Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

XI. évfolyam 3. szám                                                                                                           2002. Június

Misszió, diakónia vagy műszaki segítség?

 

Szövegdoboz: Büszkén és megelégedetten figyelték a szerelők, amint az afrikai asszonyok pár perc alatt megtöltötték edényeiket a falu közepén újonnan létesített kútnál. Micsoda fáradságos munka volt, amikor még két óra hosszat kellett gyalogolniuk a legközelebbi víznyerőhelyig! Most mindez sokkal könnyebbé és egyszerűbbé vált.
Néhány héttel később az egykor békés faluban szörnyű veszekedések voltak hallhatók. A férfiak gyakran elverték feleségüket, az asszonyok pedig hajbakaptak egymással.
A műszaki segítők értetlenül figyelték az egészet. Azt hitték, hogy boldogabbak és megelégedettebbek lesznek a bennszülöttek, ha ilyen nagymértékben válik könnyebbé a munkájuk. Aztán rádöbbentek: a falu békétlenségének oka az új kút. Amit ők nagy eredményként ünnepeltek, az a társadalomban előre nem látott változásokat hozott létre. Igaz, hogy az asszonyoknak naponta fáradságos, hosszú utat kellett megtenniük a vízért, de közben megbeszélhették egymással az életüket, a kapcsolataikat és sok minden egyebet. Értelmesen telt el a napjuk. Nélkülözhetetlen módon járultak hozzá a családjuk eltartásához. Míg ők úton voltak, férjeik dolgoztak, valamint megbeszéltek egymás között minden szükségeset.
A hirtelen létesült új kút azonban mindent megváltoztatott. Az asszonyok alig beszéltek már egymással, ami számos félreértésre és féltékenységre adott okot.
Több asszony nem tudott a szabadidejével mit kezdeni. Elégedetlenkedni kezdtek, és folytonos morgolódásukkal idegesítették a férjeiket.
Miben is segítenek a műszaki segítők? Valóban segítség az, amit másoknak felajánlunk, vagy csak új problémákat hozunk létre vele?
Sokaknak elképzelhetetlen, hogy valaki boldog legyen nyugati világunk „áldásai” (televízió, Internet, mosógép) nélkül is, hiszen ezek a mi életünknek oly fontos részei! Még ha az őszinte sajnálat vezérel is minket, amikor segítünk, fennáll a veszélye annak, hogy ártunk vele.
Nem kérdéses, hogy Isten azt akarja: gyakorlati módon segítsünk a szegényeknek, a szerencsétlenül jártaknak, a szükséget szenvedőknek. Az Ézsaiás 58,7-ben ezt mondja az Úr: „…az éhezőnek megszegd a kenyeret, a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad…”
A kérdés nem az, hogy segítsünk-e, hanem az, hogyan tegyük azt. A következőkben azt foglaljuk össze, hogy mire kell mindeközben figyelnünk.
1. Ha segítünk, azt mindig az adott kultúrára és gazdaságra szabottan tegyük!
Mi lenne a véleményünk, ha az együttérző japánok az éhező európai lakosságnak néhány tonna szárított és mézbe mártott szöcskét küldenének? A japán hegyvidéken ez ugyanis valóságos nyalánkság, számunkra talán kevésbé lenne az. Hasonlóan érezhetett az az afrikai nélkülöző népcsoport, amelynek a Nyugat tonnaszámra küldött tejport, noha náluk a tej a vizelettel volt egyenértékű. Ez a szállítmány tehát nem számított segítségnek!
Ha tehát segíteni szeretnénk, szükségünk van olyan emberekre, akik az adott országban jártasak; akik tudják, hogy kulturálisan és gazdaságilag mi a megfelelő segítség.
Egy másik afrikai országban az egyházat alapjaiban megrázta a „Munkáért élelmiszert” nevű, Nyugatról finanszírozott akció. Alapgondolata helyes volt: az ország infrastruktúráján dolgozó emberek munkájukért élelmiszert kaptak cserébe. A munkák megszervezéséhez megbízható emberekre volt szükség, ezeknek kb. 50

folytatás a 3. oldalon

Misszió, diakónia vagy műszaki segítség?.................................... 1

Kedves Testvéreink!...................................................................... 1

Ne válasszuk szét azt, ami összetartozik!....................................... 4

Szomália....................................................................................... 7

Akár kicsiben, akár nagyban – mindig az ember jelenti a problémát...................................................................................................... 9

Megbízatásunk............................................................................ 12

Benyomásaim egy malawi család életéről................................... 13

Asael Ruda................................................................................. 15

Miből áll a missziói szolgálat?..................................................... 18

Pedro és barátai.......................................................................... 20

Hírek a Luz családról, Ecuadorból............................................. 20

 

 

Kedves Testvéreink!

 

Szeretettel köszöntjük Testvéreinket ezzel az igével!

 

„Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? (1Kor 3,16)”

 

Sokszor a hívő emberek sem ismerik saját magukat, noha az „Isten temploma” kifejezés mindent elmond azokról, akiket Krisztus megragadott és megváltott. Az Úr az övéit nemcsak kiválasztja egy szent célra, hogy testükben-lelkükben templomává legyenek, hanem meg is szenteli a bennük lakozó Szent Lélek által. A hívő élet tehát nem emberi cselekmény, erőfeszítés, vagy teljesítmény, hanem Isten teremtő munkája az életünkben.

 

Amikor szívünk megkeményedik, emberi életünk formálhatatlanná válik. Engedelmeskedjünk Isten eltervezett, formáló munkájának, hogy öröme teljék bennünk!

 

Hálaadással gondolhatunk vissza az elmúlt évre, amikor Urunk áldó kegyelme hordozta Alapítványunk, munkatársaink életét. Köszönünk minden segítséget, amellyel támogatták munkánkat! Hamarosan ülésezik Alapítványunk kuratóriuma, és egyre közeleg a Nemzetközi Liebenzelli Misszió Tahiban rendezendő konferenciája is. Mindkettőről be fogunk számolni a Testvéreknek. Ezt a világkonferenciát háromévente rendezik meg, melyen a területi vezetők a Misszió vezetőségével napokon át tanácskoznak a Misszió ügyeiről, gondjairól és örömeiről.

 

Mánusz, illetve Pitilu szigetéről érdeklődnek Molnár Mária misszionáriusnő rokonsága után, akiknek eddig, sajnos, még nem tudtunk nyomukra akadni. Ha valaki tudna ebben segíteni, kérjük, szíveskedjék írni lapunk címére! Nagy örömöt szerezhetnénk ezzel mánuszi testvéreinknek!

 

Az adományok számítógépes feldolgozás megkezdődött. Mivel ez még nem zökkenőmentes, kérjük Testvéreink szíves türelmét. Az adományokat továbbra is az eddigi módon köszönjük meg.

Szívesen küldünk angol nyelvű liebenzelli újságokat az érdeklődőknek. Kérjük, jelezzék igényeiket!

 

Néhány fiatal Testvérünk készül kimenni a nyáron Liebenzellbe – egyelőre segíteni. Imádkozzunk értük, hogy Urunk érlelje meg bennünk a Misszió szeretetét és szolgálatát!

 

Köszönjük a Pitilun épülő Molnár Mária Emléktemplomra küldött adományokat!

 

Szövegdoboz: Misszionárius-vendégünk érkezik
2002. szeptember 16-29 között az afrikai Burundiban szolgáló HELGE HARTMANN misszionárius hazánkban missziói körutat tart, melynek során vetítettképes előadásban számol be munkájáról. Kérjük, hogy az érdeklődő gyülekezetek mielőbb jelezzék meghívási szándékukat!
Isten Szentlelkének munkálkodó kegyelmét kérem, munkatársaim nevében is, Testvéreim életére:

 

 

Asztalos Zoltán

 

 


Szövegdoboz: ezer Ft értékű fizetést ajánlottak, ami ott egy vezető pozícióban dolgozó ember keresetének kétszerese volt. Néhány héten belül az összes lelkész ebben a munkában dolgozott, a gyülekezeti tevékenység pedig megszűnt. Az ötlet jó volt – a megvalósítása rossz.
A műszaki segítség témakörében gyakran fordulnak elő hibák. Tudni kell például, hogy a bennszülöttek tudják-e használni azokat a gépeket, amelyeket azért kapnak, hogy megkönnyítsék vele az életüket; beszerezhetők-e alkatrészek hozzá, és van-e fedezet a karbantartásukra; a házak, amelyeket építünk nekik; megfelelnek-e az ottani szokásoknak, és fenn tudják-e tartani azokat.
Aki segíteni akar, annak nem csak a szíve kell, hogy dobogjon az emberekért, hanem józan emberi ésszel is rendelkeznie kell.
2. Ha segítünk, azt úgy tegyük, hogy meghagyjuk a segélyezettek emberi méltóságát!
A szükséget szenvedő személy a segítőkkel szemben mindig alacsonyabb helyzetben van, ez pedig megalkuvást, haragot és gyűlöletet hozhat elő belőlük. Ez utóbbit főleg akkor, ha az lesz a benyomása, hogy a segélyküldés a szemétszállítás egy modern formája lett.
Az emberi méltóságot megőrizni annyit jelent, mint hagyni az illetőt eldönteni, hogy mi segítene neki és mi nem.
3. Ha segítünk, azzal az önsegítést támogassuk!
Az emberi méltósághoz az is hozzátartozik, hogy az ember érzékeli a saját élete iránti felelősségét. Ha a műszaki segítség és a diakónia elveszi az önálló kezdeményezés lehetőségét, és az embereket csupán megajándékozottakká teszi, akkor ezzel megfosztja őket önrendelkezési joguktól és nagy kárt okoz.
Különbséget kell tenni a pillanatnyi szükség és a hosszú távú probléma között. Vannak helyzetek, amikor jobb megtagadni a segítséget, és inkább rávezetni az embereket arra, hogyan tudnák felhasználni saját forrásaikat és lehetőségeiket. Gyakran sokkal nehezebb a nélkülözőkkel együtt végigjárni ezt az utat, mint gyorsan anyagi, vagy természetbeni segítséget nyújtani nekik.
Akadnak olyan anyagi nehézségek, amelyek oka nem a hiányzó források, hanem a társadalmi rendszer, a vallási meggyőződések, vagy a régi hagyományok. Az érintetteknek ilyen esetben csak akkor lehet segíteni, ha készek ezeken a területeken változtatni a szokásaikon.
4. Segítségünk mutasson Arra, aki az emberi élet Alfája és Omegája!
„Nemcsak kenyérrel él az ember…”, vagyis többre van szüksége, mint rizsre, gyapjútakaróra, gyógyszerekre. Az élet értelme mélyebb annál, mint ami kézzel megfogható. Ha segítünk, akkor azt úgy tegyük, hogy az emberek ne vesszenek el az anyagi dolgokban, hanem felismerjék, hogy Isten őket az örökkévalóságra teremtette, és hogy Jézus Krisztus olyan reménységet ajánl nekik, amely túlmutat minden szükségen és a halálon is.
Újságunk jelen számában misszionáriusaink a segélyakciókról, valamint az azzal kapcsolatos tapasztalataikról írnak.
Detlef Krause
missziói igazgató

folytatás a kezdőlapról

Ne válasszuk szét azt, ami összetartozik!

– az evangélium hirdetése szóval és tettel

 


A Malawiban töltött első évünk alatt történt, hogy egy gyülekezeti vezetővel utaztam faluról falura gyülekezeteket látogatni. Néhol rö­vid evangélizációt is tarthattunk, melyeken a tagok szomszédai is részt vettek. Akkoriban nem tud­tam, hogy legtöbbüknek az aratás előtti időben alig volt már mit en­nie. Örültek ugyan, hogy megláto­gattuk őket, de titokban azt remél­ték, hogy viszünk is nekik valamit enni. Így az alkalom után nem azt kérdezték, hogyan fogadhatják be Jézust az életükbe, hanem azt, hogy tudnánk-e legközelebb egy kis ku­koricát hozni nekik. Ekkor döbben­tem rá először, hogy éhes emberek­nek nem beszélhetek addig Isten szeretetéről, míg az én gyomrom tele van. Egy hét múlva ismét meg­látogattuk őket, de akkor már vit­tünk egy zsák kukoricát is az igei üzenet mellé. Talán így jobban megértették, amit Isten szeretetéről mondtunk nekik.

Kötéltáncos-mutatvány

Malawiban megvan a lehetősé­günk arra, hogy az evangéliumot szóval és tettel is hirdessük, mégis állandó kötéltáncos-mutatványnak érezzük az egészet ebben a szegény országban. Könnyen előfordul, hogy az anyagi segítség kerül elő­térbe, és a lelki üzenet el sem jut az emberek tudatáig. Egyszer meg akartunk látogatni egy gyülekezetet, de csak a templom romjait találtuk meg. Ez a gyülekezet egy élelmi­szer-segély hatására alakult, s mikor ez megszűnt, hamarosan a gyüleke­zet is feloszlott. Az egyik célt elér­tük: nem haltak éhen az emberek; azt azonban csak kevesek értették meg, hogy Isten a mindennapi ke­nyérnél sokkal többet akar adni ne­kik. Nem szabad elhallgatnunk, hogy Isten a lelki éhséget és szom­júságot is meg akarja elégíteni!

Egyéni kezdeményezés

A segélyszállítmányok szétosz­tása azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek hozzászoknak ahhoz, hogy mindig kapnak, és ez megbénítja az egyéni kezdeményezéseiket. Fontos megtalálni a le­hetőségét annak, ho­gyan segíthetjük az emberek önálló gon­dolatainak megvalósí­tását, hogyan vezet­hetjük őket önállóság­ra.

Kiváló lehetőséget biztosít nekünk erre a Chisomo-Központ, ahol a bibliaismeret mellett aszta­losmesterséget is tanítunk. A kép­zés az első lépés az önállóság felé vezető úton, és így az egyik legha­tékonyabb szociális segítség. Az pedig, hogy a központ tizenkét ta­nár és más munkatárs részére biz­tosít munkát, valamint, hogy a kör­nyék gazdálkodói eladhatják ne­künk a terményeiket, szintén jelen­tős gazdasági tényező.

A misszió és a műszaki segítség tehát szétválaszthatatlanul össze­tartozik. Az a vágyunk, hogy minél több malawi átélje, hogy Isten megad nekik minden szükséges dolgot a mindennapjaikban, még ha azokat a szegénység jellemzi is. De azt is tudja meg mindenki, hogy Is­ten célja nem csak az, hogy túlélje­nek néhány évet, hanem hogy Ő mindenki számára elkészítette az örök életet, aki befogadja Jézust mint Urát és Megváltóját.

 

 

Michael Volz

– felesége Cornelia, négy gyermekük van

– eredeti foglalkozása asztalos

– 1996 óta tanít Malawiban a Chisomo-Központban.

 


 

Szomália

- tíz éve háború és zűrzavar

 


* területe 637 ezer km2

* 10 millió lakosából 97,4% szomáli, 1,6% bantu, 1% egyéb

* lakosainak 99,98%-a muzul­mán, 0,02%-a keresztyén

* a menekültek száma kb. 1 mil­lió, akik Afrikában, Jemenben, Eu­rópában és Észak-Amerikában él­nek

 

Imádkozzunk

- békéért tíz év háború és zűrzavar után

- azokért a keresztyénekért, akik a föld alatt élnek

- lehetőségekért, hogy a mene­külttáborokban és a segélyakciók keretében elmondhassuk az evan­géliumot!

 

Mikor a kilencvenes évek elején minden napilapban és a televízióban is megrázó felvételeket lehetett látni a Szomáliában megbilincselt ameri­kai ENSZ-katonáról, mindennapos téma volt a 637 ezer km2 területű, Keletről Etiópia és Kenya által határolt ország. Rövid időre ugyan, de tudatosult a Nyugat­ban, mennyire szétrombolt álla­potban van Szomália – mind po­litikailag, mind pedig gazdasá­gilag, erkölcsileg és vallásilag.

A probléma azonban sokkal régebbi keletű. Az 1960-as függetlenné válás után az egy­mással versengő törzsek, me­lyeknek a volt Szovjetunió és az USA küldött fegyvert, harcba keveredtek egymással és Etiópi­ával. A harcok azóta sem szűn­tek meg, sőt, az országot leírha­tatlan nyomorba kényszerítették. Több mint 300 ezer ember halt meg, valamint az öt éven aluli gyermekek 25%-a. A lakosságot sokkolták a halálesetek, az éhínségek és a hábo­rús brutalitás. Az ország gazdasá­gilag a padlón van, Északon és Dé­len igen korlátozottan folyik a me­zőgazdaság. A lakosság nagy része segélyszállítmányokból és a szom­szédos országokban élő rokonoktól kapott csomagokból él. A külön­böző törzsi vezetők drog-, fegyver- és lopottélelmiszer-kereskedelem­mel foglalkoznak. Szomália a világ egyik leganarchisztikusabb országa.

A tízmillió lakos több, mint 99%-a az iszlám hitet vallja, melynek előnyös helyzete azonban megin­gott. Az elmúlt években lejáratta magát az iszlám, az egymással ver­sengő iszlám csoportok mohósága, intoleranciája és szeretetlensége mi­att. Mégis elutasítóak a keresztyén hittel szemben. Néhány radikális-militáns iszlám csoport külföldön próbál tömörülni, hogy egy napon majd átvegye a hatalmat.

A missziói munkát több mint száz évvel ezelőtt kezdték el, amelynek azonban számszerűen csak csekély eredménye volt. Ma a szomáli ke­resztyének számát világszerte 2000-re becsülik. Az anyaországban 1991-ben körülbelül 500 katolikus és néhányszáz protestáns keresztyén élt, akiknek ma a föld alatt kell lé­tezniük.

Manapság kizárólag segélyakció­kon keresztül és a menekülttábo­rokban lehet szomálikat az evangé­liummal elérni. Etiópiában 200 ezer, Kenyában 500 ezer, Jemenben pedig 60 ezer menekült él.

Imádkozzunk együtt, hogy Isten teremtsen békét az országban, és adjon lehetőséget arra, hogy hall­hassák a szomálik az evangéliumot!

 

Detlef Krause

missziói igazgató

 


 

Akár kicsiben, akár nagyban – mindig az ember jelenti a problémát

 


Nagyban ...

IFAD = International Fund for Agricultural Development – ennek a mezőgazdasági fejlesztési prog­ramnak a főhadiszállása itt van ná­lunk a sarkon túl. 1985 óta 12 millió amerikai dollárt bocsátott a világ­bank ennek a programnak a rendel­kezésére. Ezzel ki kellett volna építeni az infrastruktúrát, a parasz­tokat meg kellett volna tanítani jobb termesztési módszerekre, és hitel­rendszert kellett volna kialakítani ahhoz, hogy a farmerek vetőmagot és trágyát vehessenek. Azt akarták, hogy szarvasmarhák igénybevételé­vel növeljék a mezőgazdaság ter­melékenységét. Mind jó ötletek, de mi lett belőlük?

Az első millióval egy nagy épü­letegyüttest hoztak létre a tartomá­nyi fővárosban, irodahelyiségekkel, raktárházakkal és konferenciate­remmel. A következő millióból járműveket vásároltak, irodai mun­katársakat alkalmaztak, gépkocsive­zetőket, telefonosokat, titkárnőket stb. Sőt: a személyzetnek lakóháza­kat is kellett építeni. Igaz, néhány kilométer utat is felújítanak, néhány tehenet és több teherautónyi műtrá­gyát is szétosztanak. De lényegében az egész tervezett program önmaga körül forgott. A projektalkalmazot­tak úgyszólván önmagukat „fej­lesztették”, és a tulajdonképpeni célcsoport, a vidéki lakosság szá­mára alig maradt valami. Az elmúlt évben végleg lezárták a programot, melynek végén csak egy nagy rom­halmaz maradt. Sok járművet in­kább magáncélokra használtak, mint a program céljaira. A karban­tartást és gondo­zást nem vették számításba, a bale­setből adódó hibá­kat nem tudtak megjavítani. Most már nemcsak a program alkalma­zottai kerültek ut­cára, hanem az évek folyamán többszáz család vált függővé attól a pénztől, ami ebbe a programba be­folyt. A hirtelen csőd sokakat nyo­morba és szegénységbe döntött.

... és kicsiben

Melvin Katamba egy kisgazdák­nak szóló segélyprogramtól kap egy pár ökröt és egy ekét, hozzá még egy jókora darab földet. Kezdődhet a munka. Eleinte minden jól halad. Az ökrök segítségével megműveli a nagy szántóföldet. A kukorica- és babaratás jó eredménnyel zárul. Nem csak a saját családját tudja ez­zel ellátni, hanem még arra is elég, hogy megtakarítása legyen. Követ­kező évben Katamba a kis vagyon­nal egy ökrösszekeret akar venni.

De aztán megváltozik a helyzet: Melvin szomszédai továbbra is az egyszerű kapákat használják földjük megmunkálásához. Náluk az aratás soha nem elég. Ahelyett, hogy Melvintől segítséget kérnének és az ökreit egyszerűen kölcsönkérnék, növekszik bennük az irigység. Amikor aztán az egyik szomszéd gyermeke hirtelen meghal maláriá­ban, Melvint gyanúsítják. Eleinte csak csendes célozgatások: „Katam­ba biztosan gonosz szellemekkel áll kapcsolatban.” De hamarosan határo­zottabb formát öl­tenek a vádak: „Katamba varázs­ló! Csak a mágia segítségével sike­rült neki, hogy ilyen jó termést takaríthatott be. Az ehhez szüksé­ges hatalmat a szomszédaitól va­rázsolta el, és ezért halt meg a gyermek is. Emö­gött Katamba áll!” Katambát kerülik. Senki sem láto­gatja meg többé.

Egy odahívott „Witchdoctor” (varázslódoktor) igazolja Katamba bűnösségét. Melvin igyekszik védekezni, magyarázkodik, bizony­kodik, a szomszédok azonban meg­fenyegetik. Végül enged, mert attól fél, hogy megátkozzák vagy meg is mérgezik. A varázslódoktor tisztu­lási szertartáson viszi át Katambát, aki fizetségképpen magával viszi az egyik ökröt, a másik állatot pedig jóvátételként a meghalt gyermek szüleinek kell hogy adja. Mindkét állatot röviddel ezután levágják és megeszik. Ezután minden újra a régi.

... az ember jelenti a problémát

Ezzel a környezetünkben megfi­gyelt két példával a fejlesztéshez nyújtott segítség központi problé­májára akartunk rámutatni. Végül is nem az a baj, hogy hiányzik a pénz, nincsenek járművek, rosszak az utak, nincsenek piaci lehetőségek. Ezek ugyan gátolják a fejlődést, az alapvető probléma mégis maga az ember, ahogy az elmúlt hét év alatt, amióta itt élünk, megállapítottuk.

Az első példánál az önzés és fe­lelőtlenség tette a projektet ered­ménytelenné, és végül nagyobb függőségekhez vezetett. A projekt által alkalmazott személyzet nagyobbrészt egyáltalán nem volt érdekelt aban, hogy a vidéki lakosságon segítsen. Mindenki csak a saját javát kereste.

A második példában az emberek kultúrájában és vallásában kell keresni a baj gyökerét. Ha a gonosz szellemektől és a varázs­lástól való félelem hatá­rozza meg az emberek cselekedeteit, akkor min­den fejlesztési kísérlet csődre van ítélve.

Aminek tehát meg kell változnia ahhoz, hogy igazán állandó fejlődés jöjjön létre, az maga az ember. Pál írja a 2Korinthus 5,17-ben: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek el­múltak, és íme újjá lett minden.” Csak ahol ez az „új” – az Isten Igéje és parancsolatai által formált élet­mód – ragad meg egy embert, ott le­het legyőzni az önzést és a felelőt­len cselekvést. Ha tudatosan oda­fordulnak az emberek Jézus Krisz­tushoz és így megszabadulnak a szellemektől való félelemtől és az ősök kultuszától, akkor tudnak ne­met mondani a varázslásra, és el­hagyni a romboló kötelékeket. A leghatékonyabb fejlesztési munka ezért ott történik, ahol a gyakorlati segítséget lelkimunkával kapcsolják össze. Mi például a ZACTS-inté­zetben tanítunk. Ez egy kézműves és bibliai oktatási intézmény, egé­szen közel hozzánk. A fiatalok ott mezőgazdasági-, háztartási- vagy asztalosismereteket szerezhetnek. Hetente három délelőttön bibliai oktatást kapnak. A diákok élete a keresztyén közösségben formálódik, így aztán nem csoda, ha sokukról később jó híreket hallunk.

Vannak, akiket üzemben alkal­maznak, mások önállósítják magu­kat. Egyeseket meghívnak gyüleke­zeti lelkésznek, mint például Goodson Kabandát. A ZACTS-inté­zeti tanulmányai után itt Solweziben egy fiatal gyülekezet hívta meg őt. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a kis csoport nem tudja biztosítani a fizetését. Goodson tehát kenyérkereset után kellett, hogy nézzen. 80 százalékos munkanélküliség mellett ez nem könnyű. De a ZACT-intézetben szerzett jó eredményei alapján a Barclay Banknál kapott állást helyben. Ott, becsüle­tességének és szorgalmának köszönhetően, rövid idő múlva felelős beosztásba került, és lelkészi munkájába teljesen belevetette magát. Sok fiatal számára példakép az Úr Jézusba vetett hite. Nemrég Goodson eljegyezte menyasszonyát, és most össze kell gyűjtenie az errefelé szokásos magas menyasszonypénzt (kb. 500 EUR). Ezenkívül ki­választották egy továbbképzésre a banki tevékenysége keretében, hogy aztán Barclays központjában állít­sák munkába.

Ezeknek a végzetteknek az életén nyilvánvalóvá válik, hogy belsőleg megváltozva ezek a fiatal emberek hozzájárulnak országuk külső fejlő­déséhez.

 

 

Martin és Ulrike Kocher

– három gyermekük van

– eredeti foglalkozásuk kertész ill. ápolónő

– az angliai nyelvtanulás után, 1994 decembere óta szolgálnak Solweziben (Zambia) gyülekezetépítő munkában, melynek súlypontja a gyülekezetvezetők és vasárnapi iskolai tanítók oktatása.

 


 

Megbízatásunk

Egy gyülekezetnek mindig vannak szociális feladatai is

 


Habár Nyugat-Európában jól szervezett szociális rendszerünk van, mégis léteznek nehézségek. Még mindig megáll az Úr Jézus ki­jelentése János 12,8-ból: „Szegé­nyek mindenkor lesznek veletek.” Mint keresztyének és mint gyüleke­zet mindig újra szembesülünk a nyomorral.

Adj annak, aki kér tőled

Amikor 1968-ban Franciaország­ban elkezdtük missziói munkánkat, egyik koldus a másik után jelent meg ajtónknál. Valószínűleg elter­jedt a híre, hogy a gyülekezeti ház­ban ismételten kaptak egy-egy pénzérmét. Abban az időben gyak­ran mi magunk is szükösen álltunk, mégis meg akartuk tenni, amit Jézus mondott: „Adj annak, aki kér tő­led!” (Mt 5,42).

Egy hívő testvér látta dilemmán­kat, és rendelkezésünkre bocsátott egy nagyobb összeget. Azt java­solta, hogy a kéregetőket dolgoztas­sam a kertben, és ezért fizessek ne­kik órabért. Érdekes, hogy egyre ritkábban jöttek, vagy csak röviddel a besötétedés előtt vagy viharban és esőben. Újra nyugalmunk volt, és még meg is takarítottunk vala­mennyit. Nagyon hálásak voltunk a testvérnek, aki ezzel kimentett min­ket a bajból!

Az utcán azonban sokszor meg­szólítottak minket, és pénzt kértek tőlünk, például gyógyszerre, mert éppen elbocsátották az illetőt a kór­házból. Meg tudták mutatni nekünk a gennyes sebeket vagy fertőzése­ket. Együttérzően nyitottuk ki a pénztárcánkat, amíg meg nem tud­tuk, hogy Franciaországban egyet­len kórház sem teszi ki az embere­ket egyszerűen az utcára. A beteg hajléktalant nem lehet egyszerűen kirakni, kivéve, ha ő erőszakolja ki elbocsátását vagy egyszerűen eltű­nik.

Hogyan segíthetünk?

Gyülekezetként milyen szociális munkát végezhetünk? Sokéves ta­pasztalat alapján tudom, hogy egy élő gyülekezet értékes szociális ál­lomás is. Az emberek jönnek, meg­ismerjük helyzetüket, imádkozunk egymásért. Így kideríthetjük, hol van igazán szükség, átmenetileg fellépő anyagi nehézségekben tu­dunk segíteni, kifizethetjük egyszer a gázszámlát, természetbeni segít­séget nyújthatunk...

Egy idős hölgynek például sok év óta voltak tartozásai. Nehezen vi­seltük el, ha nyilvánosan kijelen­tette, hogy nincs pénze élelmiszer vásárlására. Amikor jobban megis­mertük, megállapítottuk, hogy sok pénzt fölöslegesen adott ki, és gyak­ran be is csapták. Mivel rosszul lá­tott, nem mindig ismerte fel a bankjegyeket. Végül elfogadta, hogy segítsünk neki. Meglepődött, hogy hirtelen még tizedet is tudott adni, és rendszeresen be tudott tenni egy kis pénzt a takarékba. Nagy hálával röviddel halála előtt úgy rendelkezett, hogy megtakarított pénzét – nem volt túl magas összeg – a gyülekezetnek adják át!

Örömmel

Világosan látom, hogy egy élő gyülekezetnek mindig vannak szo­ciális feladatai is. Első helyen ter­mészetesen a missziói parancs áll, a tiszta evangélium hirdetése, de eb­ből adódik aztán a szociális feladat.

Az elmondottakat nézve, a gyüle­kezet keretében folytatott szociális munkára gondolok egy olyan jóléti államban, amilyen Franciaország. Az általános szociális munkában és a harmadik világ országaiban me­gint egészen más a helyzet. Fontos azonban, hogy minden keresztyén ember és minden gyülekezet először Isten rendelkezésére álljon. Urunk és Mesterünk missziói parancsát kell elvégeznünk. Az pedig sokféle módon történhet! Bárcsak mindenki örömmel végezné azt, amivel Isten megbízza és ami az aratás Urának dicsőségét szolgálja!

 

 

Alfred Kopp

        felesége Heidi,

        két felnőtt fiuk van

        először a svájci hanglemezmisszió küldte ki,

1968 óta Franciaországban evangélizációs szolgálatban áll, a Liebenzelli misszionáriusok területi vezetője.

 


 

Benyomásaim egy malawi család életéről

 


Nem sokkal azután, hogy megér­keztem Malawiba, egy hetet egy bennszülött családnál töltöttem, hogy benyomást szerezhessek ró­luk, megfigyelhessem életüket, megismerhessem, mivel telnek mindennapjaik, és végül, alkalmaz­hassam azt a kis csicseva-nyelvtu­dásomat, amire már addig szert tet­tem. Területi vezetőm, Paul Kränzler vitt el ehhez a családhoz, akiknél most a verandán ültem. Első benyomásom igen kellemes volt: fehérre meszelt téglafalak, szalmá­val borított tető, az ablakokon füg­göny – ez már igazi luxus.

Samuel Abusa (Sámuel lelkész), a ház ura, tudott egy keveset angolul, egyébként nagyon nehéz dolgom lett volna azzal a kis csicseva-tudá­sommal.

Biztos voltam benne, hogy majd a földön fogok aludni, de Sámuel nagynénje meglepetést készített ne­kem: kölcsönadott arra a hétre egy ágyat! Esténként, mikor aludni mentem, többször előfordult, hogy néhány tyúk tévedt be az ágyam alá, mert ahhoz, hogy éjszakai nyugvó­helyükre menjenek, át kellett men­niük az én szobámon.

Hajnali ötkor Sámuel már seperte a ház körül a faleveleket, aztán ki­ment a mezőre kapálni, előkészí­teni a vetést még az esős évszak be­állta előtt. Felesé­gének, Edinának azzal kezdődött a nap, hogy elment vizet hozni a főzés­hez, mosogatáshoz, mosakodáshoz.

Mivel ott vendé­geskedtem náluk, ezért reggeli is volt, igaz, csak 2-3 órával a felkelés után. Ha fogytán van az élelmisze­rük, akkor egyszerűen elhagyják a reggelit, sőt van, hogy napjában csak egyszer esznek.

Reggelire édesburgonyát, vagy az előző estéről megmaradt rizst ettük. Minden nap ettünk nsimát, egy szi­lárd kukoricaételt, amit kézzel kell enni, ehhez pedig főtt zöld levele­ket, paradicsomot, néha halat, vagy kis rákokat, melyeket a gyerekek fogtak ki a folyóból.

A folyóban mosogattunk és mos­tunk. Minden délután megfürödtem a folyóban, ami nagyon jól esett.

Leginkább mégis az fogott meg, hogy Sámuel és Edina megalkuvás nélkül követték Jézust. Minden este együtt imádkoztunk, és Urunk összekötött bennünket különböző nemzetiségünk és bőrszínünk elle­nére.

 

 

Marion Engstler

– eredeti foglalkozása ipari üzletasszony

– 2001 júliusa óta él Malawiban

– a nyelvtanulás után a gyermekek és asszonyok közti munkában fog részt venni.

 


 

Asael Ruda

- mikronéziai lelkész és misszionárius

 


C. W. (Christel Wood): Asael, melyek voltak eddigi életedben a legfontosabb mérföldkövek?

A. R. (Asael Ruda): Fanunu szi­getén születtem, amely a Hall-szi­getcsoporthoz tartozik, itt jártam is­kolába a nyolcadik osztályig. A ki­lencedik és tizedik osztály elvégzé­séhez kollégiumba kellett költöz­nöm Ulul szigetre, a következő két osztályt pedig megint egy másik szigeten végeztem.

John Robert lelkész tartott ne­künk, középiskolásoknak biblia­órákat minden kedden és csütörtö­kön, és jól emlékszem még arra, hogy 1977. október 8-án, délután három órakor átadtam az életemet Jézus Krisztusnak. 17 éves voltam akkor.

A középiskola elvégzése után, 1979-ben megkezdtem tanulmá­nyaimat a Mikronéziai Bibliaisko­lában, Tol szigetén. Kibocsátásunk előtt megkérdezte mindannyiunktól az iskola akkori vezetője, Enja Enos lelkész, hogy hogyan képzeljük el a jövőbeni szolgálatunkat. Én el­mondtam neki, hogyan értelmezem a magam életére nézve az ApCsel 1,8-at („… és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a föld­nek mind végső határáig.”): Jeru­zsálem a Hall-szigeteket jelenti, ahonnan származom; Júdea a Chuuk-szigetek nyugati részét, Samária Yapot, a föld végső határa pedig a csendes-óceáni térséget.

A bibliaiskola elvégzése után, 1983-ban fanunui gyülekezetem­ben segédkeztem. Nem sokkal ké­sőbb a gyülekezet vezetősége uta­zószolgálatra küldött a Hall-szi­getekre. 1985-ig szolgáltam így az „én Jeruzsálememben”.

Házasságkötésem után, 1985-ben beiktattak, és feleségemmel, Techimyvel Ululba (az „én Júde­ámba”) küldtek ki szolgálni. Három és fél évig éltünk ott. Mikor meg­kérdezték tőlünk, hogy készek len­nénk-e Yapra menni misszionáriu­sokként, nehezünkre esett a döntés, mert nem szívesen hagytuk volna el ululi gyülekezetünket. Isten azon­ban világossá tette, hogy Yap a „mi Samáriánk”, így 1989. januárjában Yapra utaztunk. Tizenkét évvel később, 2001-ben költöztünk Guamra.

C. W.: Ha összehasonlí­tod chuuki és guami szol­gálatotokat, milyen különb­ségeket látsz?

A.R.: Chuukon 1989-ben már közel száz gyülekezet létezett, Yapon viszont ke­vés keresztyén, kevés gyü­lekezet, és egyetlen bennszülött lel­kész sem volt. A yapi lakosok szá­mára nagyon fontosak voltak a ha­gyományok, például az alacso­nyabb és a magasabb társadalmi rétegek közti különbségtétel. Ez ki­hatott a gyülekezeti munkára is. Másrészről viszont Yapon a munka könnyebb volt, mint Chuukon, mert a chuuki gyülekezetek gyakran mozdulatlannak, sőt halottnak tűn­tek. A yapi keresztyének viszont lelkesen tanultak, élő közösségeik voltak.

C. W.: Milyen szerepet játszott a családod lelkészi és misszionáriusi küldetésedben?

A. R.: Nagyon fontos szerepet! Családunk mottója Józsué könyvé­ből való: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Mindig töre­kedtünk arra, hogy egész családunk részt vegyen a szolgálatban. Felesé­gem asszonyokkal és gyermekekkel foglalkozott, gyermekeink pedig magukkal hozták az alkalmakra a barátaikat is. Főleg a fiatalok közti munkában jelentettek nagy segítsé­get gyernekeink.

Feleségemben nagyon tisztelem Isten iránti engedelmességét. Neki nagyon fáradságos mindenféle uta­zás, és mégis, minden húzódozás nélkül eljött velem minden útra.

C. W.: Miért jöttetek tizenkét évi yapi szolgálat után Guamra?

A. R.: A fő ok az volt, hogy én teológiai továbbképzésen szerettem volna részt venni, hogy még felké­szültebben végezhessem szolgála­tomat. Továbbá feleségemmel együtt elvállaltuk, hogy az itteni bibliaiskolában nevelőtanárok le­szünk.

C. W.: Tehát most egyszerre vagy diák és nevelőtanár. Biztosan más így a napirended, mint amilyen Yapon volt!

A. R.: Ebben igazad van! Yapon lelkész voltam, igehirdetéseket ír­tam, embereket látogattam, vagyis lelki munkát végeztem. Itt pedig meg kell vásárolnom az élelmiszert a diákoknak (harminc fiatal nagyon sokat tud enni!), sokat kell autóz­nom, és mindenféle napi teendőket kell elvégeznem.

A diákokat azonban lelkileg is gondozzuk. Itt tanultam meg, mit jelent az Urat napi 24 órában szol­gálni.

Nagy örömet jelent emellett újra az iskolapadot koptatni. Tavasszal reményeim szerint megszerzem a „Bachelor in Biblical Studies”-t (akadémiai fokozat).

C. W.: Köszönjük, hogy bepil­lanthattunk egy kicsit az életedbe! Miért imádkozhatnánk veletek kap­csolatban?

A. R.: Egész családunk nevében mondhatom, hogy hálásak lennénk, ha azért imádkoznátok, hogy Isten mutassa meg nekünk, hol és hogyan akar minket a továbbiakban hasz­nálni.

 

Dr. Christel B. Wood

– férje William

– eredeti foglalkozása tanárnő

– 1971-1987 között Pápua Új-Guineában egy egyházi középiskolában tanított

– 1991 óta Mikronéziában tanít a Bibliaiskolában, eleinte Chuukon, jelenleg Guamon.

 


 

Miből áll a missziói szolgálat?

 


A szavakat tett követi

Amikor William Carey kétszáz évvel ezelőtt első misszionáriusként megérkezett a mai Bangladesbe, kész volt egész életét feltenni arra, hogy az ország lakóinak Jézus Krisztusról beszéljen. Az egykori cipész sokak számára vált áldássá, személyét máig is sok hindu és mu­zulmán tiszteli. Mindennek az az oka, hogy nam csak prédikált – sza­vait tett is követte. Azt azonban nem gondolta előre, hogy a több mint negyven éves szolgálata alatt nem csak hogy Jézus Krisztushoz vezet majd embereket, hanem szociáls téren is számos újítást hoz létre.

Erősíti a gyengét

Cary 1799-ben alapította a dinajpuri iskolát, mely Banglades egyik legrégebbi iskolája. Azelőtt csak az elit osztály rendelkezett is­kolával. Caryt honfitársai megle­hetősen lekicsinylően ítélték meg, és kis csapatát végül kiutasították az egykori angol gyarmatról.

Azonban sok misszionárius volt és van ma is, akik szintén nem vá­lasztják szét az embertársaik lelke iránt érzett felelősséget a teljes em­ber iránt érzett felelőségüktől, és ott segítenek, ahol baj van. A világ kétharmad részében az első iskolá­kat és kórházakat misszionáriusok alapították.

 

Kórházak és iskolák – gyógyítás és képességfejlesztés

A mai napig ez a két dolog a leg­jellegzetesebb segítség, amelyet ke­resztyének a fejlődő országoknak nyújtanak.

A szükség, az éhezés és a beteg­ség enyhítésének együtt kell járnia a jövőre való felkészítéssel. Az első misszionáriusok ezen két szólama máig megmaradt, csak részletek és a módszerek változtak, az alapel­gondolás nem.

Térjünk vissza a gyülekezetala­pító William Cary-re. Türelmesen dolgozott, prédikált és tanult, így egyre mélyebb bepillantást nyert a bengáliak kultúrájába és gondolko­zásába. Akkoriban törvény írta elő, hogy a hindu özvegyeket férjük ha­lála után házastársuk testével együtt máglyán égessék el. Ez nem hagyta nyugodni Careyt, többedmagával küzdött, írt és prédikált ez ellen a gyakorlat ellen, és végül ered­ménnyel járt: az özvegyégetést megtiltották, és ez a mai napig így is maradt.

Tény, hogy a pietizmus hatására a politikát inkább átengedjük a politi­kusoknak. Azonban miért ne hasz­nálhatna Isten minket arra, hogy világi rendszereket jó irányba vál­toztasson általunk, hogy „só és vi­lágosság” legyünk embertársaink­nak?

A változásoknak nem muszáj po­litikai jellegűnek lenniük. Az is nagy eredmény, hogy a Shankitukirban és Mallikbariban található falusi kórházaink környé­kén a Liebenzelli Misszió nővérei­nek és más segítő szervezetek mun­katársainak több mint 20 éves mun­kája nyomán a fertőzéses betegsé­gek száma drasztikus mértékben csökkent! Ahol 14 évvel ezelőtt „szent tehéntrágyából” készített ta­paszt tettek a gyerekek sebeire, mára mindenki megtanulta, hogy ez rossz gyógymód.

A segítség folyamat, nem kész­termék

Ez a tény az egyik legnagyobb ki­hívás azon misszionáriusoknak, akik nagy lelkesedéssel és sok jó ötlettel jönnek az országba. Kép­zettségben messze felülmúlják az ittenieket, s ehhez még olyan anyagi lehetőségek társulnak, amelyekről az itt lakók csak álmodnak. Tehát – amilyen gyorsan csak lehet – bele­vágjunk a munkába? Minden misszionárius tapasztalja, hogy az ország adottságai hogyan hiúsítják meg jó ötleteinket. Aki más kultú­rában élő emberekkel nem csak együtt dolgozik, hanem valamit át is akar adni nekik, annak időre van szüksége. Közel kell kerülnie az emberekhez, és nagyon kell igye­keznie, hogy megértse a gondolko­dásukat. Nem elég, ha egy csésze tea mellett barátságot kötünk vala­kivel, és elérjük, hogy megváltoz­tassa a terveit. Ez csak addig műkö­dik, amíg a külföldi „barát” elutazik az országból.

A fejlesztési segítség új módsze­rét „People Participatory Process”- nek hívják, ami azt jelenti, hogy az érintetteket kezdettől fogva meg­próbálják bevonni a változás folya­matába, tehát nem kívülről jövő kész programokat és terveket való­sítanak meg, hanem kérdések és be­szélgetések útján megtudják, hogy mit gondolnak az érintettek arról, hogy például miért olyan rossz a helyzet a falvaikban és családjaik­ban. Messziről és “alulról” kezdik a beszélgetést, majd eljutnak a lelki és anyagi összefüggésekig, illetve megoldási lehetőségekig.

Ez a módszer a gyakorlatban leg­többször a segítők és a misszionári­usok türelmetlensége miatt vall ku­darcot! A legtöbb keresztyén és szekuláris szervezet ugyanis az idő, és az anyagi okok miatt megpró­bálják ezt a folyamatot lerövidíteni, oly módon, hogy meghatározzák, hogy az érintett számára milyen fejlődés lenne kívánatos. Sajnos, ez általában a saját elhatározás és a felelősségtudat kárára válik, mert ahelyett, hogy a fejlődést támogat­nák, egy „fogadd el”-mentalitást te­remtenek, ami önállóság helyett újabb függőséghez vezet.

A fejlődéshez időre van szükség, nem lehet meggyorsítani. Amit mi tehetünk, az az, hogy biztosítsuk a fejlődéshez szükséges teret, és nyomon kísérjük azt– ebben van a legértékesebb segítség.

Csak az értékek változása hoz­hat valódi változást

Aki már dolgozott a harmadik vi­lágban, az biztosan elcsodálkozott, hogy milyen sok szervezet próbál ott pozitív változásokat elérni. Köl­csönök, gépek, képzés, egészség­ügyi központok…, az erőfeszítések listája hosszú. Miért lesz olyan sok sikertelen ezek közül?

Legalább annyi okot lehet a szak­értők számlájára írni, mint amennyit az országokéra. Az egyik fő prob­léma az, hogy a helyiek értékrendjét kevéssé veszik figyelmbe.

Ha az emberek világképét, gon­dolkozását, alapértékrendjét például az határozza meg, hogy csak a kö­zeli rokonaikért tartoznak felelős­séggel, a szomszédjukért pedig már nem, akkor ennek hatási lesznek a falu közösségére nézve is. Vagy, ha az isten, amelyet tisztelnek, annyira szent, hogy a saját szavaihoz sem kell tartania magát, tehát kettős er­kölcsöt enged meg magának, annak közvetlen hatása lesz az ország er­kölcsiségére is.

Isten igéjének hirdetése ezért je­lentős segítség abban, hogy az em­berek gondolkozását átformáljuk, és hogy a félelmet a remény, a bosszút a szeretet váltsa fel. Az iskolarend­szeren kívüli teológiai képzés (TEE) ebben hasznos segítség, mert az Igével való közös foglalkozás közben a régi értékeket megvizs­gálhatjuk és megváltoztathatjuk őket.

Az egész emberrel kell foglal­kozni, nem csak a testi és anyagi szükségleteivel

A Liebenzelli Missziónak meg­győződése, hogy annak a szolgálat­nak, amelyet szegény országban végzünk, az egész emberre ki kell terjednie testi és lelki szükségletei­vel együtt. Ezt az olyan országok­ban, ahol vallásszabadság van, ter­mészetesen sokkal egyszerűbb meg­valósítani, mint azokban, amelyek nem rendelkeznek ezzel a kivált­sággal.

A társadalmi előrelépés fontos és üdvözlendő dolog, de mi ennél töb­bet akarunk elérni. A keresztyén fejlesztési szolgálat és a missziói munka célja az ember Jézus általi teljes megújulása. Ez pedig érezteti hatását az élet és a társadalom min­den területén.

A keresztyének ezért megtévedt világunk teljes dimenzióját látják, ami nem csak a szegény országokra korlátozódik, hanem éppúgy világo­san látják a Nyugatot annak anyagi bőségével és lelki nyomorúságával együtt.

 

Martin Auch

– felesége Tabea, négy gyermekük van

– eredeti foglalkozása betűszedő

– 1988 óta szolgál Bangladesben.

 


 

Pedro és barátai

Most ismerkedjünk meg egy újabb fiúval, akit Patounak hívnak!

 


Vasárnap délután hirtelen különös zajt hallok a pálmák közül. Mintha valaki hányna… Néhány lépést te­szek a pálmák felé. Csakugyan ott görnyed egy 14 éves forma fiú a fű­ben, és hány.

„¿Qué te pasa? ¿Puedo ayudarte? (Mi van veled? Segíthetek?) A fiú felém fordítja maszatos arcát, és gyanakvóan néz rám sötét szemé­vel. „Laissez-moi! J'ai mal au ventre.” (Hagyjon békén! Fáj a ha­sam.) De hiszen ez a fiú franciául beszél! Vizet hozok neki, mosdó­kesztyűt, majd megkérdezem: „Sze­retnél valamit inni?” Igenlően bólint és hagyja, hogy karon fogjam. A verandán leül a padra, miközben egy csésze teát készítek neki. Mi­lyen különös találkozás! Vajon ki ez a fiú?

„Je m'appelle Patou. Je suis du Cameroun” (Patounak hívnak. Ka­merunból jöttem.) – magyarázza nekem teázás közben. „Apámnak itt van egy üzlete és egy bárja, nála dolgozom, de alig ad fizetést és csak kevés ennivalót.” Piszkos ingét begyűrve tartja agyonhordott, nad­rágjában. De vajon Patou igazat mond? Az emberek gyakran még a csillagokat is letagadják az égről, hogy ezzel szánalmat ébresszenek és pénzt kapjanak… Következő kérdése ezért nem nagyon lep meg: „Nem tudna segíteni rajtam? – Ha akarod, holnap eljöhetsz, és elvé­gezhetsz nekem egy munkát. Itt az ideje, hogy megszabadítsuk az ab­laktáblákat a portól. Fizetek neked ezért.” Patou beleegyezik. Mivel nem siet elmenni, odaadom neki a francia Gyermekbibliát olvasni. Ér­deklődéssel merül el benne.

Másnap Patou eljön dolgozni, és megtisztítja az összes ablaktáblát. Közben kinyílik a kertkapu, és fel­hangzik Pedro ismerős hangja: „¡Holá! ¡Buenos días! (Jó napot!) Elébemegyek, hogy köszöntsem: „¡Holá, Pedro! ¿Cómo estás? (Hogy vagy?) Szokatlan módon azonban nem igazán válaszol, hanem folyto­nosan Patoura néz: „¡Tia Ursula, este chico es un ladrón! (Légy óva­tos, ez a fiú tolvaj!)”

Patou nyugodtan befejezi mun­káját, megkapja a megígért bért, és egy kis olvasnivalót, aztán elhagy bennünket.

A következő hetekben Patou időnként benéz hozzám, és olyankor kölcsönkéri a Gyermekbibliát. Egy füzetben felfedez egy rajzot, mely egy fiút ábrázol, aki térden állva imádkozik Istenhez. Ez az ábrázolás megragadja figyelmét, papírt és szí­neseket kér tőlem, hogy lerajzolja. Mellé gondosan, színes betűkkel franciául odaírja: „Egy kis gyermek, aki imádja az Urat. Patou.” Végül nekem ajándékozza a rajzot, én pe­dig jól láthatóan a hűtőszekrényre erősítem. Patou talán vágyik arra, hogy ő is imádkozzon az Úrhoz?

Pár nappal később az egyik szom­szédomnál Patou szerszámokat akart lopni, de elkapták, és elvitték őt a rendőrök. Tehát Pedrónak igaza volt! Szegény Patou, vajon okulsz-e ebből?

Patou apja pénzt adott azért, hogy fiát újra szabadlábra helyezzék…

Csütörtökönként egy misszionári­uscsaládnál ebédelek, ahol a gyer­mekeket tanítom. Ezen a mostani csütörtöki napon azonban nem csuktam be a szobám ablaktábláját, hiszen volt rajta rács és szúnyog­háló is. Hazafelé találkozom Pedróval, aki izgatott kiáltásokkal szalad elém: „¡Te robaron!” (Kira­boltak téged!) Nagy sietséggel te­szem meg az utolsó métereket a há­zig. Csúnya meglepetés vár rám: a szúnyogháló az ablak előtt el van vágva, a vasrácson keresztül valaki egy hosszú bottal kihalászta kék hátizsákomat, ezenkívül mindent ellopott, ami az ablak alatt lévő író­asztalomon érdekelte őt. Ó, bárcsak ne sajnáltam volna a fáradságot, hogy elmenetelem előtt becsukjam az ablaktáblákat! Most arathatom hanyagságom következményeit.

„¡Ven a mirar la contraventana! ¡Rapido!” (Gyere és nézd meg az ablaktáblát!) kiáltja hirtelen Pedro kintről, és hozzá sietek. Az egész ablaktábla fehér jelekkel van tele­firkálva. Nyilvánvalóan elég ideje volt a tolvajnak, hogy a különleges tollal szórakozzon, amit az íróasz­talról lopott el. „Ninja – je reviendrai.” (Ninja – visszajövök.) És ott lent, majdnem olvashatatla­nul: Patou?! Ő követte volna el ezt a gonosz játékot? És vissza akar jönni? Akkor fő az óvatosság! Azonnal tájékoztatjuk erről Luís-Javiert, aki néhány hét óta vasárnap délelőtt vigyáz a házra, mialatt is­tentiszteleten vagyok.

 

Folytatjuk

Kinderzeitschrift Echo

 


 

Hírek a Luz családról, Ecuadorból

Kedves magyarországi Barátaink!

 


Az utóbbi időben igen sok dolog­ban láthatjuk Isten munkáját: látjuk, ahogyan beleszól az emberek éle­tébe, magához hívja őket, és meg­változtatja életüket. Egyszerre csak kiragad például az alkohol fogságá­ból egy férfit, és szilárd talajra ál­lítja. Egy idős asszonyt pedig, aki szinte már reménytelenül vallásos volt, kivezet a Mária-szobrok és a szentképek közül, és a kegyelem megszabadító világosságában fel­ismerheti egyedüli Megmentőjét és Szabadítóját Jézus Krisztusban. Egy családapa, aki feleségét és gyerme­keit verte és tönkretette, Isten erejé­ből gondoskodó, szertő férj és apa lesz. Egy serdülőlány, aki keresz­tyén családban nőtt fel, felismeri Jézusban személyes Megváltóját, s észreveszi, hogy hitével nem tud el­rejtőzni az iskolában, amikor arról van szó, hogy milyen mérce alapján állítja fel az értékrendjét.

Isten munkálkodik Ibarrában, és nekünk abban a kiváltságban lehet részünk, hogy mindezt átélhetjük, részei lehetünk, csodálhatjuk, és ahol tudunk, segíthetünk.

Mivel az utóbbi hónapokban a gyülekezetünk 90 – 100 felnőttet és 30 gyermeket számlál, s emellett Ede három tantárgyat tanít a biblia­iskolában, a naptárunk igencsak te­lített. Megbeszélések, látogatások, készülés, munkásképzés, férfiesték, ifjúsági kör, lelkigondozói beszél­getések, házikörök, vezetőképzések stb. gondoskodnak arról, hogy al­tatók nélkül is átaludjuk az éjszaká­kat. Persze, sehol sem maradnak el a problémák, kérdések, csalódások, nehézségek.

Ilyenkor mindig jó tudni, hogy vannak Magyarországon Testvére­ink, akik imádkoznak értünk, és adakoznak a munkánkra. Testvérek, akik mögöttünk és a munkánk mö­gött állnak, és az Úr előtt harcolnak értünk.

Ez a tudat sokszor erősít bennün­ket, és bátorít a továbbhaladásra. Így lesznek a nehézségekből lehető­ségek, a próbakövekből építőkövek mind a személyes életünkben, mind a gyülekezet életében.

Ez alkalommal szeretnénk külö­nösen is megköszönni hűségeteket! Köszönjük szépen hűséges imádsá­gaitokat és bőkezű adományaitokat, amelyek újra meg újra elérkeznek hozzánk! Nélkületek sok minden nem lenne itt lehetséges!

Hála Istennek, továbbra is el­mondhatjuk, hogy mindnyájan jól érezzük magunkat itt Ecuadorban. Mirjám májusban lesz 3 éves. Mégha igazi „zsivány” gyerek is, nagyon sok vidámságot és örömet hoz a családba. Nagyon nyitott, ba­rátságos természetű, a gyülekezet­ben sokakat nevükön köszönt (le­galábbis azokat, akiktől már kapott egyszer cukorkát).

Marlene elmúlt egy éves (hogy repül az idő!), és hála Istennek, egészséges, vidám gyerek. Mint egy kis pulikutya, követi a nővérét min­denhová, és mindent megtanul tőle. Azt hiszem, a pattogatottkukorica-evésben már le is körözte nővére teljesítményét.

Imádkozunk, hogy Isten munkáját továbbra is megláthassuk az éle­tünkben. Mindenben és mindenhol szükségünk van Jézusra!

 

Ede, Gyöngyvér, Mirjam és Marlene Luz

 


 

 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen