Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 6. szám                                                                                                     2001. December

A kultúra és a bibliai normák

 

Az idős új-guineai férfi kétkedően nézett rám, nem tudta elképzelni, mit várok tőle. Különféle szokásokról és hagyományokról beszélgettünk, és szóba került az esküvők kérdése is. Feltűnt nekem, hogy az új-guineai keresztyének csak nagyon különleges esetben kötnek házasságot templomban. Inkább az az általános, hogy hagyományos szokások szerint esküdnek: menyasszonypénzt kell fizetni, és mindenféle rituálén kell átmenni. Mintha a templomi esküvő csak „különleges emberek” kiváltsága lenne, és nem illene hozzájuk.

 

Igazat adtam neki, hiszen nem az a célunk, hogy az új-guineaiak átvegyék az európai esküvői szokásokat. Ezért azt mondtam neki, hogy egyáltalán nem az a fontos, hogy templomban esküdjenek az új-guineai keresztyének, hanem, hogy Isten áldását kérjék közös életútjukra, – ezt pedig be lehetne építeni a meglévő kulturális szokások sorába is.

 

A férfi csak a fejét rázta, mondván, hogy a hitet és a kulturális szokásokat szét kell választani, nem lenne helyes azokat összekeverni.

 

Nem tudtunk megegyezni, én azonban máig is az akkori véleményem mellett vagyok. A keresztyén hit átformálja világnézetünket, gondolkodásmódunkat, s ahol az istenkép, az emberkép, az értékrend és a világnézet is megváltozik, ott nem marad érintetlen az élet egyetlen területe sem.

Keresztyénként az ember nemcsak képvisel egy véleményt, hanem megpróbálja megélni azt, amiről meg van győződve. Ebből az új szemszögből kell megvizsgálnia saját kultúráját, és azokon a pontokon, ahol az nem Isten szerint való, változtatnia kell. Azonban ez a folyamat egyáltalán nem egyszerű, és veszélyeket is rejt magában. Nem ritka eset, hogy az illető kultúrától távol álló keresztyének bizonyos hagyományokat ördöginek neveznek tudatlanságuk miatt. A kívülállónak valóban nem könnyű igazságos ítéletet alkotnia, hisz ahhoz szükséges a szóban forgó világnézet és kultúra ismerete, valamint kell hozzá megfelelő emberi és lelki empátia.

 

A misszionáriusok ebből a szempontból óriási feszültségben élnek, és újra meg újra meg kell ítélniük annak helyességét, amit a más kultúrabeli embereknek tanácsolnak. Különösen is rá vannak utalva a bennszülött keresztyének tanácsaira, akik a Szentlélek vezetése és a Biblia tanítása alapján meg tudják ítélni, hogy az ő környezetükben milyen a helyes, Isten szerinti keresztyén élet.

 

Újságunk jelen számában arról számolnak be a misszionáriusok, hogyan viszonyulnak a bennszülött keresztyének saját kultúrájukhoz és a keresztyén normákhoz.

 

Detlef Krause

missziói igazgató

 

 


A kultúra és a bibliai normák.......................................... 1

Kedves Testvéreink az Úr Jézus Krisztusban!.................. 1

Dönteni kell..................................................................... 3

Mit jelent a kasztrendszer a mikronéziai keresztyéneknek?........................................................................................ 5

A normann válasz............................................................ 7

Balesetet szenvedett egy misszionárius............................ 9

Az indiai gyülekezetek részvétele a világmisszióban...... 11

Benyomásaim egy kínai utazásról................................. 11

Laosz............................................................................. 12

Kiutazások..................................................................... 13

Gyermekeknek.............................................................. 20

 

Kedves Testvéreink az Úr Jézus Krisztusban!

 

A karácsony ünnepe a betlehemi gyermekre irányítja figyelmünket. A 2Kor 8,9-ben azt olvashatjuk Róla, hogy

 

„szegénnyé lett érettetek…”.

 

A mérhetetlenül gazdag Isten Jézus Krisztusban koldusszegénnyé lett, lejött a földre, istállóban született, s vállalta az emberi lét minden kínját. „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani” (Máté 8,20). Legnagyobb szegénységben azonban a Golgotán volt, amikor még a mennyei Atya is elfordult tőle. Ez azonban a mi számunkra jótétemény, kegyelem volt, így nyílt meg előttünk Isten kegyelmének végtelen gazdagsága. A Róma 8,32 szerint „Vele együtt mindent minekünk ajándékozott”. Ezt hozta el hozzánk az Úr Jézus Krisztus!

 

Szeretettel köszöntjük Testvéreinket abból az alkalomból is, hogy lapunk, a Külmissziói Híradó tíz éve szolgálja hazánkban a misszió ügyét. Hálásak vagyunk ezért a tíz évért, annak minden áldásáért, hogy megismerkedhettünk sok kedves misszionáriussal, s olyan missziói területekről is hallhattunk, melyek létezéséről azelőtt nem is tudtunk. Hisszük, hogy eközben hitünk és missziói felelősségtudatunk is erősödött.

Köszönjük lapunk szerkesztőinek és számos munkatársunknak a sokszor erőfeletti munkát, amellyel gondoskodnak a lap megjelenéséről, postázásáról. Áldjuk Urunkat azért is, hogy sok Testvér adományával segítette a lap megjelenését. Köszönjük a hűségesen imádkozó szíveket!

Urunk áldása nyugodjék a lap következő évtizedén is!

 

Amint írtuk már, 2002. június 7-13. között a Nemzetközi Liebenzelli Misszió hazánkban, a Tahi Református Missziói Telepen tartja konferenciáját, melyet háromévenként rendeznek meg valamelyik tagországban, s melyen a missziói területek vezetői, felelősei (körülbelül 30-35 fő) tanácskoznak.

Szeretettel kérjük a Testvéreket, hogy imádkozzanak ezért az alkalomért, és hordozzák áldozathozatalukban is! Mi leszünk ennek a konferenciának a házigazdái, s illő, hogy a vendéglátás kiadásaiban is részt vegyünk.

Mivel a konferencia zártkörű, és a tanácskozás nyelve az angol, csak a kevesen lehetünk jelen a megbeszéléseken. A résztvevők azonban szeretnének megismerkedni Budapesttel és az itteni Testvérekkel. Erre június 9-én, vasárnap lesz lehetőség, amikor a budapesti és a Budapest környéki gyülekezetekben szolgálnak majd.

Felhívjuk arra a figyelmet, hogy 2002 januárjában csak annak küldhetünk adócsökkentő igazolást, akinek tudjuk adószámát, vagy adóazonosító jelét! Akik idén támogatták először Alapítványunkat, szíveskedjenek a szükséges adatokat közölni, akinek pedig már korábban küldtünk adócsökkentő igazolásokat, annak adatit természetesen nyilvántartjuk. A tartós adományozók figyelmét felhívjuk az erre vonatkozó szerződés tartalmára.

Kérjük, hogy időben írják meg esetleges címváltozásukat!

 

Örömmel jelentjük, hogy a 2000. évi 1%-os felajánlásokból az APEH 74 399 Ft-ot utalt át Alapítványunk számlájára. Ez az összeg lényegesen több mint az előző években volt! Ezt az összeget teljes egészében a kárpátaljai gyülekezeteknek küldött lapok (évente több ezer példány) költségeire fordítjuk. Amikor hálásan megköszönjük az adományokat, kérjük Testvéreinket, hogy továbbra is tartsák meg áldozatos szeretetükben Alapítványunkat!

A Liebenzelli Misszió angol nyelvű tájékoztató lapot is ad ki. Aki ezt szívesen olvasná, kérjük, jelezze!

Minden kedves Olvasónknak örvendező karácsonyt és áldott új évet kívánunk testvéri szeretettel

 

Kuratórium és a Szerkesztőség nevében

 

 

 

Asztalos Zoltán


Dönteni kell

– avagy milyen kulturális próbatételeknek van kitéve a keresztyén hit Malawiban

 


A malawi keresztyénekkel való együttlétek során döbbentünk elő­ször rá, mennyire erősen befolyá­solja magatartásunkat, gondolko­dásmódunkat és értékrendünket ha­zánk keresztyén jellege.

A malawi emberekről szerzett első tapasztalataink között szerepelt az is – amellett, hogy mennyire ba­rátságosak –, hogy gondjaik vannak az őszinteséggel. Természetesen az ilyen kijelentésekkel óvatosan kell bánnunk, mert ki másnak lehet joga megítélni, mi az igazság és mi nem az, ha nem Annak, aki ezt mondja magáról: „Én vagyok az igazság...”.

Észrevettük, hogy még a keresz­tyének is fűt-fát ígérnek, noha jól tudják, hogy nem fogják tudni megtartani ígéretüket. És ez a mi felfogásunk szerint hazugság.

El kellett telnie egy bizonyos idő­nek ahhoz, hogy rájöjjünk: a mi fel­fogásunkat az őszinteségről ugya­núgy a kulturális hátterünk hatá­rozza meg, mint azokét az embere­két, akik között élünk.

Azon is meglepődtünk, hogy saját felfogásunk szerint mi közelebb álltunk a bibliai mércéhez, mint malawi barátaink. Fel kellett ismer­nünk, hogy nyugati társadalmunkat már évszázadok óta erősen befolyá­solják a keresztyén értékek.

Azóta egyre több példán keresztül látjuk, hogy a kulturális különbsé­gek mennyire erősen hatnak a ke­resztyén életre.

Dehát mindenki ezt csinálja!

Egyik éjjeliőrünk, Bambo Ganizani, akit az idők folyamán egyre jobban megismertünk, gyak­ran nappal is őrizte a templom kö­rüli területet. Nyugodtabb napokon arra használta az időt, hogy Bibliát olvasott. Egy alkalommal, mikor éppen így „falatozott” az Igéből, hirtelen felugrott, és átszaladt hoz­zánk. „Idehallgassatok, mit találtam itt!” – kiáltotta, és felolvasott egy verset az Ószövetségből, melyben arról volt szó, hogy Isten előtt nem kedves dolog másokról rosszat mondani, vagy hazudni. „Dehát mindenki ezt csinálja!” – folytatta. „De most, hogy tudom, hogy ez Is­tennek nem tetszik, megpróbálok legalább én változtatni a szokáso­mon.”

Bambo biztosan sokszor fog csa­lódni, mikor megpróbál az ár ellen úszni. Nagy kihívást jelent egyedül kiállni az igazság mellett, és nem beleolvadni a tömegbe.

Meg fog halni a gyermeked

Egy kis falusi gyülekezet vezető­jével való beszélgetés során tárult fel előttünk egy további probléma, melyben a malawi keresztyéneknek választaniuk kell kultúrájuk és a ke­resztyén hitük között.

Azonnal feltűnt nekünk a gyüle­kezeti vezető gyermekének nyaká­ban lógó amulett. Annyit már tud­tunk, hogy nem csupán egy ékszer­ről van szó, hanem egy szent tárgy­ról, és ez elszomorított bennünket. Óvatosan hoztuk szóba ezt, és ész­revettük, hogy a férfi zavarba jön, és nem igazán tudja, mit feleljen. Ezt a bizonytalanságot és félelmet már más keresztyének szemében is láttuk; aki ugyanis átélte már a sötét hatalmak erejét, az megtérésekor legtöbbször nem veszíti el azonnal a tőlük való félelmét. Ha egy keresz­tyén mer jobban bízni Istenben, mint a csodadoktorban, akkor a helyzete borzasztóan nehézzé válik. Folyton ezt hallja maga körül: “Amulett nélkül a gyermeked beteg lesz és meghal!” Ez pedig a legerő­sebb hitet is keményen próbára te­szi.

Mennyire hálásak voltunk, mikor a beszélgetés után ez a férfi és fele­sége elhatározta, hogy leveszik gyermekük nyakából az amulettet, és a szemünk előtt elégetik azt! Legközelebbi találkozásunkkor a gyermek még mindig egészséges és vidám volt, és nem volt új amulett a nyakában. Ez a család megtapasz­talta, hogy Isten elég erős ahhoz, hogy megvédje gyermeküket a go­nosz erőktől, főleg akkor, ha mel­lette, és nem a hagyományok mel­lett döntenek.

Mit tegyen?

Még egy esetről hadd számoljunk be: sokakat megrendített Józsefnek, egy fiatal keresztyén munkatársnak a házaspári konferencián elmondott hozzászólása. A bibliatanulmányo­zás során Isten úgy megszólította, hogy nem tudta tovább magában tartani titkát: noha nős volt és két gyermek apja, magához vett még egy asszonyt. Most felismerte, hogy Isten előtt ez nem kedves, és sem­mire sem vágyott jobban, mint hogy rendbehozza életét.

Világosan látta, hogy első felesé­gét Istentől kapta, és a másodikkal való kapcsolata – noha a helyi szo­kások értelmében ő is a felesége volt – házasságtörésnek számít. Malawiban nem ritkaság, hogy egy férfinek több felesége van, így a második feleség és annak édesanyja semmi kivetnivalót nem talált a dologban. Megígérte ennek az asszonynak, hogy anyagilag támo­gatni fogja őt és gyermekét is, ám az asszony feltétlenül nála szeretett volna maradni, sőt, öngyilkossággal fenyegetőzött, ha József elküldi őt.

Csak most tudatosult Józsefben igazán, micsoda nehéz helyzetbe hozta magát. Keresztyénként azt szerette volna tenni, ami a Biblia szerint helyes, de malawiként tudta, hogy ez ellentmond kulturális szo­kásaiknak. Felelősnek érezte magát második feleségéért és közös gyer­mekükért is, ezért szerette volna őket a továbbiakban anyagilag tá­mogatni. A helyiek szemében azon­ban ez úgy tűnt, mintha fennállna még a kapcsolat közöttük, mert senki sem pénzelne Malawiban olyan asszonyt, akitől elvált. Ho­gyan döntsön? Mi a fontosabb: az, amit Isten mond, vagy az, amit az emberek gondolnak?

József a nehezebbik utat válasz­totta, mert engedelmeskedni akart Istennek, és nem akart megalkuvó lenni még egy ilyen nehéz helyzet­ben sem.

 

Johannes Urschitz

Pápua Új-Guineában nőtt fel misszionáriusok gyermekeként.

 Felesége, Veronika, óvónő,

egy lányuk van.

 A Liebenzelli Bibliaiskola elvégzése előtt géplakatos,

 1996-ban utazott Malawiba, fiatalok közti szolgálatra.

 


 

Mit jelent a kasztrendszer a mikronéziai keresztyéneknek?

 


Yap szigetét egész sor különle­gesség jellemzi, például a híres kő­pénz-bankok, amelyekben négy méternél nagyobb átmérőjű pénzda­rabokat is tárolnak, vagy a „yapi uralkodó”, a fekete-fehér tollú ma­dár, mely a világon sehol másutt nem él. A yapiak büszkék ezekre a különlegességekre, és szívesen be­szélnek róluk külföldi vendégeknek is.

Jogok és kötelességek

Vannak azonban Yapon más kü­lönlegességek is, amelyekről azon­ban nem szívesen beszélnek: ilyen a kasztrendszer. A félreértések elke­rülése végett megjegyezzük, hogy ennek semmi köze a tulajdonkép­peni értelemben vett rabszolgaság­hoz. A társadalmat különböző kasztokra osztották ugyan, de a ma­gasrendű és az alacsonyrendű kasztokhoz tartozók kapcsolata in­kább az apák és gyermekek közti viszonyra hasonlít.

Yapon a szociális besorolás nem a nagycsalád vagy a nemzetség függ­vénye, hanem a földbirtoké. Az egész, parcellákra osztott sziget magántulajdonban van, egyes par­cellákat pedig értékesebbeknek tar­tanak, mint másokat. A yapi embe­rek azt mondják, hogy a faluban a föld a törzsfőnök. Ez annyit jelent, hogy egy bizonyos parcella birtok­lásával bizonyos jogok járnak együtt, például igényt tarthat szol­gáltatásokra egyes rabszolgafalvak részéről. Ilyenek a halottak elteme­tése, házak építése, kerítések és te­tők javítása, kerti munkák stb. Ám a magasabbrendű falvaknak is vannak kötelezettségeik az alacsonyabbren­dű falvak iránt: ha bajba kerülnek, vinniük kell nekik kerti terményeket és halat. A problémás esetekben is ők az illetékesek: segítséget kell nyújtaniuk, ha összeütközésbe kerülnek más falvakkal. Az alacsonyabbrendű falvakkal úgy kell bánni, mint nagyobb gyer­mekeikkel.

 

A kasztokra való felosztást hábo­rúk, törzsfőnöknek végzett szolgá­latok, politikai szövetségek és ha­sonlók által meg lehetett változtatni. Mivel a szociális állapot bizonyos földparcellák birtoklásában gyöke­rezik, ma az alacsonyabb kasztok tagjainak kevés a lehetőségük arra, hogy társadalmilag fölemelkedje­nek.

A Nyugatról jött megfigyelő könnyen félreértheti és elítélheti a Yapon uralkodó kasztrendszert. Még jól emlékszem, mennyire megütköztem, amikor láttam egy fi­atalasszonyt, aki térden csúszva kö­zelített meg egy magasrangú férfit, hogy utasításokat fogadjon el tőle. Azonban a yapiak hasonlóképpen felháborodnának, ha Németország­ban olyan fiatalokat látnának, akik idősebb emberek jelenlétében állva maradnak. Mindkét esetben az a kérdés, hogyan juttatják kifejezésre tiszteletüket. Yapon az idősebb, magasabbrangú ember előtt meg­hajolnak, leülnek, bizonyos esetek­ben térden csúszva közelítik meg őket, vagy mennek el mellettük. Németországban pont fordított a helyzet: az idősek iránti tisztelet ki­fejezéseképpen felállnak vagy állva maradnak. Ezt Yapon tiszteletlen­ségnek tartanák. Tehát világos, hogy bár ugyanarról a dologról van szó, a kifejezésmódok a különböző kultúrákban igen ellentétesek lehet­nek.

Ezért, amikor más kultúrkörből való emberekkel találkozunk, min­dig tudatosan gondolnunk kell arra, hogy ne érzéseinket és vélekedé­sünket, amelyet a saját kultúránk hat át, tegyük mindennek a mércé­jévé.

Persze, vannak a kasztrendszerrel összefüggő olyan magatartásformák is, amelyek nyilvánvaló ellentétben állnak a Biblia kijelentéseivel. Az Újszövetségben a közös étkezés fontos eleme a gyülekezeti életnek, Yapon azonban ez konfliktusokhoz vezet. Egyrészt a kasztrendszer azt kívánja, hogy a magasabb és ala­csonyabb kasztokhoz tartozók ne egyenek ugyanabból a fazékból; másrészt a magasabb kasztbeliek­nek nem engedik meg, hogy az ala­csonyabbak által készített ételeket elfogyasszák; harmadrészt az ala­csonyabbak nem kerülhetnek érint­kezésbe azzal az étellel, amelyet a magasabbak fogyasztanak.

Mármost hogyan viselkednek ilyenkor a keresztyének? Gyüleke­zeti étkezéseknél általában úgy te­szik az asztalra az ételeket, hogy nem kérdezik meg, ki főzte azokat. Étkezésnél mindenki szedhet magá­nak, függetlenül attól, hogy melyik kaszthoz tartozik. Ez a magatartás ellentétben áll a hagyományos vi­selkedésmódokkal, de a keresztyé­nek ezzel szeretnék kifejezni, hogy Jézus Krisztus által összetartoznak, Ő összekapcsolta őket. Ez egy olyan bizonyságtétel Yapon, ame­lyet nem fogad el mindenki; még az istentiszteletre látogatók közt is vannak, akik a közös étkezés előtt inkább hazamennek. Az is előfor­dulhat, hogy ünnepségek alkalmá­val, amikor magasabb kasztbeli személyek a hangadók, az alacso­nyabbakat elkülönítik.

Akik azonban eltökélten Jézussal járnak, e téren új engedelmességet juttatnak kifejezésre: magasabb kasztbeli emberek nem félnek attól, hogy asztalközösséget vállaljanak az alacsonyabbakkal. És az alacso­nyabb kasztbeli keresztyének – a Jézusban kapott új kapcsolat elle­nére – kimutatják kellő tiszteletüket a felsőbb kasztokhoz tartozó ke­resztyének iránt. Ebből világos, hogy Isten Lelke munkálkodik ben­nük, tehát nem külsőleg magukra erőltetett magatartásról van szó, ha­nem olyan megújulásról, melyet Is­ten Lelke végez az egyes emberek­ben.

Az evangélium hatására történt változások még nagyon szerényen mutatkoznak. A bizonyságtételek­ből még olykor hiányzik az eltökélt­ség, sok mindenben kell még növe­kedniük és erősödniük.

Isten azonban munkálkodik, az egyénekben ugyanúgy, mint a gyü­lekezetben. Imádkozzunk azért, hogy Igéje és Lelke továbbra is át­formálja a yapi embereket!

Nekünk, keresztyéneknek, itt Nyugaton is kihívást jelent, hogy a társadalom, amelyben élünk, egyre jobban eltávolodik a keresztyén életstílustól. Gondoljunk arra, hogy a változásnak bennünk kell elkez­dődnie.

 

Jochen Kümmerle

felesége Damaris,

három gyermekük van.

A Liebenzelli Bibliaiskola elvégzése előtt kertész,

1990 óta misszionárius Yapon.

 


 

A normann válasz

– lehet igen is, meg nem is

 


Régen történt, hogy egy uralkodó egy fontos kérdésre várt választ alattvalójától. Az ember, aki nor­mann volt, urától egy éjszakát kért gondolkodásra. Ez annyira tetszett parancsolójának, hogy rendeletet adott ki, mely Normandia minden lakosának megadta azt a jogot, hogy bármilyen kérdésre csak egy nappal később adjanak választ.

Ezt a törvényt természetesen ha­tályon kívül helyezték, amikor meg­szüntették a monarchiát, ám mégis része maradt a normandiai kultúrá­nak, és a mindennapi életben külön­féleképpen tükröződik. Sok nor­mann nehéz vagy kényes kérdé­sekre így válaszol: „p’tet ben oui p’tet ben non” („talán igen, talán nem”), egy felettébb barátságos mo­soly kíséretében. Másnap azonban elfelejtik megadni a választ.

Szövegdoboz: A gyülekezeti terem St. LôbanJól példázza ezt a nyáron megren­dezett missziós heteken szerzett ta­pasztalatunk. A résztvevő fiatalok igazán jó műsort állítottak össze a „nemzetközi estére”, ami tulajdon­képpen evangélizációs estét jelen­tett. Énekekkel, jelenetekkel és bi­zonyságtételekkel készültek. A fa­lubelieket úgy hívogattuk, hogy házról házra mentünk: „Jó napot, szeretnénk Önöket holnapra, a nem­zetközi esténkre meghívni!” „Szép, hogy gondolnak ránk” – válaszolta a megszólított igazán szívélyes hangon – „természetesen eljövök!”. Ugyanezt a választ ezen a napon még számtalanszor hallottuk. Kí­váncsian vártuk a több mint száz látogatót, akik igent mondtak a meghívásra. Az is felmerült ben­nünk, hogy egyáltalán elég nagy lesz-e a bérelt terem ennyi ember befogadására. Bőven elég volt, mert a meghívottak közül senki sem jött el!

A normannoknál ma már ezer módja van annak, hogy valaki „nem”-et mondjon, miközben „igen”-nel válaszol.

Hazugság ez? Hiszen a másikat nem akarják megbántani vagy meg­sérteni, ezért barátságosan igent mondanak, és aztán mégsem men­nek el. Gyakran a keresztyének is „szükséghazugságként” értékelik ezt, ami nem is lehet hazugság, hi­szen mindenki érti. Az egyenes vá­lasz ezzel szemben udvariatlanság és „kulturális vétség” lenne.

De vajon Isten is így gondolja ezt?

Sok ember Is­tennek is „nor­mann választ” ad. „Ezzel majd később foglalko­zom, ha meg­öregszem. Most még szeretném az életet teljesen kiélvezni.”

Franciaország­ban az emberek sokat és minden­ről beszélnek – kivéve az anyagiakról és a hit kér­déseiről. Ezek nagyon intim témák, amelyeket csak szükséghelyzetben vagy nyomás alatt tárnak fel.

A normannok nagyon röghöz­kötöttek, ragaszkodnak házacská­jukhoz és nagyon „takarékosak” (nem tévesztendő össze a zsugori­sággal, következményei azonban hasonlóak). Szívesen mesélik a „normann születési teszt” történetét: a szülésznő az újszülött gyermeket a szoba mennyezete felé dobja. Ha megkapaszkodik benne, akkor igazi normann, ha nem, az sem baj.

A normannoknak csak kilenc szá­zaléka gyakorolja hitét, ami azt je­lenti, hogy legalább havonta egy­szer elmennek misére.

Egy katolikus pap a környékün­kön egyszer így magyarázta el ne­künk a népi kegyességet: „Amikor baj van, például betegségben vagy halálesetnél, de keresztelésnél és házasságkötésnél is, felkeresik a papot, mert ő jelenti a közvetlen kapcsolatot Istennel, ő a hit dolgai­nak szakértője. Tanácsot ad, mi a teendő ilyenkor. Ha aztán eleget tettek Istennel szembeni adósságuk­nak, nyugodtan hazamennek, és a hitet megint félreteszik.”

Csak nagyon kevés normannak van személyes kapcsolata Istennel és Jézus Krisztussal, de nem be­szélnek erről a személyes meggyő­ződésükről beszélni, nagyon nehéz azoknak a keresztyéneknek, akik még nem régóta hívők, hogy mondjanak valamit új örömükről. Évek telhetnek el, mire barátaikkal és ismerőseikkel mernek erről be­szélni. Ahhoz pedig, hogy egy szó­rólapot vagy meghívót dobjanak be a szomszédok postaládájába, sok évnek kell eltelnie.

Nagy segítséget jelentenek az évenként megrendezett nyári missziós táborok, amelyekre külön­böző országokból sok fiatal érkezik és a „nemzetközi estéken” bizony­ságot tesznek hitükről. Avranches-ban már sok barátunk és szomszé­dunk engedett meghívásunknak ezekre az estékre. Csodálják a fia­talok bátorságát, ahogy hitükről be­szélnek. Ez a helybelieknek is új lendületet ad, hogy hitüket megéljék a hittel szemben ellenséges környe­zetükben.

„Franciaország újra missziói me­ző lett”, nyilatkozta egy katolikus püspök. A kelták, frankok és vikin­gek pogány öröksége újra elfoglalja helyét a napfordulóünnepségeken és druidaünnepélyeken. Az iszlám pe­dig a maga öt százalékával a máso­dik legerősebb vallási csoport lett. Az evangéliumi keresztyének szá­mát 1 vagy 1,5 százalékra becsülik.

Isten azonban nem feledkezett meg Franciaországról. Azoknak, akik Őt keresik, nem „normann vá­laszt” ad. Az Ő válasza egyenes és szeretettel teljes, s a kultúra által felállított korlátokat is legyőzi.

 

 

Albrecht Hengerer

felesége Annegret,

a Liebenzelli Bibliaiskola elvégzése előtt

államigazgatási tisztviselő.

1989 óta végez Normandiában gyülekezetépítő szolgálatot.

 


Balesetet szenvedett egy misszionárius

 


November 11-én Martin Wurster, a Liebenzelli Misszió tajvani terü­leti vezetője súlyos motorkerékpár-balesetet szenvedett. Imádkozzunk őérte, feleségéért, Ulrikéért, és öt gyermekükért!

Martin hazafelé tartott motorke­rékpárjával az istentiszteletről. Egy szembejövő jármű vezetője nagy sebességgel igyekezett még Martin előtt balra lekanyarodni. Az össze­ütközés elkerülése érdekében Mar­tinnak hirtelen kellett fékeznie, eközben felborult és szilánkos csi­golyatörést szenvedett.

Még ugyanaznap megoperálták Martin 3. és 4. csigolyáját Taipehben, és intenzív osztályon tartották. Karjait tudta mozgatni, deréktól lejjebb érzéketlen. A ke­zelőorvos nem biztatta reménnyel, hogy újra érezni fog.

November 21-én Martint egy kü­lönleges repülőgépen Németor­szágba vitték, és most egy speciális klinikán fekszik. December elején ismét megoperálták, ez a műtét is jól sikerült.

Imádkozzunk azért, hogy fel­épüljön, és a rehabilitációs kezelé­sek eredményesek legyenek. (Elő­ször azt szeretnék elérni, hogy ülni tudjon.) Tudjuk, hogy Isten a leg­jobb orvos, és még mindig tehet csodát. Ulrike Wurster három hét múlva tér vissza Németországba a gyerekekkel, Luise Meier tajvani misszionáriusnő segít neki előké­szíteni a hazatérést. Arról számol be, hogy mindezekben a nehézsé­gekben sok jót, barátságot és segít­séget tapasztalt, és köszön minden értük mondott imádságot. Az a férfi, aki a balesetet okozta, vigasztalha­tatlan, látva a következményeket. Nagyon nyitott az evangéliumra!

Martin Wurster a tajvani misszio­náriusok és azon kívül is sokak nél­külözhetetlen barátja, testvére és munkatársa. A történtek felfogha­tatlanok. A Wurster család ilyen kö­rülmények között vissza kell hogy térjen Németországba, és hatalmas űrt hagynak maguk után, ha Isten nem cselekszik csodát.

Még két nappal a baleset előtt Martin hálával telve írta: „Taipeh-i gyülekezetünk hároméves fennállá­sát ünnepelte. Vasárnaponként 70–80-an jönnek az istentiszteletre, köztük sokan olyanok, akik még nem keresztyének, de keresik az élet értelmét. Mások nemrég dön­töttek, hogy követni akarják Jézus Krisztust. Örülünk, hogy a biblia­órákra is egyre többen járnak. No­vember 18-án önállóvá válik a csungói gyülekezet, ahol korábban szolgáltunk.”

 

 

Detlef Krause

 


 

Az indiai gyülekezetek részvétele a világmisszióban

 


Kelet-ázsiai utam során megis­merkedtem a mizorami (Északkelet-India) presbiteriánus gyülekezetek missziói titkárával, Nengzakhup lelkésszel. Mély benyomást tett rám, amit elmondott az indiai gyü­lekezetek részvételéről a világ­misszióban. 200 ezer tagot számláló gyülekezeti szövetségük közel ezer misszionáriust küldött ki; a Chanmariban levő egyik 1855 tagú gyülekezet 120 misszionáriust bo­csátott ki és támogatja őket anyagi­lag!

Hogyan lehetséges az, hogy ezen a félreeső, hegyes vidéken, a Bang­lades és Mianmar között élő sze­gény gyülekezetek, amelyek kívül esnek India gazdasági fejlődésén, ilyen figyelemre méltó módon vesznek részt a misszióban? Patrick Johnstone a „mai idők legnagyobb missziói mozgalmaként” említi őket (Gebet für die Welt, Hänssler-Verlag, 1996).

Vanlalhruaia lelkész a következő­ket írja erről: „Mi, mizók, szegé­nyek vagyunk. A mi államunkból nem lehet semmit exportálni. Egyetlen gazdagságunk van, amit kivihetünk, és erre büszkék va­gyunk: az evangélium.” Ezt pedig a mizo-gyülekezetek valóban figye­lemre méltó módon teszik.

Egy marék rizs

Egyes gyülekezetek veteményes­kertet telepítenek, banánt, naran­csot, szőlőt, gyömbért, rizst és tea­fákat ültetnek; a gyülekezeti tagok ingyen dolgoznak benne, és az egész bevételt az ő misszionáriusa­iknak adják.

Vannak parasztok, akik saját tyúkjaikon túl még néhány (megje­lölt) „missziós tyúkot” is tartanak, ezeknek a tojásait és húsát a misszi­onáriusok javára fordítják. Földmű­vesek szántóföldjük egy részét a missziónak szentelik, és a termés ellenértéke a missziói pénztárba vándorol. Az asszonyok gyűjtenek az erdőben rőzsét vagy a parlagföl­deken szalmát, elcipelik a falu bejá­ratánál lévő táborhelyre, és a missziós pénztár javára eladják.

Más keresztyének kereskedelmi árut vásárolnak (egy zsák sót, vágó­állatot stb.) és kis adagokban, nye­reséggel eladják. Megint mások napszámosként dolgoznak a földe­ken, vagy kisiparosként, illetve ké­zimunkával szerzett keresetüket szánják a misszióra; mások pedig otthon, a lakásukban, összehúzód­nak, és egy szobájukat bérbe adják a misszió javára. Gyülekezetek a heti piacon teaárusító helyet nyitnak és tartanak fenn. A gyülekezeti házban boltot, vagy lakást rendeznek be, és a bérleti bevételt a missziónak ad­ják. Hivatalnokok és alkalmazottak keresetüknek a heted részét ajánlják fel, mert a vasárnapokért is kapnak fizetést, noha vasárnap nem kell dolgozniuk.

Példaképek

A misszió barátai gondolatban meglátogatják „saját” misszionáriu­sukat a missziós országban, kiszá­mítják az útiköltséget, a szállás és ellátás árát, és ezt az összeget ajánlják fel. Vagy gondolatban meghívják magukhoz misszionáriu­sukat, és adományként odaadják az utazás és ellátás költségeit. Sok család lemond a karácsonyi ünnepi étkezésről és ajándékokról, és ennek összegét adják oda misszionáriusa­iknak.

Vannak, akik a hét egy napján böjtölnek, és az így megtakarított összeget adományozzák. A házi­asszony, amikor az ételt készíti, elő­ször egy marék rizst kivesz a tálból, és ezekkel a szavakkal teszi félre: „A mi misszionáriusunknak.” Így misszionáriusuk ellátását szó szerint a saját szájuktól vonják meg. Fi­gyelemreméltók ezek a találékony ötletek, amelyek a mizorami moz­galmat jellemzik – a gyülekezetek egymás közti versenye, hogy minél nagyobb mértékben járuljanak hozzá a misszióhoz, példaképünkké teszi.

A szegénység nem lehet kifogás

Nengzakhup lelkész azt mondja: „Mi, mizók, a szegénységünket so­hasem tekintettük kifogásnak arra, hogy ne vegyünk részt a misszió­ban. Ha a jeruzsálemi gyülekezet a maga szegénységére tekintett volna, és ebből arra a következtetésre ju­tott volna, hogy nem küldhet ki misszionáriusokat, akkor az evan­gélium soha nem terjedt volna túl a városukon. Nem a fölösleg, hanem az odaszántság és az Isten iránti hála az, ami minket, mizókat ser­kent, és fenntartja lelkesedésünket és a misszióban való tevőleges részvételünket. Bármely gyülekezet lehet missziós gyülekezet, függetle­nül gazdasági helyzetétől. A sze­génység nem kell hogy akadályt je­lentsen. Még ha a pénz fontos sze­repet játszik is a misszióban, nem ez a döntő.”

 

 

DMG informiert,

2001. októberi szám:

Aus allen Völkern und Stämmen

 


 

Benyomásaim egy kínai utazásról

 


A boltokban és az utcákon nyü­zsögnek a fiatal és az idősebb em­berek, akik modern öltözékben a boltokban kapható sokféle árucikk között válogatnak.

A városközpontban két McDonalds, három Kentucky Fried Chicken, továbbá más gyorsétter­mek egész sora található. Fiatalok tömege tölti a szabadidejét a park­ban a nyári melegben a kínai Hunan tartománybeli Csangsa városában. Két évvel ezelőtti látogatásom óta Kínában a helyzet rohamos sebes­séggel indult el pozitív irányba, le­galábbis, ami a gazdaságot illeti. A Csangsában tapasztalható fejlődés egyenesen lenyűgöző: a városköz­pontban álló régi házakat lebontot­ták, és a helyén egy nagy parkot hoztak létre. A városon keresztül egy nagy négysávos utat építettek, és a városközpontban számos mo­dern berendezésű és felszereltségű üzlet nyílt. A hétemeletes, hatalmas japán bevásárlóközpontban minden áru kapható, amit mi idehaza Euró­pában megszoktunk.

Ez a hatalmas fejlődés azonban nemcsak a nagyvárosokra korláto­zódik. Hunan tartományban tett uta­zásom alatt is sok mindent láttam, ami megváltozott. Vidéken ugyan egyszerűbb az élet, de mindenütt megfigyelhető, hogy milyen szor­galmasan dolgoznak a földművesek és a kézművesek. Sehol sem láttam műveletlen földeket, mindenhová rizst és zöldségeskerteket telepítet­tek. Lehetséges, hogy másutt nem ez a helyzet, de Hunanban igen. Fantasztikus érzés volt felkeresni azokat a helyeket, amelyeken misszionáriusaink egykor nagy fá­radozások közepette foglalkoztak az emberekkel, és elvitték hozzájuk az evangéliumot. A gyülekezetek az elmúlt ötven évben nemcsak hogy nem tűntek el, hanem továbbra is működnek, és különösen az utóbbi években gyarapodtak. Siangtan-Contyban például jelenleg 25 ezer regisztrált keresztyén él. A város különböző felekezetei összefogtak, hogy egy darab földet kapjanak, ahol templomot építhetnek a közös alkalmakra; 2000 körül lesz az ülő­helyek száma! A csangsai bibliais­kolában tett látogatás az utazás egyik csúcspontját jelentette szá­momra: a Liebenzelli Misszió 100 éves fennállása alkalmából ugyanis tavaly jelentős összeggel támogat­tuk ezt a bibliaiskolát, s most lát­hattam, hogy ez a támogatás igazán gyümölcsöző volt. A bibliaiskolá­ban jelenleg évente körülbelül 150 fiatal és idősebb embert képeznek ki háromhónapos illetve egyéves kur­zusokon. A képzés teológia-, evan­gélium- és gyakorlatközpontú. Az iskola hatalmas segítség a helyi gyülekezeti munkában.

Sok benyomást hoztam magam­mal Kínából. Az emberek nagyon szorgalmasak és adott életkörülmé­nyeik között jól feltalálják magukat. Amire mégis sürgősen szükségük van, az az evangélium hirdetése. Annak ellenére, hogy sokan láto­gatják az istentiszteleteket, a ke­resztyének elenyésző kisebbségnek számítanak. Csak Hunan tarto­mányban 60 millió ember él. Az a tény, hogy a gyülekezetek még él­nek és tovább nőnek, hálaadásra ad okot.

 

Detlef Krause

missziói igazgató

 


Laosz

Szövegdoboz: ˛	demokratikus népköztársaság
˛	5,3 millió lakos
˛	60% buddhista
˛	33% animista
˛	5,5% ateista, vagy más vallású
˛	1,5% keresztyén
 a „millió elefánt” királysága

 


Laosz Kínával, Vietnammal, Thai­földdel és Mianmarral határos, és elválaszthatatlan Indokína politikai sorsától. A 14. század közepén ala­kult „a millió elefánt királysága”-ként, s a 19. század közepétől közel száz évig francia gyarmat volt. 1949 óta független Franciaországtól, ám ez idő alatt számos háború és belső hatalmi harc rázta meg, melyekből 1975-ben a kommunisták kerültek ki győztesen. A mai napig ők uralják az országot, mely a világ legszegé­nyebb országainak egyike.

A lakosság háromnegyede falun él, a legegyszerűbb körülmények között. Csak kevesek számára biz­tosított az orvosi ellátás és az isko­láztatás: 1995-ben a lakosság 56%-a volt analfabéta.

A kommunizmus azonban nem tudta eltörölni a nép vallásosságát: ma is a buddhizmus a meghatározó a laok mindennapi életében, a hegyi törzsek pedig inkább az animizmus kötelékében élnek.

Keresztyén gyülekezetek főleg a kisebbségek körében találhatók, ők a kommunisták uralomra jutása óta különösen is sok üldöztetésnek van­nak kitéve. A bibliaiskolákat bezá­ratták, a külföldi misszionáriusokat kiutasították az országból, a helyi gyülekezeti vezetőket pedig letar­tóztatták. Az elnyomás és a szenve­dés évei következtek, mely elől so­kan külföldre menekültek. Tavaly 46 egyházi vezetőt tartóztattak le, akik közül csak 25-öt engedtek azóta szabadon.

Laoszi keresztyén testvéreinknek szükségük van támogatásunkra, imádságainkra!

 

Imádkozzunk

²     a laoszi üldözött keresztyének megőrzéséért

²     a letartóztatott gyülekezeti ve­zetők szabadon engedéséért

²     lelkészek és gyülekezeti vezetők képzéséért

²     a gyülekezetek egészséges lelki növekedéséért

²     a hívők hiteles bizonyságtételéért

 

Hartmut Wacker

 


 

Kiutazások

Christian és Michaela Vosseler augusztus 29-én utazott Japánba

 


Mikor Bad Liebenzellben az őszi missziós ünnepségre a sátrat felál­lítottuk, mi, bibliaiskolások, a jö­vőnkről kezdtünk el beszélgetni egymás között. Azt mondtam: „Most még csak abban vagyok biz­tos, hogy ide kellett jönnöm bib­liaiskolába.” Az egyik testvér erre magabiztosan azt válaszolta: „Ó, te biztosan Japánba mész!” A képzés után Michaelával Tajvant, Japánt, Franciaországot és talán még Pápua Új-Guineát tudtuk elképzelni, mint lehetséges úticélt. A Misszió azon­ban már azt tervezte, hogy Japánba küld minket. Az utazás előtt egy évig missziós szolgálatokban kellett résztvennünk, hogy több tapaszta­latot gyűjthessünk ezen a területen. Így kerültünk tíz és fél hónapra a „Doulos” nevű missziós hajóra, az OM szervezetének keretében. A hajón töltött időnk éppen akkor kezdődött, amikor az három hóna­pig Japánban állomásozott. Így le­hetőségünk nyílt arra, hogy bete­kintést nyerjünk az ország és az emberek életébe. Ezután még más országokat is meglátogattunk a ha­jóval, de egyik sem tetszett nekünk annyira, mint Japán. Ilyen módon erősítette meg Isten, hogy Japánban a helyünk.

Augusztus végén utazunk Ja­pánba. Örültünk az utazásnak még akkor is, ha aggódunk a nyelvtanu­lás és a kultúra megismerése miatt, illetve amiatt, hogy nem tudjuk, mi történik a szüleinkkel, testvéreink­kel és barátainkkal a négy év alatt. Ezeket a dolgokat azonban Isten ke­zébe tesszük, hogy ő gondoskodjék róluk. A jövőre vonatkozóan azt kérjük Tőle, hogy adjon szeretetet a japánok iránt, segítsen a nyelvtanu­lásban és a kultúra megismerésében, és használható eszközei lehessünk.

 



Karl-Heinz és Sabine Schmuderer szeptember végén utazott Zambiába

 


Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja nekünk, hogy most ősszel Zambiába fogunk utazni, annak ne­vetve és fejünket csóválva bizony­gattuk volna az ellenkezőjét. Hogy mégis így alakult, Isten sokkal jobb tervezésén múlt, ami messze túlha­ladja azt, amit valaha is álmodtunk, kívántunk és kértünk magunknak!

Amikor a Liebenzelli Misszió Te­ológiai Szemináriumán megkezd­tem tanulmányaimat, én, Karl-Heinz, ipari szerelő, meg voltam győződve arról, hogy később Né­metországban fogok dolgozni. Más ország akkoriban szóba sem jött számomra.

1999 nyarán feleségül vettem Sabinét (nevelőnő, a bibliaiskola végzős diákja). Már az esküvő előtt is, de elsősorban utána elkezdtünk gondolkodni azon, hogy vajon Isten hol akar látni minket. Valóban Né­metországban kell szolgálnunk neki, vagy mégis inkább a kül­misszióban? Addig a külföldi missziói munkát sohasem mérle­geltük komolyan, de akkor mind­kettőnkben megszületett egy addig ismeretlen hajlandóság arra, hogy a „világ végére” is elmenjünk. Ebben az új, lassan növekvő készségben Isten csendes, de számunkra világos útmutatását láttuk meg. Ki más ül­tethetett volna a szívünkbe egy ilyen kívánságot?! Sok emberrel be­szélgettünk erről, akik ismertek minket, és tudták, mit jelent a kül­földi munka, így a további informá­ciók lépésről lépésre támasztották alá a kezdetben még bizonytalan benyomásokat.

A teológiai szemináriumi tanul­mányokat egyéves külföldi előké­szítő követte, először fél év nyelv­tanulás Rhilben (Észak-Wales), majd a felkészülési fázis Torontó­ban (Kanada).

Jó tudni azt, hogy velünk jön az Úr Zambiába, és ott is előkészíti a következő lépésünket. Szeretnénk a Testvéreket arra kérni, hogy segít­senek minket imádságaikkal abban, hogy az ottani emberekkel megis­mertethessük Isten szeretetét!

 


 

Hedwig Müller missziós nővér szeptember végén utazott ismét Zambiába

 


Amikor 1995 szeptemberében a Liebenzelli Közösségek Szövetsé­gében szolgálni kezdtem, úgy lát­tam, hogy Isten a szolgálatom he­lyéül Németországot jelölte ki szá­momra. Előtte kétszer négy évig Zambiában voltam. Miért megyek akkor megint oda? Azért, mert Isten kétszer adta nekem ezt az Igét: „mondjátok el a népeknek felséges tetteit!” (Zsolt 9,12). Ezt a jó hírt szeretném az Úr megbízásából a zambiai AIDS-betegek közé el­vinni. Ebben az országban ez a ha­lálos betegség minden képzeletet felülmúlóan terjedt már szét, és Is­ten azt szeretné, hogy a betegek az örök életbe vetett reménnyel és vi­gasztalással halhassanak meg. Az őszi missziós ünnepséget követő ki­utazásom után, először speciális AIDS-lelkigondozói tanfolyamokon fogok résztvenni, majd ezután a lamba nyelvtudásomat frissítem fel, vagy megtanulom a bemba nyelvet. Köszönet minden közbenjáró imád­ságért!

 


 

 

Marina Keller szeptember végén utazott Oroszországba

 


„Az ember csak csodálkozni tud Istenen, és a csodáin, melyeket tesz…” Ez az ének jutott eszembe, amikor visszagondoltam arra, ho­gyan vezetett Isten. Tinédzserként gondolatban színesre festettem az életemet. Azt azonban, hogy ennyire színes lesz, nem gondoltam volna akkoriban. Kirgizisztánban születtem, és 1988-ban költöztem a családommal Németországba. Az általános iskola után társadalom­biztosítási szakelőadónak tanultam tovább.

Egyszer a Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumának egyik osztálya meglátogatta a gyülekeze­temet Neustadtban. Kellemes nap volt, jól éreztük magunkat együtt. A búcsúzásnál az akkori szeminári­umvezető ezt mondta nekem: „Ta­lán találkozunk még!” Én azonban azt gondoltam magamban, hogy: „Nem! Biztos, hogy nem!” Akkori­ban mennyei Atyám ezt gondol­hatta: „Csak lassan, Marina! Majd megérkezünk a célhoz.” Már a kö­vetkező napon olyan események történtek velem, amelyeken ke­resztül Isten megmutatta, hogy a Liebenzelli Bibliaiskolába kell je­lentkeznem. Az egészben az volt a legjobb, hogy Isten sok örömöt és kalandvágyat adott ehhez az úthoz. Így az első iskolám befejeztével megkezdtem tanulmányaimat a bib­liaiskolában. A hároméves képzés után a gyakorlati évet a karlsruhei kerületben végeztem, majd még egy évet ott töltöttem. Ezalatt az idő alatt sok mindent kipróbálhattam, és újra megtanulhattam, hogy Isten építi a gyülekezetét és tőlem csak annyit vár, hogy rendelkezésére álljak, és szót fogadjak Neki. Ami­kor elkezdtem a bibliaiskolát, meg­kérdezték: el tudnám-e képzelni, hogy később Oroszországba menjek misszionáriusként. „Nem! Soha! Semmi esetre sem!” – volt a reak­cióm. Mennyei Atyám biztosan új­ból ezt gondolta: „Csak lassan, Marina! Majd megérkezünk a cél­hoz.” A képzés alatt gyakorlati szolgálatokon is részt vettünk, me­lyek során először Szibériában munkálkodtam, éppúgy másodszor és harmadszor is. Az idő múltával erős vágy éledt bennem, hogy ebbe az országba menjek, és az emberek­nek, akik „elgyötörtek és elesettek, mint a pásztor nélkül való juhok (Máté 9,36)” elmondjam, hogy a remény Jézus Krisztus személyében van, aki odafordul hozzájuk szere­tetével.

Így történt, hogy előreláthatólag 2001 őszén Jekatyerinburgba (Szi­béria) utazom. Már előre örülök a majdani munkámnak, melynek súlypontja a gyerekek és fiatalok között végzett szolgálat lesz.

Ennyire színesnek tényleg nem képzeltem az életem, és csak az tu­dom mondani: „Az ember csak cso­dálkozni tud Istenen, és a csodáin, melyeket tesz!”

 


 

 

Tim és Ulrike Schubert négy gyermekével: Annyvel, Jannal, Lenával és Samuellel együtt szeptember 24-én indult Botswanába

 


Annak ellenére, hogy négy test­véremmel együtt hívő családban nőttem fel, körülbelül tizenkét éve­sen elhatároztam, hogy magam ve­szem a kezembe az életem gyeplő­jét. Egyszerűen csak ki akartam mindent próbálni. Az ezt követő hat év droggal, alkohollal és minden egyébbel, ami akkoriban még „me­nőnek” számított, majdnem az életembe került. Isten azonban mégsem mondott le rólam, 18 éve­sen, mint a tékozló fiú, visszatértem hozzá és Ő új élettel ajándékozott meg.

Jézus újjáteremtő ereje oly mér­tékben megragadott, hogy már ak­kor elhatároztam, hogy az adottsá­gaimat és képességeimet arra fogom használni, hogy mások is tudomást szerezzenek Róla. Egy rövid bib­liaiskola alatt azonban rájöttem, hogy a tanítás nem tartozik a lelki ajándékaim közé, így az a szándék erősödött meg bennem, hogy inkább „technikai misszionáriusként” szol­gálnék.

 

Ezalatt az idő alatt ismertem meg későbbi feleségemet. Boldog vol­tam, amikor megtudtam, hogy Ulrike is foglalkozik azzal a gon­dolattal, hogy misszionárius legyen, és kész arra, hogy kövesse Jézust a főállású szolgálatba.

Ulrike is hívő szülők és öt testvér mellett nőtt fel, s már fiatal korában úgy döntött, hogy Jézussal akar élni.

A „missziós röpködés” gondolata egy évvel a megtérésem után vető­dött fel. Miután a barátaimmal sokat beszélgettem a kérdésről, és ők pontosan kikérdeztek indítékaim­ról, lépésről lépésre tapogatózva elindultam, miközben Ulrike bátorí­tott. Tisztában voltunk azonban az­zal, hogy nem a saját utunkon aka­runk járni, így a házasságunk első két évében pénzt gyűjtöttünk. 1996-ban Kanadába mentünk első lá­nyunkkal, Annyvel együtt, ahol egy speciálisan missziós pilótáknak lét­rehozott bibliaiskolai programon vettem részt. Két év múlva úgy döntöttünk, hogy ezt a repülőszere­lői képzéssel is megtoldom.

 

Négy és fél év múlva és három gyerekkel gazdagabban, botswanai szolgálatunkra készülünk a Lieben­zelli Misszióval. Szeptemberben utazunk, és az ott működő „Flying Mission”-nal (Repülő Misszió) fo­gunk együtt dolgozni. Egymotoros gépekkel repülve fogom segíteni a misszionáriusokat és a missziós szervezeteket, illetve a betegszállí­tás és a gépek karbantartása is a fe­ladataim közé tartozik majd. Ké­rem, imádkozzanak értünk és a fe­ladatainkért!

 


 


Gyermekeknek

Pedro és barátai  (harmadik rész)

 


Legutóbb Pablóról olvashattatok, most pedig Pedro másik barátjával, Antonióval ismerkedjünk meg, aki a kis baráti csapat rajzolója.

„Antonio, hamarosan menyegző lesz Ekukuban. Nem szeretnél né­hány rajzot készíteni a jegyespár­ról? Te olyan jól rajzolsz!” Antonio nem sokat gondolkozik: „Claro que sí! No hay problemas. Tienes Papel?” (Persze, hogyne! Ez nem probléma! Van papírod?) Papír, ce­ruza, sőt radír is akad, alátétnek pe­dig egy darab karton. Antonio azonnal munkához lát, Alfredo, José-María és José-Luís feszülten figyelik.

Mint oly sokszor, ma este sincs vil­lany. A petróleumlámpa fénye elég kell hogy legyen a rajz elkészítésé­hez.

Még hét óra sincs, és már besöté­tedett. Az Egyenlítő közelében a nappal és az éjszaka majdnem egy­forma hosszú. Hat óra tájban a nap „elmerül a tengerben”, és fél órával később már éjszakai sötétség ural­kodik. A fiúk már jó ideje nálam vannak. Egyiküknek sincs igazi családja; vagy apjuknál laknak, vagy anyjuknál, vagy mint José-Luís és Pedró, a nagymamájuknál. Este gyakran magukra maradnak, az utcán csavarognak, vagy a legkö­zelebbi videóklubban megnéznek egy brutális filmet. Ezért is örülök, ha bejönnek hozzám, és nálam töl­tik szabadidejük egy részét.

Antonio határozott vonásokkal megrajzolja a csinos jegyespárt, és kiszínezi a képet. Elgondolkozva nézem a fiatal rajzoló vékony kar­ját. Antonio gyakran beteg, már kórházban is volt. Pedro azt mondta, hogy állítólag valami nincs rendben a májával, de a részleteket ő sem tudja. Maga Antonio nem be­szél a betegségéről. Nagyon bátor fiú, és mindig jókedvű.

Gondolataim visszakanyarodnak legutóbbi kórházi tartózkodásához, amikor barátaival együtt megláto­gattam. A kórteremben tíz ágy állt, mindegyikben egy-egy gyermek fe­küdt csöndesen. Csecsemők is vol­tak közöttük, és majdnem minde­gyikükről egy vagy több hozzátar­tozó gondoskodott. Antoniónak ép­pen nem volt látogatója. Szeren­csére felkelhetett, így aztán együtt leültünk a bejárati lépcsőkre. El­mondta, hogy mindennap kap infú­ziós kezelést. A nővér egy tűt vezet be a vénájába, s a tűhöz egy hosszú, vékony, hajlékony cső csatlakozik, mely egy műanyag zacskóban vég­ződik. A zacskóban lévő folyadék az orvosság. Lassan, cseppenként végigfolyik a csövön és a tűn ke­resztül a testébe. Ilyenkor egészen nyugodtan kell feküdnie az ágyban, amíg az utolsó csepp is le nem folyt. Nem mondta ugyan, hogy eközben nagyon lassan telnek az órák, de el tudtuk képzelni. Barátai együttérzően nézték bátor társukat.

Aztán kicsomagoltuk, amit ma­gunkkal hoztunk. A fiúk gondoltak arra, hogy a kórházban nem kapnak a betegek ételt. Naponta bejön va­laki a családtagok közül, és hoz a betegnek egy fazékban ennivalót. Többnyire maniókát és egy egy­szerű hús- vagy halételt. Vannak azonban napok, amikor sokat kell várni az ételre. Ezért barátai közö­sen vettek két kis kenyeret és egy papaja gyümölcsöt. Otthon azt java­solta nekem: ‘Vihetnénk neki egy kis tejport, hogy reggelire meg­igya.’ Jó ötlet! Egy pohár tej erőt ad, és arra Antoniónak most szük­sége van. Természetesen legjobban a színes ceruzáknak és a rajzlapok­nak örült. A kis könyvecske a jó Pásztorról szóló történetről is tet­szett neki. Kinyitottuk, és együtt elovastuk, hogyan kereste meg a jó Pásztor az elveszett bárányt sok ve­szély közepette, és végül hogyan találta meg.

Az idő gyorsan elszaladt. Indu­lunk kellett haza, mert a nap már lement. Mielőtt azonban elbúcsúz­tunk volna, elénekeltük együtt az éneket a jó Pásztorról, aki szereti a gyermekeket.

„Mira, qué bonito!” [De szép!] José-Luís örömteli felkiáltása egy­ből kizökkent gondolataimból. Ez a kép a jegyespárról valóságos kis remekmű; még fel is lehet ismerni, ki ez a két személy! Bravó, Antonio!

folytatjuk!

 


 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen