Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 3. szám                                                                                                            2001. Június

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem
küldöttek

Második rész

A küldöttek kiválasztása és felkészítése

A leendő misszionáriusokkal rögtön a jelentkezésükkor elkezdünk foglalkozni. A jelentkezőt alaposan meg kell ismernünk, ez pedig a nagyon részletes jelentkezési lap kitöltésével kezdődik. Ezután személyes beszélgetésre hívjuk, és lehetőséget biztosítunk számára, hogy néhány napig bepillanthasson a Misszió munkájába, mindennapi életébe. Szoros személyes kapcsolat kialakítására törekszünk, szeretnénk az illető jellemét, lelki adottságait, szakmai ismereteit, egészségi állapotát, de mindenekelőtt lelki érettségét és személyes elhivatását megismerni. Különös figyelemmel vizsgáljuk meg azt is, kész-e a misszionárius-jelölt tanulni és szolgálni. Az egész folyamat végén a Misszió vezetősége dönti el, hogy kiküldi-e a jelentkezőt, vagy sem.

 

A Liebenzelli Misszió abban a kiváltságos helyzetben van, hogy saját teológiai szemináriummal rendelkezik. A négy- illetve ötéves képzés folyamán arra törekszünk, hogy akadémiai szintet érjünk el, de még ennél is fontosabbnak tartjuk a leendő misszionáriusok lelki és jellembeli fejlődését. A misszionárius ismerje meg jobban önmagát, erősségeit és gyengéit, valamint azt, hogyan kell ezekkel bánnia, és váljék alkalmassá a csoportmunkára. A missziológiai tantárgyakon és a külföldön szolgáló misszionáriusokkal való állandó kapcsolattartáson keresztül megismerhetik azokat a helyzeteket, melyekkel később találkozni fognak.

 

Fontosnak tartjuk, hogy a képzés ideje alatt a diákok tartsák és építsék a kapcsolatot otthoni gyülekezetükkel. A képzés alatt beszélgetünk velük arról, mik az elképzeléseik, illetve hogyan kaptak Istentől útmutatást a jövőre. Össze kell egyeztetnünk az elhívásukat a hozzánk beérkező kérésekkel.

 

Ha a képzés elvégzése után közösen a külmisszióba való kiküldés mellett döntünk, nyolchónapos intenzív felkészítő következik (trópusi egészségügyi tanfolyam, nyelvtanulás stb.). A kiutazás előtt két hónappal a leendő szolgálati területről levelet kapunk, melyben az első három hónap részletes bevezető programja olvasható (a nyelv, a kultúra, a környezet megismerése), melyet a misszionáriussal is megbeszélünk.

 

Arra törekszünk, hogy a leendő misszionárius kezdettől fogva egy egységes egész részeként lássa magát, és tudja, hogy nem magányos harcosként, hanem küldöttként utazik ki. A Liebenzelli Misszió a misszionáriust támogató gyülekezet és a misszionárius barátainak meghosszabbított karjaként működik, így a misszionáriusnak folyamatosan ápolnia kell kapcsolatát az őt támogatókkal.

 

Detlef Krause

missziói igazgató


 

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem  küldöttek 1

Kedves Testvéreim!.................................................................. 2

Az Örömhír „lefordítása” más kultúrák nyelvére.................... 3

Kultúrák közti kommunikáció a gyakorlatban......................... 4

Jakob Walter misszionárius magyarországi körútja................. 5

Az Ige újat teremt.................................................................... 6

Részletek Csépe Andrea körleveléből....................................... 7

Keresztek Franciaországban.................................................... 9

Afganisztán............................................................................ 10

GYERMEKEKNEK............................................................... 10

Hírek Jakutföldről.................................................................. 11

Kedves Testvéreim!

 

Szeretettel köszöntöm lapunk olvasó­táborát a János evangéliuma 14,26-tal:

 

„Ama vigasztaló pedig, a Szent Lé­lek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek.”

 

A Szentlélekről, mint bölcs tanítómesterről beszél itt Jézus, aki megtanít bennünket Jézus szavaira, meggyökerezteti azokat szívünkben, és hatalma megújítja értelmünket, hogy eszünkbe jusson az evangélium. Sokan és sokszor átélték már ezt nehéz helyzetekben, hogy a Szentlélek eszükbe juttatott Igéket börtönben, hadifogolytáborban vagy kórházi ágyon, amikor nem volt kéznél Biblia. Ha Jézus tanítványai vagyunk, akkor a Szentlélek megtanít bennünket az evangélium titkára. Életünk váratlan helyzeteiben, mikor gyors döntést vagy állásfoglalást kell hozni, a Szentlélek tanácsol bennünket, ő juttatja eszünkbe Jézus szavait. Legyünk hálásak ezért!

 

Május elején Jakob Walter misszionárius szolgált missziói körúton hazánkban. Mindenütt örömmel fogadták Pápua Új-Guineában végzett munkájáról szóló beszámolóját. A nyíregyházi Élim gyermekotthonban tartott szolgálaton jelen volt Bálint Zoltán és családja is, akik éveket töltöttek Mánusz szigetén. Mivel a Bálint család egyik fia tökéletesen beszéli az Új-Guineában használt pidgin nyelvet, a misszionárius ezen a nyelven tartotta beszámolóját, s a fiatalember fordította magyarra. A hallgatók így benyomást szerezhettek ennek a nyelvnek a hangzásáról is.

 

Az egyik gyülekezetben, ahol gyermekek is szép számban jelen voltak, egy kislány elküldte papírszalvéta-gyűjteményének egy részét a pápua gyermekeknek. Valóban, biztatni kellene a kisgyermekeket, hogy ilyen aprónak tűnő ajándékokkal nagy örömet szerezhetnek a távoli gyerekeknek! Akik angolul tanulnak, azok pedig levelezhetnének is a pápua gyerekekkel, hiszen ők is tanulnak angolul az iskolában.

 

Lapunk legutóbbi számában írtam a Pitilu szigetén épülő Molnár Mária emléktemplomról. Azóta a Reformátusok Lapjában is megjelent az erről szóló cikk. Volt olyan testvérünk, aki komolyan vette a felhívást, és levelezni kezdett ebben az ügyben. Hálásak vagyunk mindenért, ami elősegíti, hogy támogathassuk a Molnár Mária emlékgyülekezet nagy vállalkozását. Örömmel jelenthetem, hogy megérkeztek az első, erre a célra küldött adományok Alapítványunk számlájára!

 

Kérem a Testvérek imádságát, mert szeretnénk ősszel Erdélyben missziói körutat tartani Fritz Urschitz misszionárius szolgálatával.

 

Márciusban néhányan Kárpátalján szolgáltunk, a szokásos evangélizációs hét keretében. Az árvíz ismét rettenetes pusztítást végzett, de jó volt látni azt a vágyakozást, amellyel Isten üzenetét hallgatták.

 

Testvéreink imádságát kérjük a nyárra tervezett lelki alkalmakért is. Az Úr adjon a fiatalok és az idősebbek szívében ébredést, újjászületést! Váljék valósággá sokak életében Jézus fent idézett szava!

 

Testvéri szeretettel:

 

 

 

 

Asztalos Zoltán


Az Örömhír „lefordítása” más kultúrák nyelvére

 


„Nagy Istenem, ha nézem a vilá­got…” csendült fel a nedves, forró levegőjű Pápua Új-Guineában. Né­met hívőkből álló csoport állt a kis faluban egy kunyhó előtt pólóban, sortban és szandálban, és saját éne­keskönyvükből énekeltek a benn­szülötteknek. Válaszképpen a benn­szülöttek, akik kifejezetten erre a napra népviseletbe öltöztek, fű­szoknyában, színes szalagokkal az ő énekeskönyvükből is előadtak egy éneket: „O Papa God, taim mi gat planti tingting…”. Bár a szavakat a külföldiek nem értették, de a dalla­mot rögtön felismerték. Ugyanaz volt, mint amit ők is elénekeltek!

Minden kulturális különbözőség ellenére megdöbbentőek a hasonla­tosságok világszerte a keresztyének énekeiben, istentiszteleti rendjében, a „kánaáni nyelv”-ben és az építke­zési stílusukban.

Nem annak a bizonyítéka-e ez, hogy a misszionáriusok a hitükkel együtt a kultúrájukat is áthozták? – érvelnek sokan. Ha körülnézünk, be kell ismernünk, hogy bizony, a misszionáriusok a kultúrájuknak, szokásaiknak egy részét magukkal vitték más országokba. Emögött azonban nem gyarmatosító törekvés állt, hanem különösen két dologra figyeltek: először is azt szerették volna, ha a bennszülöttek az evan­géliumot összefüggéseiben érthetik meg, hihetik el és élhetik meg. Má­sodsorban az volt a vágyuk, hogy a mindennapi életükben segítsenek nekik; ezt bizonyítják a kórházak, iskolák és egyéb szeretetszolgálati létesítmények. Az evangélium át­formálta az embereket. A Biblia üzenetében és ezáltal a misszióban főleg nem külsőségekről van szó, vagyis nem a ruházatról, az étkezési szokásokról, a zenéről vagy hason­lókról. Isten az evangéliumon ke­resztül a kultúra velejét ragadja meg: a világnézetet, az értékrendet dönti meg, az embe­reknek állást kell foglalniuk ab­ban, hogy mit tarta­nak igaznak vagy hamis­nak, jónak vagy go­nosznak. S ott, ahol új istenis­meretre jut­nak és személyes kapcso­latuk alakul ki Isten­nel, ott ez az élet gyakorlati dol­gaiban is nyilván­valóvá lesz.

 

Minden misszioná­rius szembeke­rül az­zal a kihívással, hogy „le kell fordí­tani” az evangéliu­mot más kultúrára vagy nyelvre. A bib­liafor­dítók sokszor évekig fára­doz­nak azon, hogyan le­hetne az olyan ki­fejezéseknek a jelentését, mint „Is­ten”, „bűn”, „kegyelem” érthe­tően visszaadni más nyelven. Gyak­ran fordul elő, hogy nem talál­nak rá megfelelő szót, és új kifeje­zést kell alkotniuk, hogy elkerüljék a félre­értéseket. A legtöbben el sem tudják képzelni, mennyi gondolko­dással, munkával, feszültséggel és csaló­dással párosul az evangélium lefor­dítása.

 

A kultúrával kapcsolatban öt do­logra kell a misszionáriusnak külö­nösen figyelnie az evangélium „le­fordításakor”:

 

1. Istennel szembeni alázat

A misszionáriusnak tudatában kell lennie annak, milyen kicsi ő és ál­lítólagos tudása Istenhez képest. Az emberi értelem túl csekély ahhoz, hogy Isten nagyságát felfogja. Nem nekünk kell megállapítanunk és el­döntenünk, hogy ki Ő és mit akar, hanem készeknek kell lennünk arra, hogy meghallgassuk, amit Ő mond nekünk. Salamon a Példabeszédek könyvében írja: „A bölcsesség kez­dete az Úrnak félelme”.

 

2. Megalapozott tudás és a bib­liai üzenet megértése

A misszionáriusnak szaktudásra van szüksége, mint ahogyan ez minden más foglalkozásnál is elen­gedhetetlen. A Biblia üzenetét, tar­talmát, összefüggéseit és hátterét is ismernie kell. Az Igét nemcsak fej­ből kell tudnia, hanem azt szívében hinnie kell és tovább kell tudnia adni.

 

3. Saját kulturális hovatartozá­sát pontosan kell látnia

Általánosságban elmondható, hogy az emberek nincsenek tudatá­ban saját kultúrájuknak, csak akkor szembesülnek vele, mikor más gon­dolkodásmóddal találkoznak. A misszionáriusnak azonban tisztában kell lennie saját kulturális hátterével ahhoz, hogy lássa, hol leselkedik rá az a veszély, hogy a Bibliát a saját kultúrájának fényében olvassa és adja tovább.

 

4. Az idegen kultúra jó megér­tése

A misszionáriusnak meg kell tud­nia érteni az emberek világnézetét, értékrendjét, vallási látásmódját, és hogy ezek hogyan nyilvánulnak meg a társadalomban, az emberek közti kapcsolatokban. Csak így tudja az evangéliumot a megfelelő helyen, időben és módon tovább­adni.

 

5. Nyugodtság és Istenben való bizalom

„Ora et labora” (imádkozz és dol­gozz) – mondták már a középkori szerzetesek is. Isten nem ment fel bennünket a munka alól. Előfordul ugyan, hogy álmunkban is eleget ad (Zsolt 127,2), de felelősséggel is felruház. Szentlelke által képessé tesz embereket arra, hogy Igéjét megértsék, összefüggéseket mutas­sanak fel, és azt másoknak érthe­tően el is mondják (Ef 4,11-12; 2Pt 3,15-16). A misszionárius feladata, hogy gondosan utánanézzen, átgon­dolja, kutassa, megjelenítse, elma­gyarázza és hirdesse a rá bízott üze­netet.

Ugyanakkor tudnunk kell, hogy Isten nem szorul rá a mi kultúrák közti fordítóképességünkre. Az Ő szava az Ő szava, nem mi tesszük azzá. Ezen keresztül beszél velünk, beszél általunk, de nélkülünk is. Felhasználja a mi nyomorult fordí­tási próbálkozásainkat, és megszólít azon keresztül embereket; Ő teremt hitet. Jeremiás az Ő szavát szikla­zúzó pörölynek nevezi (Jer 23,29).

 

A Zsidókhoz írt levél szerzője így ír róla a 4. rész 12, versében:

„Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és lé­leknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondo­latokat és a szívnek indulatait.”

 

 


Detlef Krause

missziói igazgató

 


 

Kultúrák közti kommunikáció a gyakorlatban

 


Vajon a különböző kultúrákban élő emberek közti párbeszéd kifeje­zetten misszionáriusoknak való téma? Semmi esetre sem. Elég, ha városunkban szétnézünk, és máris láthatjuk, mennyire színes lett a la­kosság összetétele. Sokan mondják, hogy már „túl színes” is, ennek az az oka, hogy nem tartják megköze­líthetőnek és ezáltal kiszámítható­nak a tőlük különböző embereket. Vajon hogyan lehetne áthidalni ezt a szakadékot?

 

Első tanács: Ismerjük meg a másik ember gondolkodásmódját!

Általános az elvárás, hogy az ide­gen alkalmazkodjon az adott ország szokásaihoz és nem fordítva. Ez na­gyon sokáig eltarthat, sőt, a leg­többször félbemarad, ugyanis az idegen kultúra megismerése számos félreértéssel és csalódással párosul mindkét részről. Egyszerűbb kül­földiként bezárkózni és külön gettót alakítani, kultúrát a kultúrában. Ez a veszély a misszionáriusokat is fe­nyegeti, ezért nagyon fontos meg­tenni az első lépést, és megpróbálni megérteni a másikat. Ez pedig úgy kezdődik, hogy tájékozódik az em­ber. Az iszlám példáján hadd mu­tassam be ezt.

A legtöbb keresztyén az iszlámról csak nagy vonalakban tudna be­szélni. Tudják például, hogy egy muzulmánnak azért nehéz a ke­resztyénséggel komolyan foglal­koznia, mert nem tudja elfogadni, hogy Jézus Isten Fia. Itt azonban a legtöbben sajnos megállnak. Aki vi­szont kapcsolatba akar kerülni a muzulmánokkal, annak tovább kell kutatnia: miért tartják vajon ezt akadálynak?

Önök tudják a választ? Egysze­rűen megbotránkoztató számukra, hogy Isten Máriával hált volna, és így lenne Istennek fia.

Aki feltérképezi mások gondol­kodásmódját, és a Bibliát is ismeri, az nagy félreértéseket tisztázhat és elkezdhet hidakat építeni.

 

Második tanács: Akarjuk meg­érteni a másik embert!

A másik ember megismerése nagymértékben azon múlik, hogy valóban érdekel-e minket. Ezt meg­érzi, és ettől függ, hogy elfogadja-e a közeledésemet, vagy sem. Német­országban például sokan bizonyta­lanok abban, hogyan beszéljenek a leplekbe burkolózott muzulmán asszonyokkal, és ez érthető is: a keleti ruházat egy kicsit kihívónak tűnhet, a tőlük való távolság pedig áthidalhatatlannak. Önök tudják, hogy a legtöbb muzulmán asszony azért takarja el magát teljesen, mert engedelmeskedni akar istenének? Ennek az öltözetnek a viselése so­kaknak valóságos istentiszteletet jelent. Gyakran kell gúnyos pillan­tásokat elviselniük csak azért, hogy ne szegjék meg a Korán parancsát.

Ha törekszünk megismerni és megérteni a másik ember hátterét, akkor nagy akadályt gördítünk el a kultúrák közti kommunikáció elől.

 

Harmadik tanács: Találjuk meg a megfelelő módszert!

Az előző két ponthoz hozzátarto­zik az is, hogy megtaláljuk üzene­tünk továbbadásának azt a módját, melyen keresztül ők azt személyre szabottan értik meg! Néhány példa:

Ha leülünk egy muzulmánnal Bibliát olvasni, ügyeljünk arra, hogy az a Biblia ne egy széthulló lapokból álló, agyonolvasott pél­dány legyen. Az ő meglátása szerint ugyanis egy szent könyvnek nem csak a tartalma szent, hanem önma­gában is az, ennek pedig meg kell látszódnia a vele való bánásban és a külalakjában.

Nagyon félreérthető lenne, ha egy európai férfi a bevásárlóközpontban megszólítana egy muzulmán nőt, és a hitéről kezdene vele beszélgetni. Egy kapcsolat megkezdésekor a muzulmánoknál a nők csak nőkkel, a férfiak csak férfiakkal beszélnek, és eleinte csak kerülő úton érintenek minden olyan témát, amely sértené a másikat. Ezzel jelezték ugyan, hogy mi a szándékuk, mégis udva­riasak maradtak.

A nézeteltéréseket jobb közvetítő útján tisztázni. A közvetítő megpró­bálja elvenni a dolog élét, mielőtt az érintettek beszélnének egymással. Az ilyen kultúrákban a közvetítő személyével nagyon jól lehet pél­dázni Jézus Krisztus helyettes áldo­zatát.

 

Negyedik tanács: Nem a külső változás az első

Ez talán a legnagyobb kihívás a nyugati misszionáriusok számára. A legszívesebben gyors eredményeket látnánk, és általában arról is határo­zott elképzelésünk van, milyen le­gyen ez az „eredmény”. És bár a Bibliához igazodunk, elképzelése­inket jelentősen befolyásolja hátte­rünk és a jellemünk. Hídépítőkként ezt be kell látnunk, és rengeteg csalódást kell elviselnünk. Az sem segít, ha felidegesítjük magunkat az idegen kultúra szokásai miatt, vi­szont az igen, ha beállítjuk magun­kat rá (ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindent helyesnek is tartunk).

Nem várhatunk arra, hogy meg­változzon a másik, hanem oda kell érte menni, ahol van, és olyannak elfogadni, amilyen. Ez az első lé­pés.

A második az, hogy a változást nem szabad a külső alapján meg­ítélni. A valódi változás bentről ki­felé halad, és sohasem fordítva!

Nem elég megtiltani a banglade­sieknek, hogy amuletteket hordja­nak, mert amíg a gonosz szelle­mektől félnek, addig az ilyen „se­gítségeket” használni fogják – leg­feljebb titokban, hogy a misszioná­rius ne lássa meg. Jézus erejéről és hatalmáról kell újra és újra beszélni nekik, és könyörögni értük. Ez so­káig tarthat, ám a kulturális válto­záshoz idő, megértés, ismeret szük­séges, soha nem érhető el erőszak­kal, és sohasem egyik napról a má­sikra történik.

 

Ötödik tanács: A legjobb pél­daképünk: Isten Jézus Krisztus­ban

Mit meg nem tett a Teremtő, hogy teremtményeivel beszélhessen! Áb­rahámmal emberi formában találko­zott, a prófétákhoz saját nyelvükön beszélt, a világnak pedig elküldte Jézust mint embert. Mindezt azért tette a Teremtő, hogy megértsük, ki Ő valójában! Számára semmilyen ár nem volt túl drága ahhoz, hogy te­remtményeit megszólítsa. Mi ebből élünk, ezért ha elbizonytalanodunk, mindig igazodhatunk Jézus szere­tetéhez és viselkedéséhez.

 

A misszióban mindig valóságos szellemi hatalmakkal van dolgunk. Az ördög tévelygésben akarja tar­tani az embereket, és kárhozatra akarja őket juttatni. Így a mi pró­bálkozásaink csak egy részét jelen­tik az egész missziónak. Tudatában vagyunk, hogy mennyire rászoru­lunk a Szentlélek vezetésére és munkálkodására, ám éppen ez Jézus hídépítőinek erőssége.


 

 


Martin és Tabea Auch

négy gyermekükkel 1988 óta szolgálnak Bangladesben,

jelenleg a fővárosban.

 


 

Jakob Walter misszionárius magyarországi körútja

 


Május első felében tizenöt ma­gyaror­szá­gi gyülekezet meghí­vá­sá­nak tett eleget Jakob Walter, Pápua Új-Guineában szol­gáló misszioná­rius. Mindenhol nagy sze­retettel fo­gadták, és érdeklő­déssel hall­gat­ták ér­dekes, szí­nes, olykor megren­dítő bizony­ságté­te­lét. A gyüle­keze­tek­ben beszá­molt misz-szi­ói elhi­vatásá­ról, kiküldeté­séről, és az új-gui­neai missziói munka örömeiről, ne­hé­zségeiről.

Hadd osszuk meg a Testvérekkel előadásainak rövid összefoglalóját!

Az új-guineai ébredésben a múlt század első felé­ben nagy szere­pet ját­szott Mol­nár Má­ria ma­gyar misszio­ná­ri­usnő is, aki­nek szol­gála­tára a mai napig há­lá­san és szere­tettel gondol­nak a pá­pua testvé­rek. A missziói munka megkez­dé­se­kor még számos misszio­nárius lett ál­do­zata az ország­ban ural­kodó el­len­sé­ges­kedés­nek, gyű­lölet­nek, kan­ni­ba­lizmus­nak, vér­bosszúnak. Ez az el­lenségeske­dés a magyará­zata an­nak is, hogy az or­szágban 850 nyel­vet beszélnek, melyek nem nyelvjá­rások, hanem különálló nyelvek. De Jézus Krisz­tus evangé­liuma itt is győzött! Az ország majdnem egy évszázad alatt ke­resztyén országgá lett. Kialakult egy közös nyelv is, a melanéz-pidgin, mely ma az ország hivatalos nyelve, s mely óriási könnyebbséget jelent mind a misszionáriusoknak, mind az ország kormányzásának.

 

Merész lépést jelentett a benn­szülötteknek elfordulni addigi szel­lemhitüktől, megtagadni és bűnként megvallani a varázslásokat, ember­áldozatokat, őseik szellemétől való függésüket. Még nehezebb a hely­zetük azoknak a törzseknek, melyek a mai napig többnejűségben élnek. Itt ugyanis ha hitre jut egy férfi, nagy bölcsességre van szüksége ah­hoz, hogyan viszonyuljon 6-8 fele­ségéhez. A kannibalizmus csak el­vileg szűnt meg, elvétve még elő­fordul egy-egy eset.

Jakob Walter 22 évvel ezelőtt uta­zott ki Pápua Új-Guineába. Az első négy évben egy őserdei törzsben dolgozott, ahol abban az időben so­kan jutottak hitre, akik ma már lel­készek, gyülekezeti vezetők lettek a környék gyülekezeteiben. Ő és munkatársai tanították ezeket a bennszülötteket írni-olvasni, hogy olvashassák a Bibliát és tanulhassa­nak bibliaismeretet.

 

A városokban egyre erősödik a bűnözés. A nagyvárosi nyomorne­gyedek lakóinak nagy része ebből él. Jakob Walter és családja az el­múlt négy évben az egyik fővárosi nyomornegyedben szolgált bűnözők között. Mivel az országban nincs tankötelezettség, tandíj viszont van, így a nyomornegyedekben élő gyer­mekek nem járnak iskolába, s az ő tanításuk is a misszionáriusok fela­data. A bűnözők közti munkát egy rablótámadás kapcsán kezdhet­ték meg, amikor kirabolták őt és mun­katársát, s kis híja volt csak, hogy életben maradhattak. Isten ke­gyel­me és szeretete, hogy  a táma­dók megnyíltak az evangélium előtt. Noha még nem tértek meg, rendsze­resen részt vesznek a bibliaórákon.

 

A Liebenzelli Misszió Pápua Új-Guineában végzett szolgálatának jelenlegi célja, hogy a meglévő gyülekezetek erősödjenek, önálló­sodjanak, minél több vezetői tiszt­séget, feladatot bennszülöttek ve­gyenek át, valamint hogy ébresszék a bennszülöttekben a missziói fele­lősséget, s hogy közülük is utazza­nak ki – megfelelő képzés után – misszionáriusok más országokba.

 

Keresztfalvi Béla és Mariann

 


 

Az Ige újat teremt

Interjú két pápua új-guineai vendéggel 2000 augusztusában

 


Job Manuai (J.M.), a Mánuszi Evangéliumi Egyház (ECOM) ve­zetője volt 1964-1975-ig, 12 gyer­meke és 31 unokája van, valamint

Timothy Changau Lomon (T.C.L.), Lomon József fia, Molnár Mária örökbefogadott fia, az ECOM egykori világi vezetője, ma a Mol­nár Mária Emlékgyülekezet koordi­nátora és titkára Pitilu szigetén. Öt gyermeke és 11 unokája van.

 

Néhány hete már itt vannak Németországban. Mi tetszett Önöknek a leginkább? Mi volt idegen?

J.M.: Sok jót láttunk a gyüleke­zetekben, amelyeket meglátogat­tunk.

Szövegdoboz: Job Manuai (bal) és Timothy C. Lomon (jobb) Dr. Ravasz László püspök emléktáblája előtt, aki kibocsátotta Molnár Máriát.T.C.L.: Sokat tanultam az itteni keresztyénekkel való megismerke­désből. Ugyanazt hisszük, ugyan­úgy szeretjük az Urat és várjuk Jé­zus Krisztus visszajövetelét.

 

Miért vállalkoztak erre az uta­zásra? Mire számítottak? Való­ban azt tapasztalták, amire szá­mítottak?

J.M.: Szerettem volna látni, hon­nan származnak azok a misszioná­riusok, akik hozzánk jönnek Má­nusz­ra. Meg szerettem volna lá­to­gatni egykori misszionáriusainkat, és megnézni, mit csinálnak most. Tudtam régebben is, hogy a Liebenzelli Misszió nem csak Pá­pua Új-Guineában szolgál, hanem más országokban is. Most már jobb rálátásom van a munkájukra, ez szélesítette a látókörömet.

T.C.L.: Már évek óta foglalkoz­tatott a dolog, hogy ha egyszer le­hetőségem lesz Németországba és Magyarországra elutazni, szeretnék többet megtudni a misszionáriusok­ról, akik kiutaznak a külmisszióba. Magyarországra pedig azért szeret­tem volna eljutni, mert a második világháború előtt Molnár Mária örökbe fogadott és nevelt. Ő volt Pitilu szigetén az út­tö­rő­misszi­oná­ri­u­sunk. Nagy örö­möm, hogy eljut­hattam most Ma­gyarországra is! Sajnos, csak rövid ideig lehettünk ott, és nem ismer­kedhettem meg Molnár Mária roko­naival sem. De megnéztük azt a templomot, ahol megáldották és el­búcsúztatták Má­nuszra. Én is örül­tem, hogy régi mánuszi misszioná­riusokkal újra találkozhattam Né­metországban.

 

Milyen ma az idősek élete Mánuszon? Milyen helyet foglal­nak el a társadalomban? Ki gon­doskodik róluk?

J.M.: Az időseket nagyon tiszte­lik. Ha egy idős férfi beszél, a fia­taloknak hallgatniuk kell. Az idő­seknek van tapasztalatuk, a fiatalok tanulhatnak tőlük. Azonban ez ma már csak a falvakban van így, a vá­rosokban nem. A legtöbben idős ko­rukra visszatérnek a városból a fa­lujukba, még akkor is, ha jó állásuk volt.

T.C.L.: Általában az időseket a gyermekeik gondozzák halálukig, és ha valakinek nincsen gyermeke, akkor ezt a feladatot átveszik testvé­reinek a gyermekei.

 

Önök már régóta keresztyének. Mi az, ami időközben megválto­zott az egyházban? Vagy minek kellene megváltoznia?

J.M.: 1961-ben tértem meg, 1964-75-ig voltam egyházvezető. Nem sok minden változott azóta: akkor is és ma is kevés munkatár­sunk van. Különösen a fiatalok közti szolgálathoz lenne még szük­ségünk emberekre. A fiatalok élete az elmúlt években nagyon megvál­tozott: nyugati filmeket néznek és úgy is akarnak élni, isznak és nem akarnak már az idősekre hallgatni.

T.C.L.: Mikor az első misszioná­riusok Mánuszra jöttek, nem volt könnyű dolguk, mégsem adták fel. A mai misszionáriusok már szaba­don hirdethetik az evangéliumot, egész falvak tértek meg. Ma már minden megyében, faluban és nyil­vános helyen szabad hirdetni az Igét. Az a vágyam, hogy minden ember meghallhassa az Örömhírt!

Németországban újra és újra lehet hallani azt a véleményt, mi­szerint a misszionáriusok szét­rombolják a kultúrát. Önök ho­gyan látják ezt?

T.C.L.: Nem értek vele egyet. A misszionáriusok azért jöttek, hogy az evangéliumot hirdessék, azután az emberek szabadon döntenek ar­ról, hogy akarják-e követni Jézus Krisztust. Nem a misszionárius változtatja meg az életüket, hanem Isten Igéje.

Minden kultúrának megvannak a jó és rossz oldalai. A mi kultúránk azt kívánja tőlünk, hogy tiszteljük őseink szellemét, hogy azok segít­senek nekünk, gyógyítsanak meg stb. Ez nem jó szokás, ez tévelygés. Csak azok tudják összehasonlítani a kultúrájukat a keresztyén hittel, akik már hitre jutottak. Ha észreveszik aztán, hogy bizonyos kulturális elemek nem egyeztethetők össze a hittel, akkor azokat nem fogják töb­bet gyakorolni, hanem a hitet fogják követni. Vagyis nem a misszioná­rius mondja meg nekünk, hogy mit kell megváltoztatnunk, hanem Isten Igéje változtat meg minket.

 

Miért imádkozhatunk?

T.C.L.: A Mánuszi Evangéliumi Egyház növekszik. Nemcsak Mánuszon vannak gyülekezetei, ha­nem Madangban, Port Moresbyban, Laeban és Wewakban. A nagyvá­rosokban sok mánuszi dolgozik, a városi gyülekezetek lelkészei több­féle törzsből származó emberekkel foglalkoznak. Imádkozzanak eze­kért a „multikulturális” gyülekeze­tekért!

J.M.: Az én kérésem az, hogy imádkozzanak a mánuszi falvak la­kóiért, hogy Jézushoz találjanak és ne csak névleges keresztyének le­gyenek!

 

Az interjút

Gudrun Neumaier

készítette

 


 


 

Keresztek Franciaországban

 


Útszéli keresztek

Ha autóval utazgatunk Nor­man­di­á­ban, hamar feltűnik, hogy mennyi kereszt áll az utak mentén. Majd­nem minden faluban és minden na­gyobb kereszteződés­nél láthatjuk a Megfeszítettet a ke­reszten. Ezek a fából, fémből, vagy kőből készült keresztek már évek óta ott állnak, és mindenki hozzá­szokott már a látvá­nyukhoz. Néha egy-egy évszám is olvasható rajtuk, például 1870, vagy 1918. Háborúk után állították fel sokukat hálából, amiért az ellenség nem jutott el a faluig. Más keresz­teket azért állí­tottak, hogy azok védjék meg őket a háborútól. A falu papja különleges módon áldotta meg ezeket, hogy le­gyen is hatásuk. Az ilyen szokások, vagyis a ke­resztyénség és a babona­ság kevere­dése gyakoriak Normandiában.

 

Szeretet-keresztek

Nemrégen egy családhoz voltunk hivatalosak vacsorára. A házi­asszony megkérdezte, mi a vélemé­nyünk a dozule-i glóriás keresztről. Ugyanis nemrégen megjelent egy újságcikk arról, hogy a szomszéd faluban felállítottak egy keresztet egy „Jézus-jelenés” nyomán. Madeleine Aumont meg volt győ­ződve arról, hogy neki megjelent Jézus Krisztus, és azt parancsolta neki, hogy egy 738 méter magas ke­resztet állíttasson. (Ez a méret meg­felel a Golgota magasságának.) Ám mivel ilyen méretű keresztet lehe­tetlenség felállítani, a méretet szá­zadára kicsinyítették, így az 7,38 méter magas lett, de cserébe több ilyet állítottak. Kék és fehér mű­anyaggal vannak bevonva, mely az eget és Máriát jelképezi, és egész éjszaka meg vannak világítva. Sze­retet-kereszteknek nevezik őket, vagy glóriás kereszteknek. Egy fa­luval odébb egy parasztember is felállított a kertjében egy ilyen ke­resztet, melyet egy másik család rögtön utánzott, és most már az ő kertjükben is áll kereszt. Az érde­kessége ennek a fajta keresztnek az, hogy nem ábrázolja a Megfeszítet­tet, mint ahogy az itt eddig szokás volt.

 

A keresztek jelentése

A hatóság még vizsgálja, hogy nem egy szekta áll-e a keresztállítá­sok mögött. Az érintettek azonban vallják, hogy Jézus parancsát telje­sítik csak ezzel, és egyébként jó katolikusok. Mások azt követelik, hogy a papok áldják meg ezeket a kereszteket is, ami elől a papok azért húzódoznak, mert nem ismer­hetnek csak úgy el egy Jézus-jele­nést. A jelenésben hívők a kereszt­állításokkal áldást és védelmet kér­nek Istentől, és hiszik, hogy ezek a keresztek megvédik őket a vihar okozta károktól, valamint hogy a keresztek lábainál csodák történhet­nek. Ezen túlmenően pedig ezzel is készülnek Jézus visszajövetelére.

 

A kereszt mint jel

Mit válaszoljunk a vendéglátónk kérdésére? Babonaság, vallásos szentimentalizmus, vagy feltűnősködés ez? Megpróbáltuk elmagyarázni neki, hogy mit jelent számunkra a kereszt: emlékeztet minket Jézus Krisztus halálára, amire azért volt szükség, hogy mi élhessünk. A keresztnek önmagában nincsen mágikus ereje, hanem em­lékeztet Jézus szabadítására. Hogy megértett-e, nem tudjuk, de ez a be­szélgetés ismét figyelmeztetett arra, hogy a mindennapi beszélgetések­ben is felülről való bölcsességre van szükségünk.

 

Sigrun Rapp

férjével és három fiával 1991 óta szolgál Franciaországban,

gyülekezetalapító munkában, Alencon városban.

 


Afganisztán

 


Ø    24 millió lakosa van

Ø    a lakosság 99%-a muzulmán

Ø    0,01%-a keresztyén

Ø    a világ legnagyobb ópiumex­por­tálója

Afganisztánnak mozgalmas a történelme: 1973-ig alkotmányos monarchia volt, aztán egy katonai puccs és egy zavargásokkal teli át­meneti időszak után a kommunisták vették át a hatalmat. 1992-ben összeomlott a kommunizmus, vége lett a viszonylagos vallásszabad­ságnak, s egyúttal kirobbant a ha­talmi harc két rivalizáló iszlám cso­port között, mely 1996-ig tartott. Azóta az ország több mint 90%-át szélsőséges fundamentalista iszlám törvényekkel kormányozzák.

Az uralkodó tálibok halálbüntetést rónak ki mindazokra, akik az iszlámról más vallásra térnek át. Még azokra a nem muzulmánokra is ér­vényes ez, akik át akarnak téríteni másokat.

Keresztyén gyülekeze­teknek még a létezése is tiltott, a missziói munka végzése úgyszintén.

Afganisztán a világ azon országai közé tarto­zik, melyeket a legke­vésbé sikerült még elérni az evangéliummal. 48 ezer mecset áll az ország­ban, ám egyetlen keresz­tyén temp­lom sem. Nyolcvannyolc népcso­port még nem hallotta az evangéli­umot! Csupán egy népcsoportban tudunk keresztyén gyülekezetről. A keresztyének csak a szociális és egészségügyi szolgálatokban élhetik meg Isten szeretetét és tehetnek vallást hitükről. A városokban és egyes vidéki településeken megsok­szorozódott a keresztyének száma a külföldiek bizonyságtétele, az afgán hívők, sőt, hívő orosz katonák szol­gálata nyomán! A nyílt bizonyság­tétel következménye azonban leg­többször halál.

Nemrég készült el az Újszövetség dari nyelvű fordítása (amelyet a la­kosság 35%-a beszél), és nagy mennyiségben rendelkezésre áll. A pastu nyelvű fordításból (amelyet a lakosság 50%-a beszél) azonban csak kis példányszámot nyomtattak.

Imádkozzunk az Újszövetségek helyes szétosztásáért, valamint az országban beszélt egyéb nyelvekre való lefordításáért (8 nyelvre a for­dítás folyamatban van, további 29-re azonban még nincs).

Minden rádiós lehetőséget ki kel­lene használni missziói célokra. A FEBA Rádiómisszió heti 75 perc­ben sugároz pastu nyelvű és heti 50 percben dari nyelvű keresztyén adást. Imádkozzunk ezeknek az adásoknak a szerkesztőiért!

Imádkozzunk továbbá a külföldön élő afgánokért, hogy ők ismerhes­sék meg Jézus Krisztust!

 

Detlef Krause nyomán

 


 

GYERMEKEKNEK

Pedro és barátai

 


10

Pedro Batában lakik egy afrikai or­szág, Egyenlítői Guinea legna­gyobb városában. Ebben az ország­ban spanyolul beszélnek. Pedro így mutatkozik be anyanyelvén: „¡Holá! ¡Soy Pedro!” – (Sziasztok! Pedro vagyok!) Keresd csak meg Egyen­lítői Guineát a térképen! Afrika nyugati partján találod, az Egyenlítő közelében, fővárosa Malabo. Pedro öccsével, José-Luísszal együtt, a nagymamájával él, mert édesapjuk és édesanyjuk meghalt, amikor ők még egészen kicsik voltak. A nagymama eljár mosni, hogy keres­sen egy kevés pénzt, vagy magakészítette manióka rudakat árusít. Gyakran van távol otthonról, mert emellett még a városon kívül egy kis földet is művel. Így a két fiú, amikor hazamegy, gyakran sen­kit sem talál otthon és ételt sem talál odakészítve.

Érthető, hogy Pedrónak is segíte­nie kell a kis család meg­élhetését. Ügyesen tud horgász­ni és rákot fogni. Ha elég nagy a fogás, akkor telik belőle egy jó étkezésre, sőt, még eladásra is. Néha segít a piacon az egyik kereskedőnek, amiért kap egy kis aprópénzt. Nemcsak élelem kell, ruhát, cipőt, meg gyógyszert is kell venni, valamint szappant, pet­róleumot a lámpákba és különféle iskolaszereket.

 

Zöld nadrág az iskolai egyenru­há­hoz

Egyenlítői Guineában a gyere­kek rendszerint egyenruhában jár­nak is­kolába. Pedro iskolájában ez fehér inget és zöld nadrágot jelent. Ilyen nadrágot nem könnyű találni a pia­con, legjobb egy szabóval elké­szít­tetni.

Alkalmi munkákból Pedro annyi pénzt gyűjtött össze, hogy meg tu­dott venni egy megfelelő darab zöld posztót. De hol talál olyan szabót, aki megmaradt kevés pénzéért megvarrja az iskolai nadrágot? Ma­gába roskadtan ült nálam a veran­dán. „Tía Ursula (Orsolya néni), ez teljesen lehetetlen!”

Valóban lehetetlen lenne ez? Hi­szen Isten azt mondta Jeremiás­nak: „Én vagyok az Úr ... Van-e szá­momra lehetetlen?” (Jer 32,27). Dávid ki­rály pedig így bátorít ben­nünket: „Hagyjad az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik” (Zsolt 37,5).

Együtt imádkoztunk az Úrhoz, el­mondtuk neki az egész helyzetet, és kértük, legyen Pedróval és segítsen, hogy lehessen neki új nadrágja. Imádság után Pedro felállt. Még nem látszott rajta a teljes meggyő­ződés, de neki akart vágni, hogy szabót keressen.

Nem sokkal ezután ragyogó arccal tért vissza.

„¡Escucha! (Képzeld csak!) Egy férfi, akit ismerek, azt mondta, hogy nem is egy, hanem két nadrágot varr nekem az anyagból! Fizetségképpen pedig minden további nélkül elfo­gadta néhány darab pénzérmémet!”

Öröme határtalan volt. Még egy­szer leültünk, hogy megköszönjük az Úr Jézusnak a gyors választ.

Milyen nagy és jóságos a mi Urunk! Ismeri minden gondunkat. Számára semmi sem túl nagy, de nem is túl jelentéktelen, és minden helyzetben tud kiutat adni, soha nem okoz ne­künk csalódást.

Pedróval együtt szeretnénk ezt megszívlelni és mától fogva bízni akarunk Benne!

 

„Nincs különbség ... mert min­denkinek ugyanaz az Ura, és ő bő­kezű mindenkihez, aki segítségül hívja” (Róma 10,12).

„Kérjetek és adatik nektek ... Mert aki kér, mind kap...” (Máté 7,7–8).

 

 


 

 

Szövegdoboz: Kis spanyol nyelvtanfolyam, 1. rész:

A spanyolban a felkiáltójelet és a kérdőjelet nemcsak a mondat végére, hanem az elejére is kitesszük, de „fejreállítva”.
¡Holá! = „Jó napot”, „Helló”
Soy Pedro. = Pedro vagyok.
tía = néni
¡Escucha! = (ejtsd: Eszcucsa) Képzeld csak! Hallgass ide!


Egyenlítői Guinea

Egyenlítői Guinea Nyugat-Afrikában található. Körülbelül 500 ezer lakosa van és Malabo a fővárosa, a kis Bioko szigeten. Az ország területe 28.ezer km2. Ez a nyugat-afrikai állam magába foglalja a hegyes szárazföldet, a Rio Munit, ami északon Kamerunnal, keleten és délen Gabonnal határos, valamint több szigetet a Guineai-öbölben. Mivel az ország az Egyenlítő közelében terül el, a trópusokra jellemző nedves-forró éghajlat uralkodik és szinte teljes egészében esőerdő borítja. Az egykor gazdaságilag jól fejlett ország ma a Föld legszegényebb államai közé tartozik.

Folytatjuk
(Kinderzeitschrift ECHO 4. szám, 2000. július)

 

 


Hírek Jakutföldről

 


Misszionáriusok találkozója

Március közepén négynapos ta­lálkozóra gyűltek össze a Jakut­földön szolgáló misszionáriusok, ami nagy örömöt jelentett nekik, mivel nem minden évben engedhe­tik meg maguknak a hosszú és kö­rülményes utazást. A négy nap alatt előadásokat hallgattak, valamint szükségeikről számoltak be egy­másnak. Bizony, sokhelyütt hiány­zik megfelelő jármű, alkatrész, gyógyszer, vitamin, élelmiszer és tananyag a gyermekhetekhez. Hi­ánycikk továbbá mindennemű jakut nyelvű keresztyén irodalom.

Megbeszélés tárgyát képezte a fő­városban, Jakutszkban tervezett bibliaiskola megalapítása, melyben fiatal, tehetséges hívő keresztyének tanulhatnának.

 

Egy hívő jakut bizonyságtétele

Egyértelmű volt az Úr parancsa számomra: „Legelőször a saját há­zad tájékán szolgálj nekem, s csak azután foglalkozz a szomszédos te­rületekkel!” Eleinte a missziói pa­rancsot szó szerint akartam értel­mezni, vagyis elmenni széles e vi­lágra, aztán megértettem, hogy ott­hon, a saját megyémben kell elkez­denem szolgálatomat.

Gyermekkorom óta sokat bete­geskedtem, ifjúkoromban szélütés ért, aminek következtében jobb ol­dalam megbénult és a jobb sze­memmel nem láttam. Kórházi tar­tózkodásom alatt két férfi levetítette nekünk, betegeknek a Jézus élete című filmet, és traktátusokat adtak nekünk. Felismertem, hogy pont ez az, amire vágyom, amire szükségem van, anélkül, hogy közelebbit tud­tam volna a keresztyén hitről. Imádkoztam az ismeretlen Istenhez, Jézushoz, és sokszor végigolvastam a traktátusokat.

Otthonra találtam a megyeszék­helyünkön működő kis evangéliumi gyülekezetben, ahol átadtam az életemet az Úrnak.

Hamarosan felismertem, hogy felelősséggel tartozom a környeze­temben élő emberekért. Ezen a vi­déken a falvak átlagosan 160-200 km-nyire fekszenek egymástól, és az utak rossz minőségűek. Elkezd­tem járni a megyénk falvait, és hir­detni az evangéliumot. Volt, ahol egy asszony jutott hitre, volt, ahol házi bibliakör alakult. A szülőfa­lumban csak nagyon lassan nő az érdeklődés az Ige iránt. Vannak már ugyan néhányan, akik úton vannak Isten létének felismerése felé, de a megtéréstől még messze állnak.

Aggódom azokért, akik már két-három éve megtértek, mert szüksé­gük lenne tanításra, útmutatásra, hisz ezek hiányában könnyebben elbukhatnak, vagy tévtanítók áldo­zatai lehetnek.

Megyénket joggal lehetne a világ legnehezebben megközelíthető vi­dékének nevezni, mivel nincs tö­megközlekedés.

Egyik legnagyobb örömöm, hogy édesanyám is elfogadta az Urat.

Szeretnék kórházakba, öregottho­nokba, iskolákba és óvodákba is eljutni az evangéliummal. Nem vá­gyom olyan nevekre, mint „misszi­onárius”, vagy „lelkész”; átlagem­ber szeretnék maradni, aki mások­nak mutatja az utat Jézus Krisztus­hoz.

B.S.

 


 

 

Árvíz Jakutföldön

 


Az elmúlt tél igen hideg és hóban szegény volt, ami azt eredményezte, hogy különösen vastag jégréteg képződött a legszélesebb szibériai folyón, a Lénán.

A hirtelen kezdődő olvadás és a jelentős mennyiségű csapadék vezetett árvízhez. A fővá­ros, Jakutszk határát elöntötte a víz, több ezer lakost kellett evakuálni. Csodálatos módon a missziói épület előtt két méterrel megállt a víz. Ja­kutszktól délre 30 km hosszú jég­torlasz alakult ki, amit katonai re­pülőkről ledobott bombákkal aprí­tottak fel. Sok települést teljesen elmosott a víz.

 

A huszonhatezres Lenszk város­ban óriási károkat okozott az ár, itt a gyülekezeti házban is a plafonig állt a víz. A fiatal egyházfi négy na­pig a padláson tartózkodott ivóvíz és élelem nélkül. Mikor az ár levo­nulása után a lenszki gyülekezet is­mét összegyűlt, hálát adtak az Úr­nak, hogy megmenekülhettek. Sen­kit nem került el a katasztrófa, és pont azok hálaadása volt a legmeg­rendítőbb, akik a legtöbbet szen­vedtek és veszítettek el.

 

Imádkozzunk ezekért a testvére­kért, mert folyamatosan szembesül­nek azzal a kérdéssel, hogy Isten hogyan engedhette meg mindezt. Nehéz ebben a helyzetben nem el­csüggedniük, hanem másokat erő­síteniük.

 

Missionswerk FriedensBote

 


 

 

 

 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen