Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 5. szám                                                                                                       2001. Október

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem
küldöttek

Befejező rész

Újra itthon

Ha a misszionárius négy év elteltével hazatér, újra be kell illeszkednie. Az idegen ország már-már hazájává vált, a hazája már-már idegen országgá, s ez nagy megrázkódtatást jelenthet. Ebben a következőkkel szeretnénk őt segíteni:

§    Egy évvel a hazautazás előtt megkérjük a misszionáriust, hogy írja le elképzeléseit az itthontartózkodásáról. Az utazószolgálat mellett fontos, hogy elég ideje jusson családjára, rokonaira, gyülekezetére, barátaira. Ezenkívül még tervezünk számára szabadnapokat, üdülést és továbbképzést is.

§    Fél évvel a hazautazás előtt arra kérjük, hogy olvasson el egy könyvet az „újra beilleszkedés”-ről, és töltse ki az ahhoz összeállított kérdőívet, hogy intenzíven foglalkozzon ezzel a témával.

§    Hazaérkezése után nem sokkal konzultálunk a misszionáriussal, és rögtön tisztázhatjuk, hogy szüksége van-e valamilyen orvosi vizsgálatra, kezelésre, beszélgetésre vagy egyéb segítségre.

§    Az itthontartózkodás elején a misszionáriust feltétlenül elküldjük egy (trópusi) orvosi vizsgálatra, valamint részt vesz egy négynapos „újra beilleszkedés” tanfolyamon. Ezen beszámolókat hallhat a Liebenzelli Misszió fejlődéséről, a gyülekezetekről, az egyházakról és a német társadalomról. Olyan témákról is szó esik, melyek igen közelről érintik a misszionáriust, például hallhat gyermekei továbbtanulási lehetőségeiről.

§    Szívügyünk, hogy a misszionárius megkapja a segítséget és támogatást ahhoz, hogy feladatában helyt tudjon állni. Ugyanakkor tudjuk, hogy a legjelentősebb segítséget otthoni gyülekezetétől és barátaitól kaphatja, akik igazi támaszt jelentenek neki.

Az hazai gyülekezet és a barátok szerepe

Olyan emberekre van szüksége a misszionáriusnak a gyülekezetében és a barátai között, akik nyitott fülekkel fordulnak felé és vele együtt hordozzák szolgálatának terhét. Hogyan valósulhat ez meg?

§    Tájékozódjunk rendszeresen levélben, e-mailben vagy telefonon arról, mi van a misszionáriusunkkal, és jelezzük neki, hogy imádkozunk érte.

§    Érdeklődjünk személyes hogylétéről, egészségéről, házasságáról, gyermekeiről, lelki életéről. Sokan szégyellnek ilyen „intim” kérdéseket feltenni, és nem is sejtik, mennyire vágyakozik a misszionárius arra, hogy valaki ezekre végre rákérdezzen.

§    Mutassunk megértést és együttérzést még akkor is, ha bizonyos helyzeteket nem tudunk elképzelni. Legtöbbször nem is megoldást keres a misszionárius, hanem valakit, aki meghallgatja, és akiről tudja, hogy imádkozik érte. Egy vállra van szüksége, melyen újra és újra kisírhatja magát.

§    Emlékeztessük a misszionáriust elhivatására. Nem sajnálatra áhítozik, hanem bátorító szóra, hogy elviselje a feszültségeket, szembenézzen a problémákkal és bizakodva menjen tovább.

§    Ajánljuk fel segítségünket a mindennapi dolgokban.

Ha misszionáriusunkhoz ilyen személyes, baráti kapcsolat fűz, akkor óriási segítséget és támaszt jelentünk neki!

Detlef Krause

missziói igazgató


Kedves Testvéreink!

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem küldöttek. 1

Kedves Testvéreink!.................................................................. 2

Idegenben élni.......................................................................... 4

Idegen világ.............................................................................. 8

Két külön világ........................................................................ 11

Külföldiként Tajvanon............................................................ 13

Bangladesiekkel Kanadában.................................................. 14

Ma már világosságban élünk.................................................. 15

Egy kirgiz család új élete........................................................ 16

Türkmén Nabukodonozor?..................................................... 17

Hírek a Luz családról, Ecuadorból......................................... 18

Könyvismertető........................................................................ 18

Szeretettel köszöntjük minden kedves olvasónkat a Máté 6,33-mal:

„…keressétek először Isten országát és annak igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak néktek”.

Ebben a mondatban különös hangsúlyt kap az „először” és a „ráadásul”. Mi az első, a legfontosabb számunkra? Földi életünk gondjai, vagy pedig Isten országa, Jézus Krisztus királyi uralma? Csak ha Isten országának tagja lettem, érthetem meg annak igazságát, hiszen ez maga Jézus Krisztus! Ha az Ő uralma alatt élek, akkor Ő ráadásul mindent megad, amire szükségem van. Jézus ígérete szerint nemcsak „százannyiban” lesz részünk, hanem üldözésekben is (Márk 10,30). Urunk adjon kegyelmet, hogy naponta tudjunk a „ráadásból” élni!

Köszönjük Testvéreink imádságait és missziós célokra küldött adományait. Az adományokat mindig a megnevezett célra fordítjuk, s ha nem tüntetnek fel ilyet, akkor a misszió aktuális szükségleteire használjuk fel.

Nagy örömünkre többen tettek javaslatot lapunkkal kapcsolatosan. Ezek a vélemények az érdeklődést és a felelősséget tükrözik. Köszönjük ezeket, és a jövőben is várjuk a Testvérek észrevételeit.

Lapunkban mostanában többször volt szó Pitilu szigetéről, ahol egykor Molnár Mária lakott és szolgált. A Magyar Televízió Pápua Új-Guineáról egy érdekes filmsorozatot mutatott be „Magyarok az emberevők földjén” címmel.

A vasárnap délutáni adások elkalauzolták a nézőket Mánusz és Pitilu szigetére, és bemutatták a Molnár Mária emlékharangot is. Sajnos azonban több, a valóságnak nem megfelelő információ is elhangzott a filmben. A Molnár Mária emlékharang 1993-ban készült hazánkban és a Liebenzelli Misszió gondoskodott a szállításáról.

Mivel akkor még Pitilu szigetén nem volt eleven gyülekezeti élet, a Liebenzelli Misszió vezetősége úgy döntött, hogy a harang egy ébredési területre kerüljön, és ott hirdesse Molnár Mária emlékét. Tehát a harang eredetileg nem Pitilu szigetére volt szánva, mint ahogy az a riportban elhangzott, és nem „csak tévedésből került egy olyan helyre, ahol nem is ismerik Molnár Mária nevét”. Ez utóbbi megállapítás azért is teljesen valószínűtlen, mert Mánusz szigetén iskola őrzi a misszionáriusnő nevét, ahol fiatalok ezrei tanulnak. Sajnálatos, hogy ebben az egyébként érdekes filmben ilyen „csúsztatások” és helytelen információk hangzottak el.

Az azonban tény, hogy néhány évvel ezelőtt megelevenedett a lelki élet Pitilun, megalakult a „Molnár Mária Emlékgyülekezet”, és épülőfélben van a „Molnár Mária Emléktemplom” is. Szívesen teljesítenénk a pitiluiak filmben elhangzott kérését, és küldenénk nekik is egy harangot az új templomba, de ez csak a magyar testvérek összefogásával lehetséges. Egy testvérünk már jelezte, hogy megpróbál utánanézni a szállítás lehetőségeinek. A haranghoz szükséges pénz nagy része viszont még hiányzik. Több testvérünk küldött már erre adományt, amit hálás szívvel megköszönünk.

Kérjük továbbra is a Testvérek segítségét és imádságát ebben az ügyben.

Munkatársaink nevében is szeretettel köszöntöm kedves Olvasóinkat

Asztalos Zoltán

 

 

 

Berekfürdőn november 26-30 között tartjuk a Biblia Szövetség és a Molnár Mária Külmissziói Alapítvány hitmélyítő lelkigondozói konferenciáját. Szeretettel várjuk Testvéreinket. Részvételi díj: 9000 Ft. Gyógyfürdő és gyógykezelés igénybevétele lehetséges.

Jelentkezés és bővebb felvilágosítás: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32.

 


Idegenben élni

 


Egy iskolai plakáton olvastam egyszer:

 

Szövegdoboz: §	Krisztusod zsidó
§	Az autód japán
§	A pizzád olasz
§	A demokráciád görög
§	A szabadságodat Törökországban töltöd
§	A kávéd brazil
§	A számjegyeid arabok
§	A betűid latinok
§	És még a szomszédod is csak egy külföldi
Néhány éve úgy beszélnek vilá­gunkról, mint egy globális faluról. Régen elmúlt az az idő, amikor egy nép önállóan élt és sorsát önmaga határozhatta meg. Az emberiség keveredése már régen elkezdődött.

A kommunikáció lehetőségei, a gazdasági összefonódások, a turiz­mus, de mindenekelőtt a legújabb népvándorlások a különböző kultú­rák összemosódásához vezetnek.

Századunkról mint a „menekültek évszázadá”-ról fognak majd egyszer megemlékezni. Ez időszak alatt 250 millióra duzzadt a bevándorlók száma, ehhez jelentősen hozzájárult a Szovjetunió szétszakadása, vala­mint az utódállamok gazdasági vál­sága is. Különösen a tudósok, mér­nökök és szakmunkások készek az áttelepülésre.

Európában ma 20 millió beván­dorló él, ebből 6 millióan Délről ér­keztek. Úgy becsülik, hogy a kö­vetkező évben kb. 30 millió észak-afrikai fog Európába vándorolni.

A népvándorlásnak különböző okai vannak. Megkülönböztetünk „kényszermenekülteket”, és olya­nokat, akiket a jobb lehetőségek reménye ösztönöz, ám ez mindkét esetben elvándorlást jelent.

Menekülésre késztetnek a harma­dik világ országainak gazdasági és szociális nehézségei. A Fülöp-szi­geteken élők közül például ezért dolgoznak 3,5 millióan 120 külön­böző országban. Sokaknak háborúk és politikai üldözések miatt kell el­hagyniuk hazájukat.

A fejlett ipari országokra jellemző magasabb életszínvonal, a kereseti lehetőségek, a jogbiztonság, a jobb jövőkép vonzó té­nyezőt jelent a fel­növekvő generáció­nak.

A korábbi száza­dok európai kiván­dorlói Amerikát, Ausztráliát, Új-Zé­lan­dot és Kanadát európaivá tették. Az őslakosság ezekben az országokban ki­sebbségbe szorult.

A német viszonyok is erőteljesen megváltoztak. Több mint 7 millió külföldről érkezett ember él közöt­tünk. A nagyvárosok lakosságának több mint egyötöde külföldi.

Hogyan éljük meg ezt a helyzetet? Hogyan fogadjuk az idegen ország­ból érkezőket, és hogyan bánunk velük? Beleképzeltük-e már ma­gunkat az ő helyzetükbe? Tudjuk-e, mit jelent külföldiként idegen or­szágban élni?

Misszionáriusaink tudnának me­sélni arról, milyen érzés külföldinek lenni, amikor a nyelvet, étkezési szokásokat, új értékrendet és még sok más dolgot meg kell tanulni, valamint az éghajlathoz is hozzá kell szokni. Milyen fontos ebben a tanulási folyamatban jó kapcsolat­ban lenni a helybeliekkel, s tapasz­talni azt, hogy ők akkor is türelme­sek és megértőek, ha a külföldi hi­bát követ el. Misszionáriusaink már sok pozitív tapasztalatot szereztek ezen a téren a bennszülöttekkel.

Mivel a külföldieknek segítségre van szükségük, ezért mondja Isten igéje, hogy felelősséggel tartozunk az idegenekért: a törvény egyfor­mán vonatkozik az őslakosokra és a jövevényekre is (2Móz 12,49), az idegent nem lehet külön kötelezett­ségekkel terhelni és sanyargatni (2Móz 22,20; 23,9), jóindulattal kell viseltetnünk irántuk (2Móz 19,10); az idegenek iránti viszonyunk mér­céje pedig az isteni magaviselet le­gyen (5Móz 10,17-19), ez szerete­tet, megértést és gondoskodást je­lent.

Azt kívánom Önöknek, hogy tud­janak segíteni azokon az embere­ken, akikkel életútjuk során talál­koznak a mindennapokban, és az örök élet felé vezető úton is!

 

Detlef Krause

missziói igazgató

 

 


 


Idegen világ

 

 


Nagymamám a falujától számított 50 kilométeres körzetben élte le az életét. A szomszédasszonyom élete itt Malawiban még kisebb körben zajlik, mind földrajzilag, mind gon­dolkodás tekintetében. Ő tudja, hova tartozik, és mondhatja: „itt van az én világom”.

 

De hol van az én világom? Én hol vagyok otthon? Már az ötödik or­szágban élek, legtöbbször egy há­rom és fél nyelvből álló keverék­nyelvet beszélek, és gyakran már azt sem tudom, miből áll a „saját” életem – csak átmenetileg élek va­lahol, vagy egyszerre különböző világokban:

E-mailt használok, csodálkozom az Internet információáradatán, és ezzel egyidejűleg analfabétákkal foglalkozom, akik csak a tíz kéz- és lábujjukig tudnak számolni.

Fehérbőrűként élek feketék kö­zött, gazdagként szegények között. Hozzájuk tartozom, és mégis idegen vagyok. Alkalmazkodom, és mégis még mindig más vagyok.

Megtanultam szeretni a rizst erős, borsos körítéssel, és nagy nehezen hozzászoktam az ízetlen malawi kukoricakásához – a szakácsköny­veim pedig tartalmaznak amerikai, kanadai és német recepteket is.

Egy faluban lakom, ami még a malawi viszonyok között is „a világ végén” van – és ha negyedévenként beutazom a nagyvárosba, úgy néz­nek rám, mint egy világjáróra. A legtöbb ismerősöm számára egy németországi utazás olyan elkép­zelhetetlen, mint az utazás a Holdra.

Olyan emberekkel élek együtt, akik egy német márkával a zsebük­ben már majdnem gazdagnak érez­hetik magukat – és egyetlen tank benzinért szemrebbenés nélkül kifi­zetek annyit, amennyit errefelé egy munkás egy hónap alatt keres.

Érdeklődöm a géntechnológia iránt, amely a hosszú élet vízióját vetíti előre, és közben egy olyan társadalomban élek, ahol minden­napos a fiatal elhívott munkatársak temetése, és ahol a legtöbb ember nem tud megfizetni egy antibioti­kumos kezelést.

 

Hol van az én világom? Hol va­gyok otthon?

Ezt a kérdést már nem olyan egy­szerű megválaszolni. Az útlevelem szerint német vagyok – de úgy tűnik, ez a „német egyenzubbony” már nem igazán illik rám. Még mindig lenyűgöznek a különböző világok. Ru­galmassá teszi az embert, ha a dolgokat más kultú­rák szemüvegén keresztül nézi.

Sok minden már nem olyan magától értetődő, mint korábban. Hálás lettem azért az életért, amelyben még sohasem éheztem, amelyben az orvosi segítség egy saroknyira volt csak; azért a világért, amelyben so­hasem volt kérdéses, hogy iskolába járhassak, és színvonalas képzést kapjak.

Tudom, mit jelent bőségben élni, de az a tapasztalat, ahogy az ember az adott korlátozott viszonyok kö­zött – vagy egy teljesen más világ­ban – berendezkedik és ott jól érzi magát, gazdaggá tette az életemet.

Németországban élvezem, hogy mindennek megvan a maga rendje – Afrikában fel kell nőnöm a kihívás­hoz, hogy állandóan improvizáljak, és megkíséreljem a lehetetlent.

Németországban biztonságban ér­zem magam – Afrikában megta­nultam imádkozni a biztonságért, és tudatosan köszönetet mondani a nyugodt éjszakákért, amikor Isten megőrzött.

Németországban az ember állan­dóan a „mindent meg lehet oldani” ideológiával szembesül – Afrikában lépten-nyomon a lehetetlenbe ütkö­zik, és megtanul inkább az Istentől való függőségben élni.

Németországban sok siránkozást hallottam, pedig egy sereg dologért inkább hálát lehetne adni – Afriká­ban sok spontán és igazi örömöt láttam, annak ellenére, hogy nyo­mós okuk lenne a keserűségre.

Németországban sokszor hasz­nálják az „életszínvonal” szót, ami nem tudom, mit jelent a bőség tár­sadalmában. Afrika keserű szegény­ségében sok életszínvonallal talál­koztam: olyannal, ahol megosztják másokkal azt, amijük van, olyannal, ahol nincs semmi, ami megosztható lenne, és olyannal, ahol inkább Isten munkájával törődnek, mint a saját napi megélhetésükkel.

Németországban sokat beszélnek a Föld túlnépesedéséről, és az ezzel összefüggő problémákról. Afriká­ban nap mint nap szembesülök ezekkel a problémákkal: túlzsúfolt osztályok (80-100 tanuló), hiányzó tanárok, kevés termőföld, éhség, le­sújtó szegénység. A népességnöve­kedés itt azonban gyerekek, anyák és aranyos kisbabák nevét és arcát viseli. Tényleg túl sokan vannak? Vagy őket Isten talán nem szereti egyformán?

Németországban gyakran úgy ér­zem, agyonnyomnak a reklámok, amelyek olyanokat akarnak rám sózni, amikre nincs szükségem. Itt is veszek szükségtelen dolgokat, de azzal segítek egy özvegyasszonynak a megélhetésben, egy öregembernek a kukorica megőrlésében, egy be­tegnek a klinikára jutásban.

„Az idő pénz” – tartják Németor­szágban, aztán mindenki a határ­idők, a hajsza, az időzavar miatt pa­naszkodik. Itt nincs szükség órára. Az ember a fontosabb. Az isten­tisztelet nem egy meghatározott időpontban kezdődik, hanem akkor, amikor elegen gyűltek össze. Itt „megengedik” maguknak az embe­rek, hogy egy egész napon át ülje­nek egy temetésen, és három vagy több órát töltsenek el az istentiszte­leten. A „stressz” szó a legtöbb malawi előtt ismeretlen.

Ki beszél még Németországban a mennyről? Itt, Afrikában gyakran lenyűgöz, hogy milyen lelkesedés­sel énekelnek a mennyről és Isten országáról, és ezek a témák milyen sok dalban fordulnak elő. Egyálta­lán, mennyire reális számomra az ezekbe vetett hit? Vagy már annyi „földi mennyországom” van, hogy az igazi már teljesen elszürkült számomra?

Németországban az emberek nem szívesen költöznek, sokmindenük van, ami megkötözi őket, és ami esetenként megterheli és nyo­masztja őket. – A legtöbb malawi falulakó összes tulajdona elfér két kukoricászsákban, és így mobilisak maradnak. A sok költözködésen, németországi utakon, háborúkon és a szegények közötti tartózkodáson keresztül én is megtanultam elen­gedni. A dolgok, a tárgyak már nem olyan fontosak a számomra – örö­met jelent az ajándékozás.

Hol van az én világom? Hol va­gyok otthon?

Különösen akkor teszem fel ezt a kérdést, amikor a különböző vilá­gok összeütközésbe kerülnek egy­mással – például egy németországi tartózkodás alatt. Egyszercsak cso­dálkozva teszem fel magamban a kérdést „Mindig ilyen volt itt? A világ lett itt más, vagy én változtam meg?”

Aztán zavarba jövök. Mi most a helyes? Hogyan „kell” viselkedni? Ideillek én? Egyáltalán ide akarok illeni? Jó időbe telik a német vi­lágba visszatalálni – és a háttérben mindig megmarad a tudat, hogy lé­teznek még teljesen más értékek, más problémák. Bizonyos dolgokat, amelyekkel Németországban talál­kozom, ezek fényében látok, s ezzel megbotránkoztatok másokat.

Különböző világokban élnünk – a Nyugat szédületes fejlődésével a világok közötti szakadék egyre na­gyobb, egyre áthidalhatatlanabb lesz, a kontrasztok egyre erő­sebbé válnak.

Egy kalap alá lehet venni ezt az egészet? Lehet a világok kö­zött élni, és mégis valamelyik­hez tartozni? Véleményem sze­rint egy bizonyos fokig ez is le­hetséges.

Az identitásomat már régen megtaláltam – de nem az egyik vagy a másik kultúrához való tartozásomban. Ha ezek között a világok közötti életről van szó, ak­kor Németországban azt szeretném megőrizni, amit Afrikában fontos­nak ismertem fel: emberek, emberi kapcsolatok, szeretet, nyitott szív, hogy az elégedettségemet ne a lát­hatókban találjam meg. Malawiban azt szeretném, hogy a „német” jel­legzetességeket, mint a rendet, szorgalmat és tisztaságot, valamivel többre becsüljék és többet gyako­rolják. Azonban – itt vagy ott – az a vágyam, hogy az életem ne csak egy másik kultúrát tükrözzön vissza, hanem Jézus lénye váljon láthatóvá benne.

 

 

Marianne Atzbach,

foglalkozása bankár, ápolónő, gyülekezeti diakonissza, 1983-tól 1995-ig egészségügyi munkát végzett, gyerekórákat és hittanoktatást tartott Libériában. 1995-1996-ban egy zambiai kórházban dolgozott. Mivel Libériában a polgárháború miatt nem volt további szolgálatra lehetőség, 1997 májusa óta Malawiban dolgozik az asszonyok közötti munkában, valamint írást, olvasást tanít a bibliaiskolai hallgatók feleségeinek.

 


 

Két külön világ

Alkalmazkodunk a zambiai kultúrához, és mégis megmaradunk idegennek

 


A Liebenzelli Misszió teológiai szemináriumán gyakran elhangzott a következő mondat: „Senki sem született német természettel”. Ez teljesen logikusnak hallatszott. A gyakorlatban ez aztán egészen más­képpen nézett ki. A zambiai isten­tisztelet után egy asszony beszél­getett velem, és közben fogta a ke­zemet. Ezt nemcsak hogy kelle­metlennek éreztem, hanem ijesztő­nek is. Az egyik szomszédasszo­nyom meglátogatott. De miért húzta le a cipőjét a bejárati ajtónál? Udva­riasságból, vagy valamilyen babona bújt meg e mögött? Elbizonytala­nodtam. Olyan sokminden szokat­lannak tűnt, és a német mértékeink­kel nem jutottunk túl messze.

Azt, hogy nem a mi elképzelése­ink szerint megy itt minden, gyor­san észrevettük. Az egyik gyüleke­zeti vezető váratlanul látogatóba jött hozzánk ebédidőben, az étel csábí­tóan illatozott, az asztalt már megte­rítettük. Mivel azonban nem lett volna elég mindannyiunknak, nem hívtuk meg vendégünket az asztal­hoz. A mi udvariasságról alkotott elképzeléseink szerint lehetetlen valakit úgy asztalhoz ültetni, hogy nem elég az étel. Erre a következő vasárnap a prédikációban azt hal­lottuk, hogy mennyire nem keresz­tyéni és milyen szeretetlen dolog nem meghívni egy olyan vendéget, aki már az étel szagát is érzi!

Még jól emlékszem arra, hogy mennyire érthetetlennek találtuk ezt az egészet. Hiszen itt egyenesen a jó kis német mércéinket kérdőjelezték meg!

Időközben egyet s mást megta­nultunk, például, hogy egy ötfős család számára elkészített tepsi pizza még további háromnak is elég, és mindenki jól fog lakni, mert jó beszélgetés közben, boldog kö­zösségben osztják meg egymás kö­zött az ételt. Ilyenkor világossá válik, hogy az ember értékesebb minden egyébnél.

Annak ellenére a­zonban, hogy sokat átvettünk azoktól az emberektől, akikkel együtt élünk, és sokat tudunk róluk, még a gyülekezetekben is úgy hatunk, mint ide­genek. Még mindig akadnak olyanok, akik csodálkoznak azon, hogy nem csak hogy szívesen eszünk „nisma”-t (kukorica­kását) hanem olykor magunk is főzünk, és különösen chitondó-gombával vagy ka­lembula-zöldséggel (édes krumpli levele) szeretjük. Csodálkoznak, ha ismerjük a ha­gyományaikat, és ha meg akarjuk érteni őket a nehézségeikben. Meg­próbáljuk megtalálni a belső vilá­gukhoz vezető utat, de teljes mér­tékben tisztában vagyunk azzal, hogy ez csak korlátozott mértékben lehetséges, és hogy alapjában véve két különböző világban élünk.

Annak ellenére, hogy vala­mennyire asszimilálódtunk Zambi­ához, olyan feltűnőek vagyunk, mint egy papagáj – hiszen külföl­diek vagyunk. Gyakran megtörténik velem, hogy bevásárlás közben a pénztárnál, vagy egy hivatalban megszólít egy teljesen idegen em­ber: „Ön ugye Mrs. Taylor a kávé­ültetvényről?” – „Nem, én Mrs. Frey vagyok a baptista gyülekezet­ből”. Ezután az illető még tudni akarja, hogy honnan jöttem, mivel foglalkozom, van-e gyerekem… Az igazat megvallva az ilyen „kíván­csiskodás” nekem is kellemetlen valamelyest, mégis udvariasan vála­szolok. Mégiscsak lenyűgöző, hogy az itteni emberek milyen könnyen elegyednek szóba másokkal, és mi­lyen barátságosak. Micsoda lehető­ségek adódnak abból, ha Jézusról kezdünk el beszélgetni velük! Egyébként is, nem telik-e nyugod­tabban az idő, ha bevásárlás közben vagy a hivatalokban nem csak a „saját dolgunkra”, hanem a feleba­rátainkra is gondolunk?

Sokat átvettünk a zambiai udvari­asságból, és magunkévá tettünk olyan szokásokat, amelyeken kez­detben megütköztünk. Így vált ma­gától értetődővé, hogy a látoga­tónktól nem a kertkapunál búcsú­zunk el, hanem egy jó darabon elkí­sérjük lefelé az utcán. Ha az egyik barátnőmmel belefeledkezem a be­szélgetésbe, már néha a keze után nyúlok és megfogom. A gyerekeink udvariasan meghajolnak, ha egy felnőttet üdvözölnek és a tisztelet­teljes „bátyám” és „néném” meg­szólítást sem felejtik el. Ha látogató érkezik hozzánk Németországból, mindig feltűnik, hogy mennyire „zambizálódtunk”. Ennek ellenére két világban élünk.

Valamikor majd újra Németor­szágban leszünk, és már hallom, ahogy azt kérdezem: „Vajon miért teszik ezt?” Aztán észre fogjuk venni, hogy bizonyos zambiai szo­kásokkal megbotránkoztatunk né­melyeket. Biztosan nem leszünk már képesek mindenről leszokni, és így Németországban is részben ide­genek leszünk…

 

 

Cornelia Frey,

a férje Reinhard, 3 fiuk van. Az érettségi után részt vett a Liebenzelli Misszió bibliaiskoláján, 1986 óta él a férjével Zambiában. A Frey család a képzéssel és a gyülekezeti munka koordinálásával foglalkozik az északi tartományban.

 


 

Külföldiként Tajvanon

 


Ábrahám története minden alka­lommal megérint engem. Külföldi, idegen volt az ígéret földjén. Ami­kor felesége, Sára meghalt és egy sírhelyet akart vásárolni, ezt mondta az ország lakóinak (a hettitáknak): „Jövevény és idegen vagyok kö­zöttetek” (1Móz 23,4). Ekkor már 62 éve vándorolt Ábrahám ebben a neki ígért országban, és mégis ide­gennek, vendégnek, külföldinek ne­vezi magát.

Vajon mi jellemez egy külföldit?

 

Vai gvo ren (külföldi)

Annak ellenére, hogy nagyon jól érzem magam Tajvanon, és tudom, hogy Isten akaratából vagyok itt, külföldinek számítok.

Csak le kell mennem a gyereke­immel a játszótérre, és már hallom is a többi gyerektől és az anyáktól is: „vai gvo ren”. Más a bőrszínem, és ahol megjelenek, felismerik, hogy külföldi vagyok.

A nyelv gyakorlást igénylő terület maradt számomra. Ha a hetedik osztályos tanulóim előtt állok, és tanítom őket, vagy egyetemista hallgatókból álló kiscsoportot ve­zetek, gyakran nem találom a meg­felelő szavakat. Nem beszélek olyan folyékonyan, mint az itteniek, és a tanulók észreveszik, hogy külföldi vagyok, akinek problémái vannak a beszéddel és az írással.

A kínai konyha teljesen más, mint a német. Sok ételt nem ismerünk Németországban, vagy nagyon rit­kán és más formában eszünk. Ott van például a „szagos szójababsajt”, amit itt mindenki szívesen eszik. Ha nem ilyen „szaga” lenne, biztos gyakrabban kerülne vacsoránál az asztalunkra. Mivel azonban nagyon orrfacsaró illatot áraszt, csak a pia­con eszünk belőle, vagyis a szabad­ban. Más ételeknél eltart egy ideig, míg megszokjuk őket. Például a zöldborsólevest errefelé gyakran szolgálják fel desszertként. Első al­kalommal egy konferencián ettem, nagyon édesen készítették el. Alig tudtam megenni és rosszul lettem tőle. Röviddel ezután azonban újból szembetaláltam magam ezzel az étellel, és mielőtt udvariasan visszautasíthattam volna, már meg is töltötték a csészémet, és akár tet­szett, akár nem, le kellett nyelnem. Megállapítottam, hogy egyáltalán nem is olyan rossz az íze! Ma már ez az egyik kedvenc desszertem, szívesen merítek belőle többször is. Mióta az egyik szomszédasszonyom megtanított néhány kínai étel elké­szítésére, már nemcsak kész étele­ket veszünk, hanem magunk is fő­zünk. A gyerekeink lelkesen esznek kagylót, virslit (ami nagyon édes, és én egyáltalán nem tudok lelkesedni érte) és különböző gombákat.

Az evésen kívül sok más egyéb­hez is hozzá kell szoknom. Az em­berek másképpen gondolkodnak, másképpen cselekszenek, és időre van szükségünk ahhoz, hogy meg­értsük őket és megfelelően viszo­nyuljunk hozzájuk. Gyakran csak később veszem észre, hogy már megint nagy hibát követtem el, egy­szerűen azért, mert másképp gon­dolkodnak és viselkednek, mint mi, németek.

Emiatt azonban nem kell kétség­beesnem. Tanulhatok, és kihasznál­hatom azt a sok előnyt, amit külföl­diként ebben az idegen országban nyújtanak nekem. A tajvaniak szí­vesen érintkeznek külföldiekkel. Azt gondolják, hogy mindenki, aki­nek fehér a bőrszíne, amerikai, és szívesen próbálják ki az angoltudá­sukat az illetőn. Így nagyon gyorsan teremtünk kapcsolatot a kínaiakkal, és könnyen meg tudjuk őket hívni a különböző gyülekezeti progra­mokra. Természetesen megtörtén­het, hogy csak azért jönnek el, mert külföldiek vagyunk és aztán újból elmaradnak, mert az evangélium nem érintette meg őket. Gyakran azonban már az első találkozások alkalmával jó barátságok alakulnak ki. Sok kínai számára érthetetlennek tűnik ugyanis, hogy elhagytuk a „szép Németországot” és az ő or­szágukban telepedtünk le, ami az ő véleményük szerint nem nyújt sok előnyt. Nyáron nagy a meleg, nagy a környezetszennyezés is, és ezen­kívül Tajvan csak egy kis sziget. Sokan foglalkoznak a kivándorlás gondolatával. Így nagyszerű lehető­ségek adódnak, hogy Jézus szerete­tét hirdessük, aki azért, hogy meg­nyissa előttünk az utat Isten felé, el­hagyta királyságát, emberré lett és lejött hozzánk a földre.

Ábrahám történetének tanulmá­nyozása után még örültem is, hogy külföldi vagyok, mert a történet eb­ben az országban sokkal jobban emlékeztet arra, hogy csak vendég vagyok a földön és idegen, jobban, mintha Németországban laknék. A tajvaniak folyton emlékeztetnek arra, hogy külföldi vagyok, és így annál inkább örülhetek annak, hogy eljön majd az idő, amikor nem le­szek már külföldi, hanem elérem mennyei otthonomat. A Zsidókhoz írt levél 11,13-mal szeretném zárni soraimat: „Hitben haltak meg min­dezek, nem nyerve meg az ígérete­ket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tévén arról, hogy idegenek és vándorok a földön”.

 

Erika Volz,

férje Klaus Dieter, két fiuk van. Foglalkozása a Liebenzelli Misszió teológiai szemináriumának elvégzése előtt bankár. 1993 óta, a mandarin-kínai nyelvtanulás után a fiatalok között szolgál Tajvanon.

 


Bangladesiekkel Kanadában

 


„Huszonnyolc év külföldi tartóz­kodás után már nem lehet nehéz megszokni egy új országot” –gondoltuk Adelheid Schäufele nővérrel együtt, amikor megkértek minket, hogy bangladesiek között szolgáljunk Kanadában. Azt hittük, ez nekünk nem jelenthet problémát, hiszen huszonegy évig éltünk az or­szágukban! Együtt voltunk velük, együtt dolgoztunk, megismertük vendégszeretetüket, a falulátogatá­sok alatt örültünk kitárt ajtóiknak és szíves meghívásaiknak.

Ezek az emlékek mind távolinak tűnnek, amikor metróval vagy más közlekedési eszközzel utazunk Tor­ontóban, hogy bangladesieket láto­gassunk meg. Torontóban sokkal kényelmesebb az utazás, mint Bangladesben, ahol ahhoz, hogy meglátogathassuk a falvakat, az esős időszakban inkább csúsztunk, mint mentünk az agyagos utakon, vagy nagy lakóhajóval kellett utaz­nunk. A hajónak nem volt motorja, három evezős hosszú botokkal „lökdöste” a hajótestet. Bárhol is kötöttünk ki, nagy gyereksereg fo­gadott bennünket. A gyerekek azt akarták, hogy az ő házukba vagy kunyhójukba menjünk. Az anyák elénk jöttek, és egy nagy fa árnyé­kában jutott időnk egymásra, s meghallgattuk, amint a családi vagy a falusi életről meséltek.

Amikor itt, Torontóban kijövünk a metróból, nem vár minket gyerek­sereg, a hatalmas toronyházakon kí­vül (melyek közül némelyik huszo­nöt emeletes) senki sem vesz körül vagy üdvözöl bennünket. Itt azon­ban bangladesiek is élnek más nem­zetek fiai között. A toronyházak ajtói zárva vannak, több száz néven kell végigfutnunk, amíg megtaláljuk azt, amelyiket keressük. A bangla­desi nők, akikkel az utcán találko­zunk, nagyon tartózkodónak tűnnek, félénkek és idegesek.

Azt gondoltuk, hogy ha az anya­nyelvükön szólítjuk meg őket, meg­változik a magatartásuk. De nem, továbbra is visszahúzódóak. Milyen szokatlan, különös, sőt bosszantó mindez!

Aztán világossá vált, hogy meg kell tanulnunk a dolgokat újra át­gondolni és megérteni. A látogatá­sokat Torontóban nem lehet össze­hasonlítani a bangladesi látogatá­sokkal. Azok a bangladesiek, akik Kanadába jönnek, megpróbálnak itt egy új egzisztenciát felépíteni. Jobb életet várnak, és megpróbálják a Bangladesben maradt családtagokat anyagilag támogatni. Magas árat kell azonban ezért fizetniük. Felad­ják kultúrájuk egy részét, elvesztik a nagycsalád nyújtotta védettséget, küzdenek az ő Bangladesük, a fo­lyók országa utáni honvággyal. Milyen jó, hogy vannak egyházi és állami intézmények, amelyek tö­rődnek az új bevándorlókkal!

Ezeknek a szervezeteknek a mun­kájába kapcsolódtunk be, hogy kap­csolatokat építhessünk ki, és fel­ajánlhassuk segítségünket. Például vállaltunk korrepetálást, az asszo­nyokat elkísértük az orvosi vizsgá­latokra, így próbáltuk bizalmukat megnyerni. Örülnénk, ha eljönné­nek hozzánk, hogy szerető mennyei Atyánkról beszélhessünk nekik, aki a messzeségben is megvéd és olda­lunkon áll.

Adelheid nővérnek és nekem gyökeresen új tapasztalatot jelentett külföldiként külföldiek között dol­gozni itt, Torontóban. Ezen a terü­leten minden érintettnek tanulnia kell, és türelmet kell tanúsítania a másik iránt.

 

Helga-Renate Weber

missziós nővér

fényképész és ápolónő. 1969-től 1975-ig az asszonyok közötti munkában szolgált Pápua Új-Guineában. 1975-től 1996-ig egészségügyi és evangélizációs munkát végzett Adelheid Schäufele missziós-nővérrel együtt Bangladesben. Ezután három évig Bad Liebenzellben a misszió öregotthonában szolgált, s 2000 júniusa óta dolgozik bangladesiek között Kanadában.

 


 

Ma már világosságban élünk

A chuuki keresztyének hitvallása az anyanyelvű Bibliájuk átadásakor: „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényemnek világossága” (Zsolt 119,105).

 


Ragyogva sütött a nap a mélykék Csendes-óceán felett, mikor nagy tömeg várakozott a kis Weno-sziget postája előtt. A férfiak sötét öltöny­ben, fehér ingben és nyakkendőben, az asszonyok fehér, vagy színes ru­hában. Megkezdődött a Chuuki Evangéliumi Egyház (CEE) nagy örömünnepe: több mint százéves missziói munka után megkaphatták a szigetlakók a Bibliát anyanyelv­ükön. Isten látta vágyakozásukat az Igére, és meghallgatta számos test­vér imádságát szerte a világon. Az 1972-ben megkezdődött bibliafor­dítás mostanra fejeződött be, a Bib­liák megérkeztek, már csak az ün­nepélyes átadás volt hátra.

A várakozó tömeg hirtelen meg­mozdult, amikor megérkezett egy teherautó. Leemeltek róla egy ládát, amely fehér lepellel volt leborítva, és két hosszú rúdra volt erősítve. A frigyládát jelképezte, melyet a lé­viták vittek Izráel pusztai vándor­lása során. A ládán egy doboz Bib­lia volt, annak a tetején pedig egy kicsomagolt Biblia.

Négy fiatal lelkész vállára vette a „frigyládát”, ők mentek elöl. Mö­göttük a fordítócsapat ment, utánuk a külföldi vendégek, majd a chuuki lelkészek feleségeikkel, valamint a gyülekezeti tagok. Énekelve vonul­tak végig a Berea-templomig. Az úton énekelt énekek közül az egyik különösen is megérintett: „Lom sa chok nom lon rochopwak, iei sa nom lon saram” (Régebben sötét­ségben éltünk, ma pedig már vilá­gosságban).

A templomban elöl letették a „frigyládát”, és mindenki helyet foglalt vagy bent, vagy kint, ahon­nan szintén jól lehetett látni, és hal­lani is lehetett mindent hangszórón keresztül. A köszöntés után imád­sággal kezdték meg az ünnepet, a beszédek között pedig egy-egy kó­rus énekelt. Nekem az volt a fela­datom, hogy a bibliafordítás törté­netéről beszéljek. Hálás szívvel számolhattam be arról, hogy az Úr nagy kitartást adott ehhez. Megköszöntem a munkatár­saknak, hogy hűségesen vé­gezték ezt a munkát. A for­dítócsapat bemutatása után Roland Rauchholz misszio­nárius mondott áldást a bib­liaátadáskor, végül mi, a for­dítók kaptunk egy-egy Bib­liát. Prof. Dr. Lothar Käser, akinek a vezetése alatt kez­dődött a fordítás, kifejezte örömét, hogy Isten kegyelméből fá­radságos munka után az Ó- és az Újszövetség most egykötetben sze­repelhet, és megérkezhetett Chuukra.

Mikronézia kormányát a minisz­terelnök-helyettes képviselte, aki beszédében hangsúlyozta, hogy mennyire hálás a Mikronéziában uralkodó vallásszabadságért, vala­mint azért, hogy a kormány számára is a Biblia jelenti az alapot.

A Liebenzelli Misszió három képviselőjének beszéde a lényeget ragadta meg: „Isten Igéje most a kezetekben van. Olvassátok imád­kozva! Hagyjátok, hogy a fejetekből a szívetekbe hatoljon! Váljon az intellektuális tudás engedelmes cselekedetté!”

A bibliafordítás munkája most be­fejeződött. Bárcsak minél több szívben eresztene gyökeret az Ige, és hozna gyümölcsöt az örökkéva­lóságra!

Bár a szigetlakók jövője nem néz ki túl rózsásan, Isten Igéje a mécses a lábuk előtt, és egész életútjuk vi­lágossága. Kísérjük őket imádság­ban!

 

Annelise Stüber missziós nővér

1956-1993-ig Chuukon szolgált, először a Philadelphia-iskolában, később az asszonyok közti munkában. 1972-1993-ig többekkel együtt az Ószövetséget fordította. 1993 óta Németországban él nyugdíjasként.

 


 

Egy kirgiz család új élete

 


A bűnöző

Akyl kirgiz férfi, a közép-ázsiai hegyvidékes területen él, ott, ahol a Pamír és a Tian-San hegyláncai ta­lálkoznak. Kistermetű, de erős em­ber.

Néhány évvel ezelőtt jutott hitre, azelőtt egy utcai rablóbandához tartozott, melynek kegyetlenségétől az egész környék rettegett. Min­dannyian alkoholisták voltak, nem riadtak vissza áldozataik nyomo­rékká tételétől vagy meggyilkolá­sától sem. Nem csoda, hogy Akylnak számos ellensége volt, akik csak arra vártak, mikor lesz le­hetőségük bosszút állni. Egyszer húsz férfi támadta meg, és verte fél­holtra, s csak több óra elteltével tért magához és vonszolta magát haza. Mikor meggyógyult, keresni kezdte azokat, akik megtámadták, és egyenként verte el őket. Ezek ter­mészetesen újabb összefogást szer­veztek ellene.

Akyl zsarnokságától a családja is sokat szenvedett. Gyakran elker­gette feleségét, Bermetet három kisgyermekükkel együtt otthonról, még téli éjszakákon is. Bermeten a mai napig látszanak kegyetlenségé­nek nyomai.

 

Butább mint az ökör?

Akyl nagyon büszke volt arra, hogy iszlám vallású, és borzasztóan gyűlölte öccsét, aki keresztyén lett. Többen mondták Akylnak gúnyo­san, hogy az öccse elárulta atyáik hitét, de valószínűleg Akyl is titok­ban keresztyén már. Ez mélysége­sen dühítette Akylt, és sokat gon­dolkodott, mi módon tudná legjob­ban megleckéztetni öccsét.

Jól tudta, hogy a keresztyének sem alkoholt nem isznak, sem pénzt nem adnak ki rá, mert ezt bűnnek tartják. Ezt kihasználva egyszer ré­szegen elment öccséhez, és pénzt kért tőle pálinkára. Tudni kell, hogy a kirgiz családokban a legidősebb fiút majdnem annyira tisztelik, mint az apát. Így ebben a helyzetben az öcs emberileg nem utasíthatta el bátyja kérését, viszont keresztyén­ként nem adhatott alkoholra pénzt. Rövid gondolkodás után így ezt mondta: „Bátyám, hogy adhatnék neked, drága testvéremnek pénzt olyan italra, amelyet sem az ökör, sem a kutya, de még a ló sem iszik meg? Gyere inkább az asztalomhoz, szívesen megvendégellek, hogy lás­sad, hogy szeretlek!”

Ezek a szavak mélyen megindí­tották Akylt, sokat gondolkodott rajtuk, annyira meggyőzően hang­zottak. Talán igaza lenne öccsének? Nem talált ellenérvet, mert nem akart butább lenni a háziállatoknál, és elfogadta öccse meghívását.

Eltartott azonban még néhány hó­napig, míg Akyl kritikusan figyel­gette öccse és más kirgiz keresztyé­nek életét, de végül ő is elfogadta Jézus Krisztust Megváltójának.

 

A hit szakítópróbáiban

Nem sok idő elteltével Akyl az evangélium hirdetője lett a környé­ken, de kísértésekben is bőven volt része.

1. A család

Először is elhagyta őt a felesége, Bermet. A három kisgyermekkel együtt szüleihez költözött, mert nem akarta átélni azt a szégyent és azt a sok gúnyolódást, ami Akyl hitrejutása miatt érte őket. Szülei is helyeslésétől kísérve, el is vált tőle hivatalosan, noha egy kirgiz asszony soha nem hagyhatja el fér­jét. „Inkább vertél volna továbbra is!” – mondta Akylnak.

Több mint egy évig szenvedett Akyl a magánytól, és attól a fájda­lomtól, hogy elhagyta a felesége. Sokat imádkozott és böjtölt. Aztán elérkezett az a nap, amikor Bermetet megtörte Akyl türelme, és nem tudott tovább ellenállni a gyermekek kérésének: „Anyu, menjünk el apuhoz, hiszen ő na­gyon szeret minket!”

Vonakodva és félelmek között in­dult el, mert rokonai azt mondták neki, hogy Akyl a régi módszereivel fogja őt a keresztyén hitre kénysze­ríteni. Azonban Akyl egyáltalán nem kényszerítette. „Neked kell döntened!” – mondta.

1999 nyarán Bermet is megtért az Úrhoz, és ismét férj­hez ment Akylhoz. Hamarosan negye­dik gyermekük szü­letett, s a család ott­honában békés, sze­retetteljes légkör uralkodott.

 

2. A barátok

Akyl egykori ha­verjai dühösek vol­tak új életmódja mi­att. Ittasan odamen­tek hozzá, és a szokásos zsarolásba kezdtek: „Vagy adsz nekünk 200 sumot (kirgiz pénz), vagy összeve­rünk!” Akyl egyiket sem szerette volna. Bölcsességért könyörgött az Úrhoz, s hirtelen jó ötlete támadt. Barátságosan „látogatóira” nézett, és ezt mondta. Rendben, odaadom nektek a pénzt, de csak azzal a fel­tétellel, ha felemelitek a súly­emelő-rudamat. Ha nem bírja senki közületek felemelni, akkor ti adtok nekem 200 sumot. A haverok na­gyon erősnek érezték magukat, és nevettek a feltételen. Az udvaron elkezdték próbálgatni a súlyemelést, de az alkoholista férfiak egyike sem tudta felemelni. Megszégyenülve köszöntek el, miután Akyl a szemük láttára könnyedén felemelte a rudat. Adósságukat azonban a mai napig sem fizették ki…

 

3. Változtasd kenyérré a köve­ket!

Akyl egy aranybányában dolgo­zott a futószalag mellett. A kiter­melés és a fizetés egyaránt kevés volt. Egyszer váratlanul leesett a futószalagról egy aranydarab, pont Akyl lába mellé. Felemelte, meg­nézte jól, és dilemmázni kezdett. Nagy anyagi nehézségek közepette élt, agyagkunyhója sürgősen felújí­tásra szorult, feleségét pedig meg kellett volna műteni, de egyikre sem volt pénze. Ezenkívül négy gyer­mekének ruhákat is kellett volna vennie. Most pedig itt van a kezé­ben a megoldás minden problémá­jára… Akyl tudta, hogy őt nem el­lenőrzik a kijáratnál lévő háromszo­ros ellenőrzésen, mert már jól isme­rik, és bizalommal vannak iránta. Egy belső hang ezt súgta: „Senki sem lát most. Isten adta a kezedbe ezt az aranyat, mert tudja, hogy va­lóban nagy szükséged van rá.”

A kísértés olyan erős volt, hogy Akylnak komoly erőfeszítésébe ke­rült, hogy ne folytassa ezt a gondo­latmenetet. „Uram, mit tegyek?” – kiáltott az Úrhoz. Abban a pillanat­ban eszébe jutott Jézus pusztai ván­dorlása, mikor a negyvennapos böjt után az ördög ezt mondja Jézusnak: „Ha Isten fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré!” Jézus azonban így válaszolt: „Nemcsak kenyérrel él az ember…”

Akyl rögtön tudta, hogy ez ördögi kísértés, és imádkozott, hogy ellen tudjon állni. Ezután pedig vissza­dobta az aranyat a futószalagra.

 

Az épülő imaház

Két évvel ezelőtt Akyl néhány lelki testvérével együtt imaház épí­tésébe kezdett agyagból. Még nem készültek el, mert hiányoznak a belső kiépítéshez szükséges anya­gok. A gyülekezet 12-15 főből áll, vezetője Akyl.

 

Kirgizisztánban borzasztóan ne­héz azoknak az élete, akik az isz­lámtól elfordultak, és keresztyén hitre tértek át. Sokszor az egész ro­konságuk, környezetük ellenük for­dul. Mégis ad az Úr nekik bátorsá­got, mert Benne bíznak. Ezeknek a testvéreinknek különösen is szüksé­gük van arra, hogy tudják: nincse­nek egyedül, vannak, akik szerte a világon imádkoznak értük.

 

Missionswerk FriedensBote

 


 

Türkmén Nabukodonozor?

 


Türkmenisztán fővárosában, Asgabadban hetven méteres torony nyúlik az égbe, melynek tetején sa­ját tengelye körül forog a jelenleg uralkodó Saparmurad Niyazov ti­zenkét méter magas, aranyozott szobra.

A türkmén városokban utcák, te­rek, sétányok százait nevezték el az uralkodóról, „minden türkmén atyjá”-ról. Az ő arca látható a pénz­érméken, az ő képeivel van tele az ország, s az ő dicsőítésére költenek dalokat, melyekben a „haza”, „nép” és „türkmének atyja” szavakat kó­rusban skandálják.

Június végén beszéltünk egy kö­zép-ázsiai gyülekezeti vezetővel, aki elmondta, hogy Türkmenisztán­ban jelenleg egyetlen keresztyén imaház sincs, mert ötöt lerombol­tak, a többit használhatatlanná tet­ték. A keresztyéneknek persze nem fizettek kártérítést.

A hívők titokban gyűlnek össze. A titkosszolgálat megbünteti őket ezért, és nagy kegyetlenséggel osz­latja fel az összejövetelt. A keresz­tyéneknek tilos mindenfajta össze­jövetel, még a közös étkezésüket is feloszlatták, s néhányukat a távol fekvő Karakum-sivatagba száműz­tek. A 2001-ben megrendezett ke­let-ázsiai lelkészkonferenciára csu­pán egyetlen türkmén igehirdető jö­hetett el, akit hazatérésekor a fővá­ros repülőterén minden indoklás nélkül letartóztattak és néhány na­pig fogva tartottak.

Egy türkmén gyülekezeti vezetőt megkínoztak, majd családjával együtt elkergették saját házából. Jelenleg ez a vezető más keresztyé­nekkel együtt fogságban van.

Sagiljdij Atakov – akiről már többször írtunk, s aki 1998 óta Krisztus-hite miatt fogságban van – a kegyetlen bánásmód miatt közel áll a halálhoz.

Az uralkodó célul tűzte ki az egy­séges társadalom megteremtését, s minden ettől eltérőt drasztikusan megbüntet. Az országba beutazó külföldieket a titkosszolgálat fo­lyamatosan figyeli.

Egy ülésen így nyilatkozott: „Je­lenleg Türkmenisztánt két dolog fe­nyegeti külföldről: a drog és a ke­resztyén iratok beáramlása. Tavaly 350 ezer olyan könyv került az or­szágba, melyek nem egyeztethetők össze a mi ideológiánkkal. Az egy­millió hozzánk utazó külföldiből tí­zezret tartóztattunk le és utasítot­tunk ki az országból. Ez nagyon helyes így!”

Az 1997-ben hozott törvény sze­rint Türkmenisztánban csak akkor működhet egy vallási csoport, ha a községből legalább 500-an aláírják tagságukat. Ezt a számot természe­tesen csak az iszlám és az ortodox közösségek érik el. Minden más ke­resztyén felekezet így elvesztette jogát a tulajdonára, az összejövete­leire és keresztyén irodalom beho­zatalára.

Nemrég több ezer türkmén nyelvű Bibliát égettek el, miután az orto­dox papok kijelentették, hogy azo­kat nem az ortodox egyház, hanem más keresztyén felekezet nyomtatta.

Valósággal lehetetlenné vált kül­földről a türkmén keresztyénekkel való kapcsolattartás.

 

Missionswerk FriedensBote

 


 

Hírek a Luz családról, Ecuadorból

 


Legutóbbi körlevelük megjele­nése óta sokminden történt Gyön­gyivel, Edével, Mirjammal és Marlénével:

Gyöngyi befejezte a nyelvtanu­lást, és egyre inkább bekapcsolódik a különböző missziói munkákba. A gyermekek közti szolgálatot külö­nösen nagy örömmel végzi. Gyer­mekmunkásokat képzett ki, gyer­mekbibliaköröket alakított és vezet bennszülött munkatársakkal. Au­gusztusban egy gyermekhetet tar­tott, melynek már első napján is több mint száz gyermek vett részt,s mely igencsak próbára tette erejét, ugyanis a pontosságról és a felelős­ségről más az ottaniak véleménye, mint az övék.

Nagy segítséget jelentett számára Olga, aki két és fél hónapra utazott ki hozzájuk Németországból, hogy segítségükre legyen. Vigyázott a gyerekekre, hogy Gyöngyi többet mehessen gyermekórákat tartani, és a gyermekek közti szolgálatba is bekapcsolódott.

Ede a „Szeretet hídja” nevű gyü­lekezet lelkésze. Ez a név utal egy­részt arra a hídra, melyet Isten épí­tett ki köztünk és Őközötte Jézus Krisztuson keresztül, másrészt arra a hídra, melyet mi kell, hogy kiépít­sünk a gyülekezten belül egymás között, és a Jézust még nem isme­rők felé is. Az istentiszteletekre kö­rülbelül száz felnőtt és ötven-hatvan gyermek jár.

A bibliaiskolában az elmúlt tan­évben Ede diákjainak 90%-a jó eredménnyel végzett. Ede nagyon szeret itt tanítani, és szeret alaposan elmélyülni a különböző témákban, melyekből fel kell készülnie. Szep­tembertől a gyülekezetépítés tantár­gyat tanítja.

Augusztusban néhány hétig egy kis német csapat segített nekik kü­lönböző missziói alkalmak megren­dezésében, megtartásában, valamint gyakorlati munkákban. Ezeken a rendezvényeken sokan hitre jutot­tak.

Mirjam már két éves, gyönyörűen fejlődik, és három nyelven beszél (magyarul, németül és spanyolul). Belépett a dackorszakba, így a szü­leinek egyre több türelemre van szükségük.

Marléne súlyos műtéten esett át szeptember elején, melyet Németor­szágban végeztek. Koponyacsontjai ugyanis össze voltak nőve, így ah­hoz, hogy az agya jól fejlődhessen, szét kellett azokat választani. Hála az Úrnak, a műtét jól sikerült, ha­mar rendbe jött a kislány. Mielőtt visszautaztak volna Ecuadorba, rö­vid látogatást tettek Budapestre is, Gyöngyi családjához.

Ecuadorba visszatérve szeretettel fogadta őket a gyülekezetük.

„Boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat, és bizonyosak vagyunk afelől, hogy az Isten által kijelölt helyünkön vagyunk. Ezért még több energiával és ötlettel indulunk az előttünk álló feladatoknak. Imád­kozzatok értünk és az itteni szolgá­latunkért!”

 


 

Könyvismertető

 


Keveházi László: Kit küldjek el? – Kunos Jenő élete és szolgálata

 

Ritkaságszámba megy, hogy ha­zánkban missziói könyv jelenik meg, ráadásul magyar misszionári­usról. Ezért örömmel ajánljuk fi­gyelmükbe az Evangélikus Kül­missziói Egyesület kiadásában megjelent Kunos Jenő életrajzot.

Kunos Jenő (1914, Győr – 1994, Florida) életrajzi könyve három részből áll:

1. Családja, tanulmányi évei, missziói elhívása, kínai szolgálata (1939–1947), missziói munkája az Amerikai Evangélikus Egyházban (1948–1994).

2. Írásai, levélrészletek, amelyek­ben arra tanít, hogyan álljon egy ke­resztyén ember a misszióhoz és a külmisszióhoz.

3. A Finn Evangélikus Misszió igazgatójának személyes tapaszta­latai a kínai kulturális forradalom utáni utazásai alkalmával. Bizony­ságot tesz arról, hogy Kínában él az egyház, és hogy nagy lelki ébredés van Hunan tartományban, ahol maga Kunos Jenő is szolgált.

Megrendelhető az Evangélikus Külmissziói Egyesület címén: 1085 Budapest, Üllői út 24.

 

A Molnár Mária Alapítvány Kül­missziói füzetek sorozatból még kapható:

György Antal: Tizenöt év a pá­puák között – Molnár Mária életraj­zának rövid áttekintése,

Ecuador – (Sípos) Gyöngyvér és Ede Luz szolgálati helyéről ad háttérinformációkat.

 

Ismételten testvéreink figyelmébe ajánljuk Dr. Philipp Jacob Spener 1675-ben megjelent könyvének, a Pia desideria-nak Istenfélő kívánsá­gok címmel megjelent fordítását.

Az írót egyik méltatója „a refor­máció utáni reformátornak” nevezi. Spener – kora egyházának elesett állapotát látva – könyvét vérző szívvel írta, ezért találja szíven mondanivalója a mai embert is.

A Liebenzelli Misszió azért adta ki magyar nyelven ezt a könyvet 1993-ban, hogy ezzel is segítse gyülekezeteinket és igehirdetőinket az ébresztő szolgálatban, hogy megvalósulhasson a reformátori óhaj: az egyháznak mindig újulnia kell!

 

A Missziói füzetek és Spener könyve megrendelhető Asztalos Zoltán címén: 4200 Hajdúszo­boszló, Csokonai u. 32.


 

 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen