Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

XI. évfolyam 4. szám                                                                                                  2002. Augusztus

Eredményesség

 

Egy hívő férfi bibliafordítónak készült. Mindent megtett annak érdekében, hogy minél jobban felkészüljön leendő szolgálatára: néhány évig teológiát tanult, utána nyelvészetet, majd a trópusi esőerdőben túlélőedzésen vett részt. Lelkesedéssel telve utazott feleségével Dél-Amerikába, hogy egy kis törzs nyelvére lefordítsa a Bibliát. Mindenre felkészült, csak egy dologra nem: az indiánok nem álltak vele szóba. Hogyan tanulja meg az addig írásba nem foglalt nyelvüket, ha nem segítenek neki? Elkeseredetten próbált közelebb jutni az emberekhez, de minden próbálkozása kudarcot vallott. Öt év elteltével erejének majdnem a végére ért.

 

Felelősségteljes dolog egyáltalán egy munkatársat ilyen helyzetbe engedni? Megéri ennyi időt, energiát és pénzt egy kis, érdektelen népcsoportba fektetni? Gazdaságilag nézve nem pazarlás az, ha valaki évekig nem kezdi el a tényleges munkát? A fenti esetben az előkészületek és az ott tartózkodás az első tíz évben 250 ezer euróba kerültek.

Nem kérdés, hogy Isten azt várja tőlünk, hogy felelősségteljesen bánjunk erőnkkel, időnkkel és pénzünkkel. Az át nem gondolt pénzszórás nem mutat mély hitre. Az egyházak és a gyülekezetek sokat tanulhatnak a világi gazdálkodástól, hogy hatékonyabbak legyenek.

Ugyanakkor azonban vigyáznunk kell, nehogy azt higgyük, hogy mindannak, amit Isten küldetésében teszünk, a gazdaság törvényszerűségeinek megfelelően kell történnie. Istennek más elvei és megvalósítási módszerei vannak, mint a nagyvállalatoknak és a bankoknak. Aki a missziói munkát kizárólag a gazdasági összefüggéseken belül tudja elképzelni, az elfelejti, hogy Isten mit adott oda azért, hogy megmentse az egyes embereket. Péter apostol emlékeztet arra, hogy nem „ezüstön és aranyon” (eurón vagy dolláron) váltattunk meg. Annyira fontosak voltunk Istennek, hogy egyszülött Fiát adta oda értünk. Ha emberek megmentéséről van szó, Isten nem a filléreket nézi.

„Hogyan evangélizálhatnánk a leghatékonyabban a világot?” – ez a kérdés már Pál apostolt is foglalkoztatta. Ő mindig a városokat kereste fel, amelyek kommunikációs és kereskedelmi központok voltak, s ahol az emberek nyitottabbak voltak az újdonságokra. Efézus ideális helynek tűnt ebből a szempontból, de mikor az odafelé vezető úton Pál a stratégiájáról gondolkozott, váratlan dolog történt: „de a Szentlélek nem engedte őket”, ahogy az ApCsel 16-ban olvassuk. Isten áthúzta Pál számításait. Ami Pál előtt oly helyesnek és sikert ígérőnek tűnt, azt Isten máshogy látta. Pál nem makacskodott a hatékonyságról és a logikáról alkotott saját elképzelései mellett, hanem Isten akaratát kereste továbbra is. Így jutottak el Macedóniába, vagyis a mai Európába.

A misszió sok esetben annyit jelent, mint menni, ahova Isten küld, nem pedig azt tenni, ami logikusnak tűnik. Lehet, hogy az, amivel Isten megbíz, nem tűnik sokat ígérőnek, talán évekig csak ráfizetés az egész.

A korábban említett bibliafordító sem csak a költségeket és az „elpocsékolt” időt nézte. Tudta, hogy Isten ezekhez az emberekhez küldte, ezért kitartott öt évig, amikor is megtört a jég. Egy lövöldözés során megsérült egy indián, s a bibliafordító felesége ellátta a sebeit és ápolta. Ekkor lett bizalmuk az indiánoknak a házaspár iránt, és megtanították őket a nyelvükre. További harminc év elteltével, idén márciusban az awa-indiánok végre kezükbe kaphatták az Újszövetséget saját nyelvükön.

 

Újságunk jelen száma az eredményesség témakörével foglalkozik: hogyan kezelik a misszionáriusok a sikert, a sikertelenséget, az elvárásokat, a csüggedést és a csalódásokat?

Olyan jó látni, hogy Isten nem a hatékonyságot, hanem a hűséget nézi, és Pál apostolon keresztül erre biztat: „… a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15,58)”.

 

Detlef Krause

missziói igazgató

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Eredményesség................................................................. 1

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!.................... 2

Kis mikronéziai sziget....................................................... 3

Mi számít sikernek Malawiban?....................................... 4

Milyen eredménye van a zambiai missziói munkának?.... 4

Mindent szépen a maga idejében...................................... 5

Tunézia............................................................................. 7

Hírek Gyöngyiről és Edéről, Ecuadorból.......................... 7

Gyermekeknek................................................................ 10

A Nemzetközi Liebenzelli Misszió konferenciája Tahiban 11

Hírek a világ minden tájáról........................................... 12

 

 

Szeretettel köszöntöm kedves Olvasóinkat a Filippi 1,2-vel:

 

Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok.

 

Ilyen szeretettel gondolok azokra, akik – különösen az elmúlt hónapokban – megmutatták a misszió iráni szeretetüket.

 

Hálaadással emlékeztünk kuratóriumi ülésünkön az elmúlt évre, arra a sokféle kedvességre, amelyet tapasztaltunk Testvéreink részéről. Beszámoló hangzott el az Alapítvány tavalyi működéséről. Növekedett az érdeklődés és az áldozatkészség minden tekintetben! A pénzügyi jelentésben elhangzott, hogy az elmúlt év pénzügyi helyzete a következő volt:

Nyitó egyenleg:                 535.750,-

Bevételek                      6 513.419,-

Összes bevétel:         7 049.169,-

Kiadások:                      6 194.315,-

Záró egyenleg:                  854.212,-

Az Alapítvány közhasznú tevékenysége megfelelő volt.

 

Június 7­–13 között volt Tahiban a Nemzetközi Liebenzelli Misszió Világkonferenciája, amikor a missziói területek vezetői gyűltek össze. Ez ugyan nem látványos, de mégis igen fontos konferencia, melyet háromévenként tartanak. Beszámolókat hallhattunk az egyes területek munkájáról, speciális problémáiról, örömeiről, gondjairól, veszélyeiről. Megtisztelő hazánk és Alapítványunk számára, hogy elfogadták meghívásunkat. (A konferenciáról lapunkban részletes beszámolót is olvashatnak!)

Jövőre lesz 60 éve annak, hogy Molnár Mária misszionáriusnő mártírhalált szenvedett. Ez alkalomból az ország több pontján is szeretnénk missziói napokat tartani. Számítunk ebben az ügyben a Testvérek ötleteire és tanácsaira.

Úgy tudjuk, hogy folyik Pitilu szigetén a Molnár Mária emléktemplom építése, köszönjük az erre a célra küldött adományokat. Nagyon fontos, hogy érezzék a pápua testvérek, hogy a Krisztusben egyek vagyunk velük, s közösen őrizzük Molnár Mária emlékét.

Köszönjük azoknak, akik hűségesen gyűjtik a bélyegeket és ezzel is támogatják a missziót! Sajnos előfordul azonban, hogy túl keskeny szegéllyel, vagy leáztatva küldik a bélyegeket. Ez utóbbiaknak semmi értékük sincs, kidobásra kerülnek. Csak az ép fogazatú, és 1 cm-es szegéllyel körülvágott bélyeg értékes!

Képes Anita testvérünk egy évig tanult a liebenzelli bibliaiskolán. Most ősztől a gyakorlóévét egy magyar református gyülekezetben hitoktatóként fogja tölteni. Előre megbeszélt időpontban szívesen szolgál gyülekezetekben missziói napokon, estéken. Színes képekkel is tudja szemléltetni a missziói területeken folyó szolgálatokat. Jó lenne, ha a gyülekezetek beiktatnák munkatervükbe egy-egy missziói napnak az idejét, és meghívnák szolgálni Képes Anitát.

Örömmel közölhetem, hogy van egy másik leánytestvérünk is, aki készül Liebenzellbe missziói képzésre. Többen is érdeklődnek a missziói szolgálat iránt. Imádkozzunk, hogy Urunk készítse fel őket a külmissziói szolgálatra!

 

Misszionárius-vendégünk érkezik

2002. szeptember 17-29 között az afrikai Burundiban szolgáló HELGE HARTMANN misszionárius hazánkban missziói körutat tart, melynek során vetítettképes előadásban számol be munkájáról. Kérjük, hogy az érdeklődő gyülekezetek mielőbb jelezzék meghívási szándékukat!

 

Az Úr áldását kérve a kedves Olvasók életére, testvéri szeretettel küldöm köszöntésemet munkatársaim nevében is:

 

Asztalos Zoltán

Kis mikronéziai sziget

– nehéz kezdet – nagy befektetés – kevés eredmény?

 


Néhány évvel ezelőtt egy német üzletember látogatott Yapra. Ami­kor megtudta, mióta dolgozik itt a Liebenzelli Misszió, és mennyi a látható eredmény (három kis gyüle­kezet), a fejét rázva csak ennyit mondott: „Ez nem érte meg!”

A negyvenes évek végén a Palaun dologozó liebenzelli misszionáriu­sok kapcsolatokat építettek ki Yappal. Palaun a missziói munka a húszas években kezdődött, és len­dületesen fejlődött: több gyülekezet született, melyek növekedtek is.

1949-ben két palaui misszionári­uscsalád utazott Yapra, akiket a bennszülöttek először barátságosan fogadtak, később azonban egyre ellenségesebbek lettek velük szem­ben. Az is előfordult, hogy nem akartak nekik élelmiszert eladni, vagy összejöveteleiket kődobálással zavarták meg. Mindezek ellenére mindig jöttek új résztvevők is a bibliaórákra.

1959-ben a Liebenzelli Misszió egy házaspárt küldött Yapra, majd később többet is. Mostanáig össze­sen 22 liebenzelli misszionárius dolgozott itt négy országból, az elmúlt években pedig rövid távú szolgálók is. Nyolc főállású benn­szülött alkalmazottja van az itteni gyülekezeteknek, valamint számos önkéntes is.

A Yapon végzett missziói munka módszerei is figyelemre méltóak: már a hatvanas években tömegeket értek el a nyilvános filmvetítéseken és az evangélizáló diasorozatokon keresztül. Egy ifjúsági központ is felépült, melyben falatozó és könyvtár működött, s ezeken ke­resztül adott lehetőséget az evangé­lium továbbadására. Óvodát építet­tünk, melyet jelenleg három benn­szülött asszony vezet. A misszioná­riusok és a bennszülött munkatársak lefordították az Újszövetséget és az Ószövetség egyharmadát, és elter­jesztették azt a szigeten. A teljes Biblia lefordítása sem várat már sokat magára.

Az első magán rádióállomást jó három évvel ezelőtt a gyülekezet építette, s a műsorát sokan hallgat­ják.

Folytathatnánk a sort a házicsoportokkal, bibliaórákkal, gyermek- és ifjúsági órákkal, az iratmisszióval és a személyes evangélizációval.

Mindezekből a példákból láthat­juk, hogy a legkülönbözőbb módo­kon próbáljuk az embereket Jézus Krisztus evangéliumával elérni.

A Yapi Evangéliumi Egyház mára teljesen önálló lett, 1997 óta benn­szülött lelkész vezeti. Hét yapi fiatal jár bibliaiskolába Guamra, továb­biak pedig a bibliaiskola yapi kihe­lyezett tagozatán végeznek biblia­ismereti tanfolyamot.

Mindennek ellenére a gyülekeze­tek növekedése igen lassú. A lassú növekedés láttán még a misszioná­riusok is felteszik maguknak a kér­dést, hogy megéri-e.

Egy koreai lelkész Yapra látoga­tott csendesnapra, és szinte sajnál­kozva fordult felém: „Ti nagyon kitartóak vagytok! Ezt a képességet csak az Úr adhatta nektek. Én nem lennék arra képes, hogy évekig itt dolgozzam, és semmi eredményét ne lássam a munkámnak. Ha nincs látszata a munkámnak, akkor én odébb állok!” Természetesen nem akart ezekkel a mondatokkal meg­bántani, de mégis felmerült bennem a kérdés, hogy nem csinálunk-e valamit rosszul? Nem vagyunk itt már túl hosszú ideje? Nem kellett volna a misszionáriusoknak már régebben visszahúzódniuk, és bízni abban, hogy Isten azon a kevés bennszülött keresztyénen keresztül is építeni tudja a gyülekezetét? Ezek olyan kérdések, amelyekre a választ csak sejteni lehet.

A missziói munkában azonban nemcsak emberekről van szó. Isten adja a növekedést, az egész az Ő ügye, Ő fogja egyszer számon kérni tőlünk, hogy mire használtuk a Tőle kapott javainkat.

Tudnunk kell, hogy minden „si­kert”, vagyis inkább gyümölcsöt, Ő ad. Ő mondja majd ki egyszer erről az utolsó szót. Nem a statisztikák, hanem az Úr napja fogja megmu­tatni, hogy mi marad meg és mi vész el, valamint azt is, hogy mi érte meg a fáradságot, és mit kellett volna inkább abbahagyni. De addig a napig minden misszionáriusnak és minden keresztyénnek bátorításra van szüksége, hogy ne adja fel, hanem hű maradjon Isten küldeté­séhez.

Talán nem is gondolják a Testvé­rek, mekkora öröm egy ilyen kis szigeten levelet kapni otthonról, melyben talán csak ennyi áll: „Isten áldjon, barátom! Aztán vigyázz magadra a kókuszpálmák alatt!”

 

Jochen Kümmerle

– felesége Damaris, három gyermekük van

– eredeti foglalkozása kertész

– 1990 óta szolgál Yapon misszionáriusként a gyülekezetépítő munkában

 


 

 

 

 

 

 

Mi számít sikernek Malawiban?

 


A következő dolgoknak örültem igazán:

* Fél év elteltével végre találtunk valakit, aki meg tudja javítani a mosógépet.

* Hála Istennek újra működik az adó-vevőnk, miután új dugaszt sze­reltem az akkumulátortöltőre.

* Újra ki lehet nyitni a szerszámosszekrényt a garázsban! Elromlott a zárja, így lecsavaroztam a zsanérokat, és most már meg tudja javítani az auószerelő az autómat.

* A fák és a virágok újra elkezd­tek nőni, mert volt eső. Talán még­sem ment tönkre minden.

* Megérkeztek októberben a kará­csonyi ajándékaink! Igaz, hogy az előző éviek, de legalább itt vannak, és majdnem minden élelmiszer még élvezhető is!

* Újra működik a hűtőszekré­nyem! Egy hirtelen megnövekedett áramerősség tette tönkre, és néhány hétig nem lehetett használni.

 

„Ez minden?” – kérdezik talán az Olvasók. „Hát nem történik ennél több a misszióban?”

Dehogynem. A malawi missziói munka ennél sokkal gazdagabb, és fogok is róla még mesélni. Mégis, fontosnak tartom, hogy ezeket a mindennapi dolgokat is szem előtt tartsuk, mert ezekben látjuk, hogy Isten gondoskodik rólunk. És ezért nagyon hálás vagyok Neki.

 

Sikerek az asszonyok közti mun­kában

* Nyolc asszony jár rendszeresen a bibliaismereti tanfolyamra 2000 decembere óta. Minden hétfőn van óránk, hétközben önállóan dolgoz­nak fel egy-egy fejezetet a tan­könyvükből. Jelenleg röviden átte­kintjük a Biblia minden könyvét. Sokat kérdeznek, igyekszem min­den kérdésüket megválaszolni, néha még a világtérképet is elő kell ven­nem, mert nem tudják, hol van Iz­rael, vagy kik voltak az asszírok. A legutóbbi írásbeli vizsgán három asszony elérte a legmagasabb pont­számot, ami mindannyiunknak nagy örömet és sikerélményt jelentett!

* Kaptam egy levelet egy írás-ol­vasás tanártól, aki örömmel számolt be arról, hogy 52 diák jár az óráira. Négy hét múlva azonban 27-en kimaradtak. Siker ez, vagy kudarc?  Mindenesetre örülünk, hogy 25-en még járnak, és ennyi diák bőven elég is egy tanárnak.

* A hétvégi konferenciák, női csendesnapok nem tűnnek túl sike­resnek. Rövid ideig lehetek csak együtt az asszonyokkal, és fogal­mam sincs, mi marad meg bennük ezekből az alkalmakból. Gondolko­dunk azon, nem lehetne-e más mó­don jobban segíteni nekik. Azért biztosan nem hiábavalók ezek a rendezvények sem, hisz érzik az asszonyok, hogy fontosak nekünk.

* Martha Injesi az asszonyokat ta­nítja a „Chisomo” bibliaiskolában. 2001 őszén bizonytalanul és félve kezdte el ezt a munkát, mára azon­ban már örömmel végzi. Legutóbbi látogatásomkor tapasztaltam, hogy tényleg sokat tanulnak nála a diá­kok. Noha ő is csak egy egyéves képzésen vett részt, Isten alkal­massá teszi erre a feladatra.

 

Döntse el mindenki, lehet-e itt si­kerről beszélni. Van, ami egészen lényegtelennek tűnik, aztán később mégis nagy kihatása van. Az a leg­fontosabb, hogy mindenki ott le­gyen hű, ahova Isten helyezte: a mindennapi életben, a munkahe­lyen, vagy éppen misszionáriusként.

 

Margit Schwemmle

– eredeti foglalkozása adószakértő és gyülekezeti diakónus

– 1998 júliusa óta szolgál Malawiban az asszonyok között.

 


 

Milyen eredménye van a zambiai missziói munkának?

 


Egy vállalkozó minden tudását, idejét és energiáját beleadja a vál­lalkozásába, hogy sikere, vagy in­kább mondjuk ki: nyeresége legyen. De hogy van ez a „keresztyénség” nevezetű vállalkozásnál? Lehet itt arra számítani, hogy a hűségesen végzett munkának látható eredmé­nye lesz? Vajon a missziói munká­ban is ugyanazok a mértékek az irányadók, mint egy világi vállalko­zásnál?

Áldások

A Liebenzelli Misszió közel ti­zenhat éve dolgozik együtt a Zam­biai Baptista Szövetséggel. Mi kö­rülbelül tíz éve veszünk részt a munkában, 2002 nyarán megyünk nyugdíjba. Amikor le kell zárni egy korszakot, az ember visszatekint, és szinte automatikusan az eredmé­nyeket keresi.

Nyolc éven keresztül főleg az adminisztrációban dolgoztunk: ülé­seken vettünk részt, sokat utaztunk bennszülöttekkel, irodákban és ban­kokban intéztünk ügyeket, vendé­geket fogadtunk és könyveltünk. Nem tartozott fő feladataink közé az igehirdetés, a viselkedésünk viszont annál inkább számított. Az idegen kultúra és a zambiaiak értékrendje óriási kihívást jelentett nekünk. Sokat hibáztunk, de az Úr, akinek „vállalkozásában” dolgoztunk, mé­gis áldással ajándékozott meg. Há­rom példát hadd említsünk erre:

* Pamela a nyári szünidőben se­gített nálunk, gyakran beszélgettünk is egymással. Maria egy evangéli­umi könyvet adott neki elolvasásra, melyben egy afrikai leány és egy fiatalember kapcsolatáról van szó. Miután Pamela elolvasta, ezt mondta a feleségemnek: „Ez a könyv nagyon sokat segített nekem, mert az iskolában kinevetnek, ami­ért még nincs barátom, és szűz va­gyok. Nehéz kitartanom, és éppen ebben bátorított ez a könyv.”

* Egy lelkészgyűlésen a résztve­vők gyülekezetépítésről, gyüleke­zeti struktúrákról és az egyes gyüle­kezetek függetlenségéről beszél­gettek. Egy fiatal lelkész szót kért, és elmondta, mennyit segítettek neki Rudi előadásai a bibliaiskolá­ban abban, hogy megértse, milyen a biblikus gyülekezet, és hogy ezt a gyakorlatban is tudja alkalmazni.

* A tanzániai határtól mintegy 120 km-re, Isoka városban évekkel ezelőtt filmevangélizációt tartot­tunk. Misszionáriusokból, bibliais­kolásokból és egyéb munkatársak­ból állt az a kis csapat, amely Jézus Krisztus evangéliumát hirdette. A szolgálat nyomán kis gyülekezet született.

Néhány évvel később Rudi meg­látogatta az egyik ndolai gyüleke­zetet, ahol találkozott egy fiatalem­berrel, aki elbeszélte neki a törté­netét: Isokából származott, és a középiskola utolsó osztályát járta, amikor azon a bizonyos evangélizáción hitre jutott Jézus Krisztusban. Később Ndolában dolgozott, és a twapiai gyülekezetbe járt. Nemsokkal ezután jelentkezett a „Theological College of Central Afrika”-ra (Közép-Afrikai Teoló­giai Akadémia) Ndolában, ahová felvették, és a Liebenzelli Misszió támogatta tanulmányait. Jelenleg utolsóéves hallgató, és dicséretes eredménnyel fog végezni. Tavaly decemberben egy ifjúsági csoport csendeshetére hívták előadónak, ahol nagyon jól megtalálta a hangot a fiatalokkal, akik nagyrészt nemsokkal azelőtt jutottak hitre egy filmevangélizáción.

Amióta a Liebenzelli Misszió a Baptista Szövetséggel együtt dolgo­zik, számos gyülekezet született, melyek növekednek is. Végzett bibliaiskolások vettek át gyüleke­zeteket, és hűségesen végzik szol­gálatukat. Természetesen akadnak csalódások is: néhány hallgató pél­dául más munka után nézett, máso­kat az AIDS miatti korai halál sza­kított ki a szolgálatból.

Az adminisztrációban és a hiva­talos ügyek intézése terén több elő­relépést szeretnénk látni. Noha nyolc éven keresztül együtt dol­goztunk ezen a téren a bennszülöt­tekkel, és megmutattuk, hogyan lehet ezt jól csinálni, a mindennap­okban nem sok eredményét látjuk.

A kultúra és a hagyomány nagyon erősen köti az ittenieket, és a mi fogalmainkhoz és elvárásainkhoz képest nagyon sokáig tart az, míg egy-egy ember felismeri és megérti, hogy a hagyomány egyes területei nem egyeztethetők össze a keresz­tyén hittel, és míg – Isten segítségé­vel – elkezdik ezeket a kötelékeket átlépni.

Hálásak vagyunk azokért a mun­katársakért, akik hűségesen hordoz­zák velünk együtt a terheket, és segítenek abban, hogy Krisztus gyülekezete lelkileg is növekedjen Zambiában.

Van-e eredménye a munkánknak? Hadd tegyük fel másképpen a kér­dést: elvégeztük küldetésünket? A Bibliából tudjuk, hogy Isten nem vár mást a sáfáraitól, mint hogy hűségesnek találtassanak (1Kor 4,2).

Ez vigasztalhat bennünket, ha csalódások érnek, és ha a „siker” nem úgy jelentkezik, mint ahogy azt elképzeltük. Mennyei Atyánk bizto­san más szempontok alapján fogja megítélni szolgáit, mint egy világi vállalkozó az alkalmazottait. Meg­ígérte nekünk, hogy munkánk nem lesz hiábavaló, akkor sem, ha mi azt pillanatnyilag esetleg annak látnánk.

Vigyázzunk azonban, nehogy túl könnyedén vegyük küldetésünket, és hűtlenül kezeljük időnket és fela­datainkat! Jézus parancsa ma is érvényes: „Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én paran­csoltam nektek”.

 

Rudi és Maria Riegert

– három felnőtt gyermekük van

– 1963-1972 között Pápua Új-Guineában szolgáltak

– 1973-1983 között Németországban voltak gyülekezeti munkások

– 1983-1986 között ismét Pápua Új-Guineában

– 1990 óta Zambiában területi vezetők és irodai munkatársak, később a Fiwale Bibliaiskolában tanítottak.

 


 

Mindent szépen a maga idejében

 


Nem mondható kellemes érzésnek egy helyben toporogni. Még rosszabb, ha azt is érzi az ember, hogy nincs értelme. Ott vannak pél­dául az igésnaptár-megrendelőlapok ezrei, melyeket tizenegyedik alka­lommal idén is bedobtunk a város összes levélszekrényébe (s melyek közül valószínű, hogy sok a reklá­mokkal együtt a szemetesben vé­gezte).

Vajon a sok év munkájának mi az eredménye, ha összesen tizenöten rendeltek naptárt, s a személyes át­adás után nincs lehetőség a további beszélgetésre? Nem esik nehe­zünkre igazat adni Salamonnak, aki újra és újra hangsúlyozza az emberi fáradozás reménytelenségét, hiába­valóságát, látszólagos értelmetlen­ségét „a nap alatt”.

De álljunk csak meg! Ez nem vo­natkozhat a misszióra, Isten orszá­gának építésére, hiszen „…a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15,58)”!

Az ember azonban elveszítheti ezt a bizonyosságot, és nem tud teljes szívéből az Úrnak szolgálni, nincs tudatában küldetésének, amikor a jellegzetesen esős normann időben esetleg egész délelőtt a piacon áll a bibliaasztala mögött, hogy az ott el­siető emberek hátát nézze. Nekünk az Úr olyan feladatot adott, amely­hez nem illeszthető oda a siker mér­céje. Ki ítélheti meg azt, hogy volt-e értelme a szomszéd árusítóhely tulajdonosával az időjárásról, vagy az euróról beszél­getni? És hogyan is mondta a Prédi­kátor? „…nem tu­dod az Istennek dolgát, aki minde­neket cselekszik. (Préd 11,5)”

Nem kell cso­dálkozni azon, ha néha elcsügge­dünk. Még a rend­szeresen gyüle­kezetbe járókat nézve sem vidu­lunk fel mindig: Sébastien, aki behívta Jé­zust az életébe, egyszer fönt van, egyszer pedig lent. Moz­gássérült barátnőjével kötött házas­sága a hittől való végleges búcsúnak tűnt, mert a lány hallani sem akart az Úrról. Nem sokkal később leve­let kaptunk egy fekete-erdei bará­tunktól, aki már többször járt ná­lunk látogatóban, és magas kora el­lenére sokat segített. Levelében a következő mondatot is olvashattuk: „Isten még nem fejezte be Sébastient…” Ez fénysugárként vi­lágított bele érzéseink ködébe, ismét rá kellett döbbennünk, hogy olyan Istennel van dolgunk, aki nem csak láthatóan munkálkodik.

Itt, az Európa északnyugati csücs­kében végzett úttörőmunka közben különösen is átéljük, hogy „…az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, amit az Isten cselekszik… (Préd 3,11)”

Amit az Úr az elmúlt években itt elvégzett, az mély hálával tölthet el. Párizs környéki keresztyénektől hallottuk: „Minden évben ide jöt­tünk nyaralni, és nem találtunk itt egyetlen evangéliumi gyülekezetet sem. Olyan jó, hogy most már van, és így közösségben lehetünk a test­véreinkkel!” Az elmúlt évtizedben Normandia nagyvárosaiban köz­pontok létesültek, ahol az evangéli­umot hirdetik: St. Lo-ban 1989-ben, Coutances-ban 1990-ben, Avranchesban 1991-ben, Alencon-ban 1993-ban, Carentanban 1995-ben és Mortagne-au-Percheben 1998-ban! Számtalan normann ka­pott kézbe Bibliákat, bibliarészeket, evangéliumi írásokat és kazettákat. Konferenciaközpontunk St. Aubin-ben fontos szerepet tölt be a ke­resztyének életében. Misszionárius­csapatunk az évek alatt jól összeko­vácsolódott, és külön örömünk, hogy néhány környékbeli gyüleke­zettel is jól együtt tudunk munkál­kodni.

A múlt vasárnapi istentisztelet igazán áldott volt. Sébastien az első sorban ült a fiával, és a végén meg­kérdezte, miben tudna nekünk se­gíteni. És mi nem sokkal ezelőtt majdnem „feladtuk” őt!

Vajon hogyan képzeltük el a gyülekezetépítést, mielőtt idejöt­tünk? Akárhogy is, de időközben megtanultuk, hogy Isten hosszú távra tervez és úgy is cselekszik. Először mindennek nőnie és érnie kell. Megintcsak a Prédikátor böl­csessége jut eszünkbe: „Mert min­den akaratnak van ideje és ítélete (8,6)” és „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak (3,1)”.

Jelenleg nagy lépés előtt állunk: a terem, mely eddig nagyon jó szol­gálatot tett nekünk, egyértelműen szűk lett. A kis gyülekezet egyetért abban, hogy eljött az idő, hogy egy nagyobb, korszerűbb épületbe köl­tözzünk. Minket megszégyenítően vesznek részt a tervezésben és a szolgálatban.

Megtaláltuk azt a terüle­tet, mely munkánk súly­pontját képezheti: a gyer­mekmunkát. „A Jó Hír kó­rusa” nevű gyermekkórust vezetjük, ami sok örömöt ad.

Jövő csütörtökön megint a piacra megyek, kártya­naptárt is fogunk osztani, hisz számítanak rá az em­berek. Központunk időköz­ben szinte már a városkép­hez tartozik. Micsoda megtiszteltetés az, hogy ti­zenkét év elteltével még mindig itt lehetünk, és itt szolgálhatunk! Hisz Urunk nem kíván tőlünk lehetetlent. Nem éppen a korlátoltságunk az, ami felszabadít a szolgálatra? Nem kell mindent csinálnunk, csak azt, ami „a kezünk elé kerül”, ahogy a Prédikátor írja. És ennek a feladat­nak van értelme!

 

Norbert Laffin

– felesége Susanne, öt gyermekük van

– érettségi után végezte el a liebenzelli teológiai szemináriumot

– 1988 óta szolgál Franciaországban a gyülekezetépítő munkában, Coutances-ban.

 


 

Tunézia

– a kedvelt üdülőhely

 


* államformája: köztársaság

* területe:           163 610 km2

* lakossága:        9,5 millió:

                          97% arab

                          2,5 berber

                          0,5% egyéb

* vallása:

                     99,66% muzulmán

                     0,22% keresztény

                     0,02% zsidó

                     0,1% egyéb

 

Már a történelemórán is hallot­tunk „tunéziai” neveket: például Karthágóból, a Földközi-tenger egyik legjelentősebb antik városá­ból indult el Hannibál az elefántjai­val, hogy átkeljen az Alpokon. Tu­néziát a középkorban elfoglalták a törökök, és így évszázadokig osz­mán tulajdonban maradt.

Ma Tunéziát mint az egyik leg­fejlődőbb és legnyitottabb arab or­szágot, főleg nyaralási úticélként ismerjük.

A turizmus mellett a bányászat, az olajtermelés és a textilipar játszik jelentős szerepet.

A 9,5 millió tunéziai több mit 96%-a arab származású, és az isz­lám hitet vallja. Az iszlám előtti időből fennmaradt keresztyén ha­gyományokat szinte egyáltalán nem lehet már felismerni, ugyanúgy, mint ahogy alig látni valamit az el­múlt száz év keresztyén bizonyság­tételeinek hatásából.

Mégis van okunk a reményre: az elmúlt években nőtt a keresz­tyének száma, sőt, né­hány új gyülekezet is született. Ezeknek az újonnan megtért ke­resztyéneknek bátorí­tásra és imatámogatásra van szükségük, többek között azért is, mert a legtöbben vidéken élnek, és alig van lehetőségük istentiszte­letet látogatni. Sokan nem is vall­hatják meg nyilvánosan a hitüket, mert akkor kiközösítik, vagy meg­ölik őket. Nekik az evangéliumi rá­dióadások nyújtják az egyetlen le­hetőséget arra, hogy Igét hallhassa­nak, és így a hitben növekedhesse­nek.

 

Hartmut Wacker

a külmissziói részleg személyügyi előadója

 


 

Hírek Gyöngyiről és Edéről, Ecuadorból

„Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. (Jak 5,16)”

 


 

Kedves Barátaink és Munkatár­saink!

 

Nemrégen olvastam egy történe­tet, mely szíven talált:

A kis svájci templom teteje a szá­zadfordulón elég rossz állapotban volt, közel az összeomláshoz. Ezért a gyülekezet tagjai rendszeresen összejöttek a vasárnapi istentisztelet után, hogy a felújítási munkákhoz szükséges pénzért imádkozzanak.

Volt a gyülekezetben egy idős férfi, akit arról ismertek, hogy na­gyon takarékosan bánik a pénzzel. Ezért mindig az utolsó sorba ült a kijárat közelébe, hogy amikor az imaóra végén az adományokat gyűjtötték össze, gyorsan ki tudjon osonni.

Mialatt egyik alkalommal imád­koztak, a rossz tetőnek egy darabja kimozdult és az idős embernek pontosan a fejére hullt. Abban a pillanatban ezt úgy fogta fel, hogy Isten világosan szól hozzá. Felállt, és hangosan kijelentette az össze­gyűltek előtt: „Uram, adok neked ezer frankot!”

Rövid szünet után hátul a résztve­vők közül egy hang hallatszott: „Uram, találd el őt még egyszer!”

Mulatságos, vagy mégsem?

 

Mindig azt remélem, hogy saját életemben, családoméban és az it­teni gyülekezetben is nem kell, hogy Isten előbb „eltaláljon” ilyen keményen, hogy azt tegyük, amit Ő vár tőlünk.

 

Egy keresztyén férfival beszélge­tek, aki 18 éve házas, de most egy másik asszonnyal való kapcsolatba bonyolódott bele. Látom, hogy sze­líd szavakkal nem érek célt, ezért egyszerűen és világosan elmondom neki, mik a következményei a tet­teinek. Az igazság néha kemény, még ha szeretetben hangzik is el. Isten így szíven találja őt. Felesz­mél, szakít ezzel az asszonnyal, bo­csánatot kér Istentől és feleségétől. Kész arra, hogy újra felépítse há­zasságát, és a következő két hónap­ban hetente egyszer eljönnek házas­sági tanácsadásra.

 

Egy család nappalijában állok. A férfi építész, az asszony a házimun­kával foglalkozik. Az asszony sír, a férfi kétségbeesését haraggal és el­keseredettséggel fejezi ki. Mi tör­tént? Tizenhat éves fiát hamarosan kidobják az iskolából, nincs kedve semmihez, rendszeresen részegre issza magát a barátaival, a Nirvana együttes nyomasztó zenéje éjjel-nappal dübörög a szobájában, és úgy cseréli a barátnőit, mint más a fehérneműjét. Isten bánásmódja néha kemény, bár szeretetből teszi. A szülők nem keresztyének, de ta­nácsot, megoldásokat vagy talán csak megkönnyebbülést keresnek, és nyitott füleket. Isten csapása érte őket. Nyitottan fogadják Isten taná­csait, amelyeket tolmácsolok nekik. Most már rendszeresen járnak a házi bibliakörbe, és egyre jobban megismerik Jézust.

 

Az irodámban ülök, reggel 6 óra van. A nap lassan emelkedik a látó­határ fölé, és odakint egyre világo­sabb, úgy tűnik, szép napnak né­zünk elébe. Gondolataimba és szí­vembe azonban ebben a pillanatban mintha villám csapna be. Olvasom a Bibliámat. Az imént olvasott szava­kat gondolataimban ismétlem: „Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egy­házat és önmagát adta azért…” Körbeforognak a gondolataim, visszagondolok az elmúlt hetekre, és észreveszem, hogy túl sok időt töltöttem látogatásokkal, túl sokat a gyülekezetben, túl sokat lelkigondozással, túl sokat megbe­szélésekkel… sokszor voltam túl fá­radt ahhoz, hogy igazán meghall­gassam a feleségemet, néha túl je­lentéktelennek tűnt, amiket elmon­dott. Gyermekeimnek már nem volt édesapjuk, aki egyszerűen csak ját­szik és bolondozik velük. Olyan apjuk van, aki túlságosan gyakran azzal csukja be maga mögött az iroda ajtaját, hogy: „Dolgoznom kell.” A Szentlélek hangja egyre érthetőbb és világosabb: „Ede, el­hanyagoltad a családodat. Ezt nem akarom! Fordulj vissza! Tedd azt, ami helyes! Szervezd meg jobban a napodat és iktass be több nyugalmas időt!” Isten Szava telibe talál, meg­ítél, és ezt nem mindig könnyű egy­szerűen lenyelni, akkor is, ha tu­dom, hogy szeretetből teszi. Le­ülünk és beszélgetünk. Az ered­mény: nem a földre szállt menny, de havonta egy napot szánunk arra, hogy ketten együtt, a gyerekek nél­kül elmegyünk. Újra minden máso­dik vasárnap kirándulunk a gyere­kekkel, sokszor egy másik családdal együtt. Újra többet beszélgetünk (mindenekelőtt én igyekszem ha­zajövetelem után többet mesélni), és újra többet „álmodunk” együtt.

 

Isten mindent azért tesz, hogy megváltoztasson bennünket, hogy megtérésre vigyen, hogy jellemün­ket csiszolja, hogy „Fia ábrázatához hasonlóvá tegyen”. Ezt néha Igéjé­vel végzi, vagy egy balesettel, egy baráti vagy ellenséges bírálattal, összetört életálmokkal, egy igehir­detéssel, egy jó könyvvel stb.

Isten  mesterművei vagyunk. Ad­dig dolgozik rajtunk, amíg tökélete­sek nem leszünk. Nem adja föl, amíg az elkezdett munkát be nem fejezi. (Fil 1,6) Még ha kemény is, örülök, hogy Isten időnként „elta­lál” engem.

 

 

Imádkozzatok velünk együtt:

… azért az öt fiatal keresztyénért, akik három héttel ezelőtt egy isten­tiszteleten az Úr Jézusra bízták éle­tüket. A Galata 5-ről tartottam egy sorozatot „Alternatívák az igazi ke­resztyénséghez”, és minden alka­lommal felhívtuk a résztvevőket, hogy gondolják át újra az Úr Jézus­sal való kapcsolatukat, és mélyítsék azt el, vagy életüket és személyes megmentésük ügyét egészen bízzák Jézusra. Imádkozzatok, hogy ezek öten növekedjenek és érjenek a hit­ben.

 

… fiatal pároknak tartott különle­ges estékért. A gyülekezeti termet egyfajta étteremmé alakítjuk át, hangulatvilágítással, az asztalokon gyertyák égnek és romantikus zene szól a háttérben. Ételeket kínálunk, énekelünk, játszunk és előadás van. Mindez felszabadult légkörben zaj­lik, és sok időt szánunk beszélgeté­sekre. Az egész program az est té­májához kapcsolódik. Az est fény­pontja az előadás, és az a célja, hogy segítsen a fiataloknak jobbá tenni kapcsolatukat, másrészt az „új” pároknak, akik nem járnak a gyülekezetbe, megmutassa Isten Igéjének a fontosságát. Legutóbb körülbelül 30 pár vett részt, és re­méljük, hogy legközelebb még több barátjukat meghívják. Isten megál­dott bennünket.

 

… az ifjúsági körért, amelyet kb. 20 fiatallal kezdtünk, és jelenleg kö­rülbelül 15-en rendszeresen láto­gatják. Néhányan távolmaradtak, mert futballoznak, mások az iskola miatt, amely meglehetősen igénybe veszi őket. Mindig azt gondolom, hogy a kettőt össze lehet kapcsolni, ha meghatározzuk, mi a legfonto­sabb, és jól megszervezzük az időn­ket. Imádkozzatok, hogy újra járja­nak, és hogy újabb fiatalok is jöjje­nek!

 

… augusztus 20–24-ig ifjúsági tá­bort tartunk a dzsungelben a „túl­élés” témájáról. Imádkozzatok azért, hogy sok fiatal Jézusba vesse bizalmát. Reggelenként József éle­tét tanulmányozzuk, a következő témákkal:

Túlélés – a család nyomása alatt

Túlélés – a nehézségek nyomása alatt

Túlélés – a szexualitás nyomása alatt

Túlélés – a érvényesülés (karrier) nyomása alatt

Túlélés – a bűn nyomása alatt

Este is Józsefet vesszük, de Jé­zusra mutatunk, és a haláláról és feltámadásáról szóló jó hírt hirdet­jük. Ezekben a napokban túlélési gyakorlatokat végzünk a fiatalokkal a dzsungelben, és sok érdekes do­logra tanítjuk meg őket. Most első alkalommal kísérletezünk ezzel. Imádkozzatok, hogy semmi baj ne történjen!

 

… egy házi bibliakörért, melyet július végén szeretnénk elkezdeni. Ebben a városrészben még nincs evangéliumi gyülekezet. Két isme­rős házaspár lakik ott, és szeretnénk hidat építeni a szomszédokhoz és így az egész városrészhez. Egy kü­lönleges családi délutánnal szeret­nénk kezdeni, hogy a szomszédokat meghívhassuk. Imádkozzatok, hogy engedjenek a meghívásnak és azu­tán továbbra is jöjjenek.

 

…Gyöngyiért, aki a munkatársak képzését befejezte. A gyermekmun­kában résztvevő munkatársak lelke­sek, és egészen bevetik magukat. A csapat összeforrt. Most aztán Gyön­gyi más dolgokkal foglalkozhat, többek között harmadik terhességé­vel, amelyben már az ötödik hónap­nál tart. Már előre örülünk harma­dik gyermekünknek és reméljük, és imádkozunk, hogy minden jól menjen és a gyermek egészséges le­gyen.

 

… Marlene és Mirjam fertőzésen esett át. A víz baktériumtartalma igen magas volt, a vízmű meghibá­sodása miatt. A kórházak tele van­nak gyomor-bél panaszokban szen­vedő betegekkel. De a gyerekek már a jobbulás útján vannak, hála Istennek.

 

… az áldásokért, amelyeket a családról szóló sorozat által nyer­tünk. A gyülekezetben mostanában a családról szólnak az igehirdetések. Ennek következtében sok családban történtek beszélgetések, házastársi problémák tisztázódtak és rende­ződtek. Ennek nagyon örülünk és reméljük Isten további áldásait. A sorozat utolsó három része a gyer­meknevelésről szól és ezt a hónapot egy erről a témáról folytatott mű­helybeszélgetéssel zárjuk augusztus 27-én 8 és 12 óra között. Éppen most dolgozom az anyag előkészí­tésén. Imádkozzatok azért, hogy Isten ezt a sorozatot felhasználja arra, hogy sok megromlott apa-gyermek kapcsolat helyreálljon vagy javuljon.

 

… Gustavo és családja augusztus 17-én Németországba repül. Gaz­dag program vár rájuk. Gustavo a Pro Camp-ben igét hirdet, mind­ketten speciális orvosi vizsgálatok­nak vetik alá magukat, mert ismé­telten egészségi gondokkal küzde­nek. És reméljük, lesz egy kis ide­jük üdülésre és barátaik látogatására is.

 

… az itteni laikusbibliaiskoláért. Az évet eredményesen zártuk. Még két találkozó van hátra a „lelki had­viselésről”, melynek célja, hogy bibliai alapon tisztázza azt a zűrza­vart, amit az itteni pünkösdista gyülekezetek okoztak.

 

… a „Puente de Amor” gyüleke­zetünkért, mert sürgősen kellene egy nagyobb terem, vagy még jobb lenne egy saját templom. Az a gond, hogy Ibarrában a bérleti díjak nagyon megnőttek, és a gyülekezet már nem engedhet meg magának egy mindenkinek jól elérhető, stra­tégiailag jó helyen lévő termet. Imádkozzatok, hogy hamarosan ta­láljunk valamit, mert a jelenlegi termet egyszerűen kinőttük. Sok embernek vasárnap reggel végig kell állnia az istentiszteletet. És ez természetesen bizonyos mértékig gátolja a gyülekezet további növe­kedését is.

 

 

… a gyülekezet szerkezetének megváltoztatásáért, ahol most véne­ket és diakónusokat állítunk mun­kába. Augusztus 14-én iktatjuk be a két „vént”. Kéthetente találkozom velük, és megbeszéljük a gyüleke­zeti munkát, a problémákat és a ter­veket.

 

Mindennap sok okunk van a há­lára és sok kérésünk van, havonta többszáz kilométert utazunk, meg­hívnak minket házaikba, ahol az ételeket nem a leghigiénikusabban készítik el, bibliaórákat és házi bib­liaköröket tartunk olyan városré­szekben, ahol rengeteg gyilkosság történik és még sok minden más. Hálát adunk Istennek minden na­pért, amelyet ad nekünk, és kö­szönjük imádságaitokat és segítsé­geteket munkánkban.

 

Isten áldjon benneteket!!!

 

Barátságban és az Úr szolgálatá­ban:

 

 

Gyöngyi, Ede,

Mirjam, Marlene és ???

 


 

 

Gyermekeknek

Pedro és barátai

 


Patou – második rész

Amikor következő vasárnap ha­zajöttünk az istentiszteletről, Luís-Javier a következőkkel fogadott: „Patou csakugyan eljött, és meg­próbált behatolni a házba! Elkaptuk őt, és a rendőrőrsre vittük.” Nyom­ban elindultunk Patouhoz, akit az ügyeletes rendőr kivezetett a hátsó szobából.

„Patou, elloptad a hátizsákomat? Mit csináltál vele?” Csak, amikor a rendőr nem valami szelíden meg­rázza és nyers: „¡Habla!” (Gyerünk, beszélj!) felszólítással szóra bírja, motyogja: „Je l'ai vendu!” (Elad­tam!). A tisztviselő azonnal vissza­kérdez: „Úgy! Te a hátizsákot el­adtad? És kinek adtad el? Vezess oda minket!”

A déli hőség ellenére azonnal út­nak indulunk rendőri felügyelet mellett. Úgy tűnik, Patou tudja, hová megy. A piaci negyed közepén három, nem éppen bizalomgerjesztő fiatal fiú ül egy kiugró falrészen. Patou egyenesen a középsőhöz megy, és röviden beszél vele. A rendőrök jelenléte világossá teszi a helyzet komolyságát, és a bámész­kodók összecsődülése nyilvánva­lóan kellemetlen. „Patou, előbb add vissza a pénzt, azután hozom a háti­zsákot.” Patou rámnéz: „Je n’ai plus cet argent” (Már nincs meg az a pénz!). „Ha nem adod vissza a pénzt, a hátizsák nálam marad”, mondja a fiú hidegvérrel. Nem ma­rad más hátra, mint hogy visszavá­sárolom a saját hátizsákomat!

Időközben Patou izgatott apja ke­rült elő: valaki a boltjában tájékoz­tatta őt a történtekről. Természete­sen mindez rettenetesen bántja őt, és bőbeszédűen kér bocsánatot tő­lem.

A rendőr felszólítja Patout, mu­tassa meg nekünk a szobáját, ugya­nis a lopott holmi többi részét oda rejtette. Zegzugos utcákon vezet minket a fiú végig a házak labirin­tusában a piac mögé. Végül megáll egy ócska bedeszkázott építmény előtt, amelyet egy nagyobb házhoz építettek hozzá. Az ajtó lakattal van lezárva. Valahonnan előhoz egy kulcsot és kinyitja. Miután szemem kicsit megszokta a félhomályt, kö­rülnézek a pici, ablaktalan helyiség­ben: Patou lakosztályának nincs padlója. Az ajtóval szemben a csu­pasz földön van egy mocskos, rossz szagú habszivacs. Balra a bejárattól egy kiszolgált fagyasztóláda, tele mindenféle limlommal. Több be­rendezési tárgy nincs a helyiségben. Szívem összeszorul. Ilyen istállóban kell Patounak lakni? Ezek a bor­zasztó körülmények azonban nem mentik fel a lopás alól. Patou a fa­gyasztóláda mögé kúszik, és elő­hozza az elsősegély-táskát. Alig hi­ányzik belőle valami, még a kis olló is megvan.

Több dolgunk nincs itt, ezért visszatérünk a rendőrörsre. Patou ott fogja tölteni az éjszakát. Sajná­lom őt. Szívesen megóvtam volna őt a rendőrök nem éppen szelíd bá­násmódjától. Lopásaiért azonban büntetést érdemel.

Igazán segíteni rajta azonban csak egy valaki tud: az Úr Jézus. Aki el­fogadja Őt mint Megváltóját, bo­csánatot kap minden bűnére, és új életet kap ajándékba. Ilyen módon megújulva erőt kapunk arra, hogy ellen tudjunk állni a gonosznak, és jót tegyünk. Igen, bárcsak Patou en­gedné, hogy a Jó Pásztor megtalálja őt!

Hogyan mutathatnám meg neki, hogy nem haragszom rá, pedig be­csapott és meglopott? Üres gyom­rom ad egy ötletet. Patou biztosan éhes. Pedro kezébe nyomok néhány érmét: „Pedro, szaladj, és vegyél nekünk három Bocadillo-t (szend­vics egy kis párizsi kenyérből) vö­rös babbal!” Pedro elsiet. Jó, hogy mielőtt elindultam otthonról, még gyorsan tettem a táskámba egy francia Újszövetséget. Ezt most előveszem. Patou még mindig a pa­don ül a rendőrörs előszobájában. Odanyújtom neki a kis könyvet: „Tessék, Patou, ezt neked adom. Ez Isten Igéje. Ebben az áll, hogy Isten szeret téged. Olvasd, és ismerd meg az Úr Jézust. Minden bűnünkkel odajöhetünk Hozzá. Megbocsát, mert ezért halt meg a kereszten. Imádkozz Istenhez, mert Ő hall té­ged.” Éppen Pedro is megérkezik a Bocadillókkal és Patounak odanyújt egyet. Vonakodva veszi át, és még mormol is egy csendes „Merci”-t (köszönöm).

 

A rendőr értetlenül néz ránk: „¡Senora!” (Jó asszony!), ez a fickó meglopta önt, és ön még meg is ajándékozza és enni ad neki!? Ilyen nincs!” Megpróbálom megmagya­rázni neki, hogy a Biblia azt mondja: „Ha éhezik ellenséged, adj ennie… Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval (Róm 12,20–21)”. Még min­dig a fejét rázza, de elfogad egy traktátust, és megígéri, hogy elol­vassa. Pedróval elindulunk haza. Sok mindent meg kell beszélnünk!

 

Nem sokkal ezek után az esemé­nyek után meghalljuk, hogy Patou-t apja visszaküldte Kamerunba. Most újra anyjánál lakik a nagy Yaoundé városban. – Úr Jézus, használd fel Igédet, hogy szívére beszélj!

Több hónapig nem hallunk róla semmit, míg aztán egyik nap a bátyja, Landry felkeres engem. „Hí­reink vannak Patou-ról. Jól van, munkát talált, segít anyjának a ház körül, és olvassa az Újszövetségét!” Igaz lenne? Imádkozott Istenhnez és talán átadta az életét a Megváltó­nak? Ez csodálatos lenne!

 

„Mert Isten Igéje élő és ható … Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte” (Zsid 4,12–13).

 

 

 

Kinderzeitschrift Echo

 


A Nemzetközi Liebenzelli Misszió konferenciája Tahiban

2002. június 7-13.

 


Borongós, esős időben érkezett meg Liebenzellből a három mikro­busz Budapestre. Liebenzellbe pár nappal azelőtt érkezett a legtöbb misszionárius, ki-ki a maga szolgá­lati helyéről:

 

Ecuadorból Gustavo Victoria, USA-ból Mike Galley és George Hege, Kanadából Jakob Koch, Malawiból Paul Kränzler, Pápua Új-Guineából René Bredow, Mik­ronéziából Steve Stinnette, Bangla­desből Martin Auch, Japánból Norio Harada, Traugott és Dorothea Ockert, Taivanról Klaus-Dieter Volz, Svájcból Paul és Cornelia Zürcher, Franciaország­ból Alfred Kopp, Ausztriából Fritz Urschitz, egyenesen Liebenzellből pedig Detlef Krause, Rainer Grossmann, Armin Jans és Hartmut Wacker. Vendégelőadó­nak pedig Glenn és Verna Schwartzot hívták az USA-ból.

 

Tahiban első este, a vacsorát kö­vetően sajnálatos módon a vendég­előadó felesége súlyos bokatörést szenvedett, amelynek következté­ben – kétnapos kórházi tartózkodás után – haza kellett repülniük.

A hét programja így gyökeresen megváltozott, hiszen a nagy részét Glenn Schwartz – aki nagy alapos­sággal készült erre a hétre – tartotta volna a bennszülött gyülekezetek függetlenedéséről. Azért esett erre a témára a választás, mert ez minden misszionáriusnak égető problémája, bárhol szolgáljon is. Sok helyen a bennszülöttek nem akarják elen­gedni a misszionáriust, hisz ké­nyelmesebb, ha „kintről” érkezik minden: a tanítás, a segítség, a pénz… Pedig egy bennszülöttekből álló gyülekezetnek, melybe számos újonnan született hívő tartozik, meg kell tennie a lépéseket a fokozatos önállósodás felé. A tananyagot Glenn Schwartz minden résztvevő­nek szétosztotta, és ki-ki áttanulmá­nyozhatja otthon.

 

Vasárnap tizenhárom gyülekezet hívta meg a misszionáriusokat, ebéd után pedig Budapest-városnézésre indultunk velük. A városnézést kö­vető vacsora közben lelkesen me­sélték délelőtti élményeiket egy­másnak és nekünk is.

Hétfőtől csütörtökig minden szol­gálati területről beszámolókat hall­hattunk, melyeket diavetítés, videófilm, vagy power-point-pre­zentáció tett színesebbé.

Hétfőn este Magyarországot és a Molnár Mária Alapítványt mu­tattuk be, a Külmissziói Híradó történetét és jelenét ismertettük meg velük, s egy-egy ajándék­csomagot adtunk át nekik, melyben magyar jellegzetessé­gek voltak, többek között a nagyvarsányi gyülekezet asszo­nyai által hímzett könyvjelző és paprikás zacskó.

A beszámolók után mindig közösen imádkoztunk az illető országért és az ott szolgáló misszionáriusokért, valamint a délelőtti kiscsoportos imakö­zösségeken is az Úr elé vittük egymás ügyeit. Érződött a résztvevőkön, hogy jól esik ne­kik ez a lelki feltöltődés, jól esik együtt lenni azokkal a munka­társakkal, akikkel közös ügyért har­colnak ugyan, de egymástól nagyon távol élnek.

Itt is hadd fejezzük ki köszöne­tünket a tahi konferenciaotthon dol­gozóinak, akik a hét folyamán nagy szeretettel láttak el bennünket min­den földi jóval!

Az egyik résztvevő nagyszülei magyarok voltak, így ő még három nappal megtoldotta itt-tartózkodá­sát, hogy egy kicsit jobban megis­merje nagyszülei hazáját, ahol most járt életében először!

A tervek szerint a következő kon­ferencia 2005-ben Malawiban kerül megrendezésre.

 

Keresztfalvi Béla és Mariann

 


 

Hírek a világ minden tájáról

 


Martin Wurster,

tajvani misszionárius, akinek motorkerékpár-balesetéről korábban hírt adtunk, a lehetőségekhez képest felépült, elhagyhatta a rehabilitációs kórházat, és tanulgatja az otthoni teendők ellátását tolókocsiban. Hi­hetetlen nagy lelki erőt kap az Úr­tól, amely sokak számára jelent hi­teles bizonyságtételt.

A tervek szerint a Misszió He­gyén, Bad Liebenzellben, irodai munkában fog dolgozni, melyhez azonban még néhány tanfolyamot el kell végeznie, valamint az épületbe liftet kell beszereltetni.

 

Tabitha Kunz,

akit a magyar Testvérek 1999 őszén ismerhettek meg, amikor testvérével együtt missziói körúton járt hazánkban, idén június 1-jén férjhezment egy japán férfihoz. Emiatt ugyan formálisan ki kellett lépnie a Liebenzelli Misszióból, lel­kileg mégis szoros kapcsolatban maradt vele, és a szolgálatait is to­vább végzi. Levelében azt írja, hogy így talán még jobban beilleszkedhet a japán társadalomba, még jobban eggyé válhat a japán asszonyokkal, akikhez az Úr hét évvel ezelőtt ki­küldte.

 

Oroszországban,

Jekatyerinburgban a Braun házas­pár jelenleg az orosz nyelvet tanulja az egyetemen heti 20 órában. Las­sacskán hozzászoktak a betonren­geteghez és a rossz szagú vízhez is, és a legnagyobb örömöt az jelenti számukra, ha a vasárnapi igehirde­tésből néhány gondolatot megérte­nek, valamint az, ha az utcán jár­tukban-keltükben szóba elegyed­hetnek helybeliekkel.

 

Dr. Esther Pflaum

hazatért Zambiából, a Kalene kórházban végzett szolgálatból, mi­vel a kórház jövője egyre bizonyta­lanabb, lehet, hogy be kell zárni. Németországban kapott orvosi ál­lást, amíg tisztázódik, hogy folytat­hatja-e a szolgálatát.

Zambiában a Fiwale bibliaiskolá­ban nagy szükség lenne képzett és lelkes tanárokra, valamint stabil anyagi háttérre.

 

Bernd Mortsiefer

Pápua Új-Guineában, a Szepik-tartományban tart tanfolyamokat, többek között bibliaiskolai tanárok­nak hat különböző helyen. Vannak tanárok, akik három napig gyalo­golnak, hogy részt vehessenek ezen.

 

Spanyolországban

a Frasch család különös nehézsé­geken ment keresztül: másfél éven belül a második gyermekük szüle­tett holtan, kisebbik lányuknál pedig cukorbetegséget állapítottak meg.

A tavaly elindított tinédzser-kö­rükbe tíz kamasz jár, az istentiszte­leteikre pedig körülbelül negyven fő, akikért nagyon hálásak.

 

Japánban

a Shiraoka gyülekezet idén ün­nepli fennállásának 20. évforduló­ját. A gyülekezet létszáma egy idő­ben két főre csökkent, velük kezd­tek tíz évvel ezelőtt újat a lieben­zelli misszionáriusok. Ma harmin­can járnak vasárnaponként isten­tiszteletre.

 

Tajvanon

idén januárban vezették be az ál­lami lottót. A tajvaniak nagyon sze­retik a szerencsejátékokat, és lottó­lázban égnek. Sokan nem tudnak megálljt parancsolni maguknak, ami sok szenvedéshez, sőt öngyilkos­sághoz is vezet.

 

Albrecht Hengerer

franciaországi misszionárius, aki 1998 tavaszán járt Magyarországon jó néhány gyülekezetben, az idei parlamenti választások alatt néha nehéz kérdések elé került. Minde­gyik egyház állást foglalt, s gyüle­kezetének tagjai tőle is kérdezték, hova álljanak, kit támogassanak. Együtt olvashatták el az Ige útmu­tatását, együtt imádkoztak a vezető­kért, majd mindenki belátása szerint arra szavazott, akinek kormányzása alatt – előreláthatólag – a legna­gyobb szabadsága lesz arra, hogy megélje hitét.

 

 


 

 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen