A kultúra és a bibliai normák

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 6. szám 2001. December

Az idős új-guineai férfi kétkedően nézett rám, nem tudta elképzelni, mit várok tőle. Különféle szokásokról és hagyományokról beszélgettünk, és szóba került az esküvők kérdése is. Feltűnt nekem, hogy az új-guineai keresztyének csak nagyon különleges esetben kötnek házasságot templomban. Inkább az az általános, hogy hagyományos szokások szerint esküdnek: menyasszonypénzt kell fizetni, és mindenféle rituálén kell átmenni. Mintha a templomi esküvő csak „különleges emberek” kiváltsága lenne, és nem illene hozzájuk.

Igazat adtam neki, hiszen nem az a célunk, hogy az új-guineaiak átvegyék az európai esküvői szokásokat. Ezért azt mondtam neki, hogy egyáltalán nem az a fontos, hogy templomban esküdjenek az új-guineai keresztyének, hanem, hogy Isten áldását kérjék közös életútjukra, – ezt pedig be lehetne építeni a meglévő kulturális szokások sorába is.

A férfi csak a fejét rázta, mondván, hogy a hitet és a kulturális szokásokat szét kell választani, nem lenne helyes azokat összekeverni.

Nem tudtunk megegyezni, én azonban máig is az akkori véleményem mellett vagyok. A keresztyén hit átformálja világnézetünket, gondolkodásmódunkat, s ahol az istenkép, az emberkép, az értékrend és a világnézet is megváltozik, ott nem marad érintetlen az élet egyetlen területe sem.

Keresztyénként az ember nemcsak képvisel egy véleményt, hanem megpróbálja megélni azt, amiről meg van győződve. Ebből az új szemszögből kell megvizsgálnia saját kultúráját, és azokon a pontokon, ahol az nem Isten szerint való, változtatnia kell. Azonban ez a folyamat egyáltalán nem egyszerű, és veszélyeket is rejt magában. Nem ritka eset, hogy az illető kultúrától távol álló keresztyének bizonyos hagyományokat ördöginek neveznek tudatlanságuk miatt. A kívülállónak valóban nem könnyű igazságos ítéletet alkotnia, hisz ahhoz szükséges a szóban forgó világnézet és kultúra ismerete, valamint kell hozzá megfelelő emberi és lelki empátia.

A misszionáriusok ebből a szempontból óriási feszültségben élnek, és újra meg újra meg kell ítélniük annak helyességét, amit a más kultúrabeli embereknek tanácsolnak. Különösen is rá vannak utalva a bennszülött keresztyének tanácsaira, akik a Szentlélek vezetése és a Biblia tanítása alapján meg tudják ítélni, hogy az ő környezetükben milyen a helyes, Isten szerinti keresztyén élet.

Újságunk jelen számában arról számolnak be a misszionáriusok, hogyan viszonyulnak a bennszülött keresztyének saját kultúrájukhoz és a keresztyén normákhoz.

Detlef Krause

missziói igazgató

A kultúra és a bibliai normák.......................................... 1

Kedves Testvéreink az Úr Jézus Krisztusban!.................. 1

Dönteni kell..................................................................... 3

Mit jelent a kasztrendszer a mikronéziai keresztyéneknek?........................................................................................ 5

A normann válasz............................................................ 7

Balesetet szenvedett egy misszionárius............................ 9

Az indiai gyülekezetek részvétele a világmisszióban...... 11

Benyomásaim egy kínai utazásról................................. 11

Laosz............................................................................. 12

Kiutazások..................................................................... 13

Gyermekeknek.............................................................. 20

Kedves Testvéreink az Úr Jézus Krisztusban!

A karácsony ünnepe a betlehemi gyermekre irányítja figyelmünket. A 2Kor 8,9-ben azt olvashatjuk Róla, hogy

„szegénnyé lett érettetek…”.

A mérhetetlenül gazdag Isten Jézus Krisztusban koldusszegénnyé lett, lejött a földre, istállóban született, s vállalta az emberi lét minden kínját. „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani” (Máté 8,20). Legnagyobb szegénységben azonban a Golgotán volt, amikor még a mennyei Atya is elfordult tőle. Ez azonban a mi számunkra jótétemény, kegyelem volt, így nyílt meg előttünk Isten kegyelmének végtelen gazdagsága. A Róma 8,32 szerint „Vele együtt mindent minekünk ajándékozott”. Ezt hozta el hozzánk az Úr Jézus Krisztus!

Szeretettel köszöntjük Testvéreinket abból az alkalomból is, hogy lapunk, a Külmissziói Híradó tíz éve szolgálja hazánkban a misszió ügyét. Hálásak vagyunk ezért a tíz évért, annak minden áldásáért, hogy megismerkedhettünk sok kedves misszionáriussal, s olyan missziói területekről is hallhattunk, melyek létezéséről azelőtt nem is tudtunk. Hisszük, hogy eközben hitünk és missziói felelősségtudatunk is erősödött.

Köszönjük lapunk szerkesztőinek és számos munkatársunknak a sokszor erőfeletti munkát, amellyel gondoskodnak a lap megjelenéséről, postázásáról. Áldjuk Urunkat azért is, hogy sok Testvér adományával segítette a lap megjelenését. Köszönjük a hűségesen imádkozó szíveket!

Urunk áldása nyugodjék a lap következő évtizedén is!

Amint írtuk már, 2002. június 7-13. között a Nemzetközi Liebenzelli Misszió hazánkban, a Tahi Református Missziói Telepen tartja konferenciáját, melyet háromévenként rendeznek meg valamelyik tagországban, s melyen a missziói területek vezetői, felelősei (körülbelül 30-35 fő) tanácskoznak.

Szeretettel kérjük a Testvéreket, hogy imádkozzanak ezért az alkalomért, és hordozzák áldozathozatalukban is! Mi leszünk ennek a konferenciának a házigazdái, s illő, hogy a vendéglátás kiadásaiban is részt vegyünk.

Mivel a konferencia zártkörű, és a tanácskozás nyelve az angol, csak a kevesen lehetünk jelen a megbeszéléseken. A résztvevők azonban szeretnének megismerkedni Budapesttel és az itteni Testvérekkel. Erre június 9-én, vasárnap lesz lehetőség, amikor a budapesti és a Budapest környéki gyülekezetekben szolgálnak majd.

Felhívjuk arra a figyelmet, hogy 2002 januárjában csak annak küldhetünk adócsökkentő igazolást, akinek tudjuk adószámát, vagy adóazonosító jelét! Akik idén támogatták először Alapítványunkat, szíveskedjenek a szükséges adatokat közölni, akinek pedig már korábban küldtünk adócsökkentő igazolásokat, annak adatit természetesen nyilvántartjuk. A tartós adományozók figyelmét felhívjuk az erre vonatkozó szerződés tartalmára.

Kérjük, hogy időben írják meg esetleges címváltozásukat!

Örömmel jelentjük, hogy a 2000. évi 1%-os felajánlásokból az APEH 74 399 Ft-ot utalt át Alapítványunk számlájára. Ez az összeg lényegesen több mint az előző években volt! Ezt az összeget teljes egészében a kárpátaljai gyülekezeteknek küldött lapok (évente több ezer példány) költségeire fordítjuk. Amikor hálásan megköszönjük az adományokat, kérjük Testvéreinket, hogy továbbra is tartsák meg áldozatos szeretetükben Alapítványunkat!

A Liebenzelli Misszió angol nyelvű tájékoztató lapot is ad ki. Aki ezt szívesen olvasná, kérjük, jelezze!

Minden kedves Olvasónknak örvendező karácsonyt és áldott új évet kívánunk testvéri szeretettel

Kuratórium és a Szerkesztőség nevében

Asztalos Zoltán

Dönteni kell

– avagy milyen kulturális próbatételeknek van kitéve a keresztyén hit Malawiban

A malawi keresztyénekkel való együttlétek során döbbentünk először rá, mennyire erősen befolyásolja magatartásunkat, gondolkodásmódunkat és értékrendünket hazánk keresztyén jellege.

A malawi emberekről szerzett első tapasztalataink között szerepelt az is – amellett, hogy mennyire barátságosak –, hogy gondjaik vannak az őszinteséggel. Természetesen az ilyen kijelentésekkel óvatosan kell bánnunk, mert ki másnak lehet joga megítélni, mi az igazság és mi nem az, ha nem Annak, aki ezt mondja magáról: „Én vagyok az igazság...”.

Észrevettük, hogy még a keresztyének is fűt-fát ígérnek, noha jól tudják, hogy nem fogják tudni megtartani ígéretüket. És ez a mi felfogásunk szerint hazugság.

El kellett telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy rájöjjünk: a mi felfogásunkat az őszinteségről ugyanúgy a kulturális hátterünk határozza meg, mint azokét az emberekét, akik között élünk.

Azon is meglepődtünk, hogy saját felfogásunk szerint mi közelebb álltunk a bibliai mércéhez, mint malawi barátaink. Fel kellett ismernünk, hogy nyugati társadalmunkat már évszázadok óta erősen befolyásolják a keresztyén értékek.

Azóta egyre több példán keresztül látjuk, hogy a kulturális különbségek mennyire erősen hatnak a keresztyén életre.

Dehát mindenki ezt csinálja!

Egyik éjjeliőrünk, Bambo Ganizani, akit az idők folyamán egyre jobban megismertünk, gyakran nappal is őrizte a templom körüli területet. Nyugodtabb napokon arra használta az időt, hogy Bibliát olvasott. Egy alkalommal, mikor éppen így „falatozott” az Igéből, hirtelen felugrott, és átszaladt hozzánk. „Idehallgassatok, mit találtam itt!” – kiáltotta, és felolvasott egy verset az Ószövetségből, melyben arról volt szó, hogy Isten előtt nem kedves dolog másokról rosszat mondani, vagy hazudni. „Dehát mindenki ezt csinálja!” – folytatta. „De most, hogy tudom, hogy ez Istennek nem tetszik, megpróbálok legalább én változtatni a szokásomon.”

Bambo biztosan sokszor fog csalódni, mikor megpróbál az ár ellen úszni. Nagy kihívást jelent egyedül kiállni az igazság mellett, és nem beleolvadni a tömegbe.

Meg fog halni a gyermeked

Egy kis falusi gyülekezet vezetőjével való beszélgetés során tárult fel előttünk egy további probléma, melyben a malawi keresztyéneknek választaniuk kell kultúrájuk és a keresztyén hitük között.

Azonnal feltűnt nekünk a gyülekezeti vezető gyermekének nyakában lógó amulett. Annyit már tudtunk, hogy nem csupán egy ékszerről van szó, hanem egy szent tárgyról, és ez elszomorított bennünket. Óvatosan hoztuk szóba ezt, és észrevettük, hogy a férfi zavarba jön, és nem igazán tudja, mit feleljen. Ezt a bizonytalanságot és félelmet már más keresztyének szemében is láttuk; aki ugyanis átélte már a sötét hatalmak erejét, az megtérésekor legtöbbször nem veszíti el azonnal a tőlük való félelmét. Ha egy keresztyén mer jobban bízni Istenben, mint a csodadoktorban, akkor a helyzete borzasztóan nehézzé válik. Folyton ezt hallja maga körül: “Amulett nélkül a gyermeked beteg lesz és meghal!” Ez pedig a legerősebb hitet is keményen próbára teszi.

Mennyire hálásak voltunk, mikor a beszélgetés után ez a férfi és felesége elhatározta, hogy leveszik gyermekük nyakából az amulettet, és a szemünk előtt elégetik azt! Legközelebbi találkozásunkkor a gyermek még mindig egészséges és vidám volt, és nem volt új amulett a nyakában. Ez a család megtapasztalta, hogy Isten elég erős ahhoz, hogy megvédje gyermeküket a gonosz erőktől, főleg akkor, ha mellette, és nem a hagyományok mellett döntenek.

Mit tegyen?

Még egy esetről hadd számoljunk be: sokakat megrendített Józsefnek, egy fiatal keresztyén munkatársnak a házaspári konferencián elmondott hozzászólása. A bibliatanulmányozás során Isten úgy megszólította, hogy nem tudta tovább magában tartani titkát: noha nős volt és két gyermek apja, magához vett még egy asszonyt. Most felismerte, hogy Isten előtt ez nem kedves, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy rendbehozza életét.

Világosan látta, hogy első feleségét Istentől kapta, és a másodikkal való kapcsolata – noha a helyi szokások értelmében ő is a felesége volt – házasságtörésnek számít. Malawiban nem ritkaság, hogy egy férfinek több felesége van, így a második feleség és annak édesanyja semmi kivetnivalót nem talált a dologban. Megígérte ennek az asszonynak, hogy anyagilag támogatni fogja őt és gyermekét is, ám az asszony feltétlenül nála szeretett volna maradni, sőt, öngyilkossággal fenyegetőzött, ha József elküldi őt.

Csak most tudatosult Józsefben igazán, micsoda nehéz helyzetbe hozta magát. Keresztyénként azt szerette volna tenni, ami a Biblia szerint helyes, de malawiként tudta, hogy ez ellentmond kulturális szokásaiknak. Felelősnek érezte magát második feleségéért és közös gyermekükért is, ezért szerette volna őket a továbbiakban anyagilag támogatni. A helyiek szemében azonban ez úgy tűnt, mintha fennállna még a kapcsolat közöttük, mert senki sem pénzelne Malawiban olyan asszonyt, akitől elvált. Hogyan döntsön? Mi a fontosabb: az, amit Isten mond, vagy az, amit az emberek gondolnak?

József a nehezebbik utat választotta, mert engedelmeskedni akart Istennek, és nem akart megalkuvó lenni még egy ilyen nehéz helyzetben sem.

Johannes Urschitz

Pápua Új-Guineában nőtt fel misszionáriusok gyermekeként.

Felesége, Veronika, óvónő,

egy lányuk van.

A Liebenzelli Bibliaiskola elvégzése előtt géplakatos,

1996-ban utazott Malawiba, fiatalok közti szolgálatra.

Yap szigetét egész sor különlegesség jellemzi, például a híres kőpénz-bankok, amelyekben négy méternél nagyobb átmérőjű pénzdarabokat is tárolnak, vagy a „yapi uralkodó”, a fekete-fehér tollú madár, mely a világon sehol másutt nem él. A yapiak büszkék ezekre a különlegességekre, és szívesen beszélnek róluk külföldi vendégeknek is.

Jogok és kötelességek

Vannak azonban Yapon más különlegességek is, amelyekről azonban nem szívesen beszélnek: ilyen a kasztrendszer. A félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy ennek semmi köze a tulajdonképpeni értelemben vett rabszolgasághoz. A társadalmat különböző kasztokra osztották ugyan, de a magasrendű és az alacsonyrendű kasztokhoz tartozók kapcsolata inkább az apák és gyermekek közti viszonyra hasonlít.

Yapon a szociális besorolás nem a nagycsalád vagy a nemzetség függvénye, hanem a földbirtoké. Az egész, parcellákra osztott sziget magántulajdonban van, egyes parcellákat pedig értékesebbeknek tartanak, mint másokat. A yapi emberek azt mondják, hogy a faluban a föld a törzsfőnök. Ez annyit jelent, hogy egy bizonyos parcella birtoklásával bizonyos jogok járnak együtt, például igényt tarthat szolgáltatásokra egyes rabszolgafalvak részéről. Ilyenek a halottak eltemetése, házak építése, kerítések és tetők javítása, kerti munkák stb. Ám a magasabbrendű falvaknak is vannak kötelezettségeik az alacsonyabbrendű falvak iránt: ha bajba kerülnek, vinniük kell nekik kerti terményeket és halat. A problémás esetekben is ők az illetékesek: segítséget kell nyújtaniuk, ha összeütközésbe kerülnek más falvakkal. Az alacsonyabbrendű falvakkal úgy kell bánni, mint nagyobb gyermekeikkel.

A kasztokra való felosztást háborúk, törzsfőnöknek végzett szolgálatok, politikai szövetségek és hasonlók által meg lehetett változtatni. Mivel a szociális állapot bizonyos földparcellák birtoklásában gyökerezik, ma az alacsonyabb kasztok tagjainak kevés a lehetőségük arra, hogy társadalmilag fölemelkedjenek.

A Nyugatról jött megfigyelő könnyen félreértheti és elítélheti a Yapon uralkodó kasztrendszert. Még jól emlékszem, mennyire megütköztem, amikor láttam egy fiatalasszonyt, aki térden csúszva közelített meg egy magasrangú férfit, hogy utasításokat fogadjon el tőle. Azonban a yapiak hasonlóképpen felháborodnának, ha Németországban olyan fiatalokat látnának, akik idősebb emberek jelenlétében állva maradnak. Mindkét esetben az a kérdés, hogyan juttatják kifejezésre tiszteletüket. Yapon az idősebb, magasabbrangú ember előtt meghajolnak, leülnek, bizonyos esetekben térden csúszva közelítik meg őket, vagy mennek el mellettük. Németországban pont fordított a helyzet: az idősek iránti tisztelet kifejezéseképpen felállnak vagy állva maradnak. Ezt Yapon tiszteletlenségnek tartanák. Tehát világos, hogy bár ugyanarról a dologról van szó, a kifejezésmódok a különböző kultúrákban igen ellentétesek lehetnek.

Ezért, amikor más kultúrkörből való emberekkel találkozunk, mindig tudatosan gondolnunk kell arra, hogy ne érzéseinket és vélekedésünket, amelyet a saját kultúránk hat át, tegyük mindennek a mércéjévé.

Persze, vannak a kasztrendszerrel összefüggő olyan magatartásformák is, amelyek nyilvánvaló ellentétben állnak a Biblia kijelentéseivel. Az Újszövetségben a közös étkezés fontos eleme a gyülekezeti életnek, Yapon azonban ez konfliktusokhoz vezet. Egyrészt a kasztrendszer azt kívánja, hogy a magasabb és alacsonyabb kasztokhoz tartozók ne egyenek ugyanabból a fazékból; másrészt a magasabb kasztbelieknek nem engedik meg, hogy az alacsonyabbak által készített ételeket elfogyasszák; harmadrészt az alacsonyabbak nem kerülhetnek érintkezésbe azzal az étellel, amelyet a magasabbak fogyasztanak.

Mármost hogyan viselkednek ilyenkor a keresztyének? Gyülekezeti étkezéseknél általában úgy teszik az asztalra az ételeket, hogy nem kérdezik meg, ki főzte azokat. Étkezésnél mindenki szedhet magának, függetlenül attól, hogy melyik kaszthoz tartozik. Ez a magatartás ellentétben áll a hagyományos viselkedésmódokkal, de a keresztyének ezzel szeretnék kifejezni, hogy Jézus Krisztus által összetartoznak, Ő összekapcsolta őket. Ez egy olyan bizonyságtétel Yapon, amelyet nem fogad el mindenki; még az istentiszteletre látogatók közt is vannak, akik a közös étkezés előtt inkább hazamennek. Az is előfordulhat, hogy ünnepségek alkalmával, amikor magasabb kasztbeli személyek a hangadók, az alacsonyabbakat elkülönítik.

Akik azonban eltökélten Jézussal járnak, e téren új engedelmességet juttatnak kifejezésre: magasabb kasztbeli emberek nem félnek attól, hogy asztalközösséget vállaljanak az alacsonyabbakkal. És az alacsonyabb kasztbeli keresztyének – a Jézusban kapott új kapcsolat ellenére – kimutatják kellő tiszteletüket a felsőbb kasztokhoz tartozó keresztyének iránt. Ebből világos, hogy Isten Lelke munkálkodik bennük, tehát nem külsőleg magukra erőltetett magatartásról van szó, hanem olyan megújulásról, melyet Isten Lelke végez az egyes emberekben.

Az evangélium hatására történt változások még nagyon szerényen mutatkoznak. A bizonyságtételekből még olykor hiányzik az eltökéltség, sok mindenben kell még növekedniük és erősödniük.

Isten azonban munkálkodik, az egyénekben ugyanúgy, mint a gyülekezetben. Imádkozzunk azért, hogy Igéje és Lelke továbbra is átformálja a yapi embereket!

Nekünk, keresztyéneknek, itt Nyugaton is kihívást jelent, hogy a társadalom, amelyben élünk, egyre jobban eltávolodik a keresztyén életstílustól. Gondoljunk arra, hogy a változásnak bennünk kell elkezdődnie.

Jochen Kümmerle

felesége Damaris,

három gyermekük van.

A Liebenzelli Bibliaiskola elvégzése előtt kertész,

1990 óta misszionárius Yapon.

Régen történt, hogy egy uralkodó egy fontos kérdésre várt választ alattvalójától. Az ember, aki normann volt, urától egy éjszakát kért gondolkodásra. Ez annyira tetszett parancsolójának, hogy rendeletet adott ki, mely Normandia minden lakosának megadta azt a jogot, hogy bármilyen kérdésre csak egy nappal később adjanak választ.

Ezt a törvényt természetesen hatályon kívül helyezték, amikor megszüntették a monarchiát, ám mégis része maradt a normandiai kultúrának, és a mindennapi életben különféleképpen tükröződik. Sok normann nehéz vagy kényes kérdésekre így válaszol: „p’tet ben oui p’tet ben non” („talán igen, talán nem”), egy felettébb barátságos mosoly kíséretében. Másnap azonban elfelejtik megadni a választ.

Jól példázza ezt a nyáron megrendezett missziós heteken szerzett tapasztalatunk. A résztvevő fiatalok igazán jó műsort állítottak össze a „nemzetközi estére”, ami tulajdonképpen evangélizációs estét jelentett. Énekekkel, jelenetekkel és bizonyságtételekkel készültek. A falubelieket úgy hívogattuk, hogy házról házra mentünk: „Jó napot, szeretnénk Önöket holnapra, a nemzetközi esténkre meghívni!” „Szép, hogy gondolnak ránk” – válaszolta a megszólított igazán szívélyes hangon – „természetesen eljövök!”. Ugyanezt a választ ezen a napon még számtalanszor hallottuk. Kíváncsian vártuk a több mint száz látogatót, akik igent mondtak a meghívásra. Az is felmerült bennünk, hogy egyáltalán elég nagy lesz-e a bérelt terem ennyi ember befogadására. Bőven elég volt, mert a meghívottak közül senki sem jött el!

A normannoknál ma már ezer módja van annak, hogy valaki „nem”-et mondjon, miközben „igen”-nel válaszol.

Hazugság ez? Hiszen a másikat nem akarják megbántani vagy megsérteni, ezért barátságosan igent mondanak, és aztán mégsem mennek el. Gyakran a keresztyének is „szükséghazugságként” értékelik ezt, ami nem is lehet hazugság, hiszen mindenki érti. Az egyenes válasz ezzel szemben udvariatlanság és „kulturális vétség” lenne.

De vajon Isten is így gondolja ezt?

Sok ember Istennek is „normann választ” ad. „Ezzel majd később foglalkozom, ha megöregszem. Most még szeretném az életet teljesen kiélvezni.”

Franciaországban az emberek sokat és mindenről beszélnek – kivéve az anyagiakról és a hit kérdéseiről. Ezek nagyon intim témák, amelyeket csak szükséghelyzetben vagy nyomás alatt tárnak fel.

A normannok nagyon röghözkötöttek, ragaszkodnak házacskájukhoz és nagyon „takarékosak” (nem tévesztendő össze a zsugorisággal, következményei azonban hasonlóak). Szívesen mesélik a „normann születési teszt” történetét: a szülésznő az újszülött gyermeket a szoba mennyezete felé dobja. Ha megkapaszkodik benne, akkor igazi normann, ha nem, az sem baj.

A normannoknak csak kilenc százaléka gyakorolja hitét, ami azt jelenti, hogy legalább havonta egyszer elmennek misére.

Egy katolikus pap a környékünkön egyszer így magyarázta el nekünk a népi kegyességet: „Amikor baj van, például betegségben vagy halálesetnél, de keresztelésnél és házasságkötésnél is, felkeresik a papot, mert ő jelenti a közvetlen kapcsolatot Istennel, ő a hit dolgainak szakértője. Tanácsot ad, mi a teendő ilyenkor. Ha aztán eleget tettek Istennel szembeni adósságuknak, nyugodtan hazamennek, és a hitet megint félreteszik.”

Csak nagyon kevés normannak van személyes kapcsolata Istennel és Jézus Krisztussal, de nem beszélnek erről a személyes meggyőződésükről beszélni, nagyon nehéz azoknak a keresztyéneknek, akik még nem régóta hívők, hogy mondjanak valamit új örömükről. Évek telhetnek el, mire barátaikkal és ismerőseikkel mernek erről beszélni. Ahhoz pedig, hogy egy szórólapot vagy meghívót dobjanak be a szomszédok postaládájába, sok évnek kell eltelnie.

Nagy segítséget jelentenek az évenként megrendezett nyári missziós táborok, amelyekre különböző országokból sok fiatal érkezik és a „nemzetközi estéken” bizonyságot tesznek hitükről. Avranches-ban már sok barátunk és szomszédunk engedett meghívásunknak ezekre az estékre. Csodálják a fiatalok bátorságát, ahogy hitükről beszélnek. Ez a helybelieknek is új lendületet ad, hogy hitüket megéljék a hittel szemben ellenséges környezetükben.

„Franciaország újra missziói mező lett”, nyilatkozta egy katolikus püspök. A kelták, frankok és vikingek pogány öröksége újra elfoglalja helyét a napfordulóünnepségeken és druidaünnepélyeken. Az iszlám pedig a maga öt százalékával a második legerősebb vallási csoport lett. Az evangéliumi keresztyének számát 1 vagy 1,5 százalékra becsülik.

Isten azonban nem feledkezett meg Franciaországról. Azoknak, akik Őt keresik, nem „normann választ” ad. Az Ő válasza egyenes és szeretettel teljes, s a kultúra által felállított korlátokat is legyőzi.

Albrecht Hengerer

felesége Annegret,

a Liebenzelli Bibliaiskola elvégzése előtt

államigazgatási tisztviselő.

1989 óta végez Normandiában gyülekezetépítő szolgálatot.

November 11-én Martin Wurster, a Liebenzelli Misszió tajvani területi vezetője súlyos motorkerékpár-balesetet szenvedett. Imádkozzunk őérte, feleségéért, Ulrikéért, és öt gyermekükért!

Martin hazafelé tartott motorkerékpárjával az istentiszteletről. Egy szembejövő jármű vezetője nagy sebességgel igyekezett még Martin előtt balra lekanyarodni. Az összeütközés elkerülése érdekében Martinnak hirtelen kellett fékeznie, eközben felborult és szilánkos csigolyatörést szenvedett.

Még ugyanaznap megoperálták Martin 3. és 4. csigolyáját Taipehben, és intenzív osztályon tartották. Karjait tudta mozgatni, deréktól lejjebb érzéketlen. A kezelőorvos nem biztatta reménnyel, hogy újra érezni fog.

November 21-én Martint egy különleges repülőgépen Németországba vitték, és most egy speciális klinikán fekszik. December elején ismét megoperálták, ez a műtét is jól sikerült.

Imádkozzunk azért, hogy felépüljön, és a rehabilitációs kezelések eredményesek legyenek. (Először azt szeretnék elérni, hogy ülni tudjon.) Tudjuk, hogy Isten a legjobb orvos, és még mindig tehet csodát. Ulrike Wurster három hét múlva tér vissza Németországba a gyerekekkel, Luise Meier tajvani misszionáriusnő segít neki előkészíteni a hazatérést. Arról számol be, hogy mindezekben a nehézségekben sok jót, barátságot és segítséget tapasztalt, és köszön minden értük mondott imádságot. Az a férfi, aki a balesetet okozta, vigasztalhatatlan, látva a következményeket. Nagyon nyitott az evangéliumra!

Martin Wurster a tajvani misszionáriusok és azon kívül is sokak nélkülözhetetlen barátja, testvére és munkatársa. A történtek felfoghatatlanok. A Wurster család ilyen körülmények között vissza kell hogy térjen Németországba, és hatalmas űrt hagynak maguk után, ha Isten nem cselekszik csodát.

Még két nappal a baleset előtt Martin hálával telve írta: „Taipeh-i gyülekezetünk hároméves fennállását ünnepelte. Vasárnaponként 70–80-an jönnek az istentiszteletre, köztük sokan olyanok, akik még nem keresztyének, de keresik az élet értelmét. Mások nemrég döntöttek, hogy követni akarják Jézus Krisztust. Örülünk, hogy a bibliaórákra is egyre többen járnak. November 18-án önállóvá válik a csungói gyülekezet, ahol korábban szolgáltunk.”

Detlef Krause

Kelet-ázsiai utam során megismerkedtem a mizorami (Északkelet-India) presbiteriánus gyülekezetek missziói titkárával, Nengzakhup lelkésszel. Mély benyomást tett rám, amit elmondott az indiai gyülekezetek részvételéről a világmisszióban. 200 ezer tagot számláló gyülekezeti szövetségük közel ezer misszionáriust küldött ki; a Chanmariban levő egyik 1855 tagú gyülekezet 120 misszionáriust bocsátott ki és támogatja őket anyagilag!

Hogyan lehetséges az, hogy ezen a félreeső, hegyes vidéken, a Banglades és Mianmar között élő szegény gyülekezetek, amelyek kívül esnek India gazdasági fejlődésén, ilyen figyelemre méltó módon vesznek részt a misszióban? Patrick Johnstone a „mai idők legnagyobb missziói mozgalmaként” említi őket (Gebet für die Welt, Hänssler-Verlag, 1996).

Vanlalhruaia lelkész a következőket írja erről: „Mi, mizók, szegények vagyunk. A mi államunkból nem lehet semmit exportálni. Egyetlen gazdagságunk van, amit kivihetünk, és erre büszkék vagyunk: az evangélium.” Ezt pedig a mizo-gyülekezetek valóban figyelemre méltó módon teszik.

Egy marék rizs

Egyes gyülekezetek veteményeskertet telepítenek, banánt, narancsot, szőlőt, gyömbért, rizst és teafákat ültetnek; a gyülekezeti tagok ingyen dolgoznak benne, és az egész bevételt az ő misszionáriusaiknak adják.

Vannak parasztok, akik saját tyúkjaikon túl még néhány (megjelölt) „missziós tyúkot” is tartanak, ezeknek a tojásait és húsát a misszionáriusok javára fordítják. Földművesek szántóföldjük egy részét a missziónak szentelik, és a termés ellenértéke a missziói pénztárba vándorol. Az asszonyok gyűjtenek az erdőben rőzsét vagy a parlagföldeken szalmát, elcipelik a falu bejáratánál lévő táborhelyre, és a missziós pénztár javára eladják.

Más keresztyének kereskedelmi árut vásárolnak (egy zsák sót, vágóállatot stb.) és kis adagokban, nyereséggel eladják. Megint mások napszámosként dolgoznak a földeken, vagy kisiparosként, illetve kézimunkával szerzett keresetüket szánják a misszióra; mások pedig otthon, a lakásukban, összehúzódnak, és egy szobájukat bérbe adják a misszió javára. Gyülekezetek a heti piacon teaárusító helyet nyitnak és tartanak fenn. A gyülekezeti házban boltot, vagy lakást rendeznek be, és a bérleti bevételt a missziónak adják. Hivatalnokok és alkalmazottak keresetüknek a heted részét ajánlják fel, mert a vasárnapokért is kapnak fizetést, noha vasárnap nem kell dolgozniuk.

Példaképek

A misszió barátai gondolatban meglátogatják „saját” misszionáriusukat a missziós országban, kiszámítják az útiköltséget, a szállás és ellátás árát, és ezt az összeget ajánlják fel. Vagy gondolatban meghívják magukhoz misszionáriusukat, és adományként odaadják az utazás és ellátás költségeit. Sok család lemond a karácsonyi ünnepi étkezésről és ajándékokról, és ennek összegét adják oda misszionáriusaiknak.

Vannak, akik a hét egy napján böjtölnek, és az így megtakarított összeget adományozzák. A háziasszony, amikor az ételt készíti, először egy marék rizst kivesz a tálból, és ezekkel a szavakkal teszi félre: „A mi misszionáriusunknak.” Így misszionáriusuk ellátását szó szerint a saját szájuktól vonják meg. Figyelemreméltók ezek a találékony ötletek, amelyek a mizorami mozgalmat jellemzik – a gyülekezetek egymás közti versenye, hogy minél nagyobb mértékben járuljanak hozzá a misszióhoz, példaképünkké teszi.

A szegénység nem lehet kifogás

Nengzakhup lelkész azt mondja: „Mi, mizók, a szegénységünket sohasem tekintettük kifogásnak arra, hogy ne vegyünk részt a misszióban. Ha a jeruzsálemi gyülekezet a maga szegénységére tekintett volna, és ebből arra a következtetésre jutott volna, hogy nem küldhet ki misszionáriusokat, akkor az evangélium soha nem terjedt volna túl a városukon. Nem a fölösleg, hanem az odaszántság és az Isten iránti hála az, ami minket, mizókat serkent, és fenntartja lelkesedésünket és a misszióban való tevőleges részvételünket. Bármely gyülekezet lehet missziós gyülekezet, függetlenül gazdasági helyzetétől. A szegénység nem kell hogy akadályt jelentsen. Még ha a pénz fontos szerepet játszik is a misszióban, nem ez a döntő.”

DMG informiert,

2001. októberi szám:

Aus allen Völkern und Stämmen

A boltokban és az utcákon nyüzsögnek a fiatal és az idősebb emberek, akik modern öltözékben a boltokban kapható sokféle árucikk között válogatnak.

A városközpontban két McDonalds, három Kentucky Fried Chicken, továbbá más gyorséttermek egész sora található. Fiatalok tömege tölti a szabadidejét a parkban a nyári melegben a kínai Hunan tartománybeli Csangsa városában. Két évvel ezelőtti látogatásom óta Kínában a helyzet rohamos sebességgel indult el pozitív irányba, legalábbis, ami a gazdaságot illeti. A Csangsában tapasztalható fejlődés egyenesen lenyűgöző: a városközpontban álló régi házakat lebontották, és a helyén egy nagy parkot hoztak létre. A városon keresztül egy nagy négysávos utat építettek, és a városközpontban számos modern berendezésű és felszereltségű üzlet nyílt. A hétemeletes, hatalmas japán bevásárlóközpontban minden áru kapható, amit mi idehaza Európában megszoktunk.

Ez a hatalmas fejlődés azonban nemcsak a nagyvárosokra korlátozódik. Hunan tartományban tett utazásom alatt is sok mindent láttam, ami megváltozott. Vidéken ugyan egyszerűbb az élet, de mindenütt megfigyelhető, hogy milyen szorgalmasan dolgoznak a földművesek és a kézművesek. Sehol sem láttam műveletlen földeket, mindenhová rizst és zöldségeskerteket telepítettek. Lehetséges, hogy másutt nem ez a helyzet, de Hunanban igen. Fantasztikus érzés volt felkeresni azokat a helyeket, amelyeken misszionáriusaink egykor nagy fáradozások közepette foglalkoztak az emberekkel, és elvitték hozzájuk az evangéliumot. A gyülekezetek az elmúlt ötven évben nemcsak hogy nem tűntek el, hanem továbbra is működnek, és különösen az utóbbi években gyarapodtak. Siangtan-Contyban például jelenleg 25 ezer regisztrált keresztyén él. A város különböző felekezetei összefogtak, hogy egy darab földet kapjanak, ahol templomot építhetnek a közös alkalmakra; 2000 körül lesz az ülőhelyek száma! A csangsai bibliaiskolában tett látogatás az utazás egyik csúcspontját jelentette számomra: a Liebenzelli Misszió 100 éves fennállása alkalmából ugyanis tavaly jelentős összeggel támogattuk ezt a bibliaiskolát, s most láthattam, hogy ez a támogatás igazán gyümölcsöző volt. A bibliaiskolában jelenleg évente körülbelül 150 fiatal és idősebb embert képeznek ki háromhónapos illetve egyéves kurzusokon. A képzés teológia-, evangélium- és gyakorlatközpontú. Az iskola hatalmas segítség a helyi gyülekezeti munkában.

Sok benyomást hoztam magammal Kínából. Az emberek nagyon szorgalmasak és adott életkörülményeik között jól feltalálják magukat. Amire mégis sürgősen szükségük van, az az evangélium hirdetése. Annak ellenére, hogy sokan látogatják az istentiszteleteket, a keresztyének elenyésző kisebbségnek számítanak. Csak Hunan tartományban 60 millió ember él. Az a tény, hogy a gyülekezetek még élnek és tovább nőnek, hálaadásra ad okot.

Detlef Krause

missziói igazgató

Laosz Kínával, Vietnammal, Thaifölddel és Mianmarral határos, és elválaszthatatlan Indokína politikai sorsától. A 14. század közepén alakult „a millió elefánt királysága”-ként, s a 19. század közepétől közel száz évig francia gyarmat volt. 1949 óta független Franciaországtól, ám ez idő alatt számos háború és belső hatalmi harc rázta meg, melyekből 1975-ben a kommunisták kerültek ki győztesen. A mai napig ők uralják az országot, mely a világ legszegényebb országainak egyike.

A lakosság háromnegyede falun él, a legegyszerűbb körülmények között. Csak kevesek számára biztosított az orvosi ellátás és az iskoláztatás: 1995-ben a lakosság 56%-a volt analfabéta.

A kommunizmus azonban nem tudta eltörölni a nép vallásosságát: ma is a buddhizmus a meghatározó a laok mindennapi életében, a hegyi törzsek pedig inkább az animizmus kötelékében élnek.

Keresztyén gyülekezetek főleg a kisebbségek körében találhatók, ők a kommunisták uralomra jutása óta különösen is sok üldöztetésnek vannak kitéve. A bibliaiskolákat bezáratták, a külföldi misszionáriusokat kiutasították az országból, a helyi gyülekezeti vezetőket pedig letartóztatták. Az elnyomás és a szenvedés évei következtek, mely elől sokan külföldre menekültek. Tavaly 46 egyházi vezetőt tartóztattak le, akik közül csak 25-öt engedtek azóta szabadon.

Laoszi keresztyén testvéreinknek szükségük van támogatásunkra, imádságainkra!

Imádkozzunk

² a laoszi üldözött keresztyének megőrzéséért

² a letartóztatott gyülekezeti vezetők szabadon engedéséért

² lelkészek és gyülekezeti vezetők képzéséért

² a gyülekezetek egészséges lelki növekedéséért

² a hívők hiteles bizonyságtételéért

Hartmut Wacker

Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja nekünk, hogy most ősszel Zambiába fogunk utazni, annak nevetve és fejünket csóválva bizonygattuk volna az ellenkezőjét. Hogy mégis így alakult, Isten sokkal jobb tervezésén múlt, ami messze túlhaladja azt, amit valaha is álmodtunk, kívántunk és kértünk magunknak!

Amikor a Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumán megkezdtem tanulmányaimat, én, Karl-Heinz, ipari szerelő, meg voltam győződve arról, hogy később Németországban fogok dolgozni. Más ország akkoriban szóba sem jött számomra.

1999 nyarán feleségül vettem Sabinét (nevelőnő, a bibliaiskola végzős diákja). Már az esküvő előtt is, de elsősorban utána elkezdtünk gondolkodni azon, hogy vajon Isten hol akar látni minket. Valóban Németországban kell szolgálnunk neki, vagy mégis inkább a külmisszióban? Addig a külföldi missziói munkát sohasem mérlegeltük komolyan, de akkor mindkettőnkben megszületett egy addig ismeretlen hajlandóság arra, hogy a „világ végére” is elmenjünk. Ebben az új, lassan növekvő készségben Isten csendes, de számunkra világos útmutatását láttuk meg. Ki más ültethetett volna a szívünkbe egy ilyen kívánságot?! Sok emberrel beszélgettünk erről, akik ismertek minket, és tudták, mit jelent a külföldi munka, így a további információk lépésről lépésre támasztották alá a kezdetben még bizonytalan benyomásokat.

A teológiai szemináriumi tanulmányokat egyéves külföldi előkészítő követte, először fél év nyelvtanulás Rhilben (Észak-Wales), majd a felkészülési fázis Torontóban (Kanada).

Jó tudni azt, hogy velünk jön az Úr Zambiába, és ott is előkészíti a következő lépésünket. Szeretnénk a Testvéreket arra kérni, hogy segítsenek minket imádságaikkal abban, hogy az ottani emberekkel megismertethessük Isten szeretetét!

„Az ember csak csodálkozni tud Istenen, és a csodáin, melyeket tesz…” Ez az ének jutott eszembe, amikor visszagondoltam arra, hogyan vezetett Isten. Tinédzserként gondolatban színesre festettem az életemet. Azt azonban, hogy ennyire színes lesz, nem gondoltam volna akkoriban. Kirgizisztánban születtem, és 1988-ban költöztem a családommal Németországba. Az általános iskola után társadalombiztosítási szakelőadónak tanultam tovább.

Egyszer a Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumának egyik osztálya meglátogatta a gyülekezetemet Neustadtban. Kellemes nap volt, jól éreztük magunkat együtt. A búcsúzásnál az akkori szemináriumvezető ezt mondta nekem: „Talán találkozunk még!” Én azonban azt gondoltam magamban, hogy: „Nem! Biztos, hogy nem!” Akkoriban mennyei Atyám ezt gondolhatta: „Csak lassan, Marina! Majd megérkezünk a célhoz.” Már a következő napon olyan események történtek velem, amelyeken keresztül Isten megmutatta, hogy a Liebenzelli Bibliaiskolába kell jelentkeznem. Az egészben az volt a legjobb, hogy Isten sok örömöt és kalandvágyat adott ehhez az úthoz. Így az első iskolám befejeztével megkezdtem tanulmányaimat a bibliaiskolában. A hároméves képzés után a gyakorlati évet a karlsruhei kerületben végeztem, majd még egy évet ott töltöttem. Ezalatt az idő alatt sok mindent kipróbálhattam, és újra megtanulhattam, hogy Isten építi a gyülekezetét és tőlem csak annyit vár, hogy rendelkezésére álljak, és szót fogadjak Neki. Amikor elkezdtem a bibliaiskolát, megkérdezték: el tudnám-e képzelni, hogy később Oroszországba menjek misszionáriusként. „Nem! Soha! Semmi esetre sem!” – volt a reakcióm. Mennyei Atyám biztosan újból ezt gondolta: „Csak lassan, Marina! Majd megérkezünk a célhoz.” A képzés alatt gyakorlati szolgálatokon is részt vettünk, melyek során először Szibériában munkálkodtam, éppúgy másodszor és harmadszor is. Az idő múltával erős vágy éledt bennem, hogy ebbe az országba menjek, és az embereknek, akik „elgyötörtek és elesettek, mint a pásztor nélkül való juhok (Máté 9,36)” elmondjam, hogy a remény Jézus Krisztus személyében van, aki odafordul hozzájuk szeretetével.

Így történt, hogy előreláthatólag 2001 őszén Jekatyerinburgba (Szibéria) utazom. Már előre örülök a majdani munkámnak, melynek súlypontja a gyerekek és fiatalok között végzett szolgálat lesz.

Ennyire színesnek tényleg nem képzeltem az életem, és csak az tudom mondani: „Az ember csak csodálkozni tud Istenen, és a csodáin, melyeket tesz!”

Annak ellenére, hogy négy testvéremmel együtt hívő családban nőttem fel, körülbelül tizenkét évesen elhatároztam, hogy magam veszem a kezembe az életem gyeplőjét. Egyszerűen csak ki akartam mindent próbálni. Az ezt követő hat év droggal, alkohollal és minden egyébbel, ami akkoriban még „menőnek” számított, majdnem az életembe került. Isten azonban mégsem mondott le rólam, 18 évesen, mint a tékozló fiú, visszatértem hozzá és Ő új élettel ajándékozott meg.

Jézus újjáteremtő ereje oly mértékben megragadott, hogy már akkor elhatároztam, hogy az adottságaimat és képességeimet arra fogom használni, hogy mások is tudomást szerezzenek Róla. Egy rövid bibliaiskola alatt azonban rájöttem, hogy a tanítás nem tartozik a lelki ajándékaim közé, így az a szándék erősödött meg bennem, hogy inkább „technikai misszionáriusként” szolgálnék.

Ezalatt az idő alatt ismertem meg későbbi feleségemet. Boldog voltam, amikor megtudtam, hogy Ulrike is foglalkozik azzal a gondolattal, hogy misszionárius legyen, és kész arra, hogy kövesse Jézust a főállású szolgálatba.

Ulrike is hívő szülők és öt testvér mellett nőtt fel, s már fiatal korában úgy döntött, hogy Jézussal akar élni.

A „missziós röpködés” gondolata egy évvel a megtérésem után vetődött fel. Miután a barátaimmal sokat beszélgettem a kérdésről, és ők pontosan kikérdeztek indítékaimról, lépésről lépésre tapogatózva elindultam, miközben Ulrike bátorított. Tisztában voltunk azonban azzal, hogy nem a saját utunkon akarunk járni, így a házasságunk első két évében pénzt gyűjtöttünk. 1996-ban Kanadába mentünk első lányunkkal, Annyvel együtt, ahol egy speciálisan missziós pilótáknak létrehozott bibliaiskolai programon vettem részt. Két év múlva úgy döntöttünk, hogy ezt a repülőszerelői képzéssel is megtoldom.

Négy és fél év múlva és három gyerekkel gazdagabban, botswanai szolgálatunkra készülünk a Liebenzelli Misszióval. Szeptemberben utazunk, és az ott működő „Flying Mission”-nal (Repülő Misszió) fogunk együtt dolgozni. Egymotoros gépekkel repülve fogom segíteni a misszionáriusokat és a missziós szervezeteket, illetve a betegszállítás és a gépek karbantartása is a feladataim közé tartozik majd. Kérem, imádkozzanak értünk és a feladatainkért!

Legutóbb Pablóról olvashattatok, most pedig Pedro másik barátjával, Antonióval ismerkedjünk meg, aki a kis baráti csapat rajzolója.

„Antonio, hamarosan menyegző lesz Ekukuban. Nem szeretnél néhány rajzot készíteni a jegyespárról? Te olyan jól rajzolsz!” Antonio nem sokat gondolkozik: „Claro que sí! No hay problemas. Tienes Papel?” (Persze, hogyne! Ez nem probléma! Van papírod?) Papír, ceruza, sőt radír is akad, alátétnek pedig egy darab karton. Antonio azonnal munkához lát, Alfredo, José-María és José-Luís feszülten figyelik.

Mint oly sokszor, ma este sincs villany. A petróleumlámpa fénye elég kell hogy legyen a rajz elkészítéséhez.

Még hét óra sincs, és már besötétedett. Az Egyenlítő közelében a nappal és az éjszaka majdnem egyforma hosszú. Hat óra tájban a nap „elmerül a tengerben”, és fél órával később már éjszakai sötétség uralkodik. A fiúk már jó ideje nálam vannak. Egyiküknek sincs igazi családja; vagy apjuknál laknak, vagy anyjuknál, vagy mint José-Luís és Pedró, a nagymamájuknál. Este gyakran magukra maradnak, az utcán csavarognak, vagy a legközelebbi videóklubban megnéznek egy brutális filmet. Ezért is örülök, ha bejönnek hozzám, és nálam töltik szabadidejük egy részét.

Antonio határozott vonásokkal megrajzolja a csinos jegyespárt, és kiszínezi a képet. Elgondolkozva nézem a fiatal rajzoló vékony karját. Antonio gyakran beteg, már kórházban is volt. Pedro azt mondta, hogy állítólag valami nincs rendben a májával, de a részleteket ő sem tudja. Maga Antonio nem beszél a betegségéről. Nagyon bátor fiú, és mindig jókedvű.

Gondolataim visszakanyarodnak legutóbbi kórházi tartózkodásához, amikor barátaival együtt meglátogattam. A kórteremben tíz ágy állt, mindegyikben egy-egy gyermek feküdt csöndesen. Csecsemők is voltak közöttük, és majdnem mindegyikükről egy vagy több hozzátartozó gondoskodott. Antoniónak éppen nem volt látogatója. Szerencsére felkelhetett, így aztán együtt leültünk a bejárati lépcsőkre. Elmondta, hogy mindennap kap infúziós kezelést. A nővér egy tűt vezet be a vénájába, s a tűhöz egy hosszú, vékony, hajlékony cső csatlakozik, mely egy műanyag zacskóban végződik. A zacskóban lévő folyadék az orvosság. Lassan, cseppenként végigfolyik a csövön és a tűn keresztül a testébe. Ilyenkor egészen nyugodtan kell feküdnie az ágyban, amíg az utolsó csepp is le nem folyt. Nem mondta ugyan, hogy eközben nagyon lassan telnek az órák, de el tudtuk képzelni. Barátai együttérzően nézték bátor társukat.

Aztán kicsomagoltuk, amit magunkkal hoztunk. A fiúk gondoltak arra, hogy a kórházban nem kapnak a betegek ételt. Naponta bejön valaki a családtagok közül, és hoz a betegnek egy fazékban ennivalót. Többnyire maniókát és egy egyszerű hús- vagy halételt. Vannak azonban napok, amikor sokat kell várni az ételre. Ezért barátai közösen vettek két kis kenyeret és egy papaja gyümölcsöt. Otthon azt javasolta nekem: ‘Vihetnénk neki egy kis tejport, hogy reggelire megigya.’ Jó ötlet! Egy pohár tej erőt ad, és arra Antoniónak most szüksége van. Természetesen legjobban a színes ceruzáknak és a rajzlapoknak örült. A kis könyvecske a jó Pásztorról szóló történetről is tetszett neki. Kinyitottuk, és együtt elovastuk, hogyan kereste meg a jó Pásztor az elveszett bárányt sok veszély közepette, és végül hogyan találta meg.

Az idő gyorsan elszaladt. Indulunk kellett haza, mert a nap már lement. Mielőtt azonban elbúcsúztunk volna, elénekeltük együtt az éneket a jó Pásztorról, aki szereti a gyermekeket.

„Mira, qué bonito!” [De szép!] José-Luís örömteli felkiáltása egyből kizökkent gondolataimból. Ez a kép a jegyespárról valóságos kis remekmű; még fel is lehet ismerni, ki ez a két személy! Bravó, Antonio!

folytatjuk!