Dicsérjétek, áldjátok, magasztaljátok az Urat

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

XI. évfolyam 1. szám 2002. Február

Dicsérjétek, áldjátok, magasztaljátok az Urat!

A hatéves kisfiú csillogó szemekkel állt a vendégek előtt, és nagyokat gesztikulálva élete első halfogásáról lelkendezett. Igyekezett meglévő szókincsét minél változatosabban felhasználni, hogy a hallgatók jól maguk elé tudják képzelni az elmondottakat. Mindenki láthatta, hogy a fiú csordultig van lelkesedéssel.

Azonban nemcsak a gyerekek tudnak áradozni valamiről, hanem bizony mi, felnőttek is. Például egy futballmeccsről, új autóról, izgalmas könyvről, lenyűgöző szónokról, vagy bármi másról, ami hatással volt ránk. A Biblia ezt egy mondattal összefoglalja: „Mert a szívnek teljességéből szól a száj” (Mt 12,34).

Egyszerűen nem tudjuk magunkban tartani azt, ami foglalkoztat bennünket, hanem szükségesnek érezzük, hogy mások is tudomást szerezzenek róla. A gyermekek ezt őszintébben teszik, a felnőttek visszafogottabban, de a lényeg ugyanaz.

Feltettük-e már vajon magunknak a kérdést, hogy miért vagyunk olyan szótlanok, amikor Istennel, vagy Istenről kellene beszélni? Mintha nem lenne hozzá megfelelő szókincsünk, és hiányozna ez a személyes lelkesedés. Hiszünk ugyan a fejünkkel, de a szívünket ez mintha nem érte volna még el.

Amikor Pétert felelősségre vonták, és felszólították, hogy ne beszéljen többet Jézusról, így felelt: „Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk!”

Aki Istent „látja” és „hallja”, aki találkozik Vele, az nem tehet mást, mint hogy beszél Vele, és beszél Róla másoknak. Aki megismerte Őt Jézus Krisztuson keresztül, azt lenyűgözi ez az élmény, és újra meg újra áradozik Róla. Mindegy, hogy az illető afrikai, kínai, orosz, német, vagy más nemzetiségű, egyformán rácsodálkozik az Úrra, és Mikeás prófétával együtt felteszi a kérdést: „Kicsoda olyan Isten, mint te?” (Mik 7,18). Ez a csodálat nyilvánul meg a keresztyének énekeiben, imádságaiban, festményeiben.

Újságunk jelen számában arról írunk, hogyan fejezik ki a különböző kultúrájú keresztyének Isten iránti csodálatukat énekkel, zenével.

Detlef Krause

missziói igazgató

Dicsérjétek, áldjátok, magasztaljátok az Urat!................ 1

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!................... 2

Zene van a levegőben…................................................... 4

A gyülekezeti éneklés fejlődése Franciaországban.......... 4

Így énekelnek Afrikában!?.............................................. 6

Japán a zenekedvelők országa........................................ 7

A Biblia mint szótár.......................................................... 8

Vietnam.......................................................................... 10

Gusztáv.......................................................................... 11

Gyermekeknek............................................................... 13

Hírek a Luz családról, Ecuadorból................................ 14

Hírek a világ minden részéről........................................ 15

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Lapunk ez évi első számában szeretettel köszöntöm kedves Olvasóinkat. Kívánom, hogy Urunk előre elkészített áldásai kísérjék életünket ez évben is! Hálaadással gondolunk az elmúlt évre, melyet az 1Krón 29,14-gyel összegezhetünk:

„Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk Neked, amit kezedből kaptunk”.

A templomépítésre készülő és adományokat gyűjtő Dávid ajkán szólal meg így a hálaadás, az élő Isten magasztalása, aki erőt adott népének az adakozásra. A misszió is ilyen építkezés, mely néha szemmel is látható módon folyik, néha azonban láthatatlanul, a szívek mélyén. Lelki templomok épülnek az igehirdetők, lelkigondozók, bizonyságtevők és imádkozók szolgálata által.

Dávid ebben a mondatban egész életünket összefoglalja: Mindent Isten kezéből vettünk, így mindenünk az Övé. Életünk, időnk, egészségünk, pénzünk az Ő kezéből jön, s az Ő kezében van. Még azt a lehetőséget is Tőle kaptuk, hogy visszaadhatjuk Neki azt, ami amúgy is az Övé.

Az elmúlt évben gyermekcsapatok szíve is megmozdult a misszionáriusok támogatására: adományokat gyűjtöttek és küldtek erre a célra. Jó, ha már gyermekkorban megismerkednek kicsinyeink a misszionáriusok életével, szolgálatával!

Az adományokkal kapcsolatban hangsúlyozzuk, hogy bármilyen összegű adományt hálás szívvel fogadunk, és továbbítunk a megadott cél szerint. Kérjük azonban, hogy ha évente egy bizonyos összeget szánnak a Testvérek a Misszióra, akkor azt ne apró részletekben küldjék, mert azzal csak a kezelési költségek növekszenek, hanem gyűjtsék össze azokat, és egyszerre küldjék el. Ha valaki több célra küld adományt, nem szükséges minden összeget külön-külön feladni, lehet részletezni is a szándékot a közlemény rovatban, hiszen azt mi fénymásolva megkapjuk. Ha valaki nem nevez meg célt, az összeget az Alapítvány működésére fordítjuk, melyben benne van a külmisszió támogatása is!

Továbbra is az OTP-fiókokban való befizetést ajánljuk.

Sokan félreértik azt, hogy a lapokhoz csekket is mellékelünk. Ez nem zaklatás vagy kényszerítés, csupán lehetőség. Csak információként írom le, hogy az évi hat lapszám értéke (nyomtatás, boríték, postaköltség) körülbelül 900, a német lapok értéke pedig körülbelül évi 3000 Ft.

Alapítványunk ez évben nagy erőpróba előtt áll. Amint ezt írtuk már, hazánkban ülésezik a Nemzetközi Liebenzelli Misszió Világkonferenciája június 7-13. között Tahiban, melyre a missziói területek vezetői jönnek össze a világ minden tájáról, hogy a legfontosabb problémákról tanácskozzanak.

Június 9-én, vasárnap szívesen szolgálnak a misszionáriusok Budapesten és környékén. Kérjük a szolgálatokat igénylő gyülekezetek jelentkezését! Tolmácsról a gyülekezeteknek kell gondoskodniuk, a szolgálók legtöbbje német, néhányuk angol anyanyelvű.

A részletekre még visszatérünk lapunk következő számában.

Alapítványunk szeretne a konferencia vendéglátási költségeihez hozzájárulni, erre is kérjük Testvéreink adományait.

Kuratóriumunk tagjai és munkatársaink nevében szeretettel küldöm áldáskívánásomat; testvéri szívvel:

Asztalos Zoltán

Zene van a levegőben…

Teljes hévvel énekelnek bibliatanulmányozás előtt az asszonyórán: az énekek általában rövid kórusművek, amelyeket a résztvevők teli torokból énekelnek. A többszólamú ének nem jelent problémát nekik, és rendszerint gyakorlás nélkül elsőre sikerül elénekelniük. Mindig lenyűgöz muzikalitásuk és ritmusérzékük.

Az éneklést legtöbbször mozgással és tapssal kísérik. Trombitát és csörgőt is használnak kísérőhangszerként, melyek aláfestik az éneket. Esetenként saját maguk készítette gitárokat is lehet látni. Természetes, hogy éneklés közben nem maradnak ülve, végül is az éneklésben az egész test részt vesz, nem csak a hangszálak!

Azonban nem csak az istentiszteleten énekelnek. Gyakran hallom a szomszédasszonyaimat énekelni, miközben mosnak, kukoricát döngölnek, vagy a házat söprik.

Már elég régóta élek Malawiban ahhoz, hogy megértsem az énekek szövegét. Feltűnt, hogy sok ének bibliai történetet beszél el. Malawiban még mindig sok mindent adnak szóban tovább, mivel a lakosság egy része nem tud olvasni. Így a történetek énekbe való átültetése jó megoldás, mert így könnyebb megjegyezni őket. Ha a női csendesnapokon bibliai személyekről vagy történésekről kérdezem az asszonyokat, gyakran semmi sem jut az eszükbe, de ha egy olyan éneket nevezek meg, amely valamelyik személyt írja le, rendszerint a történetre vagy az ehhez kapcsolódó eseményre is emlékeznek. Az is feltűnt továbbá, hogy nagyon sok ének szól a mennyről. Ezekben a malawik leírják például, hogy milyen lesz az, amikor majd az aranyból épült városban fogunk élni, hogy ott nem lesz több szenvedés és könny, és örülni fogunk, amikor a mennyben leszünk.

Vajon abból ered a menny utáni vágyakozás, hogy az evilági élet nehéz? Könnyen el tudom képzelni, hogy ezekkel az énekekkel kísérlik meg a hétköznapjaikat elviselhetőbbé tenni. Ezenkívül az öröm is megnyilvánul bennük, hogy létezik Malawinál jobb hely is.

Gyakran elgondolkoztat, hogy mi miért gondolunk olyan keveset a mennyre és arra a csodára, ami ott vár ránk. Talán túl jól megy a sorunk, és emiatt ez a vágyakozás már egyáltalán nincs meg bennünk?

Néhány ének a Sátánról szól: hogy le kell tipornunk vagy el kell temetnünk. Ezeket a szövegeket eleinte teljesen idegennek éreztem, és olykor még ma is nehezen teszem magam túl rajtuk. Azonban ahogy a menny valószerűbb a malawiknak, mint nekünk, úgy itt a Sátán és az ő hatalma is nagyobb realitással bír.

A malawi keresztyének tudják, hogy a Sátán hatalmas, de ugyanakkor azt is tudják, hogy Jézus legyőzte őt. Amikor ezeket az énekeket hallom, azt kívánom, hogy a hétköznapjaikban is váljon egyértelműbbé Jézus győzelme a Sátánon, és ne csak énekeljenek erről.

Az énekek segítenek a malawi keresztyéneknek abban, hogy Istent dicsőítsék, emlékeztessék rá magukat, és hirdessék Őt. Ezek az énekek hitük egyik kifejezési formája, és arra hívogatnak, hogy csináljuk velük – legyen ez éneklés, tánc, vagy pedig a saját életünk és hitünk.

Margit Schwemmle

– foglalkozása szerint adóhivatali tisztviselő és

gyülekezeti diakonissza

– 1998 júliusa óta szolgál a nők közötti munkában, Malawiban

Ha ellátogatnánk egy franciaországi istentiszteletre, feltűnne, hogy a legtöbb ének dallama ismerős. Istenfélő emberek a német pietizmus énekeiből sokat fordítottak franciára. Több, angolszász területről származó éneket is átültettek franciára. Prozódiai okokból a lefordított szöveg azonban nem mindig olyan értékes, mint az eredeti nyelvben.

Luther, Kálvin és a francia iskolarendszer

Két tényező hatott jelentősen a gyülekezeti éneklés alakulására:

– Luther nagyon fontosnak tartotta az éneklést és a zenei kíséretet. Kálvin „józanabb” akart maradni. A református istentiszteletek ezáltal kissé egyhangúak lettek. Inkább zsoltárokat énekeltek csodálatos szövegekkel, de a dallamok nem voltak igazán szépek. Ez természetesen hosszú évekre kihatott, és nem nagyon igyekeztek új énekeket felhasználni.

– A francia iskolarendszerben kevésbé tartották fontosnak az ének- és zenetanítást, mint a németben. Ez pedig a gyülekezeti éneklés és a zenei kíséret viszonylagos elszegényedéséhez vezetett. Igaz, az utóbbi időben sok nyilvános zeneiskolát alapítottak, és ennek egyre jobban jelentkeznek a gyülekezeti éneklésre gyakorolt hatásai.

Evangéliumi gyülekezetek istentiszteletei

Franciaországban az evangéliumi gyülekezetek istentiszteletein többnyire sokat énekelnek. Van, amikor néhány éneket a gyülekezet vezetője keres ki, vagy a gyülekezetet szólítják fel, hogy válasszon énekeket. Az igehirdetés után gyakran olyan éneket javasolnak, amely kapcsolódik az üzenethez, ez jó keretet ad a prédikációnak. A hangszerkíséret gyakran egészen spontán történik, és gazdagítja az istentiszteletet.

Természetesen Franciaországban is észrevehető az a nemzetközi jelenség, hogy a dicsőítő énekeket egyre szívesebben és egyre gyakrabban éneklik. Gyakran szánnak időt az ilyen énekekre is, amelyeknek a szövegét kivetítik, és ezek élénkítően hatnak. Hátrányuk azonban, hogy nehéz vagy éppenségel lehetetlen ezeket négy szólamban énekelni. Azonkívül az idősebbek nehezen tudják a vetítővásznon megjelenő szöveget olvasni, különösen akkor, ha fel kell állni.

Egyes gyülekezetek teljesen átálltak az ilyenfajta énekekre és kórusokra, helyenként a gyülekezeti énekeskönyveket is teljesen félretették. Ez sokakat zavar. Idővel ugyanis elveszítik hatalmas énekkincs-örökségünket, és a mélyenszántó szövegeket, amelyeket szívesen énekelnek négyszólamban, és amelyeket a gyülekezeti énekkar a gyülekezeti tagok örömére előad.

Azonban a gyülekezeti énekkarok is változnak. Örömmel énekelnek angol nyelven. Ilyen közbeiktatások gazdagítóak lehetnek. Azután szükséges, hogy a hallgatóság halljon saját nyelvén énekeket, és azonosulni tudjon azokkal.

Hálásak vagyunk, és örülünk sok olyan énekkarnak, amelyek bőven merítenek a klasszikus énekkincsből, és hozzáértően válogatnak az új énekek legjavából. Ezt találom a legjobb megoldásnak, mert így a fiatalabbaknak át lehet adni azt az örömöt, amit a zene és a gyülekezeti éneklés jelent.

Alfred Kopp,

– felesége Heidi

– két felnőtt fiuk van

– 1968 óta szolálnak Franciaországban

– a Párizshoz közeli Palaiseauban laknak

– a Liebenzelli Misszió franciaországi

misszionáriusainak vezetői

Németországban néha hallahtó ilyen felszólítás egy-egy gyülekezetben: „És most énekeljük ezt az éneket úgy, ahogy az afrikai keresztyének szokták!” Ilyenkor mozgás kezdődik a tömegben, felállnak, tapsolnak, talán még táncolnak is. Hangosak és vidámak, hiszen így énekelnek az afrikaiak is az istentiszteleten – vagy mégsem?

Gantsiban, ahol néhány évig laktunk, felkerestük a református templomot. Az istentisztelet tíz órakor kezdődik. Akik hamarabb ott vannak, elkezdenek énekelni. Valaki ajánl egy éneket, majd a vastag, kottás énekeskönyvek lapjai zörögnek, és elkezdik. Az ének többszólamban csendül fel, többnyire nagyon nyugodtan, komolyan. Hiába igyekszünk megérteni, amit éneklünk. A szetszvana nyelv egyelőre még túl nehéz nekünk; milyen jó, hogy legalább a legtöbb dallam ismerős! Sok régi ébredési éneket énekelnek. Majdnem olyan, mint otthon a közösségi órán: „Ó, mi hű barátunk Jézus”, „Ha lelkem az Úrban nyugodva pihen”, „Ó, jöjjetek, örvendjetek”...

Többszólamban és nyugodtan énekelnek, – senkinek sem jutna eszébe tapsolni vagy táncolni.

Egyik éneket a másik után javasolják, míg valamikor 10.15 és 11 óra között a lelkész elkezdi az igehirdetést.

Az istentisztelet alakításában több gyülekezeti tag is részt vesz imádsággal, hirdetésekkel, bizonyságtétellel stb. Ha valaki e célból előremegy, a többiek nem ülnek egyszerűen várakozásteljesen, hanem valaki elkezd egy dalt, és a többiek bekapcsolódnak. Így elkerülik a kínos csendet.

Ám hirtelen mennyire megváltozik a gyülekezet a közös éneklés alatt! Tapsolnak, táncolnak, ritmusosan mozognak. Lelkesen ismétlik, mindannyiszor valamivel hangosabban és több mozgással! Alig lehet elhinni, hogy ezek ugyanazok az emberek!

Amíg az istentisztelet valamikor 12 és 13 óra között befejeződik, a légkör még sokszor változik a nyugodt ünnepélyesség és az örvendezően elengedett mozgalmasság között.

Botswanában minden meglátogatott gyülekezetben ugyanezt a váltakozást tapasztaltuk a különböző énekek és éneklési módok között, még ha eltérő hangsúlyokkal is.

Az énekeskönyvben lévő énekeket a misszionáriusok körülbelül 150 évvel ezelőtt hozták magukkal hazájukból, és lefordították szetszvanára.

A kórusok pedig újabb keletűek – részben helybeli keresztyének írták a szövegüket, részben külföldi keresztyének hozták magukkal.

Melyek a valódi énekek? A lefordított énekeket talán ki kellene átkozni, mert azok csak fordítások? Bizonyosan nem! Nézzünk csak bele saját énekeskönyveinkbe. Hány éneket fordítottak angolból; különösen a régi, szép ébredési énekeket? Akkor nekünk is revideálnunk kellene az énekeskönyveinket. Egyébként is a világszerte ismert, közös énekek juttatják kifejezésre Krisztus testének egységét!

Az énekek valódisága máshol dől el: amikor éneklik, vajon az emberek teljes szívvel azonosulni tudnak a szöveggel? Az énekek azt fejezik ki, ami foglalkoztatja őket?

Könnyen mondhatnánk: A kórusok az igazibbak. Az éneklés közben megmutatkozó elevenség és az azt kísérő mozdulatok nem ennek a bizonyítékai? Egyáltalán nem!

Az animizmusban, amiben Botswanában hittek, mielőtt a keresztyénség odaérkezett, és amely a háttérben még mindig meghúzódik, sok szellemidézés van. Énekléssel és ritmikus mozgásokkal igyekeznek transzba esni. Ez azt jelenti, hogy „magukon kívül vannak”, ami által kapcsolatba lépnek a szellemvilággal. Egy kórusmű végtelen ismételgetése és a zenére történő ritmikus mozgások a gyülekezeti tagokat különleges érzelmi állapotba hozzák. Még keresztyén „előjellel” is transzba eshetnek (egyébként nemcsak Afrikában!) És ezt néha összetévesztik a Szentlélek munkájával.

Azt jelentené ez, hogy inkább ne énekeljünk kórusműveket? Semmiképpen.

Hogy az emberek szívből énekelnek-e és valóban az Úr felé fordulnak-e, csak Isten tudja. Mi csak sejthetjük. Azonban Botswanában éppúgy, mint Németországban bizonyos, hogy Istennel és az Úr Jézussal való kapcsolatunk valódisága nem abban mutatkozik meg, hogyan éneklünk, hanem hogyan élünk!

Markus és Evelyne Breuninger

– három gyermekük van

– Markus pilóta

– Evelyne ápolónő és szülésznő

– 1995 óta szolgálnak Botswanában a „Flying Mission”-nál (Repülős Misszió)

„Chikara no Shu o hometataematsure”, vagyis „Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát” – az ének ünnepélyesen zeng a kis japán fatemplomban. Az istentisztelet látogatóinak többsége az éneklést az istentiszteletek szerves részének tekinti. Ez azonban nem volt mindig így.

Az udvari- és népzene története

A japán zenetörténet kezdeteit homály fedi. Annyi bizonyos, hogy az első ismert zeneművek és hangszerek Koreából és Kínából származtak. Koreából való a hosszú citera, míg a lant Kínából érkezett 935-ben. Egy fúvóka nélküli furulya 1335-ben érkezett Kínából Japánba. 1560-ban pedig egy másfajta lant jutott el a Riukiu-szigetekről Japánba. Eleinte a zene tánchoz és különböző mozdulatokhoz kapcsolódott, ami az udvari zenében és a ceremóniatáncokban jutott kifejezésre. Kezdetben a zenét nem is írták le. Ezzel szemben minden hangszernek megvolt a maga dallama. Ahogy lassan javult a hangszerek hangminősége, úgy fejlődött a japán zene is.

A hosszú citerával, furulyával, szájorgonával és dobbal játszott udvari zene, mely hangjaival, amennyire csak lehetett, a természet hangjaira támaszkodott, a legősibb és a mai napig ápolt zeneforma. Később utazó zenészek járták az országot, hasonlóan a középkori Európa Minnesängereihez. Hősi énekeket énekeltek, amelyeket lanttal kísértek. Amint a kabuki-színház egyre nagyobb népszerűségnek kezdett örvendeni, a 18. században a Naga-Uta balladák tűntek fel, ezeket is lanttal kísérték. Ezeknek a korszakoknak feltűnő jellemvonásai: a zene mindig csak kíséret volt, a szöveg egyértelműen elsőbbséget élvezett.

Az udvarban gyakorolt zene mellett idővel kialakult a népzene is. Míg az udvari zene formális volt és alig változott, a népzene a munkás hétköznapokról és a természetről szólt. Ezt a két kedvelt témát, amelyek inkább követték a dallamot, énekelve adták elő. A népdalokat általában dobokkal kísért táncokkal énekelték, nagy sikert aratva.

A kortárs énekek a népdalok és nyugati ritmusok keverékéből állnak. Összességében nehéz az önálló japán zenét kimutatni. Az ókorban ugyanis a zene koreai és kínai befolyás alatt állt, míg a mai zenére erősen hat a nyugati stílus.

Revízióra szoruló egyházi zene

A japán egyházi zene lényegesen fiatalabb. Amikor 1566-ban az első (katolikus) misszionáriusok az országba jöttek, hamar rájöttek, milyen jó igehirdetési forma a zene. A kedvelt No-színházak mintájára énekes játékokat alkottak, amelyekkel bibliai tartalmat tudtak továbbadni. Ez annyira jó fogadtatásra talált, hogy még a nem-keresztyének is ezeket az énekeket énekelve vonultak végig az utcákon. Hamarosan keresztyénüldözés kezdődött, azután Japán 200 évig teljesen elzárkózott az evangélium elől. Ennek az időszaknak az egyházi zenéjéről keveset tudunk.

1859-ben – az ország újbóli megnyitása után – protestáns misszionáriusok jöttek az országba, 1872-ben elkezdtek egyházi énekeket fordítani, és két évvel később megjelent az első japán egyházi énekeskönyv. 1903-ban a japán egyházi szövetség, a „Nihon Kirisuto Kyodan” ebből fejlesztette ki a mai napig ismert és sok helyen használt egyházi énekeskönyvet, a „Szanbiká”-t.

Az elmúlt húsz évben különböző énekeskönyvek jelentek meg újabb énekekkel, melyek nyelvezete és stílusa a fiatalabb nemzedéknek is megfelel.

A keresztyén énekkincs lehetőségei

Mint már a 16. századi misszionáriusok is megállapították, Japán a mai napig a zenekedvelők országa. Így például a japánok csaknem háromnegyed része szívesen énekel hangfelvételekhez. A zene természetes evangélizáló eszköz, és azok az énekek, amelyek az Úr Jézus jelenlétéről és tulajdonságairól szólnak, ünnepélyes hangulatot keltenek az összejöveteleken. Ugyanakkor a félénk, kezdő hívőnek alkalmat ad arra, hogy az Úrban való hitét kifejezésre juttassa. Ilyen énekek éneklése által az Atya Isten és Jézus Krisztus lesz naggyá és ismertté. Eközben az történik, ami a 149. zsoltárban áll: „Halleluja! Énekeljetek az Úrnak új éneket; a szentek gyülekezete dicsérje őt.”

Nem tagadhatjuk, hogy az Úr Jézus Gyülekezetének Japánban sürgősen szüksége van új lelki énekekre. Az említett énekeskönyvek nyelvezete, az átdolgozások ellenére, olyan, hogy azt a fiatalabb nemzedék nem érti. A legtöbb éneket külföldről hozták be, és olyan japán kifejezésekkel fordították le, amelyet az átlagember nagyon nehezen ért meg. Itt változásra vágyunk.

Örülünk viszont azoknak, amelyekkel Isten már megajándékozott. A 80-as évek óta egyre több helybeli keresztyén zenészcsoport jött létre, amelyek saját maguk komponálnak énekeket. Zenés csendesheteket, zeneszemináriumokat és hangversenyeket egyre többet tartanak. A gyülekezetek felismerik, hogy tagjaik közül kiknek van zenei tehetségük, és szolgálatba állítják őket.

Ki szeretne imádkozni azért, hogy még több helybeli keresztyén ének szülessen? Olyan énekek, amelyek kortárs stílusban, és érthetően a szívébe éneklik a japán népnek az evangéliumot, hogy még több millió japán szív csatlakozhasson az énekhez: „Áldjad én lelkem a dicsőség örök királyát...”

Joachim Kappus

Több mint öt éve tarthatunk már a guami börtönben bibliaismereti tanfolyamokat. Egy-egy tanfolyam 15 hetes, keddenként 13-15 óráig tart a tanítás a kápolnában, jelentkezni pedig a börtönlelkésznél lehet. A tanítási segédanyag előállítását a börtönmisszió támogatja anyagilag, a börtönvezetőség pedig nagyon szívesen veszi ezt a szolgálatot, amiért különösen is hálásak vagyunk.

A fogvatartottak minden tanítási órára felkészülnek: elolvassák a kijelölt igerészeket, és írásbeli feladatokat oldanak meg ahhoz kapcsolódóan. A legtöbb hallgató a börtönben jutott hitre, és hálás minden segítségért.

A korinthusi levél tanulmányozásánál a „Hogyan élnek együtt a keresztyének?” című segédkönyvet is áttanulmányoztuk. A diákok újra meg újra párhuzamokat fedeztek fel a korinthusi helyzet és saját életük között itt, a kis börtöngyülekezetben, ahol együtt kell élniük hitetlen rabtársaikkal, az őrökkel, bölcsen kell viszonyulniuk hitetlen családtagjaikhoz, esetleg házastársukhoz.

Többen elmondták, mennyire megérintette őket az 1Kor 13-mal való alapos foglalkozás (ezt a fejezetet kívülről megtanulták). Sokuknak vágya, hogy megbékéljenek azokkal, akik ellen vétkeztek.

A tanfolyamhoz természetesen hozzátartoznak az osztályzatok és a vizsgák is. Kedves hagyománnyá vált már, hogy az írásbeli záróvizsga után süteménnyel és fagylalttal ünnepelünk. Ilyenkor, valamint a tanítás előtti és utáni rövid időben személyes beszélgetésekre is van lehetőség.

James, egy negyven év körüli yapi férfi már több tanfolyamot is elvégzett. Eleinte félt attól, hogy nem tud majd az elvárásoknak megfelelni, azonban beadott házi feladatai ennek pont ellenkezőjét mutatták. Aztán elmesélte, hogy csupán néhány évig járt általános iskolába azon a szigeten, ahol született. Kérdésemre, hogy honnan tud ilyen jól angolul, így felelt: „A börtönben tanultam meg. Mindig, ha az angol Bibliát olvasom, és nem értek egy szót, előveszem a yap Bibliámat, és szótárként használom.”

A sikeresen elvégzett tanfolyam végén oklevelet kapnak a hallgatók egy esti ünnepi istentisztelet alkalmával, s nagy-nagy öröm, ha felteszik a kérdést: „Mikor kezdődik a következő tanfolyam?”

Dr. Christel B. Wood

– férje William

– foglalkozása tanár

– 1971-1987-ig Pápua Új-Guinea egyházi iskolájában tanított

– 1991 óta Mikronéziában szolgál

Vietnam hegyei között egyre nő a feszültség. Az ott élő népeket nem csak az ősi földterületek eltulajdonítása, valamint a korrupt funkcionáriusok dühítik, hanem vallásukban is elnyomottnak érzik magukat. Az ötven kisebbség jelentős része protestáns keresztyén. Vietnami hivatalos források szerint egyedül Lao Chai tartományban 1991 és 1998 között nulláról 50 ezerre emelkedett a protestánsok száma, ottani keresztyének azonban több mint 150 ezerről beszélnek. A hatóság csak nemrég ismerte el hosszas tétovázás után a „Vietnami Evangéliumi Egyház”-at, mint egyetlen protestáns felekezetet. Azonban nemcsak a protestánsok növekvő száma nyugtalanítja a kommunista pártot, hanem gyanúsan figyelik a katolikusok, a buddhisták és más felekezetekhez tartozók aktivitásait is. Lengyelország példájától rettegnek, ahol a nyolcvanas évek elején a kommunista kormányra a katolikus egyház nyomást gyakorolt, majd le is győzte azt. Emiatt a gyülekezeti vezetők szigorú megfigyelés alatt állnak, úgyszólván fél lábbal a börtönben vannak. Vallástörvények nincsenek, csak néhány rendelet, így tartományonként nagyon különböző a helyzet.

Miután 1975-ben Észak-Vietnam győzött Dél-Vietnam fölött, véget ért mindenfajta missziói munka, hisz minden misszionáriusnak el kellett hagynia az országot. Az „elvetett mag” azonban gyümölcsöt hozott: becslések szerint ma 800 ezer vietnami vallja magát keresztyénnek.

Noha az alkotmány garantálja a vallásszabadságot, mégsem megengedett a missziói munka. A „sátorkészítő-misszionáriusként” ott élő szakembereknek, nyelvtanároknak azonban számos lehetőségük van Jézus Krisztusról bizonyságot tenni.

Rainer Großmann

gazdasági igazgató

Mint minden péntek délután, úgy ma is a lakókonyhában ülünk. Az asszonyok a tűzhely és a mosogató közti díványon helyezkedtek el, mert innen tudják a legjobban kiszolgálni a vendégeket. Gusztáv, a házigazda, köszönt mindenkit; nyugodt, kedves modora, megfontoltsága békével árasztja el az egész házat.

Házi bibliaórára jöttünk Gusztávhoz, Stitnikbe (magyar neve: Csetnek), ebbe a kis kelet-szlovákiai faluba. Gusztáv roma származású, és ma arról tesz bizonyságot, hogyan jutott élő hitre Jézus Krisztusban.

A kezdetek

1946-ban született, mikor a háború után Szlovákiában is igen nehéz idők jártak, és munkája szinte senkinek nem volt. Édesapja, aki szerény, őszinte és bölcs ember volt, csordapásztorként gondoskodott betevő falatról népes családja számára. Tizenkét gyermek született a családban, de hatan közülük egészen fiatalon meghaltak, így Gusztáv nem ismerhette meg őket. Mikor Gusztáv nyolc-kilenc éves lett, részt kellett vennie a kenyérkeresetben. Gyakran ment édesapjával a tehenekre vigyázni, és bár iskolába csak ritkán jutott el, édesapjától rengeteget tanult. Ő istenfélő ember volt, aki ugyan soha nem járt templomba, viszont gyakran beszélgetett az Úrral.

1965-ben, 19 évesen feleségül vette Kvetát, és hat gyermekük született. Nem volt könnyű az életük, keményen dolgoztak, és mellette egy nagy családi házat is építettek.

Kerülő utakon

„Ami a lelki életet illeti” – folytatja Gusztáv –, „akkoriban nem volt lehetőségünk Bibliát olvasni, hiszen nem is volt Bibliánk. De valami vágyakozás, sejtés volt bennem, talán az apámtól jött, aki ezzel a mottóval nevelt minket: Tiszteljétek Istent és embertársaitokat!”

Körülbelül hét évvel ezelőtt Jehova Tanúi kopogtattak Gusztáv ajtaján, és a hit dolgairól beszélgettek vele és családjával. Mivel Gusztáv érdeklődést mutatott, rendszeresen jártak hozzájuk körülbelül egy évig. Ez idő alatt legidősebb lánya – akit szintén Kvetának hívnak – megkereszteltette gyermekét, és a lelkésztől ajándékba kapott egy Bibliát. Mivel azonban neki már volt Bibliája, édesapja elkérte tőle, és olvasni kezdte. Egy idő után elkezdte összehasonlítani a Bibliában olvasottakat azzal, amit Jehova Tanúitól hallott, és megállapította, hogy itt valami nem stimmel. Mikor ismét nála voltak a lelkes térítők, Gusztáv hátrament a kertbe, és bölcsességért, megfelelő szavakért könyörgött az Úrhoz. Rendkívül udvarias ember lévén, nehezére esett nemet mondani nekik, de bizonyos volt afelől, hogy döntött, és megmondta nekik, hogy elmehetnek, és nem szükséges többször jönniük. A Jehova Tanúi még majdnem egy teljes évig próbálkoztak visszanyerni őt, de a házba nem nyertek többé bebocsátást.

Az első házi bibliaóra

Ezután imádkozott az Úrhoz, hogy küldjön hozzá valakit, aki beszélne neki az igazságról. Nemsokára, a legkisebb unokájának keresztelője után, kopogtattak az ajtaján, és ott állt a falu lelkésze egy német misszionáriussal – velem. Beszélgetni kezdtünk, behívott a házába, és így kezdődött el az a házi bibliaóra, melyet a mai napig is rendszeresen megtartunk.

Hogyan láttuk mi ezt a magunk szemszögéből? Mikor már körülbelül öt hónapja éltem Kelet-Szlovákiában, meglátogatott egy roma származású amerikai lelkész, hogy segítsen a cigányok közti szolgálatban. Közös munkálkodásunk első lépéseként családlátogatásokat végeztünk különböző falvakban a helyi lelkésszel együtt. Így kerültünk Csetnekre is, ahol Pavol, az akkori fiatal lelkész nem igazán tudta, hogyan is kezdjünk hozzá az egészhez, így azt mondta, hogy induljunk el ott, ahol éppen azelőtt kereszteltek meg egy cigánygyermeket. Az Úr bölcsen beállította a váltókat, valamint meghallgatta Gusztáv imádságát.

Változások a családban

A Jézus mellett való döntés nemcsak Gusztáv életét változtatta meg, hanem hatással volt az egész család életére is. Ehhez tudni kell azt is, hogy a cigányoknál a családi összetartás és a családapa pozíciója egészen más, mint sok „modern” családnál.

Péntek délután négykor egybegyűlik az összes gyermek, és jó pár rokon is. Az asszonyok néhány tál szendvicset vagy süteményt tesznek az asztalra, valamint török kávét.

Legidősebb lánya, Kveta meséli: „Régebben Jehova Tanúi hozzám is jártak, mikor még Csehországban laktam. Aztán Dobsinára költöztünk, de az ottani házunkban kísértetek jártak, nagyon féltem, és édesapám azt kérte, hogy költözzünk Csetnekre. Találtunk itt eladó házat, így ideköltöztünk, és itt már nem jártak hozzám Jehova Tanúi. Imádkozom rendszeresen, és elmúlt minden félelmem. Szeretem olvasni a Bibliát, de keveset értek belőle, ezért járok a péntek esténkénti bibliaórára, amelyen sok kérdést fel is teszek. A férjem eleinte nem örült, hogy ide járok, mindig értem jött autóval egy óra elteltével, és addig nyomta a dudát a ház előtt, míg kijöttem. Most már nem ellenzi a dolgot, de ő maga még nem vágyakozik Istenre.”

Lubica, aki az előszobában tologatja héthónapos kislányát babakocsiban, elmondja, hogy négyéves lánya nagyon szeret imádkozni, és ha elfelejtenének evés előtt imádkozni, felháborodottan kiáltja: „Papa! Még nem enni, imádkozni!” És a papa egy kacsintás után imádkozik is.

Feleségem, Szandra, a bibliaóra alatt a szomszéd szobában gyermekórát tart. Itt meséli Gusztáv egyik unokája: „Nemrég szörnyű vihar volt. Azalatt otthon úgy imádkoztam, hogy nem szeretnék többé olyan lenni, mint amilyen eddig voltam. Jézus megváltoztatta az életemet!”

A gyerekek arra a kérdésre, hogy miért járnak gyermekbibliaórára, így válaszolnak: „Szeretnénk Istenben hinni, és nagyon szeretjük Szandrát – ezért jövünk, és sokat énekelünk, imádkozunk, bibliai történeteket hallgatunk és játszunk. Jól érezzük itt magunkat!”

Lehetne még sorolni, mi minden változott meg ebben a családban. Minden családtag egyetért abban, hogy: „Sokat segített nekünk, hogy édesapánk hívővé lett!”

Szolgálatra készen

Gusztáv időközben missziós csapatunk értékes tagja lett. Szíve Jézusért és a neki való szolgálatért dobog: „Utolsó csepp véremet is odaadnám azért, hogy beszélhessek másoknak – főleg cigány testvéreimnek – arról, hogy Jézus értük meghalt és feltámadt. Mindegy, hogy hol.”

Meg kell még jegyeznünk, hogy Isten csodálatosan előkészítette mindezt. Tizenöt évvel ezelőtt Gusztáv súlyos beteg lett, az orvosok lemondtak róla, ő azonban meggyógyult, és nyugdíjazták. Így most teljes mértékben az Úr szolgálatában állhat.

Hans-Martin Dern

– felesége Szandra

– egy lányuk van

– a Liebenzelli Bibliaiskola elvégzése előtt betegápoló

– 1994 nyara óta él Szlovákiában

Már három alkalommal ismerkedhettetek az afrikai Pedróval és barátaival. Néhány fiú elhatározta, hogy igazi afrikai ételt készít. Közben a misszionáriusnővel sok mindent meg tudnak beszélni – nem csak az ételről –, a sötétbőrű fiúk szívében egészen más kérdések rejtőznek.

Vajon szereti-e Isten a fekete embereket?

„Na, ezzel megvolnánk! Köszönöm szépen a segítségeteket. Nélkületek nem tudtam volna, milyen halakat vásároljak. Pedro, fogd csak meg a kerékpárt, akkor le tudom venni a táskákat.”

Éppen visszaérkeztünk a piacról. A nagy ebédhez kétféle halat vettünk, valamint leveles főzeléket, paradicsomot és „chocolate”-t [csokoládé] a mártáshoz. Hozzá még rizst, maniókarudakat és főzőbanánt. Miután az összes csomagot bevittük a konyhába, először is leülünk az árnyékos verandán. Mindannyiunknak jólesik most egy pohár hideg víz, sziruppal édesítve. Meg egy vagy két banán erősítésül. A piac felkeresése fáradsággal jár, különösen akkor, ha forrón süt a nap!

Ma a helyi szokások szerinti halételt szeretnék főzni. Ezt a tervet azonban csak Pedro szakértő segítségével lehet kivitelezni, mert nem eléggé ismerem ezeknek a halaknak az elkészítési módját. Ezért elkísért engem a piacra, és útközben még Antonio, Eulogio és José-María is csatlakoztak hozzánk, hogy segítsenek.

„Gracias.” A barátok felállnak. „Danos los pescados, por favor. [Kérlek, add nekünk ezeket a halakat.] Vamos a empezar con éstos. [Ezekkel kezdjük.] Ehhez szükségünk van néhány konyhakésre, egy vízzel teli vödörre és egy nagy, lapos bádogtálra.” A kút mögött, a konyhaajtó mellett mind a négyen leülnek az árnyékban, és munkához látnak. Mindegyik halnak előbb az uszonyait vágják le, és kiveszik a kopoltyúit. Azután lekaparják a pikkelyeket, és kiszedik a belsőségeket. Végül többször alaposan megmossák. Művüket végül a tálban mesterien összerakják.

Közben a konyhában előkészítettem a mártás kellékeit: a leveles főzeléket, paradicsomot, hagymát és fokhagymát, mindet apróra vágva. A „chocolate” elkészítéséhez a barátok közül kell egynek a segítségét kérnem. A „chocolate” egy mangóhoz hasonló gyümölcs mandulaformájú magja. Nevét barna színének köszönheti. José-María vállalja a feladatot. Először egy ideig megforgatja a magokat forró zsírban, hogy megpuhuljanak és érzékelhető legyen jellegzetes ízük. Kitűnően végzi a dolgot. Éppen a megfelelő pillanatban kiveszi a chocolate-t a zsírból, és ráteszi egy deszkára. Mivel nem áll rendelkezésre sem egy alkalmas kő, sem pedig egy kókuszdió a magok széttöréséhez, José-María egy üres üveggel segít magán, ezzel töri porrá gondosan a magokat. A fűszeres illatra összefut a nyál a szánkban!

Mihelyt minden elkészül, Pedro veszi át a parancsnokságot a konyhában. A nagy lábasban először a hagymát pirítja meg üvegesre. Aztán hozzáadja a paradicsomot és a paradicsompürét. Ennek a tetejére óvatosan rárakja a halakat és felönti vízzel. Mihelyt felforr az egész, a „chocolate”-port belehinti a mártásba, megfűszerezi sóval és Maggi-kockákkal, majd fedővel lefedi. Most már hadd gyöngyözzön csak. ¡Felicitaciones! [Gratulálok!]

* * *

Közben kint még egyszer leülünk. Hamarosan élénk beszélgetés indul, mert a barátok szívét fontos kérdések foglalkoztatják: „Ha az egész emberiség Ádámmal és Évával kezdődött, hogy lehet, hogy az afrikaiak feketék? Azt is mesélték nekünk, hogy a teremtésbe hiba csúszott, és ezáltal keletkezett a fekete faj. „¿Es verdad eso?” [Igaz ez?]

Négy szempár néz rám bizonytalanul és ugyanakkor várakozásteljesen. Én mint fehér, vajon mit válaszolok?

Alapjában véve a kérdésük nem jelent semmi mást, mint hogy tudni akarják, vajon a fekete emberek ugyanolyan értékesek-e, mint a fehérek, és hogy igaz lehet-e, hogy Isten a fekete embereket ugyanúgy szereti, mint a fehéreket...

Itt csak a Biblia tud választ adni, mert egyedül az magyarázza meg nekünk Isten gondolatait, Együtt nyitjuk ki az értékes könyvet ...

???????????????????????????????

Te mit válaszoltál volna?

Alaposan gondold végig!

Most még nem adjuk meg a választ erre a kérdésre,

majd a következő számban visszatérünk rá!

???????????????????????????????

A hosszú beszélgetés végén a négy fiú hátradől a székén. Elgondolkozva szemlélik barna karjukat, aztán rám néznek és végül nyitott Bibliájukra... Isten Igéje vajon meggyőzi őket?

* * *

Vissza kell mennünk a munkánkhoz, mert még el kell készítenünk ételünkhöz a köreteket.

Este aztán megtörténik a nagy vendégség. Megérte a fáradságot, a halétel mindenkinek kitűnően ízlik! ¡Gracias, amigos! [Köszönöm, barátaim!]

* * *

Imádságoddal segíthetsz, hogy sok ezer, sőt millió gyermek a földön megismerje, hogy Isten szereti őt, úgy ahogy van, és hogy a Megváltó az ő bűneiért is meghalt a kereszten.

Folytatjuk

„Kedves Barátaink!

Egyszer egy barátunk ezt kérdezte tőlünk: Ha Jézus ott ülne a konyhádban, és éhes lenne, nem sütnél neki lelkesen, gyorsan egy szelet rántott húst?

Természetesen azonnal megtenném, szívesen szolgálnék neki mindennel, amim csak van, és mindennel, amit csak meg tudok tenni.

Kinyitottam a Bibliámat, és elolvastam a Máté 25, 37-40-et:

„Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”

Jézusnak egészen személyesen szolgálhatok, mintha őneki adnám személyesen az ételt, neki rakodnám a ruhát, neki adnék szállást, őt látogatnám meg abban a szociális szolgálatban, amit az elmúlt időben egyre szélesebb körben végzünk.

Láthatjuk, hogyan változott meg azoknak a gyermekeknek a tekintete, akiknek segíthettünk, hogyan jöttek össze újra családok, hogy mégegyszer megpróbálják az együttélést, és hogyan gyulladt reménysugár néhány kilátástalan helyzetű tinédzserben. Látjuk, hogyan munkálkodik Isten bennük, és ezzel egyidőben bennünk is.

Az elmúlt évben 48 gyermekről gondoskodtattunk a következő területeken:

ü rendszeres orvoslátogatás

ü tandíj kifizetése

ü iskolai egyenruhák, füzetek, könyvek vásárlása

ü ruházat

ü élelem

ü családlátogatások, tanácsadás

ü lelki táplálék és motiváció

Ezen kívül az utóbbi hetekben szétoszthattunk szegény gyermekek és családok között

ü 70 takarót

ü 200 pólót

ü 200 zacskó bonbont és kekszet

ü 85 doboz alapvető élelmiszert és tisztálkodószert

Mindezeket csak Isten segítségével, erejével, és a Testvérek imádságai és adományai által valósíthattuk meg. Hálásan köszönjük a családok nevében is!

Gyülekezeti szolgálatunk továbbra is igen mozgalmas:

Szeptember közepén közös istentiszteletre hívtuk a Liebenzelli Misszió összes itteni gyülekezetét. Elámultunk, amikor 450 felnőtt és 100 gyermek gyűlt össze erre az alkalomra. Csodálatos volt, hogy láthattunk munkánk „gyümölcsének” egy részét, ez nagy örömöt és új lendületet adott nekünk.

A karácsonyi istentiszteletünk is igaz örömünnep volt, melyen az itteni misszionáriusok vezetőjének, Gustavo Victoriának mélyenszántó és szívbemarkoló igehirdetését hallottuk Isten kegyelméről. A gyermekek énekekkel és versekkel készültek, a végén pedig a gyermekek és a családok ajándékokat kaptak. Közel 250-en vettek részt ezen az istentiszteleten, s ha ezek közül csak egyetlen ember is megtért ezen az alkalmon, akkor elmondhatjuk, hogy a mennyben is örömünnep volt, nem csak a földön.

Gyülekezetünk vasárnapi iskolájában 12 munkatársunk szolgál három csoportban. Nemrégen Isten sok imádság után három új munkatárssal ajándékozott meg, akikért igen hálásak vagyunk, és akiket februárban el akarunk kezdeni kiképezni. Gyöngyi fogja tanítani a nyolc munkatársat, akik a gyermekekkel foglalkoznak (3-10 éves kor között), Gustavo és Ede pedig azokat, akik a tinédzserekkel. Előre örülünk ennek, és reméljük, hogy Isten hatalmasan fog cselekedni.

Családi életünk sem egyhangú:

Marlénének egyszerre jön most két foga (középen fent), így már összesen négy van neki. Első önálló lépéseit megtette, ezért időnként kék foltokat szerez a homlokára, térdére. Eleven, egészséges, sokat gőgicsél és nagyon élénk.

Mirjam éppen a „kispárnakorszakát” éli. (Ezt a kifejezést nem egy okos könyvben olvastam, hanem mi neveztük el így, s reméljük, hogy ez valóban csak egy „korszak”, mely egyszer el fog múlni.) Mindenhova magával viszi a kispárnáját, mindig odabújik hozzánk, és az ölünkbe akar ülni. Egyébként jól van, jól használja a három nyelvet, és már nem keveri őket, mint régebben. Jelenleg az a legviccesebb szokása, hogy mindenkinek kezet nyújt, aki jön hozzánk, vagy megy el tőlünk.

Gyöngyi is jól van, noha most, hogy mindkét gyermek beteg, elég sok dolga van. Jól halad a gyülekezeti gyermekmunkával, a gyermekmunkásképző tanfolyamot lezárta, és úgy tűnik, a hallgatók mindent megtanultak. Ha marad egy kis szabadideje, akkor olvas, varr (mint ahogy most is mögöttem ül a varrógépnél, és új szoknyát varr magának), vagy új recepteket próbál ki (nagyon finomakat).

Ede az utóbbi időben többször érezte úgy, hogy ereje végéhez ért, és nem sikerült minden eltervezett dolgot megvalósítania idő hiányában. Egészségileg jól van, tele lelkesedéssel és tettvággyal.

Köszönünk minden imádságot, melyet az elmúlt évben értünk mondtatok, és hűségeteket, mely gyakran megmutatkozott adományaitokban. Maradjatok 2002-ben is velünk, és hordozzátok továbbra is szolgálatunkat!

Szeretettel

a Luz család

Hírek a világ minden részéről

Kína

„Evergreen” nevű nemzetközi szervezet továbbképzést rendezett kínai rendőrök számára. „A tízparancsolat segített a legtöbbet!” – mondta néhány rendőr a tanfolyam után. A szervezet vezetője elmondta, hogy a nyugati országok keresztyénei számára elképesztő lehetőségek kínálkoznak a kínai társadalomban, amennyiben készek arra, hogy a missziói munkát ötletesen, találékonyan, új formában végezzék, és hogy nyíltan és kölcsönös tiszteletadással együttműködjenek a kínai hatósággal és intézményekkel.

China Partner International

USA

Az amerikaiak már nem ismerik a Bibliát! Erre a megállapításra jutott a CBN hírtelevízió, és meg is indokolja azt. A szószékekről ma mindenfélét hirdetnek: egy istennő tiszteletét, New-Age-tanokat, a homoszexualitás iránti toleranciát, egy világvallást stb. Az amerikaiak 40%-a hívőnek vallja magát, ám ezek 20%-a hisz a reinkarnációban, 26%-a az asztrológiában, és 16%-uk már járt jósnál.

A „hívők” kedvenc „igéje” a következő: „Segíts magadon, és az Isten is megsegít!” De hisz ez a mondat nincs is benne a Bibliában! A CBN arra a következtetésre jut, hogy az amerikaiak bibliai analfabéták. A keresztyének sem szokásaikban, sem életstílusukban nem különböznek a nem-keresztyénektől. A válások gyakoribbak a keresztyének, mint a hitetlenek között. A szerkesztők mindezeket két okra vezetik vissza: a bibliai alapokat már nem tanítják, és a tévtanításoktól nem óvnak eléggé.

dran

Kuba

A kubai elnök, Fidel Castro meg van győződve arról, hogy Jézus – mint ő maga is – kommunista volt. Véleménye szerint Jézus ezért választott egyszerű halászembereket tanítványaiul, s ezért is ölték meg: kommunista mivolta miatt. Ezt a 73 éves elnök, aki magát nyíltan ateistának vallja, s akinek hazájában az ateizmus számít állami dogmának, egy népkongresszuson mondta, melyen az ország halászati iparágáról volt szó.

Südkurier

Laosz

Az ország déli részén a hatóság nyomást gyakorol egyes családokra, akiknek egy eskü hatályával bíró nyilatkozatot kellene aláírniuk, melyben megtagadják keresztyén hitüket. Arra kényszerítik őket, hogy válasszanak vallás és nemzet között. A kormány az elmúlt hónapokban 58 templomot zárt be az országban. A keresztyéneket azzal vádolják, hogy ellenségei az államnak, és hogy a Biblia „hazugságot tanít”. Keresztyénnek lenni csak illegálisan lehet, mert ezáltal megsértik a lao hagyományokat.

dran

Dél-Amerika

Csodálatra méltó változások történtek Dél-Amerika börtöneiben. Kolumbiában a Bellavista börtönben 1990-ig havonta körülbelül hatvan gyilkosság történt, ám mikor Jeaninne Brabon misszionáriusnő evangélizációs alkalmakat tartott, lelki ébredés indult el a hatezer elítélt között. Rabok százai tértek meg, akik most időnként egész éjszakákon át imádkoznak és böjtölnek a kolumbiai békéért. Hasonló események történtek az argentínai La Platában, ahol az ország legnagyobb börtöne áll.

dran

Tuvalu

A csöppnyi, csendes-óceáni állam, Tuvalu, a továbbiakban nem engedi telefonhálózatán a szextelefonok működését. A szigetország évi 455 millió forintnak megfelelő valutát profitált eddig ebből az üzletből. „Nincs szükségünk több szexhívásra, mert ez rontja keresztyén hírnevünket” – mondta Ionatano miniszterelnök. Tuvalu alapterülete összesen 26 négyzetkilométer, tízezer lakosa van, melyek 99%-a protestáns.

dran

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen