Kedves Testvéreink

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

XI. évfolyam 3. szám 2002. Június

Misszió, diakónia vagy műszaki segítség?

folytatás a 3. oldalon

Misszió, diakónia vagy műszaki segítség?.................................... 1

Kedves Testvéreink!...................................................................... 1

Ne válasszuk szét azt, ami összetartozik!....................................... 4

Szomália....................................................................................... 7

Akár kicsiben, akár nagyban – mindig az ember jelenti a problémát...................................................................................................... 9

Megbízatásunk............................................................................ 12

Benyomásaim egy malawi család életéről................................... 13

Asael Ruda................................................................................. 15

Miből áll a missziói szolgálat?..................................................... 18

Pedro és barátai.......................................................................... 20

Hírek a Luz családról, Ecuadorból............................................. 20

Kedves Testvéreink!

Szeretettel köszöntjük Testvéreinket ezzel az igével!

„Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? (1Kor 3,16)”

Sokszor a hívő emberek sem ismerik saját magukat, noha az „Isten temploma” kifejezés mindent elmond azokról, akiket Krisztus megragadott és megváltott. Az Úr az övéit nemcsak kiválasztja egy szent célra, hogy testükben-lelkükben templomává legyenek, hanem meg is szenteli a bennük lakozó Szent Lélek által. A hívő élet tehát nem emberi cselekmény, erőfeszítés, vagy teljesítmény, hanem Isten teremtő munkája az életünkben.

Amikor szívünk megkeményedik, emberi életünk formálhatatlanná válik. Engedelmeskedjünk Isten eltervezett, formáló munkájának, hogy öröme teljék bennünk!

Hálaadással gondolhatunk vissza az elmúlt évre, amikor Urunk áldó kegyelme hordozta Alapítványunk, munkatársaink életét. Köszönünk minden segítséget, amellyel támogatták munkánkat! Hamarosan ülésezik Alapítványunk kuratóriuma, és egyre közeleg a Nemzetközi Liebenzelli Misszió Tahiban rendezendő konferenciája is. Mindkettőről be fogunk számolni a Testvéreknek. Ezt a világkonferenciát háromévente rendezik meg, melyen a területi vezetők a Misszió vezetőségével napokon át tanácskoznak a Misszió ügyeiről, gondjairól és örömeiről.

Mánusz, illetve Pitilu szigetéről érdeklődnek Molnár Mária misszionáriusnő rokonsága után, akiknek eddig, sajnos, még nem tudtunk nyomukra akadni. Ha valaki tudna ebben segíteni, kérjük, szíveskedjék írni lapunk címére! Nagy örömöt szerezhetnénk ezzel mánuszi testvéreinknek!

Az adományok számítógépes feldolgozás megkezdődött. Mivel ez még nem zökkenőmentes, kérjük Testvéreink szíves türelmét. Az adományokat továbbra is az eddigi módon köszönjük meg.

Szívesen küldünk angol nyelvű liebenzelli újságokat az érdeklődőknek. Kérjük, jelezzék igényeiket!

Néhány fiatal Testvérünk készül kimenni a nyáron Liebenzellbe – egyelőre segíteni. Imádkozzunk értük, hogy Urunk érlelje meg bennünk a Misszió szeretetét és szolgálatát!

Köszönjük a Pitilun épülő Molnár Mária Emléktemplomra küldött adományokat!

Szövegdoboz: Misszionárius-vendégünk érkezik
2002. szeptember 16-29 között az afrikai Burundiban szolgáló HELGE HARTMANN misszionárius hazánkban missziói körutat tart, melynek során vetítettképes előadásban számol be munkájáról. Kérjük, hogy az érdeklődő gyülekezetek mielőbb jelezzék meghívási szándékukat! Isten Szentlelkének munkálkodó kegyelmét kérem, munkatársaim nevében is, Testvéreim életére:

Asztalos Zoltán

folytatás a kezdőlapról

Ne válasszuk szét azt, ami összetartozik!

– az evangélium hirdetése szóval és tettel

A Malawiban töltött első évünk alatt történt, hogy egy gyülekezeti vezetővel utaztam faluról falura gyülekezeteket látogatni. Néhol rövid evangélizációt is tarthattunk, melyeken a tagok szomszédai is részt vettek. Akkoriban nem tudtam, hogy legtöbbüknek az aratás előtti időben alig volt már mit ennie. Örültek ugyan, hogy meglátogattuk őket, de titokban azt remélték, hogy viszünk is nekik valamit enni. Így az alkalom után nem azt kérdezték, hogyan fogadhatják be Jézust az életükbe, hanem azt, hogy tudnánk-e legközelebb egy kis kukoricát hozni nekik. Ekkor döbbentem rá először, hogy éhes embereknek nem beszélhetek addig Isten szeretetéről, míg az én gyomrom tele van. Egy hét múlva ismét meglátogattuk őket, de akkor már vittünk egy zsák kukoricát is az igei üzenet mellé. Talán így jobban megértették, amit Isten szeretetéről mondtunk nekik.

Kötéltáncos-mutatvány

Malawiban megvan a lehetőségünk arra, hogy az evangéliumot szóval és tettel is hirdessük, mégis állandó kötéltáncos-mutatványnak érezzük az egészet ebben a szegény országban. Könnyen előfordul, hogy az anyagi segítség kerül előtérbe, és a lelki üzenet el sem jut az emberek tudatáig. Egyszer meg akartunk látogatni egy gyülekezetet, de csak a templom romjait találtuk meg. Ez a gyülekezet egy élelmiszer-segély hatására alakult, s mikor ez megszűnt, hamarosan a gyülekezet is feloszlott. Az egyik célt elértük: nem haltak éhen az emberek; azt azonban csak kevesek értették meg, hogy Isten a mindennapi kenyérnél sokkal többet akar adni nekik. Nem szabad elhallgatnunk, hogy Isten a lelki éhséget és szomjúságot is meg akarja elégíteni!

Egyéni kezdeményezés

A segélyszállítmányok szétosztása azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek hozzászoknak ahhoz, hogy mindig kapnak, és ez megbénítja az egyéni kezdeményezéseiket. Fontos megtalálni a lehetőségét annak, hogyan segíthetjük az emberek önálló gondolatainak megvalósítását, hogyan vezethetjük őket önállóságra.

Kiváló lehetőséget biztosít nekünk erre a Chisomo-Központ, ahol a bibliaismeret mellett asztalosmesterséget is tanítunk. A képzés az első lépés az önállóság felé vezető úton, és így az egyik leghatékonyabb szociális segítség. Az pedig, hogy a központ tizenkét tanár és más munkatárs részére biztosít munkát, valamint, hogy a környék gazdálkodói eladhatják nekünk a terményeiket, szintén jelentős gazdasági tényező.

A misszió és a műszaki segítség tehát szétválaszthatatlanul összetartozik. Az a vágyunk, hogy minél több malawi átélje, hogy Isten megad nekik minden szükséges dolgot a mindennapjaikban, még ha azokat a szegénység jellemzi is. De azt is tudja meg mindenki, hogy Isten célja nem csak az, hogy túléljenek néhány évet, hanem hogy Ő mindenki számára elkészítette az örök életet, aki befogadja Jézust mint Urát és Megváltóját.

Michael Volz

– felesége Cornelia, négy gyermekük van

– eredeti foglalkozása asztalos

– 1996 óta tanít Malawiban a Chisomo-Központban.

* területe 637 ezer km²

* 10 millió lakosából 97,4% szomáli, 1,6% bantu, 1% egyéb

* lakosainak 99,98%-a muzulmán, 0,02%-a keresztyén

* a menekültek száma kb. 1 millió, akik Afrikában, Jemenben, Európában és Észak-Amerikában élnek

Imádkozzunk

- békéért tíz év háború és zűrzavar után

- azokért a keresztyénekért, akik a föld alatt élnek

- lehetőségekért, hogy a menekülttáborokban és a segélyakciók keretében elmondhassuk az evangéliumot!

Mikor a kilencvenes évek elején minden napilapban és a televízióban is megrázó felvételeket lehetett látni a Szomáliában megbilincselt amerikai ENSZ-katonáról, mindennapos téma volt a 637 ezer km²területű, Keletről Etiópia és Kenya által határolt ország. Rövid időre ugyan, de tudatosult a Nyugatban, mennyire szétrombolt állapotban van Szomália – mind politikailag, mind pedig gazdaságilag, erkölcsileg és vallásilag.

A probléma azonban sokkal régebbi keletű. Az 1960-as függetlenné válás után az egymással versengő törzsek, melyeknek a volt Szovjetunió és az USA küldött fegyvert, harcba keveredtek egymással és Etiópiával. A harcok azóta sem szűntek meg, sőt, az országot leírhatatlan nyomorba kényszerítették. Több mint 300 ezer ember halt meg, valamint az öt éven aluli gyermekek 25%-a. A lakosságot sokkolták a halálesetek, az éhínségek és a háborús brutalitás. Az ország gazdaságilag a padlón van, Északon és Délen igen korlátozottan folyik a mezőgazdaság. A lakosság nagy része segélyszállítmányokból és a szomszédos országokban élő rokonoktól kapott csomagokból él. A különböző törzsi vezetők drog-, fegyver- és lopottélelmiszer-kereskedelemmel foglalkoznak. Szomália a világ egyik leganarchisztikusabb országa.

A tízmillió lakos több, mint 99%-a az iszlám hitet vallja, melynek előnyös helyzete azonban megingott. Az elmúlt években lejáratta magát az iszlám, az egymással versengő iszlám csoportok mohósága, intoleranciája és szeretetlensége miatt. Mégis elutasítóak a keresztyén hittel szemben. Néhány radikális-militáns iszlám csoport külföldön próbál tömörülni, hogy egy napon majd átvegye a hatalmat.

A missziói munkát több mint száz évvel ezelőtt kezdték el, amelynek azonban számszerűen csak csekély eredménye volt. Ma a szomáli keresztyének számát világszerte 2000-re becsülik. Az anyaországban 1991-ben körülbelül 500 katolikus és néhányszáz protestáns keresztyén élt, akiknek ma a föld alatt kell létezniük.

Manapság kizárólag segélyakciókon keresztül és a menekülttáborokban lehet szomálikat az evangéliummal elérni. Etiópiában 200 ezer, Kenyában 500 ezer, Jemenben pedig 60 ezer menekült él.

Imádkozzunk együtt, hogy Isten teremtsen békét az országban, és adjon lehetőséget arra, hogy hallhassák a szomálik az evangéliumot!

Detlef Krause

missziói igazgató

Nagyban ...

IFAD = International Fund for Agricultural Development – ennek a mezőgazdasági fejlesztési programnak a főhadiszállása itt van nálunk a sarkon túl. 1985 óta 12 millió amerikai dollárt bocsátott a világbank ennek a programnak a rendelkezésére. Ezzel ki kellett volna építeni az infrastruktúrát, a parasztokat meg kellett volna tanítani jobb termesztési módszerekre, és hitelrendszert kellett volna kialakítani ahhoz, hogy a farmerek vetőmagot és trágyát vehessenek. Azt akarták, hogy szarvasmarhák igénybevételével növeljék a mezőgazdaság termelékenységét. Mind jó ötletek, de mi lett belőlük?

Az első millióval egy nagy épületegyüttest hoztak létre a tartományi fővárosban, irodahelyiségekkel, raktárházakkal és konferenciateremmel. A következő millióból járműveket vásároltak, irodai munkatársakat alkalmaztak, gépkocsivezetőket, telefonosokat, titkárnőket stb. Sőt: a személyzetnek lakóházakat is kellett építeni. Igaz, néhány kilométer utat is felújítanak, néhány tehenet és több teherautónyi műtrágyát is szétosztanak. De lényegében az egész tervezett program önmaga körül forgott. A projektalkalmazottak úgyszólván önmagukat „fejlesztették”, és a tulajdonképpeni célcsoport, a vidéki lakosság számára alig maradt valami. Az elmúlt évben végleg lezárták a programot, melynek végén csak egy nagy romhalmaz maradt. Sok járművet inkább magáncélokra használtak, mint a program céljaira. A karbantartást és gondozást nem vették számításba, a balesetből adódó hibákat nem tudtak megjavítani. Most már nemcsak a program alkalmazottai kerültek utcára, hanem az évek folyamán többszáz család vált függővé attól a pénztől, ami ebbe a programba befolyt. A hirtelen csőd sokakat nyomorba és szegénységbe döntött.

... és kicsiben

Melvin Katamba egy kisgazdáknak szóló segélyprogramtól kap egy pár ökröt és egy ekét, hozzá még egy jókora darab földet. Kezdődhet a munka. Eleinte minden jól halad. Az ökrök segítségével megműveli a nagy szántóföldet. A kukorica- és babaratás jó eredménnyel zárul. Nem csak a saját családját tudja ezzel ellátni, hanem még arra is elég, hogy megtakarítása legyen. Következő évben Katamba a kis vagyonnal egy ökrösszekeret akar venni.

De aztán megváltozik a helyzet: Melvin szomszédai továbbra is az egyszerű kapákat használják földjük megmunkálásához. Náluk az aratás soha nem elég. Ahelyett, hogy Melvintől segítséget kérnének és az ökreit egyszerűen kölcsönkérnék, növekszik bennük az irigység. Amikor aztán az egyik szomszéd gyermeke hirtelen meghal maláriában, Melvint gyanúsítják. Eleinte csak csendes célozgatások: „Katamba biztosan gonosz szellemekkel áll kapcsolatban.” De hamarosan határozottabb formát öltenek a vádak: „Katamba varázsló! Csak a mágia segítségével sikerült neki, hogy ilyen jó termést takaríthatott be. Az ehhez szükséges hatalmat a szomszédaitól varázsolta el, és ezért halt meg a gyermek is. Emögött Katamba áll!” Katambát kerülik. Senki sem látogatja meg többé.

Egy odahívott „Witchdoctor” (varázslódoktor) igazolja Katamba bűnösségét. Melvin igyekszik védekezni, magyarázkodik, bizonykodik, a szomszédok azonban megfenyegetik. Végül enged, mert attól fél, hogy megátkozzák vagy meg is mérgezik. A varázslódoktor tisztulási szertartáson viszi át Katambát, aki fizetségképpen magával viszi az egyik ökröt, a másik állatot pedig jóvátételként a meghalt gyermek szüleinek kell hogy adja. Mindkét állatot röviddel ezután levágják és megeszik. Ezután minden újra a régi.

... az ember jelenti a problémát

Ezzel a környezetünkben megfigyelt két példával a fejlesztéshez nyújtott segítség központi problémájára akartunk rámutatni. Végül is nem az a baj, hogy hiányzik a pénz, nincsenek járművek, rosszak az utak, nincsenek piaci lehetőségek. Ezek ugyan gátolják a fejlődést, az alapvető probléma mégis maga az ember, ahogy az elmúlt hét év alatt, amióta itt élünk, megállapítottuk.

Az első példánál az önzés és felelőtlenség tette a projektet eredménytelenné, és végül nagyobb függőségekhez vezetett. A projekt által alkalmazott személyzet nagyobbrészt egyáltalán nem volt érdekelt aban, hogy a vidéki lakosságon segítsen. Mindenki csak a saját javát kereste.

A második példában az emberek kultúrájában és vallásában kell keresni a baj gyökerét. Ha a gonosz szellemektől és a varázslástól való félelem határozza meg az emberek cselekedeteit, akkor minden fejlesztési kísérlet csődre van ítélve.

Aminek tehát meg kell változnia ahhoz, hogy igazán állandó fejlődés jöjjön létre, az maga az ember. Pál írja a 2Korinthus 5,17-ben: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, és íme újjá lett minden.” Csak ahol ez az „új” – az Isten Igéje és parancsolatai által formált életmód – ragad meg egy embert, ott lehet legyőzni az önzést és a felelőtlen cselekvést. Ha tudatosan odafordulnak az emberek Jézus Krisztushoz és így megszabadulnak a szellemektől való félelemtől és az ősök kultuszától, akkor tudnak nemet mondani a varázslásra, és elhagyni a romboló kötelékeket. A leghatékonyabb fejlesztési munka ezért ott történik, ahol a gyakorlati segítséget lelkimunkával kapcsolják össze. Mi például a ZACTS-intézetben tanítunk. Ez egy kézműves és bibliai oktatási intézmény, egészen közel hozzánk. A fiatalok ott mezőgazdasági-, háztartási- vagy asztalosismereteket szerezhetnek. Hetente három délelőttön bibliai oktatást kapnak. A diákok élete a keresztyén közösségben formálódik, így aztán nem csoda, ha sokukról később jó híreket hallunk.

Vannak, akiket üzemben alkalmaznak, mások önállósítják magukat. Egyeseket meghívnak gyülekezeti lelkésznek, mint például Goodson Kabandát. A ZACTS-intézeti tanulmányai után itt Solweziben egy fiatal gyülekezet hívta meg őt. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a kis csoport nem tudja biztosítani a fizetését. Goodson tehát kenyérkereset után kellett, hogy nézzen. 80 százalékos munkanélküliség mellett ez nem könnyű. De a ZACT-intézetben szerzett jó eredményei alapján a Barclay Banknál kapott állást helyben. Ott, becsületességének és szorgalmának köszönhetően, rövid idő múlva felelős beosztásba került, és lelkészi munkájába teljesen belevetette magát. Sok fiatal számára példakép az Úr Jézusba vetett hite. Nemrég Goodson eljegyezte menyasszonyát, és most össze kell gyűjtenie az errefelé szokásos magas menyasszonypénzt (kb. 500 EUR). Ezenkívül kiválasztották egy továbbképzésre a banki tevékenysége keretében, hogy aztán Barclays központjában állítsák munkába.

Ezeknek a végzetteknek az életén nyilvánvalóvá válik, hogy belsőleg megváltozva ezek a fiatal emberek hozzájárulnak országuk külső fejlődéséhez.

Martin és Ulrike Kocher

– három gyermekük van

– eredeti foglalkozásuk kertész ill. ápolónő

– az angliai nyelvtanulás után, 1994 decembere óta szolgálnak Solweziben (Zambia) gyülekezetépítő munkában, melynek súlypontja a gyülekezetvezetők és vasárnapi iskolai tanítók oktatása.

Habár Nyugat-Európában jól szervezett szociális rendszerünk van, mégis léteznek nehézségek. Még mindig megáll az Úr Jézus kijelentése János 12,8-ból: „Szegények mindenkor lesznek veletek.” Mint keresztyének és mint gyülekezet mindig újra szembesülünk a nyomorral.

Adj annak, aki kér tőled

Amikor 1968-ban Franciaországban elkezdtük missziói munkánkat, egyik koldus a másik után jelent meg ajtónknál. Valószínűleg elterjedt a híre, hogy a gyülekezeti házban ismételten kaptak egy-egy pénzérmét. Abban az időben gyakran mi magunk is szükösen álltunk, mégis meg akartuk tenni, amit Jézus mondott: „Adj annak, aki kér tőled!” (Mt 5,42).

Egy hívő testvér látta dilemmánkat, és rendelkezésünkre bocsátott egy nagyobb összeget. Azt javasolta, hogy a kéregetőket dolgoztassam a kertben, és ezért fizessek nekik órabért. Érdekes, hogy egyre ritkábban jöttek, vagy csak röviddel a besötétedés előtt vagy viharban és esőben. Újra nyugalmunk volt, és még meg is takarítottunk valamennyit. Nagyon hálásak voltunk a testvérnek, aki ezzel kimentett minket a bajból!

Az utcán azonban sokszor megszólítottak minket, és pénzt kértek tőlünk, például gyógyszerre, mert éppen elbocsátották az illetőt a kórházból. Meg tudták mutatni nekünk a gennyes sebeket vagy fertőzéseket. Együttérzően nyitottuk ki a pénztárcánkat, amíg meg nem tudtuk, hogy Franciaországban egyetlen kórház sem teszi ki az embereket egyszerűen az utcára. A beteg hajléktalant nem lehet egyszerűen kirakni, kivéve, ha ő erőszakolja ki elbocsátását vagy egyszerűen eltűnik.

Hogyan segíthetünk?

Gyülekezetként milyen szociális munkát végezhetünk? Sokéves tapasztalat alapján tudom, hogy egy élő gyülekezet értékes szociális állomás is. Az emberek jönnek, megismerjük helyzetüket, imádkozunk egymásért. Így kideríthetjük, hol van igazán szükség, átmenetileg fellépő anyagi nehézségekben tudunk segíteni, kifizethetjük egyszer a gázszámlát, természetbeni segítséget nyújthatunk...

Egy idős hölgynek például sok év óta voltak tartozásai. Nehezen viseltük el, ha nyilvánosan kijelentette, hogy nincs pénze élelmiszer vásárlására. Amikor jobban megismertük, megállapítottuk, hogy sok pénzt fölöslegesen adott ki, és gyakran be is csapták. Mivel rosszul látott, nem mindig ismerte fel a bankjegyeket. Végül elfogadta, hogy segítsünk neki. Meglepődött, hogy hirtelen még tizedet is tudott adni, és rendszeresen be tudott tenni egy kis pénzt a takarékba. Nagy hálával röviddel halála előtt úgy rendelkezett, hogy megtakarított pénzét – nem volt túl magas összeg – a gyülekezetnek adják át!

Örömmel

Világosan látom, hogy egy élő gyülekezetnek mindig vannak szociális feladatai is. Első helyen természetesen a missziói parancs áll, a tiszta evangélium hirdetése, de ebből adódik aztán a szociális feladat.

Az elmondottakat nézve, a gyülekezet keretében folytatott szociális munkára gondolok egy olyan jóléti államban, amilyen Franciaország. Az általános szociális munkában és a harmadik világ országaiban megint egészen más a helyzet. Fontos azonban, hogy minden keresztyén ember és minden gyülekezet először Isten rendelkezésére álljon. Urunk és Mesterünk missziói parancsát kell elvégeznünk. Az pedig sokféle módon történhet! Bárcsak mindenki örömmel végezné azt, amivel Isten megbízza és ami az aratás Urának dicsőségét szolgálja!

Alfred Kopp

– felesége Heidi,

– két felnőtt fiuk van

– először a svájci hanglemezmisszió küldte ki,

1968 óta Franciaországban evangélizációs szolgálatban áll, a Liebenzelli misszionáriusok területi vezetője.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztem Malawiba, egy hetet egy bennszülött családnál töltöttem, hogy benyomást szerezhessek róluk, megfigyelhessem életüket, megismerhessem, mivel telnek mindennapjaik, és végül, alkalmazhassam azt a kis csicseva-nyelvtudásomat, amire már addig szert tettem. Területi vezetőm, Paul Kränzler vitt el ehhez a családhoz, akiknél most a verandán ültem. Első benyomásom igen kellemes volt: fehérre meszelt téglafalak, szalmával borított tető, az ablakokon függöny – ez már igazi luxus.

Samuel Abusa (Sámuel lelkész), a ház ura, tudott egy keveset angolul, egyébként nagyon nehéz dolgom lett volna azzal a kis csicseva-tudásommal.

Biztos voltam benne, hogy majd a földön fogok aludni, de Sámuel nagynénje meglepetést készített nekem: kölcsönadott arra a hétre egy ágyat! Esténként, mikor aludni mentem, többször előfordult, hogy néhány tyúk tévedt be az ágyam alá, mert ahhoz, hogy éjszakai nyugvóhelyükre menjenek, át kellett menniük az én szobámon.

Hajnali ötkor Sámuel már seperte a ház körül a faleveleket, aztán kiment a mezőre kapálni, előkészíteni a vetést még az esős évszak beállta előtt. Feleségének, Edinának azzal kezdődött a nap, hogy elment vizet hozni a főzéshez, mosogatáshoz, mosakodáshoz.

Mivel ott vendégeskedtem náluk, ezért reggeli is volt, igaz, csak 2-3 órával a felkelés után. Ha fogytán van az élelmiszerük, akkor egyszerűen elhagyják a reggelit, sőt van, hogy napjában csak egyszer esznek.

Reggelire édesburgonyát, vagy az előző estéről megmaradt rizst ettük. Minden nap ettünk nsimát, egy szilárd kukoricaételt, amit kézzel kell enni, ehhez pedig főtt zöld leveleket, paradicsomot, néha halat, vagy kis rákokat, melyeket a gyerekek fogtak ki a folyóból.

A folyóban mosogattunk és mostunk. Minden délután megfürödtem a folyóban, ami nagyon jól esett.

Leginkább mégis az fogott meg, hogy Sámuel és Edina megalkuvás nélkül követték Jézust. Minden este együtt imádkoztunk, és Urunk összekötött bennünket különböző nemzetiségünk és bőrszínünk ellenére.

Marion Engstler

– eredeti foglalkozása ipari üzletasszony

– 2001 júliusa óta él Malawiban

– a nyelvtanulás után a gyermekek és asszonyok közti munkában fog részt venni.

C. W. (Christel Wood): Asael, melyek voltak eddigi életedben a legfontosabb mérföldkövek?

A. R. (Asael Ruda): Fanunu szigetén születtem, amely a Hall-szigetcsoporthoz tartozik, itt jártam iskolába a nyolcadik osztályig. A kilencedik és tizedik osztály elvégzéséhez kollégiumba kellett költöznöm Ulul szigetre, a következő két osztályt pedig megint egy másik szigeten végeztem.

John Robert lelkész tartott nekünk, középiskolásoknak bibliaórákat minden kedden és csütörtökön, és jól emlékszem még arra, hogy 1977. október 8-án, délután három órakor átadtam az életemet Jézus Krisztusnak. 17 éves voltam akkor.

A középiskola elvégzése után, 1979-ben megkezdtem tanulmányaimat a Mikronéziai Bibliaiskolában, Tol szigetén. Kibocsátásunk előtt megkérdezte mindannyiunktól az iskola akkori vezetője, Enja Enos lelkész, hogy hogyan képzeljük el a jövőbeni szolgálatunkat. Én elmondtam neki, hogyan értelmezem a magam életére nézve az ApCsel 1,8-at („… és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig.”): Jeruzsálem a Hall-szigeteket jelenti, ahonnan származom; Júdea a Chuuk-szigetek nyugati részét, Samária Yapot, a föld végső határa pedig a csendes-óceáni térséget.

A bibliaiskola elvégzése után, 1983-ban fanunui gyülekezetemben segédkeztem. Nem sokkal később a gyülekezet vezetősége utazószolgálatra küldött a Hall-szigetekre. 1985-ig szolgáltam így az „én Jeruzsálememben”.

Házasságkötésem után, 1985-ben beiktattak, és feleségemmel, Techimyvel Ululba (az „én Júdeámba”) küldtek ki szolgálni. Három és fél évig éltünk ott. Mikor megkérdezték tőlünk, hogy készek lennénk-e Yapra menni misszionáriusokként, nehezünkre esett a döntés, mert nem szívesen hagytuk volna el ululi gyülekezetünket. Isten azonban világossá tette, hogy Yap a „mi Samáriánk”, így 1989. januárjában Yapra utaztunk. Tizenkét évvel később, 2001-ben költöztünk Guamra.

C. W.: Ha összehasonlítod chuuki és guami szolgálatotokat, milyen különbségeket látsz?

A.R.: Chuukon 1989-ben már közel száz gyülekezet létezett, Yapon viszont kevés keresztyén, kevés gyülekezet, és egyetlen bennszülött lelkész sem volt. A yapi lakosok számára nagyon fontosak voltak a hagyományok, például az alacsonyabb és a magasabb társadalmi rétegek közti különbségtétel. Ez kihatott a gyülekezeti munkára is. Másrészről viszont Yapon a munka könnyebb volt, mint Chuukon, mert a chuuki gyülekezetek gyakran mozdulatlannak, sőt halottnak tűntek. A yapi keresztyének viszont lelkesen tanultak, élő közösségeik voltak.

C. W.: Milyen szerepet játszott a családod lelkészi és misszionáriusi küldetésedben?

A. R.: Nagyon fontos szerepet! Családunk mottója Józsué könyvéből való: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Mindig törekedtünk arra, hogy egész családunk részt vegyen a szolgálatban. Feleségem asszonyokkal és gyermekekkel foglalkozott, gyermekeink pedig magukkal hozták az alkalmakra a barátaikat is. Főleg a fiatalok közti munkában jelentettek nagy segítséget gyernekeink.

Feleségemben nagyon tisztelem Isten iránti engedelmességét. Neki nagyon fáradságos mindenféle utazás, és mégis, minden húzódozás nélkül eljött velem minden útra.

C. W.: Miért jöttetek tizenkét évi yapi szolgálat után Guamra?

A. R.: A fő ok az volt, hogy én teológiai továbbképzésen szerettem volna részt venni, hogy még felkészültebben végezhessem szolgálatomat. Továbbá feleségemmel együtt elvállaltuk, hogy az itteni bibliaiskolában nevelőtanárok leszünk.

C. W.: Tehát most egyszerre vagy diák és nevelőtanár. Biztosan más így a napirended, mint amilyen Yapon volt!

A. R.: Ebben igazad van! Yapon lelkész voltam, igehirdetéseket írtam, embereket látogattam, vagyis lelki munkát végeztem. Itt pedig meg kell vásárolnom az élelmiszert a diákoknak (harminc fiatal nagyon sokat tud enni!), sokat kell autóznom, és mindenféle napi teendőket kell elvégeznem.

A diákokat azonban lelkileg is gondozzuk. Itt tanultam meg, mit jelent az Urat napi 24 órában szolgálni.

Nagy örömet jelent emellett újra az iskolapadot koptatni. Tavasszal reményeim szerint megszerzem a „Bachelor in Biblical Studies”-t (akadémiai fokozat).

C. W.: Köszönjük, hogy bepillanthattunk egy kicsit az életedbe! Miért imádkozhatnánk veletek kapcsolatban?

A. R.: Egész családunk nevében mondhatom, hogy hálásak lennénk, ha azért imádkoznátok, hogy Isten mutassa meg nekünk, hol és hogyan akar minket a továbbiakban használni.

Dr. Christel B. Wood

– férje William

– eredeti foglalkozása tanárnő

– 1971-1987 között Pápua Új-Guineában egy egyházi középiskolában tanított

– 1991 óta Mikronéziában tanít a Bibliaiskolában, eleinte Chuukon, jelenleg Guamon.

A szavakat tett követi

Amikor William Carey kétszáz évvel ezelőtt első misszionáriusként megérkezett a mai Bangladesbe, kész volt egész életét feltenni arra, hogy az ország lakóinak Jézus Krisztusról beszéljen. Az egykori cipész sokak számára vált áldássá, személyét máig is sok hindu és muzulmán tiszteli. Mindennek az az oka, hogy nam csak prédikált – szavait tett is követte. Azt azonban nem gondolta előre, hogy a több mint negyven éves szolgálata alatt nem csak hogy Jézus Krisztushoz vezet majd embereket, hanem szociáls téren is számos újítást hoz létre.

Erősíti a gyengét

Cary 1799-ben alapította a dinajpuri iskolát, mely Banglades egyik legrégebbi iskolája. Azelőtt csak az elit osztály rendelkezett iskolával. Caryt honfitársai meglehetősen lekicsinylően ítélték meg, és kis csapatát végül kiutasították az egykori angol gyarmatról.

Azonban sok misszionárius volt és van ma is, akik szintén nem választják szét az embertársaik lelke iránt érzett felelősséget a teljes ember iránt érzett felelőségüktől, és ott segítenek, ahol baj van. A világ kétharmad részében az első iskolákat és kórházakat misszionáriusok alapították.

Kórházak és iskolák – gyógyítás és képességfejlesztés

A mai napig ez a két dolog a legjellegzetesebb segítség, amelyet keresztyének a fejlődő országoknak nyújtanak.

A szükség, az éhezés és a betegség enyhítésének együtt kell járnia a jövőre való felkészítéssel. Az első misszionáriusok ezen két szólama máig megmaradt, csak részletek és a módszerek változtak, az alapelgondolás nem.

Térjünk vissza a gyülekezetalapító William Cary-re. Türelmesen dolgozott, prédikált és tanult, így egyre mélyebb bepillantást nyert a bengáliak kultúrájába és gondolkozásába. Akkoriban törvény írta elő, hogy a hindu özvegyeket férjük halála után házastársuk testével együtt máglyán égessék el. Ez nem hagyta nyugodni Careyt, többedmagával küzdött, írt és prédikált ez ellen a gyakorlat ellen, és végül eredménnyel járt: az özvegyégetést megtiltották, és ez a mai napig így is maradt.

Tény, hogy a pietizmus hatására a politikát inkább átengedjük a politikusoknak. Azonban miért ne használhatna Isten minket arra, hogy világi rendszereket jó irányba változtasson általunk, hogy „só és világosság” legyünk embertársainknak?

A változásoknak nem muszáj politikai jellegűnek lenniük. Az is nagy eredmény, hogy a Shankitukirban és Mallikbariban található falusi kórházaink környékén a Liebenzelli Misszió nővéreinek és más segítő szervezetek munkatársainak több mint 20 éves munkája nyomán a fertőzéses betegségek száma drasztikus mértékben csökkent! Ahol 14 évvel ezelőtt „szent tehéntrágyából” készített tapaszt tettek a gyerekek sebeire, mára mindenki megtanulta, hogy ez rossz gyógymód.

A segítség folyamat, nem késztermék

Ez a tény az egyik legnagyobb kihívás azon misszionáriusoknak, akik nagy lelkesedéssel és sok jó ötlettel jönnek az országba. Képzettségben messze felülmúlják az ittenieket, s ehhez még olyan anyagi lehetőségek társulnak, amelyekről az itt lakók csak álmodnak. Tehát – amilyen gyorsan csak lehet – belevágjunk a munkába? Minden misszionárius tapasztalja, hogy az ország adottságai hogyan hiúsítják meg jó ötleteinket. Aki más kultúrában élő emberekkel nem csak együtt dolgozik, hanem valamit át is akar adni nekik, annak időre van szüksége. Közel kell kerülnie az emberekhez, és nagyon kell igyekeznie, hogy megértse a gondolkodásukat. Nem elég, ha egy csésze tea mellett barátságot kötünk valakivel, és elérjük, hogy megváltoztassa a terveit. Ez csak addig működik, amíg a külföldi „barát” elutazik az országból.

A fejlesztési segítség új módszerét „People Participatory Process”- nek hívják, ami azt jelenti, hogy az érintetteket kezdettől fogva megpróbálják bevonni a változás folyamatába, tehát nem kívülről jövő kész programokat és terveket valósítanak meg, hanem kérdések és beszélgetések útján megtudják, hogy mit gondolnak az érintettek arról, hogy például miért olyan rossz a helyzet a falvaikban és családjaikban. Messziről és “alulról” kezdik a beszélgetést, majd eljutnak a lelki és anyagi összefüggésekig, illetve megoldási lehetőségekig.

Ez a módszer a gyakorlatban legtöbbször a segítők és a misszionáriusok türelmetlensége miatt vall kudarcot! A legtöbb keresztyén és szekuláris szervezet ugyanis az idő, és az anyagi okok miatt megpróbálják ezt a folyamatot lerövidíteni, oly módon, hogy meghatározzák, hogy az érintett számára milyen fejlődés lenne kívánatos. Sajnos, ez általában a saját elhatározás és a felelősségtudat kárára válik, mert ahelyett, hogy a fejlődést támogatnák, egy „fogadd el”-mentalitást teremtenek, ami önállóság helyett újabb függőséghez vezet.

A fejlődéshez időre van szükség, nem lehet meggyorsítani. Amit mi tehetünk, az az, hogy biztosítsuk a fejlődéshez szükséges teret, és nyomon kísérjük azt– ebben van a legértékesebb segítség.

Csak az értékek változása hozhat valódi változást

Aki már dolgozott a harmadik világban, az biztosan elcsodálkozott, hogy milyen sok szervezet próbál ott pozitív változásokat elérni. Kölcsönök, gépek, képzés, egészségügyi központok…, az erőfeszítések listája hosszú. Miért lesz olyan sok sikertelen ezek közül?

Legalább annyi okot lehet a szakértők számlájára írni, mint amennyit az országokéra. Az egyik fő probléma az, hogy a helyiek értékrendjét kevéssé veszik figyelmbe.

Ha az emberek világképét, gondolkozását, alapértékrendjét például az határozza meg, hogy csak a közeli rokonaikért tartoznak felelősséggel, a szomszédjukért pedig már nem, akkor ennek hatási lesznek a falu közösségére nézve is. Vagy, ha az isten, amelyet tisztelnek, annyira szent, hogy a saját szavaihoz sem kell tartania magát, tehát kettős erkölcsöt enged meg magának, annak közvetlen hatása lesz az ország erkölcsiségére is.

Isten igéjének hirdetése ezért jelentős segítség abban, hogy az emberek gondolkozását átformáljuk, és hogy a félelmet a remény, a bosszút a szeretet váltsa fel. Az iskolarendszeren kívüli teológiai képzés (TEE) ebben hasznos segítség, mert az Igével való közös foglalkozás közben a régi értékeket megvizsgálhatjuk és megváltoztathatjuk őket.

Az egész emberrel kell foglalkozni, nem csak a testi és anyagi szükségleteivel

A Liebenzelli Missziónak meggyőződése, hogy annak a szolgálatnak, amelyet szegény országban végzünk, az egész emberre ki kell terjednie testi és lelki szükségleteivel együtt. Ezt az olyan országokban, ahol vallásszabadság van, természetesen sokkal egyszerűbb megvalósítani, mint azokban, amelyek nem rendelkeznek ezzel a kiváltsággal.

A társadalmi előrelépés fontos és üdvözlendő dolog, de mi ennél többet akarunk elérni. A keresztyén fejlesztési szolgálat és a missziói munka célja az ember Jézus általi teljes megújulása. Ez pedig érezteti hatását az élet és a társadalom minden területén.

A keresztyének ezért megtévedt világunk teljes dimenzióját látják, ami nem csak a szegény országokra korlátozódik, hanem éppúgy világosan látják a Nyugatot annak anyagi bőségével és lelki nyomorúságával együtt.

Martin Auch

– felesége Tabea, négy gyermekük van

– eredeti foglalkozása betűszedő

– 1988 óta szolgál Bangladesben.

Vasárnap délután hirtelen különös zajt hallok a pálmák közül. Mintha valaki hányna… Néhány lépést teszek a pálmák felé. Csakugyan ott görnyed egy 14 éves forma fiú a fűben, és hány.

„¿Qué te pasa? ¿Puedo ayudarte? (Mi van veled? Segíthetek?) A fiú felém fordítja maszatos arcát, és gyanakvóan néz rám sötét szemével. „Laissez-moi! J'ai mal au ventre.” (Hagyjon békén! Fáj a hasam.) De hiszen ez a fiú franciául beszél! Vizet hozok neki, mosdókesztyűt, majd megkérdezem: „Szeretnél valamit inni?” Igenlően bólint és hagyja, hogy karon fogjam. A verandán leül a padra, miközben egy csésze teát készítek neki. Milyen különös találkozás! Vajon ki ez a fiú?

„Je m'appelle Patou. Je suis du Cameroun” (Patounak hívnak. Kamerunból jöttem.) – magyarázza nekem teázás közben. „Apámnak itt van egy üzlete és egy bárja, nála dolgozom, de alig ad fizetést és csak kevés ennivalót.” Piszkos ingét begyűrve tartja agyonhordott, nadrágjában. De vajon Patou igazat mond? Az emberek gyakran még a csillagokat is letagadják az égről, hogy ezzel szánalmat ébresszenek és pénzt kapjanak… Következő kérdése ezért nem nagyon lep meg: „Nem tudna segíteni rajtam? – Ha akarod, holnap eljöhetsz, és elvégezhetsz nekem egy munkát. Itt az ideje, hogy megszabadítsuk az ablaktáblákat a portól. Fizetek neked ezért.” Patou beleegyezik. Mivel nem siet elmenni, odaadom neki a francia Gyermekbibliát olvasni. Érdeklődéssel merül el benne.

Másnap Patou eljön dolgozni, és megtisztítja az összes ablaktáblát. Közben kinyílik a kertkapu, és felhangzik Pedro ismerős hangja: „¡Holá! ¡Buenos días! (Jó napot!) Elébemegyek, hogy köszöntsem: „¡Holá, Pedro! ¿Cómo estás? (Hogy vagy?) Szokatlan módon azonban nem igazán válaszol, hanem folytonosan Patoura néz: „¡Tia Ursula, este chico es un ladrón! (Légy óvatos, ez a fiú tolvaj!)”

Patou nyugodtan befejezi munkáját, megkapja a megígért bért, és egy kis olvasnivalót, aztán elhagy bennünket.

A következő hetekben Patou időnként benéz hozzám, és olyankor kölcsönkéri a Gyermekbibliát. Egy füzetben felfedez egy rajzot, mely egy fiút ábrázol, aki térden állva imádkozik Istenhez. Ez az ábrázolás megragadja figyelmét, papírt és színeseket kér tőlem, hogy lerajzolja. Mellé gondosan, színes betűkkel franciául odaírja: „Egy kis gyermek, aki imádja az Urat. Patou.” Végül nekem ajándékozza a rajzot, én pedig jól láthatóan a hűtőszekrényre erősítem. Patou talán vágyik arra, hogy ő is imádkozzon az Úrhoz?

Pár nappal később az egyik szomszédomnál Patou szerszámokat akart lopni, de elkapták, és elvitték őt a rendőrök. Tehát Pedrónak igaza volt! Szegény Patou, vajon okulsz-e ebből?

Patou apja pénzt adott azért, hogy fiát újra szabadlábra helyezzék…

Csütörtökönként egy misszionáriuscsaládnál ebédelek, ahol a gyermekeket tanítom. Ezen a mostani csütörtöki napon azonban nem csuktam be a szobám ablaktábláját, hiszen volt rajta rács és szúnyogháló is. Hazafelé találkozom Pedróval, aki izgatott kiáltásokkal szalad elém: „¡Te robaron!” (Kiraboltak téged!) Nagy sietséggel teszem meg az utolsó métereket a házig. Csúnya meglepetés vár rám: a szúnyogháló az ablak előtt el van vágva, a vasrácson keresztül valaki egy hosszú bottal kihalászta kék hátizsákomat, ezenkívül mindent ellopott, ami az ablak alatt lévő íróasztalomon érdekelte őt. Ó, bárcsak ne sajnáltam volna a fáradságot, hogy elmenetelem előtt becsukjam az ablaktáblákat! Most arathatom hanyagságom következményeit.

„¡Ven a mirar la contraventana! ¡Rapido!” (Gyere és nézd meg az ablaktáblát!) kiáltja hirtelen Pedro kintről, és hozzá sietek. Az egész ablaktábla fehér jelekkel van telefirkálva. Nyilvánvalóan elég ideje volt a tolvajnak, hogy a különleges tollal szórakozzon, amit az íróasztalról lopott el. „Ninja – je reviendrai.” (Ninja – visszajövök.) És ott lent, majdnem olvashatatlanul: Patou?! Ő követte volna el ezt a gonosz játékot? És vissza akar jönni? Akkor fő az óvatosság! Azonnal tájékoztatjuk erről Luís-Javiert, aki néhány hét óta vasárnap délelőtt vigyáz a házra, mialatt istentiszteleten vagyok.

Folytatjuk

Kinderzeitschrift Echo

Az utóbbi időben igen sok dologban láthatjuk Isten munkáját: látjuk, ahogyan beleszól az emberek életébe, magához hívja őket, és megváltoztatja életüket. Egyszerre csak kiragad például az alkohol fogságából egy férfit, és szilárd talajra állítja. Egy idős asszonyt pedig, aki szinte már reménytelenül vallásos volt, kivezet a Mária-szobrok és a szentképek közül, és a kegyelem megszabadító világosságában felismerheti egyedüli Megmentőjét és Szabadítóját Jézus Krisztusban. Egy családapa, aki feleségét és gyermekeit verte és tönkretette, Isten erejéből gondoskodó, szertő férj és apa lesz. Egy serdülőlány, aki keresztyén családban nőtt fel, felismeri Jézusban személyes Megváltóját, s észreveszi, hogy hitével nem tud elrejtőzni az iskolában, amikor arról van szó, hogy milyen mérce alapján állítja fel az értékrendjét.

Isten munkálkodik Ibarrában, és nekünk abban a kiváltságban lehet részünk, hogy mindezt átélhetjük, részei lehetünk, csodálhatjuk, és ahol tudunk, segíthetünk.

Mivel az utóbbi hónapokban a gyülekezetünk 90 – 100 felnőttet és 30 gyermeket számlál, s emellett Ede három tantárgyat tanít a bibliaiskolában, a naptárunk igencsak telített. Megbeszélések, látogatások, készülés, munkásképzés, férfiesték, ifjúsági kör, lelkigondozói beszélgetések, házikörök, vezetőképzések stb. gondoskodnak arról, hogy altatók nélkül is átaludjuk az éjszakákat. Persze, sehol sem maradnak el a problémák, kérdések, csalódások, nehézségek.

Ilyenkor mindig jó tudni, hogy vannak Magyarországon Testvéreink, akik imádkoznak értünk, és adakoznak a munkánkra. Testvérek, akik mögöttünk és a munkánk mögött állnak, és az Úr előtt harcolnak értünk.

Ez a tudat sokszor erősít bennünket, és bátorít a továbbhaladásra. Így lesznek a nehézségekből lehetőségek, a próbakövekből építőkövek mind a személyes életünkben, mind a gyülekezet életében.

Ez alkalommal szeretnénk különösen is megköszönni hűségeteket! Köszönjük szépen hűséges imádságaitokat és bőkezű adományaitokat, amelyek újra meg újra elérkeznek hozzánk! Nélkületek sok minden nem lenne itt lehetséges!

Hála Istennek, továbbra is elmondhatjuk, hogy mindnyájan jól érezzük magunkat itt Ecuadorban. Mirjám májusban lesz 3 éves. Mégha igazi „zsivány” gyerek is, nagyon sok vidámságot és örömet hoz a családba. Nagyon nyitott, barátságos természetű, a gyülekezetben sokakat nevükön köszönt (legalábbis azokat, akiktől már kapott egyszer cukorkát).

Marlene elmúlt egy éves (hogy repül az idő!), és hála Istennek, egészséges, vidám gyerek. Mint egy kis pulikutya, követi a nővérét mindenhová, és mindent megtanul tőle. Azt hiszem, a pattogatottkukorica-evésben már le is körözte nővére teljesítményét.

Imádkozunk, hogy Isten munkáját továbbra is megláthassuk az életünkben. Mindenben és mindenhol szükségünk van Jézusra!

Ede, Gyöngyvér, Mirjam és Marlene Luz