Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 4. szám                                                                                                   2001. Augusztus

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem
küldöttek

Harmadik rész

Külföldön

A misszionárius külföldön gyakran él egyedül. Néhány esetben ugyan egy állomáson több misszionárius is lakik, de az esetek többségében távol élnek egymástól. Ebből következően nincs gyakran lehetősége a beszélgetésre. Hol és kinek mondhatná el fesztelenül a csalódásait, a haragját, a kétségeit? Kivel beszélhetné meg személyes és családi problémáit, házassági konfliktusait, gyermekeivel kapcsolatos aggodalmait, munkájában tapasztalt nehézségeit? Szüksége van tehát arra, hogy érdeklődjünk iránta, meghallgassuk.

A következőképpen igyekszünk ezt a segítséget neki megadni:

§  Rendszeres, ha lehet, havonkénti találkozókra bátorítjuk őket, melyeken beszélgethetnek és imádkozhatnak.

§  Rendszeres, jegyzőkönyvben rögzített munkamegbeszéléseket kérünk.

§  Évente egyszer területi vezetőjükkel értékelik a munkájukat. A területi vezetőnek ehhez egy kérdőívet adunk, mely segít minden életterületet átbeszélni. Különösen is fontos, hogy az egészségükről, szabadságukról, lelki életükről, érzéseikről, házasságukról, családjukról stb. is szó essék, és ahol szükséges, segítséget kapjanak.

§  Év végén megkérjük a misszionáriust, hogy gondolja át az elmúlt hónapokat, és egy éves beszámolóban rögzítse benyomásait, tapasztalatait. Ezt a beszámolót a területi vezető és a németországi vezetőség is elolvassa, és reagál arra.

§  Lehetőleg minden évben misszionáriuskonferenciát szervezünk az egyes országokban, melyekre vendégelőadókat küldünk Németországból, vagy Amerikából, aki a misszionáriusokat érintő témákról tart bibliatanulmányokat, valamint lelkigondozói beszélgetésekre is készen áll.

§  Két-háromévente a Misszió vezetőségének látogatására is számíthatnak, hogy a helyszínen beszélhessék meg személyes és a munkájukkal kapcsolatos kérdéseiket.

§  A négyéves szolgálati idő vége felé záróbeszélgetésre kerül sor a területi vezető és a misszionárius között, melyben értékelik a munkáját, valamint beszélnek németországi tartózkodásának programjáról és az esetleges következő négyéves szolgálatról. Ennek a beszélgetésnek a jegyzőkönyve a missziói igazgatóhoz is eljut, és alapját képezi egy otthoni konzultációnak.

Sajnos, az elmúlt időkben nem fordítottunk elég gondot a misszionáriusfeleségekre és az egyedülálló misszionáriusnőkre. Feladataink sokaságában nem vettük észre, hogy nekik különleges igényeik, kérdéseik és problémáik vannak. Most már igyekszünk többek közt a misszionáriuskonferenciákra küldött vendégelőadók feleségeit is elküldeni, hogy a misszionáriusnőkkel beszélgessenek. Tervezzük, hogy beállítunk egy munkatársnőt a misszionáriusfeleségek és a misszionáriusnők lelkigondozására.

 

Detlef Krause

missziói igazgató

 


Kedves Testvéreink!

 

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem  küldöttek 1

Kedves Testvéreink!................................................................. 2

A lelki ajándékok..................................................................... 4

Milyen lelki ajándékaid vannak?............................................. 6

Egy „tehetségtelen” asszony.................................................... 9

Egy igaz barátnő.................................................................... 12

A fáraók országa.................................................................... 13

Meggyökerezés egy idegen országban.................................... 14

Imana ishimwe cane! – Hála legyen az Úrnak!..................... 16

A „119,9 mozgalom”............................................................. 17

Részletek Csépe Andrea körleveléből..... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Gyermekeknek....................................................................... 17

 

Szeretettel gondolunk a Misszió barátaira és küldjük köszöntésünket a Nehémiás 8,10-ből:

 

„... a mi Urunknak szent napja ez!”

 

Sokszor azt gondoljuk, hogy a napokat „osztályozni” lehet; hogy vannak kiemelkedő, szent napok, például a vasárnap, a nagy ünnepek, családi alkalmak stb., és vannak hétköznapok. A Biblia azonban – különösen a Nehémiás 8-ban – rámutat, hogy egy nap akkor lesz szentté, amikor találkozunk az Igével és az Igében a mi Urunkkal. Ez a fejezet egy nép ébredését mondja el, amely nagy alázattal és hódolattal elkezdte olvasni a Törvényt (ma úgy mondhatnánk: a Bibliát). Amikor Isten beszéde belevilágított az életükbe, sírásra fakadtak bűneik és mulasztásaik miatt, így hallgatták meg a bűnbocsánat kihirdetését is. A bűnbánati sírást a bűnbocsánat öröme követte. Találkoztak az élő Istennel, meghódoltak előtte, ezért élhették át az Úrnak szent napját. Ilyen szent nap az is, amikor hitre jut valaki, megérti a kegyelem hatalmát, az Úr Jézus áldozatának bűnt eltörlő erejét. De a bibliaolvasó ember naponta is átélheti a „szent napot”, amikor szól az Úr, és megérti üzenetét. Elcsendesedésünk, igeolvasásunk közben találkozhatunk az élő Jézus Krisztussal, aki fényével belevilágít szívünkbe. Sokszor elszomorító a szívünk belső állapota, amikor az Úr rámutat bűneinkre, de így hallhatjuk csak meg az Ő bűnbocsátó szeretetét, amely aztán örömmel tölt el. Ez az Úr előtti öröm naponkénti erőforrása lehet életünknek. Kívánjuk, hogy e sorok olvasói életében minden nap az Úr szent napja legyen!

A napokban kaptam egy kedves levelet Pitilu szigetéről, amelyben Timothy Lomon testvérünk beszámol a Molnár Mária templom építési előkészületeiről. Többek között ezt írja:

„…Mindig megemlékezünk a magyarországi keresztyénekről imáinkban. Mindannyian dicsőítjük az Urat, és megköszönjük Neki, hogy egy úttörő misszionáriust küldött kis szigetünkre, és így részesei lehettünk a fénynek, mely Isten dicsőségéért ragyog!

Kapunk egy darab földet az épület számára. Már ácsot is fogadtunk, aki kész elvégezni a munkát, amint minden anyag összegyűlt... Minden faanyagot a helyi fűrésztelepről vásárolunk.

Az ország gazdasági problémái miatt az építőanyagok nagyon drágák Pápua Új-Guineában és Mánuszon. Barátoknak és másoknak kérő levelet küldök, hogy segítsenek, ha szándékukban állna.

A harangot, melyet Magyarországról küldtek Pitilura a II. világháború előtt, még most is keresem.

Üdvözlet Neked és minden keresztyén barátnak. Gazdagon áldjon meg Isten!

Timothy Changau Lomon testvér”

Örömmel írhatom, hogy erre az emléktemplomra már több tízezer forintot küldtek testvéreink! Köszönjük az adományokat! Kérjük és várjuk Urunktól a további adományokat és tanácsot, hogy mivel tudunk hozzájárulni a templom felszereléséhez.

Szeptembertől Képes Anita, egyetemet végzett leánytestvérünk, részt vehet Liebenzellben egyéves bibliaiskolai képzésen. Urunk áldja meg testvérünk liebenzelli tartózkodását!

A háromévente tanácskozó Liebenzelli világkonferenciának, melyre a misszió területi vezetői érkeznek a világ minden tájáról, 2002-ben ezúttal hazánk adna otthont, mégpedig Tahiban, a református konferenciaközpontban. A résztvevők Alapítványunk vendégei lesznek, ezzel is szeretnénk kifejezni hálánkat mindazért a jóért és kedvességért, amit a Liebenzelli Missziótól már eddig is kaptunk.

Testvéreink imádkozó szeretetébe ajánljuk ezeket a tervezett alkalmakat és az egész magyar külmissziói munka jövőjét!

Testvéri szívvel:

Asztalos Zoltán


A lelki ajándékok

 


Egy interjú so­rán megkérdeztek egy amerikai fut­balledzőt, hogy ez a sportág, amely­nek több milliós szurkolótábora van, mennyiben járul hozzá az amerikai lakosság egészségéhez. Rö­vid gondolko­dás után ezt válaszol­ta: „Nagyon kis mértékben, hiszen emberek milliói, akiknek nagy szükségük lenne a mozgásra, huszonkét olyan játékost bámul­nak, akiknek valójában pihenésre lenne szükségük”.

Ez a kijelentés az egyes keresz­tyén közösségekben kialakult hely­zetre emlékeztetett engem. A gyü­lekezeti élet olyan, mint a meccs, amelyet profik játszanak. A munka terhét a főállású alkalmazottak és egyes önkéntes munkatársak hor­dozzák. Határidőnaplójuk zsúfolá­sig telt, emellett képzéseken és vizsgákon vesznek részt, hogy még hatékonyabban tudjanak dolgozni. Kétségbeesetten kérdik maguktól, hogy meddig bírják még ezt a tem­pót.

A gyülekezet pedig árgus sze­mekkel figyel. A legtöbb esetben a szolgálatot magától értetődőnek te­kintik, és nem kommentálják. A nem tökéletes teljesítményt, a hibát, figyelmetlenséget vagy kudarcot vi­szont rögtön észreveszik, és kriti­zálják. Dicsérő, elismerő szavak rit­kaságszámba mennek.

A protestáns vagy pietista moz­galom eredetileg laikus kezdemé­nyezésnek indult. Biztosak voltak benne, hogy minden keresztyén ka­pott Szentlelket, őtőle pedig ke­gyelmi ajándékokat, úgy, ahogy azt Pál a Róma 12-ben, az 1Korinthus 12-14-ben és az Efézus 4-ben leírja. A gyülekezet tehát nincs felosztva nézőkre és játékosokra, hanem szerves egység, ahol mindenkinek megvan a saját feladata, amelyet komolyan vesz.

Az, amit Pál a Szentlélekről és a lelki ajándékokról ír, teljesen egy­értelműen megmutatja, hogy a lelki ajándékok nem „eldobható luxusfel­szerelések”, hanem minden gyüle­kezet és minden egyes hívő ember harci alapfelszerelése. Szentlélek nélküli keresztyén élet éppoly ke­véssé lehetséges (1Kor 12,3), mint Szentlélek nélküli gyülekezeti élet (1Kor 14).

Manapság újdonságnak számít az ajándékaink, és ez­zel a feladataink után kutatni. Mindannyiunknak tevékeny­kednünk kell az Úrért, és el kell végeznünk a munkából nekünk kiszabott részt. Kü­lönbözőségeink nem fenye­getőek, inkább gazdagítóak. Mi mindent érhetne el Isten rajtunk és gyülekezeteinken keresztül, ha Lelkének több teret engednénk!

Újságunk jelen számában a Szentlélek ajándékaival foglalko­zunk, melynek gyakorlati oldalát világítják meg a misszionáriusaink hétköznapjaiból származó beszá­molók. Engem mindig bátorít, ami­kor látom, hogy Isten Lelke embe­rek és gyülekezetek életében tért nyer, hitet teremt és cselekvésre in­dít.

 

Detlef Krause

missziói igazgató

 


 

Milyen lelki ajándékaid vannak?

 


Nem sokkal azután, hogy bekap­csolódtunk az ifjúsági munkába a zambiai Ndolában, meglátogatott bennünket egy testvérpár. Kávé és sütemény mellett beszélgettünk, mikor a férfi váratlanul nekem sze­gezte a kérdést: „Milyen lelki aján­dékaid vannak?” Meglepődtem, mert ezt eddig senki sem kérdezte még tőlem. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, ezért visszakérdez­tem: „Neked milyen ajándékaid vannak?” Abban a pillanatban, ha­bozás nélkül, határozottan ezt vála­szolta: „Apostoli ajándékom van.” Még jobban meglepődtem, főleg azon, hogy milyen öntudatosan mondta ezt, de azért is, mert ismer­tem egy kissé az életét, és nehéz volt összeegyeztetnem azt ezzel a kijelentésével. Kételkedésem elle­nére ő meg volt győződve erről az ajándékáról.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakrabban kellett szembesülnöm ezzel a témával. Zambiában gomba­módra szaporodnak az olyan egyhá­zak, melyek csodatételekkel reklá­mozzák magukat: „Gyere, és éld át te is a csodát!”, vagy: „Csodatévő evangélizáció”. Ha az ember vasár­nap délután bekapcsolja a tévét, olyan istentiszteleteket láthat, me­lyeken testi gyógyulások és ördög­űzések történnek.

Az ifjúsági munkában az a ta­pasztalatom, hogy sok fiatal vágya­kozik arra, hogy képes legyen gyó­gyítani, nyelveken szólni, ördögöt kiűzni. Az ezzel kapcsolatos ta­pasztalatok eleinte annyira idegenek voltak számunkra, hogy el is men­tünk az összejövetelről. Legegysze­rűbb lett volna mindent kritikusan elítélni, de ez nem mozdított volna előre semmit. Sokaknál a hatalom utáni vágy áll a háttérben, hogy uralkodjanak a saját és mások élete fölött. Ebben az esetben a lelki ajándékot függetlenítik attól, akitől kapták, és saját céljaikra használják fel.

Természetesen a kultúra is hat ezen a téren. A zambiaiak hitében mindent az elhunytak szelleme be­folyásol, fontos a velük való jó kap­csolat megőrzése. Vannak hagyo­mányokon alapuló „lelki ajándé­kok”, melyeknek azonban semmi közük a bibliai lelki ajándékokhoz.

Három dolog gyakorolt rám mély benyomást:

Az első az volt, hogy mennyire tudatosan számolnak Isten nagysá­gával és hatalmával. Egy bennszü­lött munkatársam mesélte, hogy egy nagyon súlyos beteg kislányért imádkozott, és a lány meggyógyult, a tervezett műtétre már nem is volt szükség. Látogatásokkor tapaszta­lom, hogy betegség esetén az embe­rek jobban bíznak Istenben, mint mi. Mi azonnal orvoshoz szaladunk, Istent nem is, vagy csak kevéssé vonjuk be az ügybe, ők pedig teljes bizalommal először Ahhoz fordul­nak, Akié minden hatalom. Ez tük­röződik abban is, hogy Istent milyen változatos módon szólítják meg imádságaikban.

Egyszer a kislányunk már hosszú ideje ordított, és teljesen tanácstala­nok voltunk, mit tegyünk. Beláttuk tehetetlenségünket, láttuk Isten nagyságát, és példaként ott volt előttünk a bennszülöttek Istenbe vetett bizalma. Mi is ilyen biza­lommal fordultunk ekkor Hozzá, és valóban csoda történt. Ő az, aki gyógyít, és Ő adhatja egyeseknek a gyógyítás ajándékát is.

A második, ami mély benyomást gyakorolt rám, az volt, milyen buz­gón imádkoznak. „Felmegyünk a hegyre” – mondják, és ezalatt azt értik, hogy elmennek valahova, ahol zavartalanul imádkozhatnak. Hegy­re nincs szükség, elég a zambiai ős­erdő egy kis nyugalmas része, egy Biblia és egy kanna víz.

Rendszerint dicsőítő imádsággal kezdik, majd közbenjáró imádság­gal folytatják. Fontos, hogy ezt ná­lunk se helyettesítse a szolgálat!

A harmadik, amit megpróbálok megérteni, az az, ahogy a láthatót és a láthatatlant kezelik. Istentisztelet elején mindig Isten védelméért kö­nyörögnek, hogy fékezze meg a go­noszt. A zambiaiaknak a láthatatlan világ ugyanolyan valós, mint szá­munkra a látható. Számunkra a lát­hatatlan világ gyakran csak akkor válik érzékelhetővé, ha valakit egy ördögi lélek kínoz, földre terít. A zambiaiak ilyenkor halkan, vagy hangosan imádkoznak az illetőért, hogy Isten szabadítsa meg őt. Isten az, aki megszabadít, és ő adhatja egyeseknek a szabadítás ajándékát.

Térjünk azonban vissza arra a kérdésre, melyet az a férfi nekem szegezett: Milyen ajándékaim van­nak? Úgy gondolom, hogy elsősor­ban azok, amelyek a segítéshez, a szervezéshez és a vezetéshez szük­ségesek, ám nem tudok nyelveken szólni, ördögöket kiűzni. Azt is lá­tom, hogy a munkatársaimnak mind-mind más ajándékaik vannak, hiszen Isten különbözőeket ad, azért, hogy kölcsönösen tudjuk ki­egészíteni és gazdagítani tudjuk egymást. A legfontosabb, hogy Ő a lelki ajándékok adója, ezért legyünk hálásak, és ne saját céljainkra hasz­náljuk azokat.

 

Cornelius Grupp

feleségével, Andreával és kislányával 1997 óta szolgál Zambiában az ifjúsági munkában.

 


 


Egy „tehetségtelen” asszony

 


Mikor néhány héttel ezelőtt meg­látogattam a 78 éves, hívő Dartois asszonyt, szóba került a lelki aján­dékok témája, valamint az, hogyan szolgálhat az ember azokkal a gyü­lekezetben. „Én olyan tehetségtelen vagyok” – mondta –, „igét hirdetni teljességgel képtelen volnék, öreg csontjaimmal traktátusokat sem tu­dok osztani, vagy a piacon a Biblia-asztal mögött állni. A gyermekek közti munkához túl öreg vagyok, és agyondolgozott kezeim már az or­gonán sem tudnak játszani.”

Mikor megemlítettem neki, hogy vannak lelki ajándékok, melyekkel Isten megajándékozta őt, például tanulókat korrepetálni, valakit tü­relmesen végighallgatni, összefüg­géseket érthetően elmagyarázni, azt felelte, hogy ezeket nem Istennek teszi, hiszen ekkor nem a Bibliából tanít.

Következő látogatásomkor újra előkerült ez a téma. Addigra már utánanézett a Bibliájában, mit tanít az Ige erről. A következők váltak fontossá számára: Isten adja a lelki ajándékokat. Van, akinek többet, van, akinek kevesebbet ad, minden­kinek a hite és teherbíró képessége szerint. Amit kíván tőlünk, hogy hűségesen sáfárkodjunk velük. Azt szeretné, ha ajándékainkkal neki szolgálnánk a gyülekezetben, s nem „magáncélokra” használnánk. Nem adhat okot az önhittségre az, ha egyikünk ajándéka látványosabb a másikénál.

Arra a kérdésemre, hogy mi a leg­fontosabb ajándék, ezt felelte: „A szeretet, mert szeretet nélkül azon­nal a mások hibáit látom. Ha Krisztus testének tagjai vagyunk, akkor szeressük egymást. A gyüle­kezetbe a legkülönbözőbb emberek járnak, s én eleinte nem mindegyi­küket tudtam elfogadni, de aztán imádkoztam, hogy Isten adjon a szívembe szeretetet őirántuk is. Ma már, ha egyikük-másikuk nem jön el az összejövetelre, felhívom őket, vagy írok nekik egy pár bátorító sort. Szerintem nekünk, keresztyé­neknek fontos feladatunk a mások bátorítása, vigasztalása, és a Jézus Krisztust még nem ismerők segí­tése, hogy találkozhassanak Vele.

A további beszélgetéseinken Dartois asszony felismerte, hogy lelki ajándék nem csak a prédikálás, a prófétálás vagy a nyelveken szólás lehet, hanem sok egyéb is, amit Is­ten ránk bízott és az Ő dicsőségére tehetünk.

Ő például ingyenesen korrepetál diákokat, s ez jó lehetőség a bizony­ságtételre. „Egyik tanítványom mondta egyszer, hogy a múzeum­ban meg szeretne nézni Rembrandt-képeket. Felhívtam a figyelmét, hogy a „Tékozló fiú” című képen nézze meg jól az Atya kezeit: azok a kezek férfiasak is, szigorúak és erő­sek, de nőiesek is, anyai szeretet is látható rajtuk. Elmondtam neki röviden a tékozló fiú példázatát, amelyet még eddig senkitől sem hallott!” A szeretet találékonnyá tesz! A 78 éves asszony azon gon­dolkodik, hogyan tudna tanítvá­nyainak Jézusról beszélni csende­sen, anélkül hogy hitét nagy dobra verné.

Hálás vagyok Istennek ezért a „tehetségtelen” asszonyért, aki megéli hitét, és minden alkalmat ki­használ arra, hogy hitetlen családjá­nak és szomszédainak elmondja, hogy Isten a Fiát adta azért, hogy a bűnösöket megmentse.

Dartois asszony imádkozó életet él. Hogy senkit ki ne felejtsen, listát írt azokról az emberekről és ügyeik­ről, akikért rendszeresen imádkozik.

Bárcsak ajándékozna Isten nekünk több ilyen „tehetségtelen” embert, akik a hétköznapokban szolgálnak ott, ahova Isten állította őket!

 

Daniela Schmidt

1997 óta szolgál Franciaországban a

 gyülekezetépítő munkában.

 


 


Egy igaz barátnő

 


Usara olyan ember volt, akin ke­resztül Isten szólhatott hozzám. Azért mondom, hogy „volt”, mert már nincs közöttünk, hanem az Úr­nál van, de Jézussal élt élete a ha­lála után is bizonyságtevő erejű.

1989 novemberében érkeztünk első alkalommal Pápua Új-Guine­ába, és Usara fogadott bennünket virágkoszorúval. Ő lett a nyelvta­nárunk. Kezdeti zárkózottsága miatt sokáig nem tudtunk meg semmit az aekyom törzs gondolkodásmódjáról. Sok időt töltöttünk vele, együtt éne­keltünk aekyom nyelvű énekeket a verandánkon, együtt főztünk… Aztán lassacskán feloldódtak gátlá­sai, megnyílt, és a törzséről egyre többet megtudhattunk. Más misszi­onáriusfeleségekkel együtt asszony-csendesnapokat tartottunk az ő se­gítségével. Együtt látogattuk a kör­nyező falvak asszonyóráit, bátorí­tottuk az asszonyokat. Jó barátnők lettünk, sőt, mivel a bennszülöttek­nek nehéz volt kiejteni az én neve­met, engem is Usarának hívtak, hi­szen az hasonlít az Ursulára.

Arra a kérdésemre, hogy hány testvére van, széles mosollyal vála­szolta: „Sok!” Édesapjának három felesége volt, s mindegyiküktől jó néhány gyermeke. Édesanyja túlélte a másik két asszonyt és férjét is, is­mét férjhez ment, és újabb gyerme­kei születtek, édestestvére azonban csupán kettő van.

1984-ben ébredés volt az aekyom törzsben, ezalatt jutott hitre Usara is. Bibliaiskolába kezdett járni, de tanulmányai alatt édesanyjával együtt tuberkulózist kapott. Édes­anyja meghalt, Usara azonban meg­gyógyult, és befejezhette a bibliais­kolát. Istennek még terve volt vele: a misszionáriusfeleségek barátnője és segítője lett, segített asszonyórá­kon és csendesnapokon. 1992-ben hozzáment Dama Tukweróhoz, egy aekyom lelkészhez; mindketten a bibliaiskolában tanítottak és a ta­nulók lelkigondozását is végezték.

1995-ben utaztunk ki másodszorra Pápua Új-Guineába, Kiunga vá­rosba, ahol Dama volt a lelkész. Nem volt könnyű dolguk itt, mert a városi bevásárlásra érkező rokonaik folyton náluk szálltak meg, náluk ettek, és kérhettek tőlük bármit, mert Dama még nem fizette ki telje­sen a menyasszonypénzt. A másik nehézséget az jelentette, hogy a gyülekezetbe különböző törzsekből származó emberek jártak, és nem mindegyikük fogadta el Damát és Usarát.

Felejthetetlenül emlékezetemben marad egy asszonyórán elhangzott beszélgetés, amelyről Usara számolt be. Az egyik asszony úgy gondolta, hogy egyesek több, mások kevesebb Szentlelket kapnak. Egy másik asszonynak tetszett ez a gondolat, és ráripakodott a többiekre: „Úgy­hogy igyekeznetek kell nagyon! Vagy talán a mennyben a leghátsó sorban akartok ülni?!” Az óra után Usara ezt mondta nekem: „Tudod, ha én a mennyben leszek, csak egyre fogok vágyni: hogy az Urat imádjam, dicsőítsem, és hálát adjak neki azért, hogy megváltott!”

Három év városi gyülekezeti szolgálat után Damát a debepari bibliaiskolába hívták meg tanárnak, ahol mindketten szívvel-lélekkel szolgáltak. Élvezték a diákok barát­ságát és szeretetét, és védve voltak a rokonoktól. Usara nem csak a diá­kok feleségeivel foglalkozott, ha­nem a község asszonyaival is, so­kuknak mutatta meg a Jézushoz ve­zető utat.

1997-ben Usara súlyosan megbe­tegedett. Rokonai ellenezték, hogy kórházba kerüljön, inkább varázsló­hoz akarták vinni, mivel hitük sze­rint a betegség egy gonosz szellem támadása, és halált okoz, ha nem találnak időben egy erősebb ha­talmú varázslót. A varázsló aztán a betegnek egy személyes tárgyára, például ruhájára, vagy hajfürtjére ráolvas, majd eltemeti azt, s ettől várják a beteg gyógyulását. Usara erről hallani sem akart. Noha testi­leg gyenge volt, hite a végsőkig erős maradt: „Nem hiszek a va­rázslásban. Isten akarata az, hogy beteg lettem; ha akarja, meggyó­gyít, mert van rá hatalma, ha pedig nem gyógyít meg, akkor Jézushoz megyek.”

Az orvosok agydaganatot diag­nosztizáltak, rendszeres görcsroha­mai voltak. Halála előtt ezt mondta gyermekeinek, a hatéves Dorcasnak és a hároméves Dumnak: „Nem fé­lek a haláltól, mert Jézushoz me­gyek. Ő titeket is szeret. Ha hisztek benne, akkor a mennyben találkozni fogunk!” Utolsó kívánsága az volt, hogy Dorcast és Dumot továbbra is hitben neveljék.

Férje, Dama így beszét róla: „Csak jó emlékeim vannak a felesé­gemről; alázatos jelleme, Jézusban való hite nagy segítséget és bátorí­tást jelentett nekem.”

Szülőfalujában temették el. Ro­konai most Damát vádolják azzal, hogy nem jól bánt vele, nem gon­doskodott róla megfelelően, azért halt meg. Anyagi kártérítést köve­telnek tőle.

Usarával való barátságom és kö­zös szolgálatunk ideje alatt Isten gazdag áldását tapasztaltam, sokat tanulhattam és érettebbé válhattam. Szomorúságomba és gyászomba öröm is vegyül amiatt, hogy az örökkévalóságban ismét találkoz­hatunk!

 

 

Szövegdoboz: * 71 millió lakos
* 55% analfabéta
* az ország 96%-a sivatag, 3%-a művelhető föld
* 86% muzulmán
* 14% keresztény

Ursula Schwemmle

 férjével és négy gyermekével 1989 óta szolgál Pápua Új-Guineában, jelenleg a gavuvui bibliaiskolában.

 

 

 


 

A fáraók országa

 


Egyiptom nem csak a történelmi időkben volt igen jelentős ország, hanem ma is az egyik legbefolyáso­sabb intellektuális iszlámközpont. A világ legősibb egyetemén, az „Al Azhar”-on minden iszlám országból érkező diák tanulhat. Az egyetem rektora a muzulmán világ hierarchi­ájának igen magas szintjén áll, a Korán az ország egyetlen törvény­forrása.

1967-ben a hatnapos háborúban Izráel legyőzte Egyiptomot. Az iszlám vallási vezetők ezt a veresé­get Allah üzeneteként magyarázták: azért érte ez a csapás az országot, mert nem elég erős az egyiptomiak hite. Sokan a háború után újult erő­vel fordultak az iszlám felé.

Mikor 1973-ban váratlan táma­dással visszafoglalták az elcsatolt részeket, a muzulmánok meg voltak győződve, hogy jót tett az ország­nak az Allahhoz való visszatérés.

A New York Times kutatásai szerint Egyiptomban 1978 és 1998 között

- 711 kopt ortodox keresz­tényt sebesítettek meg

- 561 alkalommal károsítottak meg keresztény templomokat

- 177 keresztény templomot raboltak ki és égettek le.

1993 és 1998 között, tehát öt év alatt 106 keresztyént gyil­koltak meg kegyetlenül.

A nyolcvanas években erősö­dött meg a keresztyénüldözés. A ke­resztyén hitre áttért muzulmánok százait börtönözték be, sokakat kö­zülük megöltek. Egy muzulmán ve­zető nyilvánosan felszólította a mu­zulmánokat, hogy öljenek meg minden keresztyént!

A protestáns egyházak – köztük a pünkösdista és szabadegyházi fele­kezetek – azonban növekszenek, számos fiatal jutott hitre az utóbbi időben. Több is gyarapszik. Lelké­szekben azonban nagy hiány van, az evangéliumi gyülekezetek kéthar­madának nincs lelkésze.

Keresztyén irodalmat szabadon lehet nyomtatni és eladni. Kairóban tíz keresztyén könyvesbolt műkö­dik.

Csodálatos lehetőség adódott az elmúlt években az evangélium to­vábbadására: az évenként megren­dezett kairói könyvvásáron 80 ezer Jézus élete című filmet adtak el!

 

Armin Jans nyomán

 

 


 

 

Meggyökerezés egy idegen országban

 


Az ember misszionáriusként el­hagyja otthonát, és egy új, ismeret­len országba költözik. Arról szeret­nénk most röviden beszámolni, hogy a mi hatfős családunknak ho­gyan ment sora az első Banglades­ben töltött év alatt.

Kultúrsokk

Természetesen az egész már sok­kal a költözés előtt elkezdődött, mégpedig azzal a tudattal, hogy Bangladesbe megyünk. Könyvek­kel, beszélgetéssekkel, imádkozá­sokkal készültünk fel az utazásra és előre örültünk neki. A búcsú a ro­konoktól és barátoktól azonban mégsem volt könnyű. Mikor látjuk újra egymást? Van, akit ezen a föl­dön talán már soha többé? Jó volt tudni, hogy Isten a kezében tartja jövőnket.

A repülőgépen nem maradt sok időnk a gondolkodásra, mivel a gyerekekkel való foglalkozás lekö­tött minket. Azonban minél köze­lebb kerültünk cé­lunkhoz, annál fe­szültebbnek és bi­zonytalanabbnak é­reztük magunkat. Vajon mi vár ránk? Jó, hogy a többi misszionárius kijött elénk a repülőtérre. A tízmilliós nagy­várost, Dakkát, tényleg nem lehet összehasonlítani egy német nagyvá­rossal. A hőség egyenesen kibírha­tatlan volt, és ehhez jött még a zaj és a szennyezett levegő.

Sok minden akadt, amihez az el­következendő időben hozzá kellett szoknunk. Ott volt például a vég nélküli embertömeg. Bárhová mentünk, olyan emberekkel talál­koztunk, akik minket, fehéreket, alaposan megbámultak. Így kisebb kihívásnak számított a városban gyalogolni vagy kerékpározni. Meg kellett tanulnunk, hogy amikor utá­nunk kiabálnak, higgadtak és barát­ságosak maradjunk, még akkor is, ha ehhez semmi kedvünk sincs. Az állatkerti látogatásunkkor fel kellett tennünk a kérdést: „Vajon mi ér­dekli az embereket jobban: az álla­tok, vagy mi?”

További példa a korlátozott moz­gásszabadság. Ehhez nekünk, nyu­gati országokból jött embereknek nehéz hozzászoknunk, különösen az asszonyoknak, akik ebben az or­szágban a legtöbb időt a házban töltik.

Aztán a rengeteg szegény és kol­dus, akikkel minden utcasarkon ta­lálkozunk. Hogyan viszonyuljunk hozzájuk?

Vagy a szokatlan vásárlási lehető­ségek, ugyanis nincsenek bevásár­lóközpontok, hanem csak kis boltok és piacok, ahol mindenért ügyesen kell alkudozni és tárgyalni, aztán a végén az ember mégiscsak túl sokat fizet.

 

Sírjunk vagy nevessünk?

A ház körüli munka gyakran rög­tönzést jelent, illetve azt, hogy megnézzük, hogyan csinálják azt a bangladesiek, akiktől egyet s mást eltanulhatunk. Például hozzá voltam szokva, hogy egy 220 voltos elekt­romos vezetéket csavarral rögzít­hető kötéssel kössek össze, itt azon­ban ezek nem megfelelőek, mivel a nedvesség miatt túlzottan rozsdá­sodnak. A drótok végét tehát egy­szerűen összesodorják.

A gyerekeknek meg kellett szok­niuk, hogy bangladesi gyerekekkel játsszanak, és hogy jól kijöjjenek velük, ami gyorsan és jól sikerült nekik.

Meg kellett tanulni, hogy a ház­ban bent tartózkodó gekkókat (gyí­kokat) is szeressük, és a müezzin reggelenkénti hívását ne vekkernek tekintsük. Van még sok más apró­ság, például a moszkitók, amelyek esténként kiűzik az embert a szobá­ból, a gyakori áramszünet vagy a penészes ruhák, amelyek nem teszik feltétlenül egyszerűbbé az életet.

A sok újdonság és a nyelvi aka­dályok néha mulatságos helyzetek­hez vezetnek, amin szívből lehet nevetni – vagy sírni.

Mi a legfontosabb?

Mi segített abban, hogy itt új ott­honra találjunk?

Mi, emberek, viszonylag gyorsan hozzá tudunk szokni az új helyze­tekhez, és sok minden, amit kezdet­ben újnak és ijesztőnek találtunk, rövid időn belül természetessé vá­lik. Döntő volt azonban Isten segít­sége számunkra, Nélküle remény­telenül elvesztünk volna. Ő adott mindig újult erőt az ottmaradáshoz, és ahhoz, hogy túllássunk a min­dennapi dolgokon. Az otthoniak értünk mondott imádságai is érez­hető segítséget jelentettek!

És nem utolsó sorban az itteni ke­resztyének, akik örömmel befogad­tak minket és imádkoztak értünk. Az, ahogyan a szegényes körülmé­nyek ellenére megélik a hitüket, arra bátorított minket, hogy új ott­hont találjunk itt.

Egy Bangladesben eltöltött év után is sok minden szokatlan még, de Isten segítségével ez az ország már valamelyest mégiscsak az ott­honunkká vált. Tudjuk, hogy Isten itt akar látni és használni minket, és rengeteg a tennivaló. Azonban ahogy a fának is időre van szük­sége, hogy mély gyökereket eresszen, úgy ez nálunk, emberek­nél is eltart egy ideig. Ahogy talá­lóan mondják: „minden kezdet ne­héz”. Isten segítségével és a tekin­tetünket őrá irányítva azonban előre örülünk a jövőnek az új bangladesi otthonunkban.

 

 

Matthias és Heike Lüdemann

 négy gyerekükkel 1999 szeptembere óta szolgálnak Bangladesben.

 

 


Imana ishimwe cane! – Hála legyen az Úrnak!

Missziói klinika felavatása Burundiban

 


Majdnem tíz éve, 1991 novembe­rében alakultak ki az első kapcso­latok a Liebenzelli Misszió és a Bu­rundi Anglikán Egyház között. A közös missziói munka mellett egy klinikát (kis egészségügyi közpon­tot) akartunk felépíteni.

1992-ben érkezett meg Iris Vatter Burundiba, mint első liebenzelli misszionáriusnő. Nem sokkal ezu­tán már körvonalazódott, hogy a klinika Shombóban, egy 2000 m magas fennsíkon, cédrusokkal és eukaliptuszfákkal körülvett terüle­ten épül majd fel. Megkezdődtek az előkészületek, melyeket azonban jelentősen akadályozott az 1993-ban kitört polgárháború. Emiatt csak 1996 végén kezdhették el az ivóvíz odavezetését a területre. Iris Vatter felügyelte a munkálatokat 1997 vé­géig, ekkor átvette tőle ezt a fela­datot Helge és Christiane Hartmann, akik ezzel párhuzamosan tanulták a nyelvet.

1998. június 24-én fejeződött be a víz odavezetése, és még ugyanazon a napon lerakták a klinika alapkö­vét. A misszionáriusok egyre csak csodálták, hogy a szomszédos or­szágok sorozatos embargói ellenére milyen jó ütemben haladt az építke­zés, hogyan készültek el sorban az épületek.

2000 szeptemberében két ápolónő érkezett Liebenzellből: Regine Breuninger és Regula Imhof. De­cember 4-én kezdhették meg az egészségügyi munkát a klinikán, korlátozott lehetőségek között. A lakosság már nagyon várta ezt a na­pot! Shombóban közel tízezren lak­nak, nekik eddig órákig kellett gyalogolniuk, míg eljutottak egy kórházig.

A hivatalos felavatásig, 2001. feb­ruár 8-ig még több mindent el kel­lett készíteni, vagy meg kellett vál­toztatni. Munkásaink hihetetlen szorgalommal dol­goztak! Mára a kli­nikán laboratórium működik, oltásokat kaphatnak a benn­szülöttek, családter­vezési tanácsadást és terhesgondozást tartunk. Egy hét­ágyas szülészet és egy nyolcágyas kórterem is ren­delkezésre áll. Külö­nösen is örü­lünk saját gyógyszertá­runknak.

Az egészségügyi központ sze­mélyzete két bennszülött ápolóból, két segédápolónőből és a két liebenzelli ápolónőből áll. Mellettük dolgozik még egy házmester, né­hány takarítónő és éjjeliőr. A helyi gyülekezet lelkésze minden reggel áhítatot tart a betegeknek és az al­kalmazottaknak.

Az avatási ünnepség előkészüle­teihez mozgósították az egész Shombo-vidék lakosságát. A 12 km hosszú homokutat, mely Muramvyából a klinikához vezet, végig fel kellett újítani, mert a sok eső miatt inkább patakmederre ha­sonlított. Az ünnepség előtt két nappal a klinika előtt napellenzőt építettek fel, hogy védjék a 200 meghívott vendéget a naptól, ill. esőtől.

És akkor eljött a nagy nap: a ven­dégeket hagyományos népi dobze­nekar fogadta, nemzeti színekbe öltözött zenészekkel. Ünnepélyesen átvágták a szalagot, mielőtt beléptek volna az épületbe. Az ünnepi be­szédek között a helyi iskolák diákjai adtak elő táncokat. A tévé és a rádió is kivonult, hogy hírt adhasson a nagy eseményről.

Nekünk, misszionáriusoknak kü­lön öröm volt az is, hogy a Liebenzelli Misszió igazgatói: Hanspeter Wolfsberger és Detlef Krause is részt vehetett az ünnepsé­gen.

 

Regine Breuninger,

valamint

Helge és Christiane Hartmann

 

 


 

A „119,9 mozgalom”

„Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útát, ha nem a te
beszédednek megtartása által?” (Zsolt.119,9)

 


„Mit jelent ez a szám a kitűző­dön?” – kérdezik gyakran fiatalja­inktól. Ők aztán rendszerint így vá­laszolnak: „A „119,9” a 119. zsoltár 9. versét jelenti, amelyben arról van szó, hogyan őrizheti meg egy fiatal tisztán magát. Azért hordom a kitű­zőmön, mert erre elköteleztem ma­gam. Nem akarsz te is csatlakozni hozzánk? Ez az akció segít a fiata­loknak abban, hogyan bánjanak a szexualitással. Éppen most volt egy találkozónk, melyen arról volt szó, hogyan viszonyuljunk szexualitá­sunkhoz mint fiatal hívő keresztyé­nek, miközben arra várunk, hogy Isten házastárssal ajándékozzon meg…”

Ez az akció 2000. november 4-én kezdődött egy ifjúsági csen­desnapon Solweziben, mely­re minden ifjúsági csopor­tot meg­hívtunk, és gazdag prog­ramot szerveztünk nekik sok sporttal, zenével és jelenetek előadásával. A nap fénypontját jelentette az a kis színdarab, melyben előadtuk, amint Potifár felesége Józsefet el akarja csá­bítani.

Ismertettük a fiatalokkal a „119,9” akciót, és kértük őket, hogy csatlakozzanak. Több, mint százan aláírásukkal is meg­erősítették elhatározásukat.

2001. január végéig 300 ki­tűző talált gazdára, de hetente jönnek újabb jelentkezők. Mivel min­den tagnak feladata másokat is bevonni, szinte vírusszerűen terjed az akció, de ezúttal legalább egy jóindulatú „vírusról” van szó!

Sajnos azonban a halálos HIV-ví­rus mindezidáig hatékonyabban terjedt, és egyre több áldozatot kö­vetel. Ez a fő oka annak, amiért a „119,9” nevű akciót elindítottuk, ami a szexuális szabadosság és korlátlanság világában egy ellen­mozgalmat jelent. Hogy ez mennyire égetően fontos, azt hadd mutassák most azok a számok, me­lyek a missziói klinikánkon egy le­ánygimnázium véradásán születtek: 104 véradóból 90 HIV-pozitív volt! Országos átlagban a lakosság 20%-a fertőzött. Nincs olyan család, melyet valahogyan ne érintene ez a tragédia.

A „119,9” mozgalomra adott eddigi reakciók igen bátorítóak. Egy tanár az or­szág másik részén lelkesen terjeszti ezt a „vírust”, itt, Solweziben pedig a tarto­mányi vezetőség a konfe­renciatermét ajánlotta fel a találkozóinkra.

Szövegdoboz: Elkötelezettségi nyilatkozat
Mint a „119,9” mozgalom tagja elkötelezem magam arra, hogy a Biblia tanítása szerint éljek.
Isten segítségével megígérem, hogy:
ţ	nőtlenként/hajadonként tisztán megőrzöm magam, és várok a nemi élettel a házasságig;
ţ	házasként tiszta házaséletet élek, hűséges maradok hitvesemhez és igaz szeretettel szeretem, amíg csak élek;
ţ	barátaimnak, osztálytársaimnak, kollégáimnak is a szexuális tisztaságot fogom javasolni;
ţ	segíteni fogok elkötelezett társaimnak megtartani ezt a fogadalmat;
ţ	tanácsot kérek, ha megszegtem fogadalmamat.
Kíváncsian várjuk, ho­gyan terjed ez tovább és lesz hatással a fiatalokra.

Imádkozzunk együtt, hogy

- az elkötelezett fiatalok­nak legyen erejük megtar­tani fogadásukat

- sok barátjukat, osztály­társukat tudják megnyerni

- legyen bölcsességünk ezt az akciót továbbfejleszteni.

 

 

Martin és Ulrike Kocher

 három gyermekükkel szolgálnak 1994 óta Zambiában a gyülekezetépítő munkában.

 

 


 


 

Gyermekeknek

Pedro és barátai

 


Emlékeztek még Pedrora, az Egyenlítői Afrikában élő árva fiúra? Újságunk mostani és következő számaiban Pedro néhány barátjával ismerkedhettek meg, ezúttal Pablo-val.

Pablo családja Batától nagyjából harminc kilométerre lakik egy ten­gerparti faluban. Mivel a városban jobbak az iskolák, apja őt és testvé­reit Batában íratta be iskolába, ahol egy albérleti szobában laknak, de ennivalóról és ruházatról maguknak kell gondoskodniuk. Apjuk minden hónap végén eljön a városba, meg­látogatja őket és egy kis pénzt is hoz nekik, néha még maniókát vagy főzőbanánt is. A négy gyermeknek azonban a napi megélhetéshez még pénzt kell keresnie.

Egyik nap a két fiútestvér kopog­tat az ajtómon.: „Buenos días! Nem lenne egy kis munkája a szá­munkra?” Mivel a két fiúnál bozót­vágó kés volt, elküldtem őket a ház mögé füvet nyírni. Juan erőteljes, fiatal fiú, így aztán gyorsan halad­tak a munkával, Pablo pedig nagy igyekezettel és ügyesen segített neki. Öröm volt nézni őket.

Egy szomorú esemény

Egy délután Pablo sápadtan és végtelenül szomorúan nyitott be a kertkapumon, és lassan leereszke­dett a ház előtti padra. Mi történhe­tett vele?! Hosszú ideig egy szót sem szólt, majd végre kimondta: „A legjobb barátom, Celeste, meghalt. Amikor a barátaival együtt egy áll­ványzaton játszott, leesett, és rögtön meghalt. Celeste más volt, mint a többi fiú, nem volt olyan durva. Gyakran voltunk együtt, és az is­kolában segítettünk egymásnak – és most egyszerűen nincs többé!”

Sovány vállára helyeztem karo­mat. Sokáig ültünk ott és beszél­gettünk Celestéről, az életről és a halálról. Pablo azt is elmondta, mennyire fél a haláltól: „Hol van most Celeste? Mi van akkor, ha egyszer nekem is meg kell hal­nom?” Micsoda súlyos gondolatok foglalkoztatták ezt az érzékeny lelkű fiút! Valóban, a Biblia a halál­ról joggal beszél úgy, mint az ije­delmek királyáról! (Jób 18,14)

De van valaki, aki legyőzte! Az Úr Jézus emberré lett, hogy meg tudjon halni. Vállalta a halált – és legyőzte. A harmadik napon fel­hangzott az ujjongó kiáltás: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, mert feltámadt!” (Lk 24,5–6).

Pablo csendesen hallgatta, végül felállt és igyekezett bátran moso­lyogni: „Gracias. Tengo que irme ahora.” Kikísértem őt a kertkapuig, és tekintetemmel követtem lépéseit, amíg távolabb, az utca végén beka­nyarodott. Úr Jézus, te őrizd őt! Idővel Pablonak sikerült legyőznie a fájdalmát, sőt, elkezdett bízni az Úr Jézusban.

Vidámabb idők következtek

Örömömre Pablo továbbra is rendszeresen meglátogatott, egyszer azonban bejelentette, hogy munkát talált: „Valakitől kaptunk ajándékba egy hűtődobozt, az egyik szom­szédasszonyunk pedig bérbead ne­künk egy kis helyet a fagyasztólá­dájában. Nővéreimmel együtt a pia­con polo-kat fogunk árulni!” Szeme vidáman csillogott. Én azonban még nem értettem, miről is van szó: „Polo-kat? Az mi?” „¿No lo sabes?” Így nevezik a kis műanyag zacskó­kat, amelyekben színes fagyasztott cukrozott víz van, amit a piacon mindenfelé lehet kapni. Sok ember vásárolja ezeket, így biztosan ele­gendő pénzt tudunk majd keresni és nem lesznek gondjaink!”

A következő napokban nem sokat láttam Pablot, mert nagyon be vol­tak osztva napjai. Reggel iskolába ment, délután polokat árult és este előkészítette a következő napi készletet, hogy az éjszaka folyamán megfagyjon. Egy ideig úgy tűnt, hogy minden jól megy.

Aztán újabb csalódás jött

Néhány hét múlva Pablo egyszer csak megint gondterhelt arccal je­lent meg. „Nem tudom, mi van a szomszédasszonnyal. Hirtelen fel akarja emelni a bérleti díjat a hűtő­ládában igénybe vett helyünkért, és azt mondja, hogy zavarjuk őt. Köz­ben észrevettük, hogy egyre szű­kebb helyre szorulunk, sőt feltűnt, hogy reggelre néhány zacskó hiány­zik... Mi lesz ebből?”

Az asszony irigyelte a gyermekek sikeres eladásait. Pablo nem akart vitatkozni, és nem is igyekezett megbosszulni a szomszédasszony­nak az igazságtalanságát. Amikor felmondta nekik a fagyasztóládában bérbeadott helyet, elfogadta. Mivel más megoldást nem találtak, testvé­reivel együtt abba kellett hagyniuk az árusítást. Micsoda nagy csalódás! Most újra alkalmi munkákkal kellett pénzt keresniük.

Isten azonban ezt ígéri: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled; úgyhogy bízvást mondhatom: Az Úr az én segítőm, nem félek; ember mit árthat nekem?” (Zsidók 13,5–6).

 

 


 

 

 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen