-ben született, de mint a legtöbb közép- és idősebb korú malawi, a hónapot és a napot nem tudja megmondani, mert akkor senki sem számolta a faluban az időt. Szülei a lakosság keresztyén részéhez tartoztak, ám inkább hagyományból, mint élő hitből.

Mikor Silence 17 éves lett, fiatal baptista hívőkkel találkozott, akik beszéltek neki Jézusról. Észrevette, hogy a keresztyénség több, mint a vasárnapi rituálé, amit addig a templomban látott, és elhatározta, hogy fenntartja a kapcsolatot ezekkel a fiatalokkal, és egyre inkább megértette őket. Rendszeresen látogatta őt az Evangelical Baptist Church of Malawi (Malawi Evangéliumi Baptista Egyház: EBCM) lelkésze, akivel a Biblia alapigazságairól beszélgetett. Nem tud ugyan egy konkrét napot megnevezni, amikor megtért, de ez idő alatt döntő változás született az életében.

Szövegdoboz: család Az EBCM felkérte a különböző egyházkerületeket, küldjenek fiatalokat a bibliaiskolába, hogy legyen a jövőben elég képzett lelkész. A Mwalasi kerület Silence-t javasolta, noha akkor már nős volt és egy gyermek édesapja. 1992-ben kezdte meg tanulmányait a Likubula Bibliaiskolában. 1997-ben, mikor végzett, otthoni gyülekezete lelkésszé avatta; ez a lelkészi állás – mint minden EBCM-gyülekezetbeli lelkészállás – fizetetlen volt. Douglast nem elégítette ki a gyülekezet gondozása, késztetést érzett arra, hogy azokhoz is elvigye az evangéliumot, akik azt még azelőtt nem hallották. Azonnal jelentkezett, mikor egy nigériai misszionárius segítséget kért a Mangochi-körzetben élő muzulmánok evangélizálásához. Ezért a munkáért sem kapott fizetést. A misszionárius a Nigériából érkező adományokból élt, melyek nem túl rendszeresen érkeztek. Ha kapott valamit, azt azonnal megosztotta munkatársaival, ennek ellenére Douglasnak általában otthonról kellett magával vinnie élelmet. Ez idő alatt történt az elején leírt missziói út is. Douglas már fél éve dolgozott ezzel a misszionáriussal, mikor az EBCM egy tanári állást hirdetett meg a Chisomo-Centrumban. Jó tanulmányi eredményei és lelkes missziói munkája alapján őt ítélték alkalmasnak erre a feladatra.

Bibliaiskolai tanulmányaid alatt mi volt számodra maradandó élmény?

Két dolgot említenék; az első mindjárt az elején történt. Kiderült, hogy diáktársaim mind vagy érettségizettek, vagy már tapasztalt lelkészek voltak, míg nekem csak tíz osztályom volt. Aggódtam, hogy a tanulásban a sor végén fogok kullogni közöttük, amit meg is osztottam egyik tanárommal. Ő azt javasolta, hogy vigyem ezt az aggodalmamat imádságban Isten elé. És csoda történt: tudtam lépést tartani a „nagyokkal”, sőt, a végén az egyik legjobb bizonyítványt vehettem át.

A második pedig az, hogy egyszer annyira beteg lettem, hogy az iskolavezetés üzent a gyülekezetemnek, jöjjenek értem, és vigyenek haza. De nem jött senki. Egyre rosszabbul lettem, s végül egy misszionárius hazavitt. Az út elején együtt imádkoztunk, s mire hazaértünk, újra tudtam járni, s estére teljesen egészséges lettem. Isten csodát tett!

Hogy tetszik a Chisomo-Centrum?

Nagyon sokat tanulok azáltal, hogy tanítok. Sok minden, amit a bibliaiskolában tanultam, most előjön, és értelmet nyer. Hálás vagyok a lehetőségért, hogy taníthatok, mert az ittenieknek szükségük van arra, hogy tanuljanak. Nem elég, ha mindig csak igehirdetéseket hallanak.

Mi okoz nehézséget neked itt, a Bibliaiskolában?

A diákok évenkénti cserélődése nehéz számomra. A velük való kapcsolatteremtéshez idő kell; és ha aztán ez kialakult, már majdnem vége a tanévnek, és jönnek az újak. A munkatársakkal sem mindig könnyű együtt élni, mert nagyon különbözőek vagyunk.

Melyek a malawi gyülekezetek legnagyobb problémái?

Túl sok a hitetlen a gyülekezetekben. A templombajárást és a keresztyénséget nem igazán tudják megkülönböztetni. Számos malawi gyülekezetről gyülekezetre jár, abban a reményben, hogy pénzt, ruhát, vagy más segítséget kap. Sok helyen hiányzik a tiszta tanítás is.

Mik a terveid?

Továbbra is tanítani, távolabbi területeken is. Anyagi igényeim nincsenek, Isten gondoskodik rólam. Legfeljebb egy kis boltnak örülnék, de ez nem egyeztethető össze a szolgálattal, mert akkor túlzottan le van kötve az ember, nem tud annyit utazni. (Gondolkodás után:) Biciklivel csak korlátozottan lehet utazni, így ha az Úr valami jobbat akarna adni nekem, nem ellenkeznék…

Paul Kränzler ezután a lelkész feleségéhez is intézett néhány kérdést:

Miből éltek, míg férje bibliaiskolába járt?

Már akkor keresztyén voltam, és tudtam, hogy a férjemet az Úr elhívta. Bíztunk abban, hogy hitünk megtart minket. Kis gazdaságunkból éltünk, s ha gyermekünk beteg lett, és kórházba kellett vinni, akkor eladtam egy tyúkot.

Hogyan jutott hitre?

Muzulmán családba születtem, és mivel az iszlámban minden arabul hangzik el, semmit sem értettem a tanításaikból. Tizenhat évesen, mikor már ellentmondhattam szüleimnek, elkezdtem a keresztyén templomba járni, itt jutottam hitre.

Milyen az asszonyok helyzete Malawiban?

Az asszonyoknak sok problémájuk van. Nagyon kevesen jártak közülük iskolába, és semmit sem értenek a modern életből. Csak nemrégen törölte el a kormány a tandíjat az általános iskolákban, így most már több lány járhat iskolába, talán az ő jövőjük könnyebb lesz.

Az asszonyokat nagyon korlátozza a szülőkhöz való szoros kötelék. A hagyomány szerint mindent meg kell tenniük, amit a szüleik mondanak, még okkult praktikákat is. Az iskolázatlanság miatt a legtöbben szegények is, csak a mezőgazdaságban tudnak dolgozni, abból viszont alig lehet megélni. Munkalehetőség asszonyok számára gyakorlatilag nincs.

A legtöbb gyermek nyakában amulett lóg. Hogy volt ez Önöknél, mikor első gyermekük született?

Mint ahogy már mondtam, szüleim muzulmánok. Ők azt akarták, hogy mi is amulettel védjük gyermekünket, ám férjemmel megegyeztünk abban, hogy nem adunk rá ilyet. Sok kioktatást, fenyegetést kellett meghallgatnunk, de kitartottunk, és az Úr megőrizte gyermekünket, nem halt meg, mint ahogyan azt mindenki jósolta.

Miben különbözik a keresztyén szülők gyermeknevelése?

A keresztyéneknek van céljuk, ami irányelvet adjon a nevelésben. Például látják a gyermekek, ahogy a szülők imádkoznak, és ők is hasonlóan fognak tenni.

Mit írjunk végül még az olvasóknak?

Azt, hogy itt, Malawiban még több misszionáriusra volna szükségünk, hogy új szolgálatokat is kezdhessünk, például a muzulmánok között!

Paul Kränzler

feleségével, Dorothéval és két gyermekével 1998 óta szolgál Nyugat-Afrikában; először Libériában, később Guineában, jelenleg Malawiban.

Ø 28 millió lakos

Ø 70% iszlám (államvallás)

Ø 19% keresztyén

Ø 10% természeti vallások (animizmus)

Ø 1% ateista, vagy egyéb vallású

Imádkozzunk…

· a keresztyének biztonságáért a polgárháborúban és az üldöztetésben

· lelki és anyagi segítségért a külföldi keresztyének részéről

· az elnyomás ellenére nő Krisztus gyülekezete az országban, de kevés a vezető és az irodalom

· az evangélium terjedéséért az ország északi részén is.

Dél-Szudán joggal nevezhető földi pokolnak. Kartumban, a fővárosban, a radikális iszlám kormány „szent háború”-t folytat az ország déli részén élő keresztyének és animisták erőszakos iszlámosítása érdekében. Délen pedig ellenállási mozgalom alakult ki, amely határozottan és keményen ellen próbál állni ennek. 1983 óta a véres összecsapásokban becslések szerint legalább kétmillióan vesztették életüket. Rendszeresen olvashatók az újságokban az észak-szudáni arabok borzalmas tettei: a tömeges keresztrefeszítések, elhurcolások, iskolák, kórházak, falvak lerombolása és nyájak leölése. Délen ezrek éheznek. 2000 nyarán egy kormánybizottság 155 afrikai asszonyt és gyermeket hajtott egy bányavidékre, ahova csak 22-en érkeztek meg.

1983 óta Szudán fundamentalista állam. Az országban a sária, az iszlám törvény van érvényben, mely az élet minden területét a Korán tanítása szerint szabályozza. A sária alapján az iszákosokat meg kell ostorozni, a tolvajoknak le kell vágni a kezét, a házasságtörőket és a hitszegőket pedig meg kell kövezni. A keresztyéneket megverik, kigúnyolják és megfenyegetik, ha nem térnek át az iszlámra. A keresztyén családok gyermekeit pedig arra kényszerítik, hogy járjanak Korán-iskolákba.

A békemegállapodások mindkét oldalon meghiúsulnak. A déli lázadók ragaszkodnak a függetlenséghez, ám mivel a szántóföldek és a nyersanyagok mind délen találhatók, Észak kemény marad. Mióta Szudán az Öböl-háborúban Irakot támogatta, nemzetközileg teljesen elszigetelődött, baráti országnak mára már kizárólag Líbiát és Iránt nevezheti. Még a nemzetközi segélyszervezeteket is kiutasították az országból, vagy azok maguk mentek el, miután dolgozóikat megfenyegették vagy megölték.

Jürgen Th. Müller

Engem Melissának (ejtsd: Melissza) hívnak, tizenkét éves lány vagyok. Egy Beit Jala nevű városban lakom, egészen közel Betlehemhez. Ugye, tudjátok, Betlehem Izráelben van, ahol Jézus született. Hetedikes vagyok, és nagyon élvezem az iskolát, kedvenc tantárgyam az arab és a sport. Arabul egészen másképpen írnak, mint németül (vagy magyarul), ugyanis jobbról balra, ráadásul ezek a betűk is egészen mások. Házunk egy mecset (iszlám templom) mellett áll, ahonnét a müezzin (iszlám pap) naponta ötször hangos szóval imára hív fel. Nekem itt sok barátom van, az egyik legjobb barátom egy kiscica, a neve Morzsa. Nagyszerűen tudok vele játszani; szívesen szundikál, de néha igen eleven, még a fenyőfánkat is felborította. Néhány hónappal ezelőtt egy kutya jött hozzánk. Mivel nem találták meg a gazdáját, megtarthattuk, és a Kevin nevet adtuk neki. Ez egy nagy szibériai husky, neki a mi országunk túlságosan meleg. A macskánkkal jól összeszoktak.

Az utóbbi hetekben gyakran féltünk, mert egészen közel hozzánk harcok dúlnak. Egyszer, amikor éppen meg akartam látogatni a barátnőmet, lövéseket hallottam. Édesanyám gyorsan visszahívott a házba. A lövöldözések négy órán át tartottak. Városunkra, Beit Jalara több mint ötven rakétát lőttek, és sok házat eltaláltak. A legtöbb rakéta 200–400 méterre a házunktól csapódott be. Minden becsapódásnál megremegtek az ablakok. Helikopterekről is lőttek. Nagyon féltünk.

Engem Melodynak hívnak, tíz éves lány vagyok és ötödikbe járok. Legszívesebben testvéreimmel és a macskánkkal, Morzsával játszom. Nyáron itt nagyon nagy a meleg. A tél nem olyan hideg, mint nálatok. Néha azonban egy-két napig havazik. Ilyenkor senki sem megy munkába vagy iskolába. Szüleim misszionáriusok, a városunkban pedig van egy gyülekezeti központunk, amelynek „Beit Al Liqa” (a találkozás háza) a neve. Itt sok programot tartanak gyerekeknek és felnőtteknek, nyáron pedig gyermektábort szerveznek. Ebben az évben több mint nyolcvanan vettünk részt ezen. A csütörtök délutáni gyermekórákra általában több mint száz gyermek jár; ilyenkor „Beit Al Liqa” zsúfolásig megtelik, alig lehet mozogni. Ezért szeretnénk egy új és nagyobb házat építeni. Imádkozunk, hogy Isten ajándékozza nekünk a szükséges pénzt. Mindenekelőtt azonban békéért imádkozunk Betlehemben.

Nadim vagyok, kilenc éves fiú. Az iskolában angolt, arabot és sportot tanulok, meg számolni és még sok minden mást. Néha a nagyobb gyerekek megverik a kisebbeket. Ezt nagyon ostoba dolognak tartom. Legbutább dolog azonban az, hogy anyukámmal angolt kell tanulnom. Szép lakásunk van, játékaink és meleg ágyunk. Apukám arab és anyukám német.

Az én nevem Shady, nyolc éves fiú vagyok. Legszívesebben viccelődöm. Szeretném nektek elmondani, hogyan ünnepeljük a karácsonyt. Karácsonyra sok országból eljönnek az emberek Betlehembe. Szenteste, miután megkaptuk az ajándékainkat, a mi családunk is egészen későn elmegy Betlehembe, ahol kint, a Születés Temploma előtti téren egy nagy színpadot építenek fel és sok énekkar énekel. Utána óriási tűzijátékot rendeznek. Ezt legjobban az ebédlőnk ablakából látjuk. Karácsony első és második napján meg kell látogatnunk a rokonainkat. Mindenkitől kapunk ajándékba egy darab csokoládét és kekszeket, anyát és apát pedig nagyon erős arab kávéval kínálják meg – nem csoda, hogy aztán éjszaka nem tudnak aludni! Hát ez történik nálunk karácsonykor. De tudjátok, mi az, amit nagyon furcsának találok? Sok gyerek és felnőttek is, akik itt laknak Betlehemben, ismerik ugyan a karácsonyi történetet, de nem ismerik az Úr Jézust.

Mostanában a városunkban nagyon sok katona tartózkodik, és mindig óriási nagy puskával járnak-kelnek. Régebben néha lövöldöztek Betlehemben, de nem találtak el semmit. Mások meg köveket dobáltak. De ma már igaziból lőnek, és mi félünk. Ugye imádkoztok értünk, hogy Isten őrizzen meg bennünket?

Die Trommel ruft - Deutsche Missionsgemeinschaft 2001/77

„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét!

Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!”

(Zsolt 103,1-2)

Ahogy visszatekintek a négyéves bibliaiskolai képzésre, 1996. szeptember 1-től 2000. szeptember 15-ig, egy másik kedves Ige is eszembe jut: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok” (1Péter 5,7). Áldani szeretném az Urat, Megváltómat és mennyei Atyámat, Aki csodálatosképpen elindított ezen az úton, és megtartott rajta. Hálás vagyok Neki ezért az útért, a Liebenzelli Missziónak ezért a lehetőségért, s a kedves magyar és német testvérek segítő szeretetéért.

Három évig a misszió hegyén tanultam és dolgoztam, s éltem át e közösség szeretetét és segítségét. Isten megengedett eközben betegségeket, lelki harcokat, de csak áldani tudom Őt, hogy végig hordozott, s hogy minden élethelyzetben Ő az, Aki szilárd alapot ad, Aki a legnagyobb nyeresége az életemnek.

A negyedik évet – gyakorlatként – egy gyülekezetben töltöttem, Herrenbergben. Ennek az évnek az első időszakáról már beszámoltam a Testvéreknek. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Isten valóban megtartotta ígéreteit, adott új testvéreket, „édesanyákat és édesapákat”, barátokat. Ő adott „nyelvet”, hogy hirdessem az Ő Igéjét felnőttek és gyermekek között. Meggazdagodva és lelkiekben növekedve térhettem vissza Bad Liebenzellbe, ahol az utolsó vizsga letétele után, szeptember 8-án átvehettem az oklevelet.

A jövőre tekintve a 23. zsoltár vált fontossá: „Az Úr az én pásztorom…”

2000. szeptember 30-tól, esküvőm óta férjemmel, Alfred Gajannal együtt járjuk a keskeny utat. Bad Liebenzellben, a Misszió központjában lakunk, ahol férjemnek szolgálata van. Nekem az első hónapokban a háztartási munkák mellett betegek, idősek látogatása volt a fő feladatom, valamint a férjemet kísértem el szolgálati útjaira. A Misszió adventi koncertjén a kórust zongorán kísértem, ami sok gyakorlást és felkészülést kívánt, de sok örömet is adott.

Ez év januárjától a gyermekek közötti munkában veszek részt, valamint ifjúsági órákon, asszonyórákon szolgálok. A Misszió hegyén külföldi diákok, fiatalok is tanulnak, dolgoznak, s őelőttük szeretnénk lakásunk és szívünk ajtaját nyitva tartani.

Március elején Magyarországra megyünk, s Noszvajon egyhetes evangélizációt tartunk, melyen férjemet fogom tolmácsolni. Mindig nagy öröm, ha visszamehetek (mégha csak egy hétre is) hazámba.

Mindkettőnk vágya, hogy figyeljünk a Jó Pásztor hangjára, Aki mindig megmutatja nekünk a következő lépést. Ő az, Aki házasságunkat egyre szorosabbá teszi szeretetben, szolgálatban, hogy élhessünk ketten együtt az Ő dicsőségére.

Testvéri szívvel:

Krisztina Gajan

(született Pintér Krisztina)