KÜLMISSZIÓI

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

XI. évfolyam 5. szám 2002. Október

Nagyon kellemetlenül éreztem magam! Mi, férfiak, az asztalnál ettünk, melyen rizzsel, főzelékkel és hússal teli tálak sorakoztak. Az asszonyok pedig, akik az ételt főzték, és az asztalt megterítették, a sarokban guggoltak, és néztek minket. Az étel már nem is ízlett, csak arra tudtam gondolni, hogyan lehet ilyen lealacsonyítóan bánni az asszonyokkal?!

Más országok társadalmi szereposztása, vagyis az, hogy ki milyen helyzetű, és mi a feladata, nem csak ámulatba ejt minket, hanem néha értetlenséget és bosszankodást is kivált: Miért nem választhatja meg egy fiatal nő maga a férjét, miért kell rokonai utasításait követnie? Miért reagálnak a kisiparosok érzékenyen, ha egy nő mondja meg nekik, milyen színűre fessék a falakat? Miért ülnek külön a templomban a nők és a férfiak? Miért kell a nőknek térden csúszva elhaladniuk a férfiak előtt?

Majdnem minden misszionárius és misszionáriusnő élt már át hasonlókat, ami kellemetlenül érintette őket. Az imént leírt esetekben megjelenő szereposztást igazságtalannak, megalázónak és középkorinak érzékelték.

Más kérdés, hogy amit mi megalázónak tartunk, azt a bennszülöttek szintén megalázónak tartják-e. Ezeket a magatartásformákat saját kultúránk szemüvegén át látjuk, és félő, hogy saját érzéseinket belevetítjük másokba.

A mindenkori társadalom határozza meg azt, hogy milyen helyet tölt be a férfi, az asszony, a gyermek a kapcsolatok szövevényében, milyen magatartást tart elfogadhatónak, vagy nem elfogadhatónak. Ezeknek az íratlan szabályoknak a betartása biztosítja a jó kommunikációt, valamint a közös célok elérését.

Misszionáriusnőink beszámolóiból kitűnik, mennyire eltér egymástól az asszonyok feladata és helyzete a különböző társadalmakban. A különbözőségektől függetlenül azonban világosan látható, hogy az asszonyok jelenléte és közreműködése minden kultúrában pótolhatatlan és döntő jelentőségű. Mi lenne a világgal asszonyok nélkül?

Sok örömet kívánok Önöknek újságunk olvasásában és saját életükben is!

Detlef Krause

missziói igazgató

A nők szerepe............................................................ 1

Kedves Testvéreink!.................................................. 2

A bangladesi nők…................................................... 3

„Aktív” nők Franciaországban................................. 4

A bennszülött nők Malawiban.................................... 5

Ecuador – a sokszínűség hazája................................ 6

Zambia: a nő a kert, a férfi a kertész........................ 7

Kolumbia................................................................... 9

Mindeddig megsegített minket az Úr......................... 9

Hírek Gyöngyiről és Edéről, Ecuadorból................. 10

Pedro és barátai...................................................... 11

Kedves Testvéreink!

Szeretettel köszöntünk minden kedves Olvasónkat az Ezékiel 37,3-mal:

„Életre kelnek-é ezek a csontok?”

Döbbenetes látomást mond el a próféta, mely rettenetes valóság volt Izrael életében: fogságba hurcolták őket, a szent város romokban hevert. Minden reménységük elveszett, pusztulásra vannak ítélve. Ebben a kétségbeejtő helyzetben teszi fel Isten Lelke a prófétának ezt a kérdést, aki a csontok völgyében megszáradt tetemeket lát maga körül.

Mennyi minden megszáradt életünkben: az Úrral való közösségünk, az imádságaink, az igeolvasásunk, mennyire elerőtlenedtünk! Érdemes elcsendesedő szívvel figyelni erre az igeszakaszra, hisz ebben nagyon is rólunk van szó. Ám az Úr még ebben az állapotban is tud segíteni népén, ígéretéhez hűen megeleveníti azt. Ezt akarja munkálni a mi életünkben is.

Nagy örömmel vártuk és fogadtuk Helge Hartmann misszionárius testvérünket, aki az afrikai Burundiban szolgál, és három gyermek édesapja. A család most öt évi szolgálat után egy éves szabadságát tölti Németországban.

Magyarországon 16 gyülekezet, illeve iskola látta őt vendégül: szeptember 17-én, kedden Győrben kezdte utazószolgálatát, ezután következett Szekszárd, Orosháza, Szeged, Törökszentmiklós, Nagyvarsány, Nyíregyháza – ÉLIM szeretetotthon, Vencsellő, Tiszafüred, Gyál, Perőcsény, Felsőpakony, Monor, Budapest – Evangélikus Teológiai Akadémia és végül Vanyarc. Mindenütt nagy érdeklődés kísérte előadását, számos kérdést tettek fel neki az egybegyűltek, s volt olyan hely, ahol egészen komoly missziói érdeklődés is támadt néhány fiatalban.

Több gyülekezet is érdeklődött szolgálata iránt, ahova csak jövőre juthatunk el egy másik misszionáriussal, ezért megértésüket kérjük.

Amint már jeleztük is, az adományok könyvelésénél számítógépes feldolgozásra tértünk át, ami nem volt zökkenőmentes. Többen nem kapták még meg a visszaigazolást az eddig megszokott módon, ám ezt az év végéig pótolni fogjuk.

Közeleg az év vége, és ilyenkor mindig felhívjuk a figyelmet arra, hogy akik adócsökkentő igazolást kérnek, azok ezt jelezni szíveskedjenek. Akik már kaptak tőlünk ilyen igazolást, azoknak adószámát, vagy adóazonosító jelét nyilvántartjuk, akik azonban most kérnek először ilyet tőlünk, azok közöljék az említett számokat, mert csak ennek ismeretében adhatjuk ki az igazolást. Arra kérjük a Testvéreket, hogy ellenőrizzék az általunk kiadott igazoláson szereplő számot, nehogy hibás legyen.

Újságunk jelen száma technikai problémák miatt kerül később Olvasóinkhoz. [a szerk. megj.]

Mindig témánk a bélyeggyűjtés. Újra mondjuk, hogy nem szabad leáztatni a bélyegeket! Csak a sértetlen, felragasztott, 1 cm-es széllel körülvágott, ép fogazatú bélyegeket tudják Liebenzellben értékesíteni. Néhány darabot nem érdemes postán feladni, várjuk meg inkább, míg nagyobb mennyiség összegyűlik.

Gondoljunk arra is, hogy jövőre lesz Molnár Mária testvérünk mártírhalálának hatvanadik évfordulója. Készüljünk erre az évfordulóra a misszióért való imádsággal!

Testvéri szeretettel

Asztalos Zoltán

A bangladesi nők…

… viszonya a másik nemhez

A bangladesi kultúrában a férfiaké a vezető szerep, a nők alárendeltségben élnek. Döntéseiket nem egyedül hozzák meg, hanem először mindig férjüket kérdezik. Azonos neműek között szoros barátságok kötődnek, a házastársak között azonban igen kevés kapcsolat van. A férfiak barátaikkal töltik szabadidejüket a teaházakban, a nők pedig a kútnál, vagy vendégségben.

Ha egy házaspár közösen megy el egy rendezvényre, rendszerint akkor sem maradnak együtt egész idő alatt. Ha az utcán találkozik egy férfi és egy nő, akik ismerik egymást, elkerülik még a szemkontaktust is. Még ha egy férfi a saját édesanyját látja is meg az utcán, akkor is úgy tesz, mintha nem ismerné.

A kézfogás azonos neműek között elfogadott dolog, jó barátságról tanúskodik. Különböző neműek között ugyanezt a gesztust azonban gyanúsnak tekintik.

Számunkra mindez talán furcsán hangzik, ám a nők alárendelt szerepe Bangladesben több évszázados hagyomány.

… a nyilvánosság előtt

Ha a gyermekeimet orvoshoz viszem, mindig megszólítanak más asszonyok, és megkérdezik, hol van a férjem. Eleinte idegesített a kíváncsiságuk, aztán megtudtam, hogy a bangladesi nők ritkán mennek el egyedül otthonról, szinte mindig velük megy a férjük, vagy egy férfirokonuk. Ügyelnek arra is, hogy sötétedés előtt hazaérjenek, mert veszélyes lenne nekik az utcán, főleg a fiatal hajadon lányoknak, akiket férfiak molesztálhatnak.

Egy tiszteletreméltó bangladesi nő nyilvános helyen kitér a férfiak útjából, nehogy felkeltse érdeklődésüket. Ha férfi jön vele szembe, a földre szegezi tekintetét, idegen férfira pedig sohasem mosolyog.

A nagyvárosokban egyre nagyobb hangot kapnak a nők egyenjogúságát és elismerését követelő törekvések. Ott már eladónőkkel is találkozhatunk, noha ez a szakma eddig kizárólag a férfiaké volt.

… a házasságban

A bangladesiek házasságában nagy szerepet játszik a rokonság. A házasulandók érzéseinél is fontosabb az, hogy a két fél rokonságának szociális helyzete hasonló legyen. Olyan szempontokat is figyelembe vesznek, mint a műveltség, életkor, anyagiak és a lány külső megjelenése (a nő legyen kisebb, mint a férfi, és minél világosabb a bőrszíne, annál szebb).

A házasságkötés után a feleség a férj családjának részévé válik. A férj szülei ugyanúgy „menyasszonyom”-nak nevezik, mint a fiuk, s az anyósa tanítja meg neki, hogyan legyen jó feleség.

A bangladesi házasságokban a szeretet csak az esküvő után alakul ki és érik meg. A fiatalok esküvő előtt csak egyszer-kétszer találkoznak, akkor is hozzátartozók jelenlétében. Azt tekintik legfontosabbnak, hogy a férfi gondoskodjon feleségéről és a családjáról, a felesége pedig tisztelje őt, kielégítse igényeit, és jó édesanyja legyen „férje gyermekeinek”.

… a házban és az udvaron

Az asszonyok birodalma a ház, az udvar és a gyerekek. Szinte mindig otthon vannak, így a látogatásokat nem szokás előre bejelenteni. Nagyon vendégszeretők, a látogatót mindig megkínálják egy csésze teával és valami harapnivalóval. Délelőttönként sok teendőjük van: ellátják a gyerekeket, felsöprik a házat és az udvart. A főzés hosszú időt vesz igénybe, mert a legtöbb családnak csak egy tűzrakó helye van. Délutánonként vendéget fogadnak, vagy vendégségbe mennek, vizet hoznak, tüzelőt gyűjtenek, vagy varrnak, hogy egy kis pénzt keressenek.

… az étkezéseknél

A bangladesi családok sohasem esznek együtt a vendégekkel, hanem a háziasszony az asztal mellett áll, és kiszolgálja őket. Még ha nincsenek is vendégek, akkor is először a férfiak esznek, azután jönnek az asszonyok és a gyerekek. Manapság a fiatalabb generációnál és a keresztyéneknél már néha előfordul, hogy a család közösen eszik. Ha a férfi tudja, hogy későn fog hazajönni, megengedheti feleségének, hogy hamarabb egyen. Enélkül az engedély nélkül azonban egyetlen bangladesi asszony sem enne.

… az asszonyórán

Keresztyén körökben a nők nagyon szívesen vesznek részt az asszonyórán, mert ez változatosságot jelent nekik. Szeretnek énekelni és táncolni is. Az énekeket általában kívülről éneklik, mivel sokan, különösen az idősebb generáció tagjai, nem tudnak olvasni. Külön örülnek annak a lehetőségnek, hogy az imakéréseiket megoszthatják egymással. Az alkalom fénypontja az édesség és a tea közös elfogyasztása.

Nekem, mint európai asszonynak, igen nehéz a bangladesi nők különböző szerepeit megérteni és átlátni. Szeretném azonban jobban megismerni, miben különböznek tőlünk, hogy Jézus szabadító szeretetéről beszélhessek nekik.

Dorothea Stauß

– férje Wolfgang, három gyermekük van

– eredeti foglalkozása ápolónő

– a Stauß család 1996 óta él Bangladesben, a nyelvtanulás után gyülekezeti szolgálatot végeztek, jelenleg az iskolarendszeren kívüli teológiai oktatásban vesznek részt.

Ha itt, Franciaországban megkérdezik tőlem, hogy mit dolgozom, és azt felelem, hogy háziasszony vagyok, úgy érzem, mintha sajnálkozva néznének rám. Az, hogy ápolónői végzettségem van, senkit nem érdekel. A dolgozó nők gyakran nem értik, hogyhogy nem kapok fizetést a munkámért, és emiatt gyakran lenéznek. Vajon miért?

A 60-as években a fogamzásgátló tabletta elterjedésével gyökeresen megváltozott a francia nők élete: lehetőségük van arra, hogy maguk döntsenek terhességük számáról és idejéről, s azt gondolják, hogy emiatt kielégítőbb lehet a munkájuk, gazdagabb a társadalmi életük, és nyitottabb lehet a házasságuk. Ez a megváltozott helyzet a házasságról alkotott képüket is megváltoztatta. Nem elégszenek már meg a feleség- és az anyaszereppel; a 25 és 54 év közötti nők 90%-a „aktív”, vagyis dolgozik. Kevesen vannak, akik az iskola elvégzése után nem állnak munkába. A harmadik gyermek után az asszonyok fele marad otthon hosszabb időre.

A francia nők modernnek tartják magukat, sok területen egyenrangúak a férfiakkal. Állásuk van, eltartják magukat, részt vállalnak a kiadásokban, a döntéseket pedig párjukkal közösen hozzák meg. A házimunka felosztása azonban még mindig elég egyenlőtlen: a nőnek a munkával, a házassággal és a családdal egyszerre kell megbirkóznia. Szabadidejük szinte semmi nem marad, időhiányban és feszültségben élnek. Sokan elégedetlenek, és elborítja őket a munka.

Jól láthatóan vívódnak a két életforma között: vannak, akik azt szeretnék, ha több idejük lenne, még akkor is, ha így kevesebbet érhetnek el az életben, mások pedig még több időt szeretnének nyerni, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból.

Egyre több a válás, sok nő egyedül neveli gyermekeit. A bíróság rendszerint a feleségnek ítéli oda a gyermeket, ezeknek a nőknek egyedül kell megkeresniük a kenyerüket, ami még nagyobb stresszt okoz.

Az, hogy a legtöbb nő dolgozik, kihat a gyülekezeti életre is. Az „aktív” nők nem tudnak eljönni a hétközbeni alkalmakra, ezekre csak nyugdíjasok és munkanélküliek járnak. Szombaton sem érnek rá az asszonyok, mert ez a mosó-, háztartásvezető- és bevásárlónapjuk, így egyedül a vasárnapi istentisztelet marad, meg nagy ritkán – hisz pihenni is kell valamikor – utána egy közös gyülekezeti ebéd.

Az asszonyok tanítása fontos feladat, de nehezen oldható meg, mert szinte lehetetlen olyan időpontot találni, amely mindenkinek megfelel. Isten segítségével azonban mégis hirdetni tudjuk nekik az evangéliumot, és kihasználunk minden lehetőséget arra, hogy egy-egy asszonynak bibliaismeretet tanítsunk. Sokszor csak lassan fejlődnek a hitben, de ez nem szabad, hogy elcsüggesszen minket, Istennek mindannyiunkra van ideje. Türelmesnek kell lennünk, és bíznunk kell az Úrban, hiszen „… aki elkezdette bennetek (és ezekben az asszonyokban) a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig (Fil 1,6)”.

Marianne Lefaivre

– svájci, férje Jean-Luc, egy gyermekük van

– eredeti foglalkozása ápolónő

– 1997 óta él Franciaországban, férjével együtt gyülekezetépítő szolgálatot végeznek St. Lô-ban.

A „nő” mint általános fogalom nem létezik Malawiban. Vannak városi nők, falusiak, iskolázottak vagy iskolázatlanok, vannak a chewák, a tumbuka ngonik, a yaók, a lomwék…

Mivel mi a legtöbb időt lomwe és yao asszonyokkal töltöttük, őróluk szeretnék most írni.

Nem ismerik az egyedüllétet, a nagycsalád mindenütt jelen van. A kúthoz vezető úton, a tüzelőgyűjtésnél, a piacon és a mosásnál pedig más asszonyokkal vannak együtt.

Noha sokan néhány évig koptatták ugyan az iskolapadot, a betűk és a számok mégis csak érdekes fekete mintázatot jelentenek nekik, az órára vetett pillantás pedig csak feleannyit árul el, mintha a Napra néznének.

A főzéshez nincs szükségük sok fantáziára: minden nap kukoricakását esznek, hozzá pedig felváltva zöldséget és szárított halat.

Mindennap ez a jelszó: essünk neki a nehéz munkának! Fát hasogatni, földet művelni, kukoricát lisztté őrölni, kézzel mosni, vizet vödörszámra a fejükön hazacipelni…

Szeretik az ékszereket és a krémeket, de csak keveseknek van tükrük. Fogukat szappannal és homokkal tisztítják. A haj-, ruha- és cipőviselet vidéken igen egységes, a divat évtizedek óta alig változott.

A család

A családban a nők legfontosabb szerepe az anyaság, amellett a kultúra megőrzése, s mellékes szerepnek tekintik azt, hogy egyben feleségek is.

Egy anyának szülessen minél több gyermeke (a gyermekek számával együtt nő a megbecsülés és a tisztelet is), biztosítson a családjának minden napra elegendő élelmet, tartsa tisztán és egészségben gyermekeit, s lányait már korán tanítsa meg a konyhai tennivalókra.

A kultúra megőrzése érdekében megtanítja gyermekeinek a törzsi táncokat és énekeket, valamint példamutatóan betartja a szokásokat, például letérdel a vendégek előtt, mikor köszönti őket. Meg kell tartania a hagyományokat is: ha valaki meghal a szomszédságban, egy vödör vizet visz a halottasházhoz, hogy meg tudják mosni a holtat, és a házat is ki tudják takarítani, s ott is marad a gyászolókkal a temetés végéig. Az asszonyok feladata továbbá a kulturális követelmények betartása is, például az újszülöttek nyakába amulettet kell kötni, hogy megvédjék a gonosztól. Leányainak tovább kell adnia tudását a gyógynövényekről.

Házasságukban két dolog játszik fontos szerepet: a tisztelet és az alárendeltség. A tiszteletet a megszólításban fejezi ki: letérdel, nem néz férje szemébe, atyámnak, vagy vezetéknevén szólítja, sokszor nem is tudja a keresztnevét. Ezenkívül azonnal elveszi csomagját, amint hazaért. Az alárendeltség azonban nem azt jelenti, hogy a férj az úr a házban, mert az teljesen a nő birodalma. Az alárendeltség a nemi életükre vonatkozik, hisz ott a nőnek a férfi rendelkezésére kell állnia. A szerelmi kapcsolat igen ritka.

A nagycsalád és a társadalom

A nagycsaládban vállalniuk kell a lány, a testvér és a nagynéni szerepét is. Lányként meg kell ajándékoznia édesanyját unokákkal, segítenie kell szüleinek a házban és a földeken is. Gyermekeinek nevelését így inkább a nagymama és a nagynénik tartják kezükben.

Testvérként fiútestvéreinek tanácsot ad nőügyekben, végül is ő a hozzájuk legközelebb álló nő.

Nagynéniként részt vesz lánytestvérei gyermekeinek nevelésében. A nehéz időszakokban – serdülőkorban – a nagynéni magához is veszi unokahúgát, és megtanítja neki a helyes viselkedést a felnőttekkel és leendő férjével szemben. A társadalom előtt pedig az a lényeg, hogy elérjék a „tiszteletreméltó nő” címet, melynél az életkor és az életstílus a meghatározó. Ahhoz, hogy valaki fontos asszonnyá váljék a faluban, segítőkésznek kell lennie, a kultúrát jól kell ismernie, és megfelelő rokoni kapcsolatokkal kell rendelkeznie. Ha valaki megkapta ezt a címet, akkor részt vehet a lányok beavatási szertartásán, tanácsot kérnek tőle falubeli és házassági konfliktusoknál, valamint befolyásolhatja a falu vezetőjét a döntéshozáskor.

A gyülekezet

Ha részt veszünk egy istentiszteleten, könnyen az lehet a benyomásunk, hogy itt a nőknek csak hallgatniuk szabad. Ez látszólag tényleg így van, ám valójában ők a gyülekezet motorjai. Asszonyórákat tartanak, betegeket, családokat, gyászolókat látogatnak, temetéseket rendeznek, és a gyülekezeti tagok ügyes-bajos dolgaiban segítenek.

A falusi nőnek igen tekintélyes hatalma és státusza van, jól boldogul a több évszázados társadalmi rendszerben. Csupán a fejlődéssel, a változásokkal nem tud mit kezdeni: a demokráciával, az AIDS-szel, a videókkal, az éghajlati változásokkal, a munkanélküliséggel stb. Ahhoz pedig, hogy alkalmazkodni tudjon a jelen kihívásaihoz, nem kap segítséget sem könyvekből, sem tanfolyamokon.

Dorothe Kränzler

– férje Paul, két gyermekük van

– 1988 óta szolgál Afrikában misszionáriusfeleségként: először Libériában, később Guineában, jelenleg pedig Malawiban.

Amilyen különbözőek Ecuador egyes részei, olyan különbözőek az emberek is, szokásaikkal és hagyományaikkal együtt. Ecuadort földrajzilag négy részre lehet osztani: a partvidékre, az Andokra, az őserdőre és a Galapagos-szigetekre. A partvidéken feketék és félvérek élnek; a hegyekben különböző indián törzsek, aki mind más-más nyelvet beszélnek, de élnek köztük feketék és félvérek is; az őserdőben pedig indiánok, akik szintén különböző kultúrákat őriznek, és különböző nyelveket beszélnek. Mi Imbabura tartományban élünk, ahol indiánok, feketék és félvérek egyaránt élnek; róluk szeretnék most írni.

Az awa indiánok

Az awa nők nagyon fiatalon, 12-13 évesen férjhez mennek. Azt a nőt tartják értékesnek, aki keményen tud dolgozni, amellett pedig nyugodt és visszahúzódó. Munkájuk főleg főzésből, mosásból, állatgondozásból és gyermeknevelésből áll. Néha a férjükkel együtt mennek a mezőre dolgozni, míg a nagyobb gyermekek vigyáznak otthon a kisebbekre. Az awa-kultúra egyik sajátosságaként, egyes asszonyoknak saját földjük és saját állataik vannak; ezáltal bevételhez is jutnak, így ők a családfők. Igen elterjedt a babonaság, az asszonyok pedig nagyon félnek a szellemektől: például a gyermekeknek a kunyhóban kell maradniuk, ha szivárvány látható az égen, nehogy betegek legyenek. Sötétedés után hatalmasodik el igazán a szellemektől való félelem.

Ha egy gyermek megbetegszik, az édesanyjának el kell döntenie, hogy ez olyan betegség-e, amit a „fehér doktor” meg tud gyógyítani, vagy olyan-e, amelyet szellemek okoztak, és így csak a varázsló ért hozzá.

Különösen szomorú, hogy az awa nőknek támogatniuk kell férjüket az ivásban; nem segíthetnek neki leszokni. Az alkohol komoly problémát jelent, és nem csak az awáknál.

A hívő awáknál, akik ma még sajnos kevesen vannak, már bizonyos változások észlelhetők. Nem mennek olyan korán férjhez, a gyermekek nevelése mindkét szülő feladata, a szülők szeretnék továbbadni hitüket gyermekeiknek. A hívő awa családok élete rendezett, házaik tiszták és gondozottak. Rendszerint több pénzük is van, mert nem költenek alkoholra. Csodálatos látni azt, hogy a hit által valóban megváltoznak az emberek!

A kecsua indiánok

A kecsuák kultúrája hasonlít az awáékéra, a legszembetűnőbb különbség az öltözetük és a nyelvük. Könnyen fel lehet ismerni őket kalapjukról és nyakékükről.

A kecsua nők 15-18 évesen mennek férjhez, a kapcsolatot titokban tartják nem sokkal az esküvő előttig, vagy amíg a terhességet már nem lehet nem észrevenni. Az asszonyok főleg a földeken dolgoznak, valamint otthon, a háztartásban és a gyermeknevelésben. A férfiak távol dolgoznak az otthontól, s hosszabb távolléteik gyakori következménye a hűtlenség és a házassági problémák. Az alkohol a kecsuáknál is komoly problémát jelent, a férfiak gyakran ülnek össze inni és kártyázni. Ha ezek után este hazamennek, megverik feleségüket és gyermekeiket, és kiabálnak velük. Számos asszony analfabéta, vagy csupán két-három osztályt végzett. Csak a fiúk végezhetnek magasabb iskolát és tanulhatnak szakmát.

A kecsuák között már több keresztyén van, az ő családi életük rendezett, a férj besegít a háztartásba és a gyermeknevelésbe is.

Vannak családok, melyek fontosnak tartják, hogy gyermekeik tanuljanak, a lányok például varrótanfolyamra járnak, vagy háztartási alkalmazottként dolgoznak. A legtöbb keresztyén a gyülekezeti munkákban is részt vesz.

A félvérek

A félvéreknél nagy különbségek észlelhetők a városi és a falusi lakosság között. A szociális különbségek is kifejezettek: eltérő képzettségük és fizetésük van. A félvérek életét egy példán keresztül hadd mutassam be, E. asszony az atuntaqui gyülekezetbe jár.

„52 éves vagyok, Quitóban születtem, 6 gyermekem van. Tizenöt évesen mentem férjhez, s az akkor 21 éves férjemmel Atuntaquiba költöztünk. Akkoriban középiskolás voltam, de esküvőnk után férjem nem engedett tovább iskolába járni. Hamarosan megszületett első gyermekünk, ettől kezdve a háztartás és a gyermeknevelés lett a feladatom, emellett segítettem férjemnek a szabóságban. Tőle tanultam meg varrni.

Csak az esküvő után derült ki, milyen hatalmaskodóan gondolkodik a férjem. Odáig ment, hogy azt is megtiltotta, hogy tartsam a kapcsolatot a családommal Quitóban. Itt, Atuntaquiban sem köthettem új barátságokat. Gyakran kiabált velem és a gyermekeinkkel is. A három idősebb gyermekre különösen is nagy hatással volt apjuk szeretetlensége.

27 év házasság után elváltunk. A három kisebb gyermekünk akkor 7 és 13 év között volt. Szabadnak, szinte újjászületettnek éreztem magam, és nagy szeretettel és fegyelemmel próbáltam meg őket kiegyensúlyozottabban nevelni. Közösen nyitottunk egy kis élelmiszerüzletet, és abból próbáltunk megélni.

A válás után elkezdtem barátkozni az emberekkel a faluban. Itt találkoztam keresztyénekkel is, akik meghívtak a gyülekezetükbe. Miután én is keresztyén lettem, megtapasztalhattam, milyen szabadságban és biztonságban lehet élni Isten jelenlétében. Az Ő kegyelméből eltűnhetett a bizonytalanság és a babonaság az életemből, amelyek addig meghatározóak voltak. Tudom, hogy Ő hordoz, és Ő gondoskodik rólunk mindennap.”

Az ecuadori asszonyok életét a kultúrájuk és hitük határozza meg. Feltűnő a különbség a hívők és a hitetlenek között.

Ingrid Chala

– Argentínában született misszionáriusgyermekként

– az ápolónőképző elvégzése után missziói szolgálatban vett részt Ecuadorban

– férje Carlos, két lányuk van

– a Bad Liebenzell-i bibliaiskola elvégzése után, 2000 októbere óta él a Chala család Ecuadorban, ahol gyülekezeti szolgálatot végeznek.

Ez a zambiai közmondás egyrészt azt jelenti, hogy a kert – vagyis a nő – legyen termékeny, azaz szüljön sok gyermeket; másrészt pedig ezt a kertet meg kell művelni, ehhez pedig a kertész – vagyis a férj – minden módszert bevethet, hogy jó állapotban megtartsa. Ehhez a mércét az animizmusban gyökerező hagyományok adják meg, melyeket a nagymamák és az idősebb nagynénik adnak tovább a fiataloknak. Mindemellett a férfi olyannak neveli a feleségét, amilyen majd akarja, hogy legyen. A testi fenyítés ennek érdekében nem ritka eszköz.

Az a lényeg, hogy férjnél legyen

Mert mi van egy olyan kerttel, amely parlagon hever? Az egyedülálló nő a női hierarchia legalsó helyén foglal helyet. Nem csoda hát, ha a fiatal lányok mindenáron férjhez akarnak menni, ennek érdekében pedig mindent megtesznek. Előfordul, hogy a fiatal nők, akik hozzánk járnak istentiszteletre, átmennek egy nagyobb gyülekezetbe, mert ott több fiatal férfi van. Mennyit beszélgettünk így Maureennal, aki a főnökével járt, akinek már négy felesége volt! Nem hitte el, hogy ő csak az „ötöske”, és a „hatoska” már a hátsó ajtónál áll!

Az a lényeg, hogy férjnél legyenek!

De legalább gyermeke legyen

Míg régebben a hagyomány pontosan előírta az erkölcsös viselkedés szabályait, és ezt a család és az egész faluközösség ellenőrizte is, ma már ez jócskán fellazult. A leányanyák száma rohamosan nő, mert sokan úgy gondolják, hogy „ha már férjem nincs, legalább gyermekem legyen”. Ha valaki úgy mutatkozhat be, hogy „Mulenga édesanyja vagyok”, az már egy bizonyos státuszt jelent. De ez sem felhőtlen öröm! Nemrég mondta nekem egy leányanya: „Tudod, csak egy barátnőm van, ő sincs férjnél, a többi asszony mind távolságtartó, mert attól félnek, hogy el akarom venni a férjüket.”

Kötelességek, nem jogok

A lányokat már kis koruktól kezdve felkészítik a férfi „kert”-jének szerepére. Noha Zambiában az általános tankötelezettség kiterjed a lányokra is, mégis inkább csak a fiúkat küldik iskolába, ha a családnak megterhelő lenne minden gyermek után tandíjat fizetni. A házimunkában nem minden gyermeknek kell részt vennie; a lányok segítenek édesanyjuknak a takarításban és a főzésben, míg a fiúk a házi feladatok megírásával és játékkal tölthetik idejüket. A lányok hamar megtanulják, hogy ők mint nők felelősek azért, hogy a családnak ételt készítsenek, és azt feltálalják. Egy zambiai lelkész ezt így fogalmazta meg: „Leányainkat kötelességekre, fiainkat jogokra neveljük.”

Egy esküvőn elmagyarázták nekem, hogy a nők számára a házasság a következőt jelenti: kitartani a keserű végig, teljesíteni a kötelezettségeket és hallgatni. Egy másik mottó pedig így hangzik: „A feleség soha ne legyen a férjének a barátnője”. Ezek a régi beidegződések nagyon kemények, és nem szabad elfelejtenünk, hogy az animista világnézetbe nyúlnak a gyökereik. Egyszer egy leendő férjnek a következőket tanácsoltuk: „Te, mint tanár, csak délelőtt dolgozol. Készíthetnél Lucynek egy csésze teát, mikor este fáradtan hazajön a munkából!” Elképedve így felelt: „Azt nem lehet, hisz azt szeretném, ha tisztelne engem!”

Mindez nem jelenti azt, hogy Zambiában nincsenek karriernők. A városvezetésben és a parlamentben, valamint számos közszerepben is képviseltetik magukat.

Tisztelet és méltóság

Megváltozik a férfiak viselkedése, ha észreveszik, micsoda ajándékot kaptak Istentől a feleségük személyében. Megtanulják, hogy a sokszor idézett „az asszonyok engedelmeskedjenek férjeiknek” után nem pont van, hanem így folytatódik: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, mint ahogyan Krisztus is szerette az egyházat!” Készek lesznek arra, hogy tiszteljék feleségüket, több dologban szabadságot adjanak neki, és arra is, hogy lemondjanak bizonyos jogaikról. Öröm ilyen házasságot látni, ahol közösségben vannak a házastársak, és kölcsönösen megértik egymást.

Egy nő, akit hosszú időn keresztül csak lábtörlőnek használtak, végül maga is elhiszi, hogy tényleg csak annyit ér. Ha az asszonyok maguk között vannak, felengednek, és meg lehet látni, mi van bennük valójában.

Jézus megígérte, hogy „Ímé, mindent újjá teszek.” Emiatt hirdetjük ezeknek az embereknek az Örömhírt, és hisszük, hogy ebből az asszonyok is új erőt meríthetnek. Tudniuk kell, hogy Isten szereti őket, és hogy az Atyának ők olyan értékesek, hogy a Fiát áldozta oda értük.

Egy asszonycsendesnap témájául a következőt választottuk: A női lét öröme. Ezen a napon hangsúlyoztuk, hogy Isten a nőt is a maga képére teremtette, és ezért, mint embernek, méltósága van. Nem csak akkor értékes, ha férjnél van és gyermekei vannak, nem kell bizonyítania, nem kell feltételeket teljesítenie. Isten szemében már megvan minden értéke, amire szüksége van.

Cornelia Frey

– férje Reinhard, három gyermekük van

– érettségi után végezte el a liebenzelli bibliaiskolát

– 1986 óta szolgált férjével Zambiában

– idén augusztusban a Frey család véglegesen visszaköltözött Németországba.

Kolumbia Dél-Amerika negyedik legnagyobb országa, területe 1 138 914 km². 1819-ben vált „Nagy-Kolumbia” függetlenné Spanyolországtól. Nem sokkal később, 1831-ben négy, egymástól független államra oszlott, melyek a következők: Ecuador, Kolumbia, Panama és Venezuela. Kolumbiában attól kezdve sok éven át keményen üldözték és megkülönböztették a vallási kisebbségeket. Ez az időszak hivatalosan 1991-ben ért véget, amikor is az etnikai és vallási kisebbségek nagyobb szabadságot kaptak. Kolumbia mégis a világ egyik legerőszakosabb országaként ismert. Az ország számos része gerillacsoportok, „drogfőnökök” és jobboldali, katonai jellegű csoportok ellenőrzése alatt áll. Korrupció, feketekereskedelem, emberrablás és gyilkos bosszúállás durvítja el a társadalmat. Az amerikai kontinensen Kolumbiában sértették meg a leggyakrabban az emberi jogokat, itt évente 20 ezer ember esik az erőszak áldozatául. A világ kokainelőállításának 75%-a Kolumbiában történik. A szegények és a gazdagok közti végletes különbség rányomja bélyegét a társadalomra, az egyházra és a hatalomra.

A keresztyének száma gyorsan és folyamatosan nő. 1933-ban 15 ezer evangéliumi keresztyént tartottak nyilván, 2000-ben már majdnem 2 milliót! Azért is csodálatra méltó ez, mert a drogtársaságok és gerillacsoportok gyakran pont a keresztyéneket tűzik ki erőszakos cselekményeik célpontjául. Csak 1997-ben, Urabá körzetében 14 lelkészt gyilkoltak meg.

Számos bennszülött keresztyén szolgál szegények és hajléktalanok között, amit bizonyságtételként tesznek. Ám amint egy munka „sikeres” lesz, a gyülekezet vezetői gyakran erőszak célpontjává válnak. Sokuk halt meg hitéért és szociális elkötelezettségéért.

Imádkozzunk a kolumbiai keresztyénekért és a köztük dolgozó kevés misszionáriusért, valamint az egyre fontosabbá váló irat- és rádiómisszióért! Kolumbia lakossága sokat tud Jézusról. Nagy részük az elmúlt években látta a Jézus-filmet. Bárcsak megismerhetnék Őt személyesen is!

Armin Jans

„Sámuel pedig vett egy követ, és felállítá Mispa és Sén között, és Ében-Háézernek nevezte el, mert mondá: Mindeddig megsegített minket az Úr (1Sámuel 7,12)”

Először is engedjék meg a kedves Testvérek, hogy bemutatkozzam: Képes Anita vagyok, a Károli Gáspár Református Egyetem magyar–vallástanár szakát végeztem el 1996–2001 között. A múlt évben lehetőségem nyílt arra, hogy a Liebenzelli Missziótól kapott ösztöndíj keretében Németországban missziói képzésben vegyek részt.

Egy évvel ezelőtt izgalommal és várakozással indultam, hogy Isten hívásának engedjek. Ilyen kérdések foglalkoztattak: Hogy állom majd meg a helyem egy olyan helyen, ahol senkit sem ismerek? Nem lesz senki magyar velem az oktatáson, aki segíthetne a hétköznapi problémák megoldásában, aki tanácsot adhatna az egyes helyzetekben. De tudtam, hogy az Úr továbbra is vezetni fog.

A német nyelvben már volt némi tapasztalatom, de német nyelvű oktatáson még nem vettem részt, nem vizsgáztam, nem írtam dolgozatokat, nem hirdettem Isten Igéjét. Nem tudtam, hogy fog ez sikerülni. De ahogy Isten Mózesnek is megadta a megfelelő szavakat, illetve az embert – Áront, a testvérét – aki segített neki, ugyanígy nekem is. Sokszor, mikor úgy éreztem, hogy nem a megfelelő szavakat szóltam, vagy nem tudtam helyesen kifejezni magam, Isten megerősített szeretete által, s az emberek elfogadása által is. Nem az a fontos, hogy én alkalmasnak érzem-e magam, hanem az, hogy azt a feladatot végezzem, amit Ő rám bízott.

A nyelvben való előrehaladásomat sokan segítették, akik készek voltak javítani munkáimat, dolgozataimat, előkészületeimet, illetve a beszédben elkövetett hibáimat. Nagyon sokat köszönhetek nekik.

Megsegített az Úr lelki növekedésemben is. A sok feladat sok örömmel is járt, például a tizenévesek imakonferenciáján körülbelül hétszáz fiatal és a munkatársak egy egész éjszakán át a világért, annak különböző országaiért könyörögtek.

Aztán a pünkösdi missziós ünnepség is sok örömet jelentett. Hatezer ember hallhatta a nagy sátor alatt, hogy sok olyan ország van a Földön, ahol nincs, aki elmondja az embereknek az örömüzenetet. Buddhában és különböző istenségekben hisznek, s nem is hallottak Jézus Krisztusról. A misszionáriusok, akik a missziói területekre mennek, életüket kockáztatják azért, hogy elmondhassák az ott élőknek az örömhírt. Lehet, hogy ezért több évig nyelvi képzésben kell részt venniük, vagy nélkülözniük kell, de mégis vállalják az Úrért, aki őket küldte.

Ez nagy felelősség. Jézus nem csak kérte, hanem meg is parancsolta nekünk: „Menjetek el széles e világra, s hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek” (Márk 16,15). Ha nekünk valaki nem beszélt volna Jézus Krisztusról, mi sem ismerhettük volna meg őt.

Az ünnepségeken és lelki alkalmakon kívül részt vehettem a misszió területén folyó egyéb – fizikai – munkákban is. A képzéshez hozzátartozik az is, hogy a mindennapi feladatok végzésében is gyakorlottnak kell lennünk. Ezért részt vettünk a konyhai munkában, a mosókonyhában, a takarításban, az ifjúsági körök, konferenciák előkészítésében, szervezésében stb. Ezen a területen is nevelt Atyám, aki sokszor türelemre intett, vagy segített legyőzni a fáradtságot.

Személyes életemre nézve még nem kaptam meg Isten konkrét vezetését, hogy melyik ország az, ahol szolgálatban szeretne látni, de remélem, az elkövetkezendő egy évben ez is világossá lesz számomra. Az elméleti képzés után ugyanis most egy év gyakorlat következik: egy gyülekezet életébe beépülve kell segédkeznem, közelebbről meg kell ismernem a gyülekezeti munkát. Ezen kívül pedig még a szakmámban, tanárként is dolgoznom kell, hisz még azt sem tettem idáig.

Köszönöm a Testvérek imádságát,

szeretettel:

Képes Anita

Ha szeretnéd valakinek az igazi természetét megismerni, dobj egy követ az ablakába! – tartja a közmondás. Micsoda mély igazság! Sokszor a nehéz helyzetekben, terhek alatt lesz nyilvánvaló, hogy mi lakik az emberben, amikor egyszercsak elveszíti azt, amije addig volt, s kicsúszik a lába alól a talaj.

A mindennapok terhei, gondjai gyakran Isten „terhelési próbái” „... megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? (5Móz 8,2)“ . Úgy, hogy próbáknak vet alá...

Imádkozzatok velünk együtt ...

* értünk és gyülekezetünkért (Puente de Amor). Az augusztus tele volt próbákkal, melyekben Isten segítségével növekedhettünk és előbbre juthattunk.

* azért a három házaspárért, ahol a feleség keresztyén, a férj nem, s ahol nemrég házasságtörés történt. Ez keményen érintette őket és a gyülekezetet. Sok látogatás, hosszú beszélgetések, és sok-sok könny után az egyik házasságot meg lehetett menteni, a másik különvált, a harmadik pedig még függőben van.

* a fiatal pároknak tartott speciális estékért, amikor a gyülekezeti termet étteremmé alakítjuk át. A legutóbbi témája: „Az Istenért, hallgass már meg végre!” – avagy hogyan javíthatjuk a párbeszédet a kapcsolatunkban? Kb. 30 pár engedett a meghívásnak, közülük többen voltak „kívülállók”.

* az első ifjúsági délutánért, melyet Isten imádásáról tartottunk. 18 fiatalt nyertünk meg a gyülekezetből, hogy gitár alapfogásokat, hangjegyolvasást, énekgyakorlást és bibliai tanítást tartsanak.

* az új házi bibliakörért, melyet helyhiány miatt még nem tudtuk megkezdeni. Azon a környéken már 4 család van, akik szeretnének jönni. Ez a városrész nemrégen nőtt ki a földből, és sokan keresnek valamilyen kapcsolatot.

* 6 orvos és 6 ápolónő egy hétig volt nálunk az USA-ból; mozgó klinikákkal félreeső falvakban és városrészekben nyújtottunk segítséget. Naponta kb. 200 embert vizsgáltak meg és láttak el gyógyszerrel. Mindig csodálkozom ezeken az amerikai keresztyéneken, akik éves szabadságuk egy hetét odaszánják, és a repülőköltséget is kifizetik. Isten ajándéka volt, hogy elmehettünk egy olyan faluba, amelyből az utolsó „evangéliumiakat” veréssel kergették ki. Most meghívtak bennünket, hogy rendezzünk egy filmestet, és szeretnénk a Jézus-filmet bemutatni.

Litában megtartottuk első ifjúsági táborunkat a dzsungelben, amely nagyszerűen sikerült, 80 fiatal vett részt rajta. Felállítottunk egy sátrat, és abban tartottuk az alkalmakat. A téma a „túlélés” volt. Reggel Józsefről szólt az áhítat, aztán kiscsoportokban beszélgettünk. Ebédig szabadidő volt, utána pedig terepjátékok, vízijátékok a folyónál, dzsungeltúra vagy élménypedagógiai játékok, amelyek bemutatták, hogyan lehet együtt „túlélni”. Este jeleneteket mutattak be, igehirdetést tartottunk és filmvetítést. Isten több életet megérintett és megváltoztatott. Legalább 5 fiatal fogadta be Jézust Urának és Megváltójának. Többen jöttek beszélgetésre, hogy rendezzék Istennel a kapcsolatukat.

Sajnos még nem találtunk helyet a gyülekezetünknek. Ibarrában igen magasak a bérleti költségek, és a gyülekezet ezt nem engedheti meg magának. Átlagosan 95 felnőtt látogatja az istentiszteleteket, de nem hívhatunk meg újabbakat, mert már most is az első félórában állniuk kell, amíg a gyerekek szétoszlanak csoportjaikba. Érezzük, hogy ez a helyhiány gátolja a gyülekezet növekedését. Minden jel arra mutat, hogy telket kellene vásárolni és építkezni, ez azonban költséges, és nem megy adományok nélkül. De az Úr a gondviselőnk!

Gyermekeink, Mirjam és Marlene egyre nagyobbak, és a nevelésben is egyre nagyobb kihívásokat kapunk. Mindig az az érzésem, hogy többet kellene vállalnom ennek a terhéből, de még nem látom, hogyan szervezhetném meg jobban a munkámat, hogy több időt tudjak rájuk szánni. Mindketten jól vannak és vidámak, mindketten szeretnek énekelni, különösen a mulatságos mozgásokkal kísért énekeket a gyülekezetben.

Gyöngyvér jól viseli harmadik terhességét. Úgy tűnik, minden rendben van, és örömmel várjuk a baba november 11-ére jelzett születését. Mint Marlene esetében, most is egy héttel korábban Quitóba szeretnénk menni, hogy Gyöngyi biztosan ott szülhessen. Éppen egy megfelelő lakást keresünk. Kérem, imádkozzatok, hogy olyan lehetőséget találhassunk, ahol a két gyerekkel maradhatunk, és szükség esetén vigyázni is tudnak rájuk. Egyébként Gyöngyi jól van, bár az utóbbi időben gyakran erősen fáj a háta. Ezek a panaszok minden terhességnél fölléptek, de ezúttal erősebben, néha alig tud mozogni. Az orvos szerint ezt veleszületett medencecsont-egyenetlenség okozza, terhesség esetén pedig a baba nyomja a gerinczónát, és ez okozza a fájdalmat.

Augusztusban négy előadást tartottam, s ennek a sorozatnak hatásaképpen a gyülekezetben igény támadt több bibliai tanítás és oktatás iránt. Október 6-ától a gyülekezetben felnőtteknek szeretnénk vasárnapi iskolát kezdeni. Elsőként a hitben való megerősödés a cél, azután jellembeli növekedés, harmadszor felkészítés a szolgálatra, negyedszer bátorság a vezetéshez. Az egész program másfél évig tart, és négy egységből áll, amelyet akár egymás után, akár több részletben lehet elvégezni. Célunk, hogy a fiatal hívőket a négy egység által kiképezzük, és a végén vezető szerepet bízhassunk rájuk, akár házi bibliakörökben vagy diakónusi feladatokat stb.

Szeptember 6-tól 8-ig a gyülekezetben biblianapokat tartottunk a gyerekeknek.

Szeptember 12-től 14-ig szintén tartunk biblianapokat gyermekeknek Alpachacában egy szegénynegyedben, ahol utcagyerekekkel foglalkozunk.

Szeptember 19-én újraindul a CCB, a laikus bibliaiskola. Ezúttal az Ószövetségre specializálom magamat, és a fogság utáni próféták mellett „Jézus az Ószövetségben” című tantárgyat tanítom. Ez nemcsak azt mutatja be, hogy az Úr Jézus hogyan töltötte be az ószövetségi próféciákat, hanem azt is, ahogyan Jézusban az Ószövetség minden előképe valósággá vált.

Mindabban, amit az elmúlt hónapban tehettünk és amit erre a hónapra terveztünk, azt látjuk, hogy az Úr Jézus nélkül semmit sem tehetünk. Az Ő erejére, útmutatására és jelenlétére van szükségünk.

Másrészt újra megláttuk azt is, hogy nélkületek sem megy. Imádságaitok és adományaitok által munkálkodik itt Isten és teszi lehetővé a munkát.

Mi mindezért csak szívből köszönetet mondhatunk.

Gyöngyi, Ede

Mirjam, Marlene és ???

Már sok mindent megtudhattatok Pedróról és barátairól az Egyenlítői Guineából. Néhányat közülük igen jól megismerhettetek. Eljött azonban az a nap, amikor Ursula Fröhlich misszionáriusnőnek el kellett búcsúznia tőlük, mert hamarosan elhagyja ezt a missziói területet. Utolsó közös kirándulásukról olvashattok a mostani és a következő számunkban.

„Tía Ursula, elmehetnénk barátainkkal egy búcsúkirándulásra az Utonde folyóhoz? De csak mi fiúk. ¡Sin las chicas! (A lányok nélkül) Múlt héten velük voltál ott. Most mi vagyunk soron, igaz?” Pedro tekintetével is megerősíti kérését.

Szombaton délután elérkezett az idő, kilenc kalandra éhes fiú vár rám a megbeszélt időben: Pedro, Pablo, Antonio, José-María és Eulogio, továbbá Bartolomé, Mariano, Salvador és Matías. Matíast ismerem legkevésbé. Ő Pedro szomszédja. Amikor hallott kirándulási tervünkről, csatlakozott a csoporthoz.

Mindannyiunk nagy örömére három régi autóbelsőt tudtunk kölcsönözni. Salvador művészi ügyességgel kötözi a csomagtartóhoz. Ehhez szintén egy kiszolgált autógumit használ, melyet hosszú csíkokra vágott. Ezekkel a cauchokkal (kaucsuk, gumi) rögzítenek itt Guineában szinte mindent, amit valamihez oda kell erősíteni. Bámulatos, milyen hasznos lehet egy ilyen autógumi!

Hagyományos kirándulóételünket főztem: vörös babot paradicsommártással. Az ünnepi alkalomra két nagy palack Fantát vásároltunk, és Bartolomé egy csomag kekszet ajánl fel. Eulogio ezenkívül egy néhány méter hosszú horgászzsinórt hozott magával két-három horoggal, és csalinak egy pár szöcskét. Szeretné a kellemest a hasznossal összekötni, és a kirándulás alatt mindjárt a vacsoráját is beszerezni.

Akkor hát indulhatunk. Salvador jókedvvel elfoglalja a vezető melletti ülést! Örülök, hogy ő is a csapat tagja. Ez a Mekomo faluból való fiatal fiú egy idő óta felsőbb iskolában tanul Batában. Ismeri az Úr Jézust mint személyes Megváltóját, és szeretné Őt hűségesen követni. Az őserdőben nőtt fel, ismeri a természet sok titkát. Néhány héttel ezelőtt egy ornitológiai sétára kísért el, míg Pedro, Antonio és José-María parittyájával pásztázta végig a tengerpartot, Salvador meg én távcsővel kutattuk a parti fákat. Minden fellelt madárnak tudta a fang-nyelvi nevét, és sokat mesélt nekem a viselkedésükről.

„Estamos listos. ¡Puedes ir! (Elkészültünk, mehetünk!) – De acuerdo (Egyetértek.) De előbb még kérjük az Úr Jézust, hogy védjen és őrizzen meg bennünket!” Milyen jó, hogy a délutánt közösen a jó Pásztor kezébe tehetjük!

Először a városon kell áthajtanunk. A főtér mellett a postához érünk, aztán Salvador iskolájához és végül Mondoassiban a piachoz. Ezután kezdődik a villanegyed. „Aquí está la casa de la esposa del presidente” (Itt van az elnök feleségének a háza.), jegyzi meg Salvador. Az elnök feleségének magas fallal körülvett telke közvetlenül a tengerparton fekszik. Nagy villát építettek rá. Az út különféle külföldi vállalkozók villája mellett vezet el egészen a repülőtérre. Közben elmegyünk az ország címerében ábrázolt szeibafa mellett – mely Egyenlítői Guinea jelképe.

Mielőtt elérnénk a repülőteret, letérünk az aszfaltozott főútról, és balra rákanyarodunk egy földútra. A tenger egészen közel van, de még nem értük el a célt. Embermagasságú fű mellett vezet az út még néhány kilométer hosszan a part mentén. Végül még egy szakaszon erdőn kell keresztülmennünk, mire végre odaérünk a río (folyó) Utondéhoz. Korábbi kirándulásainkról ismerem azt a férfit, aki családjával itt lakik. Az ő feladata, hogy a parti lakókat, akik a folyótól északra laknak, a fatörzsből vájt kenun átvigye a folyón. Barátságosan fogad minket, és megengedi, hogy az autóval a háza közelében parkoljunk. Így a rongálóktól védett helyen tudhatjuk.

Alighogy kiszálltunk, Eulogio a többiekkel együtt a folyóhoz rohan. A magukkal hozott zsinór több horgásznak elegendő. A fiatal halászok ügyesen kötözik a horgokat a zsinór végéhez, és a másik végét egy kis bothoz. Minden horogra csak egy szöcskét tűznek. A kis botot szorosan a bal kezükkel megmarkolva, a horgot a csalival nagy ívben hajítják a csendesen tovafolyó vízbe. Mereven nézik azokat a helyeket, ahol a zsinór eltűnik a vízben. Vajon ráharap-e egy hal? Nem is telik el sok idő, a folyó felől üdvrivalgás hallatszik. Úgy látszik, az Utondéban élő halaknak ízlenek a szöcskék! Egészen rövid időn belül a fiúk három tekintélyes coloradót (vöröses folyami hal) fognak. Eulogio örül, mert finom vacsorát ígérnek.

Folytatjuk

Kinderzeitschrift Echo