A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 5. szám 2001. Október

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem
küldöttek

Befejező rész

Újra itthon

Ha a misszionárius négy év elteltével hazatér, újra be kell illeszkednie. Az idegen ország már-már hazájává vált, a hazája már-már idegen országgá, s ez nagy megrázkódtatást jelenthet. Ebben a következőkkel szeretnénk őt segíteni:

§ Egy évvel a hazautazás előtt megkérjük a misszionáriust, hogy írja le elképzeléseit az itthontartózkodásáról. Az utazószolgálat mellett fontos, hogy elég ideje jusson családjára, rokonaira, gyülekezetére, barátaira. Ezenkívül még tervezünk számára szabadnapokat, üdülést és továbbképzést is.

§ Fél évvel a hazautazás előtt arra kérjük, hogy olvasson el egy könyvet az „újra beilleszkedés”-ről, és töltse ki az ahhoz összeállított kérdőívet, hogy intenzíven foglalkozzon ezzel a témával.

§ Hazaérkezése után nem sokkal konzultálunk a misszionáriussal, és rögtön tisztázhatjuk, hogy szüksége van-e valamilyen orvosi vizsgálatra, kezelésre, beszélgetésre vagy egyéb segítségre.

§ Az itthontartózkodás elején a misszionáriust feltétlenül elküldjük egy (trópusi) orvosi vizsgálatra, valamint részt vesz egy négynapos „újra beilleszkedés” tanfolyamon. Ezen beszámolókat hallhat a Liebenzelli Misszió fejlődéséről, a gyülekezetekről, az egyházakról és a német társadalomról. Olyan témákról is szó esik, melyek igen közelről érintik a misszionáriust, például hallhat gyermekei továbbtanulási lehetőségeiről.

§ Szívügyünk, hogy a misszionárius megkapja a segítséget és támogatást ahhoz, hogy feladatában helyt tudjon állni. Ugyanakkor tudjuk, hogy a legjelentősebb segítséget otthoni gyülekezetétől és barátaitól kaphatja, akik igazi támaszt jelentenek neki.

Az hazai gyülekezet és a barátok szerepe

Olyan emberekre van szüksége a misszionáriusnak a gyülekezetében és a barátai között, akik nyitott fülekkel fordulnak felé és vele együtt hordozzák szolgálatának terhét. Hogyan valósulhat ez meg?

§ Tájékozódjunk rendszeresen levélben, e-mailben vagy telefonon arról, mi van a misszionáriusunkkal, és jelezzük neki, hogy imádkozunk érte.

§ Érdeklődjünk személyes hogylétéről, egészségéről, házasságáról, gyermekeiről, lelki életéről. Sokan szégyellnek ilyen „intim” kérdéseket feltenni, és nem is sejtik, mennyire vágyakozik a misszionárius arra, hogy valaki ezekre végre rákérdezzen.

§ Mutassunk megértést és együttérzést még akkor is, ha bizonyos helyzeteket nem tudunk elképzelni. Legtöbbször nem is megoldást keres a misszionárius, hanem valakit, aki meghallgatja, és akiről tudja, hogy imádkozik érte. Egy vállra van szüksége, melyen újra és újra kisírhatja magát.

§ Emlékeztessük a misszionáriust elhivatására. Nem sajnálatra áhítozik, hanem bátorító szóra, hogy elviselje a feszültségeket, szembenézzen a problémákkal és bizakodva menjen tovább.

§ Ajánljuk fel segítségünket a mindennapi dolgokban.

Ha misszionáriusunkhoz ilyen személyes, baráti kapcsolat fűz, akkor óriási segítséget és támaszt jelentünk neki!

Detlef Krause

missziói igazgató

Kedves Testvéreink!

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem küldöttek. 1

Kedves Testvéreink!.................................................................. 2

Idegenben élni.......................................................................... 4

Idegen világ.............................................................................. 8

Két külön világ........................................................................ 11

Külföldiként Tajvanon............................................................ 13

Bangladesiekkel Kanadában.................................................. 14

Ma már világosságban élünk.................................................. 15

Egy kirgiz család új élete........................................................ 16

Türkmén Nabukodonozor?..................................................... 17

Hírek a Luz családról, Ecuadorból......................................... 18

Könyvismertető........................................................................ 18

Szeretettel köszöntjük minden kedves olvasónkat a Máté 6,33-mal:

„…keressétek először Isten országát és annak igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak néktek”.

Ebben a mondatban különös hangsúlyt kap az „először” és a „ráadásul”. Mi az első, a legfontosabb számunkra? Földi életünk gondjai, vagy pedig Isten országa, Jézus Krisztus királyi uralma? Csak ha Isten országának tagja lettem, érthetem meg annak igazságát, hiszen ez maga Jézus Krisztus! Ha az Ő uralma alatt élek, akkor Ő ráadásul mindent megad, amire szükségem van. Jézus ígérete szerint nemcsak „százannyiban” lesz részünk, hanem üldözésekben is (Márk 10,30). Urunk adjon kegyelmet, hogy naponta tudjunk a „ráadásból” élni!

Köszönjük Testvéreink imádságait és missziós célokra küldött adományait. Az adományokat mindig a megnevezett célra fordítjuk, s ha nem tüntetnek fel ilyet, akkor a misszió aktuális szükségleteire használjuk fel.

Nagy örömünkre többen tettek javaslatot lapunkkal kapcsolatosan. Ezek a vélemények az érdeklődést és a felelősséget tükrözik. Köszönjük ezeket, és a jövőben is várjuk a Testvérek észrevételeit.

Lapunkban mostanában többször volt szó Pitilu szigetéről, ahol egykor Molnár Mária lakott és szolgált. A Magyar Televízió Pápua Új-Guineáról egy érdekes filmsorozatot mutatott be „Magyarok az emberevők földjén” címmel.

A vasárnap délutáni adások elkalauzolták a nézőket Mánusz és Pitilu szigetére, és bemutatták a Molnár Mária emlékharangot is. Sajnos azonban több, a valóságnak nem megfelelő információ is elhangzott a filmben. A Molnár Mária emlékharang 1993-ban készült hazánkban és a Liebenzelli Misszió gondoskodott a szállításáról.

Mivel akkor még Pitilu szigetén nem volt eleven gyülekezeti élet, a Liebenzelli Misszió vezetősége úgy döntött, hogy a harang egy ébredési területre kerüljön, és ott hirdesse Molnár Mária emlékét. Tehát a harang eredetileg nem Pitilu szigetére volt szánva, mint ahogy az a riportban elhangzott, és nem „csak tévedésből került egy olyan helyre, ahol nem is ismerik Molnár Mária nevét”. Ez utóbbi megállapítás azért is teljesen valószínűtlen, mert Mánusz szigetén iskola őrzi a misszionáriusnő nevét, ahol fiatalok ezrei tanulnak. Sajnálatos, hogy ebben az egyébként érdekes filmben ilyen „csúsztatások” és helytelen információk hangzottak el.

Az azonban tény, hogy néhány évvel ezelőtt megelevenedett a lelki élet Pitilun, megalakult a „Molnár Mária Emlékgyülekezet”, és épülőfélben van a „Molnár Mária Emléktemplom” is. Szívesen teljesítenénk a pitiluiak filmben elhangzott kérését, és küldenénk nekik is egy harangot az új templomba, de ez csak a magyar testvérek összefogásával lehetséges. Egy testvérünk már jelezte, hogy megpróbál utánanézni a szállítás lehetőségeinek. A haranghoz szükséges pénz nagy része viszont még hiányzik. Több testvérünk küldött már erre adományt, amit hálás szívvel megköszönünk.

Kérjük továbbra is a Testvérek segítségét és imádságát ebben az ügyben.

Munkatársaink nevében is szeretettel köszöntöm kedves Olvasóinkat

Asztalos Zoltán

Berekfürdőn november 26-30 között tartjuk a Biblia Szövetség és a Molnár Mária Külmissziói Alapítvány hitmélyítő lelkigondozói konferenciáját. Szeretettel várjuk Testvéreinket. Részvételi díj: 9000 Ft. Gyógyfürdő és gyógykezelés igénybevétele lehetséges.

Jelentkezés és bővebb felvilágosítás: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32.

Idegenben élni

Egy iskolai plakáton olvastam egyszer:

Szövegdoboz: § Krisztusod zsidó
§ Az autód japán
§ A pizzád olasz
§ A demokráciád görög
§ A szabadságodat Törökországban töltöd
§ A kávéd brazil
§ A számjegyeid arabok
§ A betűid latinok
§ És még a szomszédod is csak egy külföldi Néhány éve úgy beszélnek világunkról, mint egy globális faluról. Régen elmúlt az az idő, amikor egy nép önállóan élt és sorsát önmaga határozhatta meg. Az emberiség keveredése már régen elkezdődött.

A kommunikáció lehetőségei, a gazdasági összefonódások, a turizmus, de mindenekelőtt a legújabb népvándorlások a különböző kultúrák összemosódásához vezetnek.

Századunkról mint a „menekültek évszázadá”-ról fognak majd egyszer megemlékezni. Ez időszak alatt 250 millióra duzzadt a bevándorlók száma, ehhez jelentősen hozzájárult a Szovjetunió szétszakadása, valamint az utódállamok gazdasági válsága is. Különösen a tudósok, mérnökök és szakmunkások készek az áttelepülésre.

Európában ma 20 millió bevándorló él, ebből 6 millióan Délről érkeztek. Úgy becsülik, hogy a következő évben kb. 30 millió észak-afrikai fog Európába vándorolni.

A népvándorlásnak különböző okai vannak. Megkülönböztetünk „kényszermenekülteket”, és olyanokat, akiket a jobb lehetőségek reménye ösztönöz, ám ez mindkét esetben elvándorlást jelent.

Menekülésre késztetnek a harmadik világ országainak gazdasági és szociális nehézségei. A Fülöp-szigeteken élők közül például ezért dolgoznak 3,5 millióan 120 különböző országban. Sokaknak háborúk és politikai üldözések miatt kell elhagyniuk hazájukat.

A fejlett ipari országokra jellemző magasabb életszínvonal, a kereseti lehetőségek, a jogbiztonság, a jobb jövőkép vonzó tényezőt jelent a felnövekvő generációnak.

A korábbi századok európai kivándorlói Amerikát, Ausztráliát, Új-Zélandot és Kanadát európaivá tették. Az őslakosság ezekben az országokban kisebbségbe szorult.

A német viszonyok is erőteljesen megváltoztak. Több mint 7 millió külföldről érkezett ember él közöttünk. A nagyvárosok lakosságának több mint egyötöde külföldi.

Hogyan éljük meg ezt a helyzetet? Hogyan fogadjuk az idegen országból érkezőket, és hogyan bánunk velük? Beleképzeltük-e már magunkat az ő helyzetükbe? Tudjuk-e, mit jelent külföldiként idegen országban élni?

Misszionáriusaink tudnának mesélni arról, milyen érzés külföldinek lenni, amikor a nyelvet, étkezési szokásokat, új értékrendet és még sok más dolgot meg kell tanulni, valamint az éghajlathoz is hozzá kell szokni. Milyen fontos ebben a tanulási folyamatban jó kapcsolatban lenni a helybeliekkel, s tapasztalni azt, hogy ők akkor is türelmesek és megértőek, ha a külföldi hibát követ el. Misszionáriusaink már sok pozitív tapasztalatot szereztek ezen a téren a bennszülöttekkel.

Mivel a külföldieknek segítségre van szükségük, ezért mondja Isten igéje, hogy felelősséggel tartozunk az idegenekért: a törvény egyformán vonatkozik az őslakosokra és a jövevényekre is (2Móz 12,49), az idegent nem lehet külön kötelezettségekkel terhelni és sanyargatni (2Móz 22,20; 23,9), jóindulattal kell viseltetnünk irántuk (2Móz 19,10); az idegenek iránti viszonyunk mércéje pedig az isteni magaviselet legyen (5Móz 10,17-19), ez szeretetet, megértést és gondoskodást jelent.

Azt kívánom Önöknek, hogy tudjanak segíteni azokon az embereken, akikkel életútjuk során találkoznak a mindennapokban, és az örök élet felé vezető úton is!

Detlef Krause

missziói igazgató

Nagymamám a falujától számított 50 kilométeres körzetben élte le az életét. A szomszédasszonyom élete itt Malawiban még kisebb körben zajlik, mind földrajzilag, mind gondolkodás tekintetében. Ő tudja, hova tartozik, és mondhatja: „itt van az én világom”.

De hol van az én világom? Én hol vagyok otthon? Már az ötödik országban élek, legtöbbször egy három és fél nyelvből álló keveréknyelvet beszélek, és gyakran már azt sem tudom, miből áll a „saját” életem – csak átmenetileg élek valahol, vagy egyszerre különböző világokban:

E-mailt használok, csodálkozom az Internet információáradatán, és ezzel egyidejűleg analfabétákkal foglalkozom, akik csak a tíz kéz- és lábujjukig tudnak számolni.

Fehérbőrűként élek feketék között, gazdagként szegények között. Hozzájuk tartozom, és mégis idegen vagyok. Alkalmazkodom, és mégis még mindig más vagyok.

Megtanultam szeretni a rizst erős, borsos körítéssel, és nagy nehezen hozzászoktam az ízetlen malawi kukoricakásához – a szakácskönyveim pedig tartalmaznak amerikai, kanadai és német recepteket is.

Egy faluban lakom, ami még a malawi viszonyok között is „a világ végén” van – és ha negyedévenként beutazom a nagyvárosba, úgy néznek rám, mint egy világjáróra. A legtöbb ismerősöm számára egy németországi utazás olyan elképzelhetetlen, mint az utazás a Holdra.

Olyan emberekkel élek együtt, akik egy német márkával a zsebükben már majdnem gazdagnak érezhetik magukat – és egyetlen tank benzinért szemrebbenés nélkül kifizetek annyit, amennyit errefelé egy munkás egy hónap alatt keres.

Érdeklődöm a géntechnológia iránt, amely a hosszú élet vízióját vetíti előre, és közben egy olyan társadalomban élek, ahol mindennapos a fiatal elhívott munkatársak temetése, és ahol a legtöbb ember nem tud megfizetni egy antibiotikumos kezelést.

Hol van az én világom? Hol vagyok otthon?

Ezt a kérdést már nem olyan egyszerű megválaszolni. Az útlevelem szerint német vagyok – de úgy tűnik, ez a „német egyenzubbony” már nem igazán illik rám. Még mindig lenyűgöznek a különböző világok. Rugalmassá teszi az embert, ha a dolgokat más kultúrák szemüvegén keresztül nézi.

Sok minden már nem olyan magától értetődő, mint korábban. Hálás lettem azért az életért, amelyben még sohasem éheztem, amelyben az orvosi segítség egy saroknyira volt csak; azért a világért, amelyben sohasem volt kérdéses, hogy iskolába járhassak, és színvonalas képzést kapjak.

Tudom, mit jelent bőségben élni, de az a tapasztalat, ahogy az ember az adott korlátozott viszonyok között – vagy egy teljesen más világban – berendezkedik és ott jól érzi magát, gazdaggá tette az életemet.

Németországban élvezem, hogy mindennek megvan a maga rendje – Afrikában fel kell nőnöm a kihíváshoz, hogy állandóan improvizáljak, és megkíséreljem a lehetetlent.

Németországban biztonságban érzem magam – Afrikában megtanultam imádkozni a biztonságért, és tudatosan köszönetet mondani a nyugodt éjszakákért, amikor Isten megőrzött.

Németországban az ember állandóan a „mindent meg lehet oldani” ideológiával szembesül – Afrikában lépten-nyomon a lehetetlenbe ütközik, és megtanul inkább az Istentől való függőségben élni.

Németországban sok siránkozást hallottam, pedig egy sereg dologért inkább hálát lehetne adni – Afrikában sok spontán és igazi örömöt láttam, annak ellenére, hogy nyomós okuk lenne a keserűségre.

Németországban sokszor használják az „életszínvonal” szót, ami nem tudom, mit jelent a bőség társadalmában. Afrika keserű szegénységében sok életszínvonallal találkoztam: olyannal, ahol megosztják másokkal azt, amijük van, olyannal, ahol nincs semmi, ami megosztható lenne, és olyannal, ahol inkább Isten munkájával törődnek, mint a saját napi megélhetésükkel.

Németországban sokat beszélnek a Föld túlnépesedéséről, és az ezzel összefüggő problémákról. Afrikában nap mint nap szembesülök ezekkel a problémákkal: túlzsúfolt osztályok (80-100 tanuló), hiányzó tanárok, kevés termőföld, éhség, lesújtó szegénység. A népességnövekedés itt azonban gyerekek, anyák és aranyos kisbabák nevét és arcát viseli. Tényleg túl sokan vannak? Vagy őket Isten talán nem szereti egyformán?

Németországban gyakran úgy érzem, agyonnyomnak a reklámok, amelyek olyanokat akarnak rám sózni, amikre nincs szükségem. Itt is veszek szükségtelen dolgokat, de azzal segítek egy özvegyasszonynak a megélhetésben, egy öregembernek a kukorica megőrlésében, egy betegnek a klinikára jutásban.

„Az idő pénz” – tartják Németországban, aztán mindenki a határidők, a hajsza, az időzavar miatt panaszkodik. Itt nincs szükség órára. Az ember a fontosabb. Az istentisztelet nem egy meghatározott időpontban kezdődik, hanem akkor, amikor elegen gyűltek össze. Itt „megengedik” maguknak az emberek, hogy egy egész napon át üljenek egy temetésen, és három vagy több órát töltsenek el az istentiszteleten. A „stressz” szó a legtöbb malawi előtt ismeretlen.

Ki beszél még Németországban a mennyről? Itt, Afrikában gyakran lenyűgöz, hogy milyen lelkesedéssel énekelnek a mennyről és Isten országáról, és ezek a témák milyen sok dalban fordulnak elő. Egyáltalán, mennyire reális számomra az ezekbe vetett hit? Vagy már annyi „földi mennyországom” van, hogy az igazi már teljesen elszürkült számomra?

Németországban az emberek nem szívesen költöznek, sokmindenük van, ami megkötözi őket, és ami esetenként megterheli és nyomasztja őket. – A legtöbb malawi falulakó összes tulajdona elfér két kukoricászsákban, és így mobilisak maradnak. A sok költözködésen, németországi utakon, háborúkon és a szegények közötti tartózkodáson keresztül én is megtanultam elengedni. A dolgok, a tárgyak már nem olyan fontosak a számomra – örömet jelent az ajándékozás.

Hol van az én világom? Hol vagyok otthon?

Különösen akkor teszem fel ezt a kérdést, amikor a különböző világok összeütközésbe kerülnek egymással – például egy németországi tartózkodás alatt. Egyszercsak csodálkozva teszem fel magamban a kérdést „Mindig ilyen volt itt? A világ lett itt más, vagy én változtam meg?”

Aztán zavarba jövök. Mi most a helyes? Hogyan „kell” viselkedni? Ideillek én? Egyáltalán ide akarok illeni? Jó időbe telik a német világba visszatalálni – és a háttérben mindig megmarad a tudat, hogy léteznek még teljesen más értékek, más problémák. Bizonyos dolgokat, amelyekkel Németországban találkozom, ezek fényében látok, s ezzel megbotránkoztatok másokat.

Különböző világokban élnünk – a Nyugat szédületes fejlődésével a világok közötti szakadék egyre nagyobb, egyre áthidalhatatlanabb lesz, a kontrasztok egyre erősebbé válnak.

Egy kalap alá lehet venni ezt az egészet? Lehet a világok között élni, és mégis valamelyikhez tartozni? Véleményem szerint egy bizonyos fokig ez is lehetséges.

Az identitásomat már régen megtaláltam – de nem az egyik vagy a másik kultúrához való tartozásomban. Ha ezek között a világok közötti életről van szó, akkor Németországban azt szeretném megőrizni, amit Afrikában fontosnak ismertem fel: emberek, emberi kapcsolatok, szeretet, nyitott szív, hogy az elégedettségemet ne a láthatókban találjam meg. Malawiban azt szeretném, hogy a „német” jellegzetességeket, mint a rendet, szorgalmat és tisztaságot, valamivel többre becsüljék és többet gyakorolják. Azonban – itt vagy ott – az a vágyam, hogy az életem ne csak egy másik kultúrát tükrözzön vissza, hanem Jézus lénye váljon láthatóvá benne.

Marianne Atzbach,

foglalkozása bankár, ápolónő, gyülekezeti diakonissza, 1983-tól 1995-ig egészségügyi munkát végzett, gyerekórákat és hittanoktatást tartott Libériában. 1995-1996-ban egy zambiai kórházban dolgozott. Mivel Libériában a polgárháború miatt nem volt további szolgálatra lehetőség, 1997 májusa óta Malawiban dolgozik az asszonyok közötti munkában, valamint írást, olvasást tanít a bibliaiskolai hallgatók feleségeinek.

A Liebenzelli Misszió teológiai szemináriumán gyakran elhangzott a következő mondat: „Senki sem született német természettel”. Ez teljesen logikusnak hallatszott. A gyakorlatban ez aztán egészen másképpen nézett ki. A zambiai istentisztelet után egy asszony beszélgetett velem, és közben fogta a kezemet. Ezt nemcsak hogy kellemetlennek éreztem, hanem ijesztőnek is. Az egyik szomszédasszonyom meglátogatott. De miért húzta le a cipőjét a bejárati ajtónál? Udvariasságból, vagy valamilyen babona bújt meg e mögött? Elbizonytalanodtam. Olyan sokminden szokatlannak tűnt, és a német mértékeinkkel nem jutottunk túl messze.

Azt, hogy nem a mi elképzeléseink szerint megy itt minden, gyorsan észrevettük. Az egyik gyülekezeti vezető váratlanul látogatóba jött hozzánk ebédidőben, az étel csábítóan illatozott, az asztalt már megterítettük. Mivel azonban nem lett volna elég mindannyiunknak, nem hívtuk meg vendégünket az asztalhoz. A mi udvariasságról alkotott elképzeléseink szerint lehetetlen valakit úgy asztalhoz ültetni, hogy nem elég az étel. Erre a következő vasárnap a prédikációban azt hallottuk, hogy mennyire nem keresztyéni és milyen szeretetlen dolog nem meghívni egy olyan vendéget, aki már az étel szagát is érzi!

Még jól emlékszem arra, hogy mennyire érthetetlennek találtuk ezt az egészet. Hiszen itt egyenesen a jó kis német mércéinket kérdőjelezték meg!

Időközben egyet s mást megtanultunk, például, hogy egy ötfős család számára elkészített tepsi pizza még további háromnak is elég, és mindenki jól fog lakni, mert jó beszélgetés közben, boldog közösségben osztják meg egymás között az ételt. Ilyenkor világossá válik, hogy az ember értékesebb minden egyébnél.

Annak ellenére azonban, hogy sokat átvettünk azoktól az emberektől, akikkel együtt élünk, és sokat tudunk róluk, még a gyülekezetekben is úgy hatunk, mint idegenek. Még mindig akadnak olyanok, akik csodálkoznak azon, hogy nem csak hogy szívesen eszünk „nisma”-t (kukoricakását) hanem olykor magunk is főzünk, és különösen chitondó-gombával vagy kalembula-zöldséggel (édes krumpli levele) szeretjük. Csodálkoznak, ha ismerjük a hagyományaikat, és ha meg akarjuk érteni őket a nehézségeikben. Megpróbáljuk megtalálni a belső világukhoz vezető utat, de teljes mértékben tisztában vagyunk azzal, hogy ez csak korlátozott mértékben lehetséges, és hogy alapjában véve két különböző világban élünk.

Annak ellenére, hogy valamennyire asszimilálódtunk Zambiához, olyan feltűnőek vagyunk, mint egy papagáj – hiszen külföldiek vagyunk. Gyakran megtörténik velem, hogy bevásárlás közben a pénztárnál, vagy egy hivatalban megszólít egy teljesen idegen ember: „Ön ugye Mrs. Taylor a kávéültetvényről?” – „Nem, én Mrs. Frey vagyok a baptista gyülekezetből”. Ezután az illető még tudni akarja, hogy honnan jöttem, mivel foglalkozom, van-e gyerekem… Az igazat megvallva az ilyen „kíváncsiskodás” nekem is kellemetlen valamelyest, mégis udvariasan válaszolok. Mégiscsak lenyűgöző, hogy az itteni emberek milyen könnyen elegyednek szóba másokkal, és milyen barátságosak. Micsoda lehetőségek adódnak abból, ha Jézusról kezdünk el beszélgetni velük! Egyébként is, nem telik-e nyugodtabban az idő, ha bevásárlás közben vagy a hivatalokban nem csak a „saját dolgunkra”, hanem a felebarátainkra is gondolunk?

Sokat átvettünk a zambiai udvariasságból, és magunkévá tettünk olyan szokásokat, amelyeken kezdetben megütköztünk. Így vált magától értetődővé, hogy a látogatónktól nem a kertkapunál búcsúzunk el, hanem egy jó darabon elkísérjük lefelé az utcán. Ha az egyik barátnőmmel belefeledkezem a beszélgetésbe, már néha a keze után nyúlok és megfogom. A gyerekeink udvariasan meghajolnak, ha egy felnőttet üdvözölnek és a tiszteletteljes „bátyám” és „néném” megszólítást sem felejtik el. Ha látogató érkezik hozzánk Németországból, mindig feltűnik, hogy mennyire „zambizálódtunk”. Ennek ellenére két világban élünk.

Valamikor majd újra Németországban leszünk, és már hallom, ahogy azt kérdezem: „Vajon miért teszik ezt?” Aztán észre fogjuk venni, hogy bizonyos zambiai szokásokkal megbotránkoztatunk némelyeket. Biztosan nem leszünk már képesek mindenről leszokni, és így Németországban is részben idegenek leszünk…

Cornelia Frey,

a férje Reinhard, 3 fiuk van. Az érettségi után részt vett a Liebenzelli Misszió bibliaiskoláján, 1986 óta él a férjével Zambiában. A Frey család a képzéssel és a gyülekezeti munka koordinálásával foglalkozik az északi tartományban.

Ábrahám története minden alkalommal megérint engem. Külföldi, idegen volt az ígéret földjén. Amikor felesége, Sára meghalt és egy sírhelyet akart vásárolni, ezt mondta az ország lakóinak (a hettitáknak): „Jövevény és idegen vagyok közöttetek” (1Móz 23,4). Ekkor már 62 éve vándorolt Ábrahám ebben a neki ígért országban, és mégis idegennek, vendégnek, külföldinek nevezi magát.

Vajon mi jellemez egy külföldit?

Vai gvo ren (külföldi)

Annak ellenére, hogy nagyon jól érzem magam Tajvanon, és tudom, hogy Isten akaratából vagyok itt, külföldinek számítok.

Csak le kell mennem a gyerekeimmel a játszótérre, és már hallom is a többi gyerektől és az anyáktól is: „vai gvo ren”. Más a bőrszínem, és ahol megjelenek, felismerik, hogy külföldi vagyok.

A nyelv gyakorlást igénylő terület maradt számomra. Ha a hetedik osztályos tanulóim előtt állok, és tanítom őket, vagy egyetemista hallgatókból álló kiscsoportot vezetek, gyakran nem találom a megfelelő szavakat. Nem beszélek olyan folyékonyan, mint az itteniek, és a tanulók észreveszik, hogy külföldi vagyok, akinek problémái vannak a beszéddel és az írással.

A kínai konyha teljesen más, mint a német. Sok ételt nem ismerünk Németországban, vagy nagyon ritkán és más formában eszünk. Ott van például a „szagos szójababsajt”, amit itt mindenki szívesen eszik. Ha nem ilyen „szaga” lenne, biztos gyakrabban kerülne vacsoránál az asztalunkra. Mivel azonban nagyon orrfacsaró illatot áraszt, csak a piacon eszünk belőle, vagyis a szabadban. Más ételeknél eltart egy ideig, míg megszokjuk őket. Például a zöldborsólevest errefelé gyakran szolgálják fel desszertként. Első alkalommal egy konferencián ettem, nagyon édesen készítették el. Alig tudtam megenni és rosszul lettem tőle. Röviddel ezután azonban újból szembetaláltam magam ezzel az étellel, és mielőtt udvariasan visszautasíthattam volna, már meg is töltötték a csészémet, és akár tetszett, akár nem, le kellett nyelnem. Megállapítottam, hogy egyáltalán nem is olyan rossz az íze! Ma már ez az egyik kedvenc desszertem, szívesen merítek belőle többször is. Mióta az egyik szomszédasszonyom megtanított néhány kínai étel elkészítésére, már nemcsak kész ételeket veszünk, hanem magunk is főzünk. A gyerekeink lelkesen esznek kagylót, virslit (ami nagyon édes, és én egyáltalán nem tudok lelkesedni érte) és különböző gombákat.

Az evésen kívül sok más egyébhez is hozzá kell szoknom. Az emberek másképpen gondolkodnak, másképpen cselekszenek, és időre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük őket és megfelelően viszonyuljunk hozzájuk. Gyakran csak később veszem észre, hogy már megint nagy hibát követtem el, egyszerűen azért, mert másképp gondolkodnak és viselkednek, mint mi, németek.

Emiatt azonban nem kell kétségbeesnem. Tanulhatok, és kihasználhatom azt a sok előnyt, amit külföldiként ebben az idegen országban nyújtanak nekem. A tajvaniak szívesen érintkeznek külföldiekkel. Azt gondolják, hogy mindenki, akinek fehér a bőrszíne, amerikai, és szívesen próbálják ki az angoltudásukat az illetőn. Így nagyon gyorsan teremtünk kapcsolatot a kínaiakkal, és könnyen meg tudjuk őket hívni a különböző gyülekezeti programokra. Természetesen megtörténhet, hogy csak azért jönnek el, mert külföldiek vagyunk és aztán újból elmaradnak, mert az evangélium nem érintette meg őket. Gyakran azonban már az első találkozások alkalmával jó barátságok alakulnak ki. Sok kínai számára érthetetlennek tűnik ugyanis, hogy elhagytuk a „szép Németországot” és az ő országukban telepedtünk le, ami az ő véleményük szerint nem nyújt sok előnyt. Nyáron nagy a meleg, nagy a környezetszennyezés is, és ezenkívül Tajvan csak egy kis sziget. Sokan foglalkoznak a kivándorlás gondolatával. Így nagyszerű lehetőségek adódnak, hogy Jézus szeretetét hirdessük, aki azért, hogy megnyissa előttünk az utat Isten felé, elhagyta királyságát, emberré lett és lejött hozzánk a földre.

Ábrahám történetének tanulmányozása után még örültem is, hogy külföldi vagyok, mert a történet ebben az országban sokkal jobban emlékeztet arra, hogy csak vendég vagyok a földön és idegen, jobban, mintha Németországban laknék. A tajvaniak folyton emlékeztetnek arra, hogy külföldi vagyok, és így annál inkább örülhetek annak, hogy eljön majd az idő, amikor nem leszek már külföldi, hanem elérem mennyei otthonomat. A Zsidókhoz írt levél 11,13-mal szeretném zárni soraimat: „Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tévén arról, hogy idegenek és vándorok a földön”.

Erika Volz,

férje Klaus Dieter, két fiuk van. Foglalkozása a Liebenzelli Misszió teológiai szemináriumának elvégzése előtt bankár. 1993 óta, a mandarin-kínai nyelvtanulás után a fiatalok között szolgál Tajvanon.

„Huszonnyolc év külföldi tartózkodás után már nem lehet nehéz megszokni egy új országot” –gondoltuk Adelheid Schäufele nővérrel együtt, amikor megkértek minket, hogy bangladesiek között szolgáljunk Kanadában. Azt hittük, ez nekünk nem jelenthet problémát, hiszen huszonegy évig éltünk az országukban! Együtt voltunk velük, együtt dolgoztunk, megismertük vendégszeretetüket, a falulátogatások alatt örültünk kitárt ajtóiknak és szíves meghívásaiknak.

Ezek az emlékek mind távolinak tűnnek, amikor metróval vagy más közlekedési eszközzel utazunk Torontóban, hogy bangladesieket látogassunk meg. Torontóban sokkal kényelmesebb az utazás, mint Bangladesben, ahol ahhoz, hogy meglátogathassuk a falvakat, az esős időszakban inkább csúsztunk, mint mentünk az agyagos utakon, vagy nagy lakóhajóval kellett utaznunk. A hajónak nem volt motorja, három evezős hosszú botokkal „lökdöste” a hajótestet. Bárhol is kötöttünk ki, nagy gyereksereg fogadott bennünket. A gyerekek azt akarták, hogy az ő házukba vagy kunyhójukba menjünk. Az anyák elénk jöttek, és egy nagy fa árnyékában jutott időnk egymásra, s meghallgattuk, amint a családi vagy a falusi életről meséltek.

Amikor itt, Torontóban kijövünk a metróból, nem vár minket gyereksereg, a hatalmas toronyházakon kívül (melyek közül némelyik huszonöt emeletes) senki sem vesz körül vagy üdvözöl bennünket. Itt azonban bangladesiek is élnek más nemzetek fiai között. A toronyházak ajtói zárva vannak, több száz néven kell végigfutnunk, amíg megtaláljuk azt, amelyiket keressük. A bangladesi nők, akikkel az utcán találkozunk, nagyon tartózkodónak tűnnek, félénkek és idegesek.

Azt gondoltuk, hogy ha az anyanyelvükön szólítjuk meg őket, megváltozik a magatartásuk. De nem, továbbra is visszahúzódóak. Milyen szokatlan, különös, sőt bosszantó mindez!

Aztán világossá vált, hogy meg kell tanulnunk a dolgokat újra átgondolni és megérteni. A látogatásokat Torontóban nem lehet összehasonlítani a bangladesi látogatásokkal. Azok a bangladesiek, akik Kanadába jönnek, megpróbálnak itt egy új egzisztenciát felépíteni. Jobb életet várnak, és megpróbálják a Bangladesben maradt családtagokat anyagilag támogatni. Magas árat kell azonban ezért fizetniük. Feladják kultúrájuk egy részét, elvesztik a nagycsalád nyújtotta védettséget, küzdenek az ő Bangladesük, a folyók országa utáni honvággyal. Milyen jó, hogy vannak egyházi és állami intézmények, amelyek törődnek az új bevándorlókkal!

Ezeknek a szervezeteknek a munkájába kapcsolódtunk be, hogy kapcsolatokat építhessünk ki, és felajánlhassuk segítségünket. Például vállaltunk korrepetálást, az asszonyokat elkísértük az orvosi vizsgálatokra, így próbáltuk bizalmukat megnyerni. Örülnénk, ha eljönnének hozzánk, hogy szerető mennyei Atyánkról beszélhessünk nekik, aki a messzeségben is megvéd és oldalunkon áll.

Adelheid nővérnek és nekem gyökeresen új tapasztalatot jelentett külföldiként külföldiek között dolgozni itt, Torontóban. Ezen a területen minden érintettnek tanulnia kell, és türelmet kell tanúsítania a másik iránt.

Helga-Renate Weber

missziós nővér

fényképész és ápolónő. 1969-től 1975-ig az asszonyok közötti munkában szolgált Pápua Új-Guineában. 1975-től 1996-ig egészségügyi és evangélizációs munkát végzett Adelheid Schäufele missziós-nővérrel együtt Bangladesben. Ezután három évig Bad Liebenzellben a misszió öregotthonában szolgált, s 2000 júniusa óta dolgozik bangladesiek között Kanadában.

Ragyogva sütött a nap a mélykék Csendes-óceán felett, mikor nagy tömeg várakozott a kis Weno-sziget postája előtt. A férfiak sötét öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben, az asszonyok fehér, vagy színes ruhában. Megkezdődött a Chuuki Evangéliumi Egyház (CEE) nagy örömünnepe: több mint százéves missziói munka után megkaphatták a szigetlakók a Bibliát anyanyelvükön. Isten látta vágyakozásukat az Igére, és meghallgatta számos testvér imádságát szerte a világon. Az 1972-ben megkezdődött bibliafordítás mostanra fejeződött be, a Bibliák megérkeztek, már csak az ünnepélyes átadás volt hátra.

A várakozó tömeg hirtelen megmozdult, amikor megérkezett egy teherautó. Leemeltek róla egy ládát, amely fehér lepellel volt leborítva, és két hosszú rúdra volt erősítve. A frigyládát jelképezte, melyet a léviták vittek Izráel pusztai vándorlása során. A ládán egy doboz Biblia volt, annak a tetején pedig egy kicsomagolt Biblia.

Négy fiatal lelkész vállára vette a „frigyládát”, ők mentek elöl. Mögöttük a fordítócsapat ment, utánuk a külföldi vendégek, majd a chuuki lelkészek feleségeikkel, valamint a gyülekezeti tagok. Énekelve vonultak végig a Berea-templomig. Az úton énekelt énekek közül az egyik különösen is megérintett: „Lom sa chok nom lon rochopwak, iei sa nom lon saram” (Régebben sötétségben éltünk, ma pedig már világosságban).

A templomban elöl letették a „frigyládát”, és mindenki helyet foglalt vagy bent, vagy kint, ahonnan szintén jól lehetett látni, és hallani is lehetett mindent hangszórón keresztül. A köszöntés után imádsággal kezdték meg az ünnepet, a beszédek között pedig egy-egy kórus énekelt. Nekem az volt a feladatom, hogy a bibliafordítás történetéről beszéljek. Hálás szívvel számolhattam be arról, hogy az Úr nagy kitartást adott ehhez. Megköszöntem a munkatársaknak, hogy hűségesen végezték ezt a munkát. A fordítócsapat bemutatása után Roland Rauchholz misszionárius mondott áldást a bibliaátadáskor, végül mi, a fordítók kaptunk egy-egy Bibliát. Prof. Dr. Lothar Käser, akinek a vezetése alatt kezdődött a fordítás, kifejezte örömét, hogy Isten kegyelméből fáradságos munka után az Ó- és az Újszövetség most egykötetben szerepelhet, és megérkezhetett Chuukra.

Mikronézia kormányát a miniszterelnök-helyettes képviselte, aki beszédében hangsúlyozta, hogy mennyire hálás a Mikronéziában uralkodó vallásszabadságért, valamint azért, hogy a kormány számára is a Biblia jelenti az alapot.

A Liebenzelli Misszió három képviselőjének beszéde a lényeget ragadta meg: „Isten Igéje most a kezetekben van. Olvassátok imádkozva! Hagyjátok, hogy a fejetekből a szívetekbe hatoljon! Váljon az intellektuális tudás engedelmes cselekedetté!”

A bibliafordítás munkája most befejeződött. Bárcsak minél több szívben eresztene gyökeret az Ige, és hozna gyümölcsöt az örökkévalóságra!

Bár a szigetlakók jövője nem néz ki túl rózsásan, Isten Igéje a mécses a lábuk előtt, és egész életútjuk világossága. Kísérjük őket imádságban!

Annelise Stüber missziós nővér

1956-1993-ig Chuukon szolgált, először a Philadelphia-iskolában, később az asszonyok közti munkában. 1972-1993-ig többekkel együtt az Ószövetséget fordította. 1993 óta Németországban él nyugdíjasként.

A bűnöző

Akyl kirgiz férfi, a közép-ázsiai hegyvidékes területen él, ott, ahol a Pamír és a Tian-San hegyláncai találkoznak. Kistermetű, de erős ember.

Néhány évvel ezelőtt jutott hitre, azelőtt egy utcai rablóbandához tartozott, melynek kegyetlenségétől az egész környék rettegett. Mindannyian alkoholisták voltak, nem riadtak vissza áldozataik nyomorékká tételétől vagy meggyilkolásától sem. Nem csoda, hogy Akylnak számos ellensége volt, akik csak arra vártak, mikor lesz lehetőségük bosszút állni. Egyszer húsz férfi támadta meg, és verte félholtra, s csak több óra elteltével tért magához és vonszolta magát haza. Mikor meggyógyult, keresni kezdte azokat, akik megtámadták, és egyenként verte el őket. Ezek természetesen újabb összefogást szerveztek ellene.

Akyl zsarnokságától a családja is sokat szenvedett. Gyakran elkergette feleségét, Bermetet három kisgyermekükkel együtt otthonról, még téli éjszakákon is. Bermeten a mai napig látszanak kegyetlenségének nyomai.

Butább mint az ökör?

Akyl nagyon büszke volt arra, hogy iszlám vallású, és borzasztóan gyűlölte öccsét, aki keresztyén lett. Többen mondták Akylnak gúnyosan, hogy az öccse elárulta atyáik hitét, de valószínűleg Akyl is titokban keresztyén már. Ez mélységesen dühítette Akylt, és sokat gondolkodott, mi módon tudná legjobban megleckéztetni öccsét.

Jól tudta, hogy a keresztyének sem alkoholt nem isznak, sem pénzt nem adnak ki rá, mert ezt bűnnek tartják. Ezt kihasználva egyszer részegen elment öccséhez, és pénzt kért tőle pálinkára. Tudni kell, hogy a kirgiz családokban a legidősebb fiút majdnem annyira tisztelik, mint az apát. Így ebben a helyzetben az öcs emberileg nem utasíthatta el bátyja kérését, viszont keresztyénként nem adhatott alkoholra pénzt. Rövid gondolkodás után így ezt mondta: „Bátyám, hogy adhatnék neked, drága testvéremnek pénzt olyan italra, amelyet sem az ökör, sem a kutya, de még a ló sem iszik meg? Gyere inkább az asztalomhoz, szívesen megvendégellek, hogy lássad, hogy szeretlek!”

Ezek a szavak mélyen megindították Akylt, sokat gondolkodott rajtuk, annyira meggyőzően hangzottak. Talán igaza lenne öccsének? Nem talált ellenérvet, mert nem akart butább lenni a háziállatoknál, és elfogadta öccse meghívását.

Eltartott azonban még néhány hónapig, míg Akyl kritikusan figyelgette öccse és más kirgiz keresztyének életét, de végül ő is elfogadta Jézus Krisztust Megváltójának.

A hit szakítópróbáiban

Nem sok idő elteltével Akyl az evangélium hirdetője lett a környéken, de kísértésekben is bőven volt része.

1. A család

Először is elhagyta őt a felesége, Bermet. A három kisgyermekkel együtt szüleihez költözött, mert nem akarta átélni azt a szégyent és azt a sok gúnyolódást, ami Akyl hitrejutása miatt érte őket. Szülei is helyeslésétől kísérve, el is vált tőle hivatalosan, noha egy kirgiz asszony soha nem hagyhatja el férjét. „Inkább vertél volna továbbra is!” – mondta Akylnak.

Több mint egy évig szenvedett Akyl a magánytól, és attól a fájdalomtól, hogy elhagyta a felesége. Sokat imádkozott és böjtölt. Aztán elérkezett az a nap, amikor Bermetet megtörte Akyl türelme, és nem tudott tovább ellenállni a gyermekek kérésének: „Anyu, menjünk el apuhoz, hiszen ő nagyon szeret minket!”

Vonakodva és félelmek között indult el, mert rokonai azt mondták neki, hogy Akyl a régi módszereivel fogja őt a keresztyén hitre kényszeríteni. Azonban Akyl egyáltalán nem kényszerítette. „Neked kell döntened!” – mondta.

1999 nyarán Bermet is megtért az Úrhoz, és ismét férjhez ment Akylhoz. Hamarosan negyedik gyermekük született, s a család otthonában békés, szeretetteljes légkör uralkodott.

2. A barátok

Akyl egykori haverjai dühösek voltak új életmódja miatt. Ittasan odamentek hozzá, és a szokásos zsarolásba kezdtek: „Vagy adsz nekünk 200 sumot (kirgiz pénz), vagy összeverünk!” Akyl egyiket sem szerette volna. Bölcsességért könyörgött az Úrhoz, s hirtelen jó ötlete támadt. Barátságosan „látogatóira” nézett, és ezt mondta. Rendben, odaadom nektek a pénzt, de csak azzal a feltétellel, ha felemelitek a súlyemelő-rudamat. Ha nem bírja senki közületek felemelni, akkor ti adtok nekem 200 sumot. A haverok nagyon erősnek érezték magukat, és nevettek a feltételen. Az udvaron elkezdték próbálgatni a súlyemelést, de az alkoholista férfiak egyike sem tudta felemelni. Megszégyenülve köszöntek el, miután Akyl a szemük láttára könnyedén felemelte a rudat. Adósságukat azonban a mai napig sem fizették ki…

3. Változtasd kenyérré a köveket!

Akyl egy aranybányában dolgozott a futószalag mellett. A kitermelés és a fizetés egyaránt kevés volt. Egyszer váratlanul leesett a futószalagról egy aranydarab, pont Akyl lába mellé. Felemelte, megnézte jól, és dilemmázni kezdett. Nagy anyagi nehézségek közepette élt, agyagkunyhója sürgősen felújításra szorult, feleségét pedig meg kellett volna műteni, de egyikre sem volt pénze. Ezenkívül négy gyermekének ruhákat is kellett volna vennie. Most pedig itt van a kezében a megoldás minden problémájára… Akyl tudta, hogy őt nem ellenőrzik a kijáratnál lévő háromszoros ellenőrzésen, mert már jól ismerik, és bizalommal vannak iránta. Egy belső hang ezt súgta: „Senki sem lát most. Isten adta a kezedbe ezt az aranyat, mert tudja, hogy valóban nagy szükséged van rá.”

A kísértés olyan erős volt, hogy Akylnak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne folytassa ezt a gondolatmenetet. „Uram, mit tegyek?” – kiáltott az Úrhoz. Abban a pillanatban eszébe jutott Jézus pusztai vándorlása, mikor a negyvennapos böjt után az ördög ezt mondja Jézusnak: „Ha Isten fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré!” Jézus azonban így válaszolt: „Nemcsak kenyérrel él az ember…”

Akyl rögtön tudta, hogy ez ördögi kísértés, és imádkozott, hogy ellen tudjon állni. Ezután pedig visszadobta az aranyat a futószalagra.

Az épülő imaház

Két évvel ezelőtt Akyl néhány lelki testvérével együtt imaház építésébe kezdett agyagból. Még nem készültek el, mert hiányoznak a belső kiépítéshez szükséges anyagok. A gyülekezet 12-15 főből áll, vezetője Akyl.

Kirgizisztánban borzasztóan nehéz azoknak az élete, akik az iszlámtól elfordultak, és keresztyén hitre tértek át. Sokszor az egész rokonságuk, környezetük ellenük fordul. Mégis ad az Úr nekik bátorságot, mert Benne bíznak. Ezeknek a testvéreinknek különösen is szükségük van arra, hogy tudják: nincsenek egyedül, vannak, akik szerte a világon imádkoznak értük.

Missionswerk FriedensBote

Türkmenisztán fővárosában, Asgabadban hetven méteres torony nyúlik az égbe, melynek tetején saját tengelye körül forog a jelenleg uralkodó Saparmurad Niyazov tizenkét méter magas, aranyozott szobra.

A türkmén városokban utcák, terek, sétányok százait nevezték el az uralkodóról, „minden türkmén atyjá”-ról. Az ő arca látható a pénzérméken, az ő képeivel van tele az ország, s az ő dicsőítésére költenek dalokat, melyekben a „haza”, „nép” és „türkmének atyja” szavakat kórusban skandálják.

Június végén beszéltünk egy közép-ázsiai gyülekezeti vezetővel, aki elmondta, hogy Türkmenisztánban jelenleg egyetlen keresztyén imaház sincs, mert ötöt leromboltak, a többit használhatatlanná tették. A keresztyéneknek persze nem fizettek kártérítést.

A hívők titokban gyűlnek össze. A titkosszolgálat megbünteti őket ezért, és nagy kegyetlenséggel oszlatja fel az összejövetelt. A keresztyéneknek tilos mindenfajta összejövetel, még a közös étkezésüket is feloszlatták, s néhányukat a távol fekvő Karakum-sivatagba száműztek. A 2001-ben megrendezett kelet-ázsiai lelkészkonferenciára csupán egyetlen türkmén igehirdető jöhetett el, akit hazatérésekor a főváros repülőterén minden indoklás nélkül letartóztattak és néhány napig fogva tartottak.

Egy türkmén gyülekezeti vezetőt megkínoztak, majd családjával együtt elkergették saját házából. Jelenleg ez a vezető más keresztyénekkel együtt fogságban van.

Sagiljdij Atakov – akiről már többször írtunk, s aki 1998 óta Krisztus-hite miatt fogságban van – a kegyetlen bánásmód miatt közel áll a halálhoz.

Az uralkodó célul tűzte ki az egységes társadalom megteremtését, s minden ettől eltérőt drasztikusan megbüntet. Az országba beutazó külföldieket a titkosszolgálat folyamatosan figyeli.

Egy ülésen így nyilatkozott: „Jelenleg Türkmenisztánt két dolog fenyegeti külföldről: a drog és a keresztyén iratok beáramlása. Tavaly 350 ezer olyan könyv került az országba, melyek nem egyeztethetők össze a mi ideológiánkkal. Az egymillió hozzánk utazó külföldiből tízezret tartóztattunk le és utasítottunk ki az országból. Ez nagyon helyes így!”

Az 1997-ben hozott törvény szerint Türkmenisztánban csak akkor működhet egy vallási csoport, ha a községből legalább 500-an aláírják tagságukat. Ezt a számot természetesen csak az iszlám és az ortodox közösségek érik el. Minden más keresztyén felekezet így elvesztette jogát a tulajdonára, az összejöveteleire és keresztyén irodalom behozatalára.

Nemrég több ezer türkmén nyelvű Bibliát égettek el, miután az ortodox papok kijelentették, hogy azokat nem az ortodox egyház, hanem más keresztyén felekezet nyomtatta.

Valósággal lehetetlenné vált külföldről a türkmén keresztyénekkel való kapcsolattartás.

Missionswerk FriedensBote

Legutóbbi körlevelük megjelenése óta sokminden történt Gyöngyivel, Edével, Mirjammal és Marlénével:

Gyöngyi befejezte a nyelvtanulást, és egyre inkább bekapcsolódik a különböző missziói munkákba. A gyermekek közti szolgálatot különösen nagy örömmel végzi. Gyermekmunkásokat képzett ki, gyermekbibliaköröket alakított és vezet bennszülött munkatársakkal. Augusztusban egy gyermekhetet tartott, melynek már első napján is több mint száz gyermek vett részt,s mely igencsak próbára tette erejét, ugyanis a pontosságról és a felelősségről más az ottaniak véleménye, mint az övék.

Nagy segítséget jelentett számára Olga, aki két és fél hónapra utazott ki hozzájuk Németországból, hogy segítségükre legyen. Vigyázott a gyerekekre, hogy Gyöngyi többet mehessen gyermekórákat tartani, és a gyermekek közti szolgálatba is bekapcsolódott.

Ede a „Szeretet hídja” nevű gyülekezet lelkésze. Ez a név utal egyrészt arra a hídra, melyet Isten épített ki köztünk és Őközötte Jézus Krisztuson keresztül, másrészt arra a hídra, melyet mi kell, hogy kiépítsünk a gyülekezten belül egymás között, és a Jézust még nem ismerők felé is. Az istentiszteletekre körülbelül száz felnőtt és ötven-hatvan gyermek jár.

A bibliaiskolában az elmúlt tanévben Ede diákjainak 90%-a jó eredménnyel végzett. Ede nagyon szeret itt tanítani, és szeret alaposan elmélyülni a különböző témákban, melyekből fel kell készülnie. Szeptembertől a gyülekezetépítés tantárgyat tanítja.

Augusztusban néhány hétig egy kis német csapat segített nekik különböző missziói alkalmak megrendezésében, megtartásában, valamint gyakorlati munkákban. Ezeken a rendezvényeken sokan hitre jutottak.

Mirjam már két éves, gyönyörűen fejlődik, és három nyelven beszél (magyarul, németül és spanyolul). Belépett a dackorszakba, így a szüleinek egyre több türelemre van szükségük.

Marléne súlyos műtéten esett át szeptember elején, melyet Németországban végeztek. Koponyacsontjai ugyanis össze voltak nőve, így ahhoz, hogy az agya jól fejlődhessen, szét kellett azokat választani. Hála az Úrnak, a műtét jól sikerült, hamar rendbe jött a kislány. Mielőtt visszautaztak volna Ecuadorba, rövid látogatást tettek Budapestre is, Gyöngyi családjához.

Ecuadorba visszatérve szeretettel fogadta őket a gyülekezetük.

„Boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat, és bizonyosak vagyunk afelől, hogy az Isten által kijelölt helyünkön vagyunk. Ezért még több energiával és ötlettel indulunk az előttünk álló feladatoknak. Imádkozzatok értünk és az itteni szolgálatunkért!”

Keveházi László: Kit küldjek el? – Kunos Jenő élete és szolgálata

Ritkaságszámba megy, hogy hazánkban missziói könyv jelenik meg, ráadásul magyar misszionáriusról. Ezért örömmel ajánljuk figyelmükbe az Evangélikus Külmissziói Egyesület kiadásában megjelent Kunos Jenő életrajzot.

Kunos Jenő (1914, Győr – 1994, Florida) életrajzi könyve három részből áll:

1. Családja, tanulmányi évei, missziói elhívása, kínai szolgálata (1939–1947), missziói munkája az Amerikai Evangélikus Egyházban (1948–1994).

2. Írásai, levélrészletek, amelyekben arra tanít, hogyan álljon egy keresztyén ember a misszióhoz és a külmisszióhoz.

3. A Finn Evangélikus Misszió igazgatójának személyes tapasztalatai a kínai kulturális forradalom utáni utazásai alkalmával. Bizonyságot tesz arról, hogy Kínában él az egyház, és hogy nagy lelki ébredés van Hunan tartományban, ahol maga Kunos Jenő is szolgált.

Megrendelhető az Evangélikus Külmissziói Egyesület címén: 1085 Budapest, Üllői út 24.

A Molnár Mária Alapítvány Külmissziói füzetek sorozatból még kapható:

György Antal: Tizenöt év a pápuák között – Molnár Mária életrajzának rövid áttekintése,

Ecuador – (Sípos) Gyöngyvér és Ede Luz szolgálati helyéről ad háttérinformációkat.

Ismételten testvéreink figyelmébe ajánljuk Dr. Philipp Jacob Spener 1675-ben megjelent könyvének, a Pia desideria-nak Istenfélő kívánságok címmel megjelent fordítását.

Az írót egyik méltatója „a reformáció utáni reformátornak” nevezi. Spener – kora egyházának elesett állapotát látva – könyvét vérző szívvel írta, ezért találja szíven mondanivalója a mai embert is.

A Liebenzelli Misszió azért adta ki magyar nyelven ezt a könyvet 1993-ban, hogy ezzel is segítse gyülekezeteinket és igehirdetőinket az ébresztő szolgálatban, hogy megvalósulhasson a reformátori óhaj: az egyháznak mindig újulnia kell!

A Missziói füzetek és Spener könyve megrendelhető Asztalos Zoltán címén: 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32.