Make your own free website on Tripod.com

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

XI. évfolyam 5. szám                                                                                                      2002. Október

A nők szerepe

 

Nagyon kellemetlenül éreztem magam! Mi, férfiak, az asztalnál ettünk, melyen rizzsel, főzelékkel és hússal teli tálak sorakoztak. Az asszonyok pedig, akik az ételt főzték, és az asztalt megterítették, a sarokban guggoltak, és néztek minket. Az étel már nem is ízlett, csak arra tudtam gondolni, hogyan lehet ilyen lealacsonyítóan bánni az asszonyokkal?!

 

Más országok társadalmi szereposztása, vagyis az, hogy ki milyen helyzetű, és mi a feladata, nem csak ámulatba ejt minket, hanem néha értetlenséget és bosszankodást is kivált: Miért nem választhatja meg egy fiatal nő maga a férjét, miért kell rokonai utasításait követnie? Miért reagálnak a kisiparosok érzékenyen, ha egy nő mondja meg nekik, milyen színűre fessék a falakat? Miért ülnek külön a templomban a nők és a férfiak? Miért kell a nőknek térden csúszva elhaladniuk a férfiak előtt?

Majdnem minden misszionárius és misszionáriusnő élt már át hasonlókat, ami kellemetlenül érintette őket. Az imént leírt esetekben megjelenő szereposztást igazságtalannak, megalázónak és középkorinak érzékelték.

 

Más kérdés, hogy amit mi megalázónak tartunk, azt a bennszülöttek szintén megalázónak tartják-e. Ezeket a magatartásformákat saját kultúránk szemüvegén át látjuk, és félő, hogy saját érzéseinket belevetítjük másokba.

 

A mindenkori társadalom határozza meg azt, hogy milyen helyet tölt be a férfi, az asszony, a gyermek a kapcsolatok szövevényében, milyen magatartást tart elfogadhatónak, vagy nem elfogadhatónak. Ezeknek az íratlan szabályoknak a betartása biztosítja a jó kommunikációt, valamint a közös célok elérését.

 

Misszionáriusnőink beszámolóiból kitűnik, mennyire eltér egymástól az asszonyok feladata és helyzete a különböző társadalmakban. A különbözőségektől függetlenül azonban világosan látható, hogy az asszonyok jelenléte és közreműködése minden kultúrában pótolhatatlan és döntő jelentőségű. Mi lenne a világgal asszonyok nélkül?

 

 

Sok örömet kívánok Önöknek újságunk olvasásában és saját életükben is!

 

Detlef Krause

missziói igazgató


 

A nők szerepe............................................................ 1

Kedves Testvéreink!.................................................. 2

A bangladesi nők…................................................... 3

„Aktív” nők Franciaországban................................. 4

A bennszülött nők Malawiban.................................... 5

Ecuador – a sokszínűség hazája................................ 6

Zambia: a nő a kert, a férfi a kertész........................ 7

Kolumbia................................................................... 9

Mindeddig megsegített minket az Úr......................... 9

Hírek Gyöngyiről és Edéről, Ecuadorból................. 10

Pedro és barátai...................................................... 11

 

Kedves Testvéreink!

 

Szeretettel köszöntünk minden kedves Olvasónkat az Ezékiel 37,3-mal:

 

„Életre kelnek-é ezek a csontok?”

 

Döbbenetes látomást mond el a próféta, mely rettenetes valóság volt Izrael életében: fogságba hurcolták őket, a szent város romokban hevert. Minden reménységük elveszett, pusztulásra vannak ítélve. Ebben a kétségbeejtő helyzetben teszi fel Isten Lelke a prófétának ezt a kérdést, aki a csontok völgyében megszáradt tetemeket lát maga körül.

Mennyi minden megszáradt életünkben: az Úrral való közösségünk, az imádságaink, az igeolvasásunk, mennyire elerőtlenedtünk! Érdemes elcsendesedő szívvel figyelni erre az igeszakaszra, hisz ebben nagyon is rólunk van szó. Ám az Úr még ebben az állapotban is tud segíteni népén, ígéretéhez hűen megeleveníti azt. Ezt akarja munkálni a mi életünkben is.

 

Nagy örömmel vártuk és fogadtuk Helge Hartmann misszionárius testvérünket, aki az afrikai Burundiban szolgál, és három gyermek édesapja. A család most öt évi szolgálat után egy éves szabadságát tölti Németországban.

 

Magyarországon 16 gyülekezet, illeve iskola látta őt vendégül: szeptember 17-én, kedden Győrben kezdte utazószolgálatát, ezután következett Szekszárd, Orosháza, Szeged, Törökszentmiklós, Nagyvarsány, Nyíregyháza – ÉLIM szeretetotthon, Vencsellő, Tiszafüred, Gyál, Perőcsény, Felsőpakony, Monor, Budapest – Evangélikus Teológiai Akadémia és végül Vanyarc. Mindenütt nagy érdeklődés kísérte előadását, számos kérdést tettek fel neki az egybegyűltek, s volt olyan hely, ahol egészen komoly missziói érdeklődés is támadt néhány fiatalban.

Több gyülekezet is érdeklődött szolgálata iránt, ahova csak jövőre juthatunk el egy másik misszionáriussal, ezért megértésüket kérjük.

 

Amint már jeleztük is, az adományok könyvelésénél számítógépes feldolgozásra tértünk át, ami nem volt zökkenőmentes. Többen nem kapták még meg a visszaigazolást az eddig megszokott módon, ám ezt az év végéig pótolni fogjuk.

Közeleg az év vége, és ilyenkor mindig felhívjuk a figyelmet arra, hogy akik adócsökkentő igazolást kérnek, azok ezt jelezni szíveskedjenek. Akik már kaptak tőlünk ilyen igazolást, azoknak adószámát, vagy adóazonosító jelét nyilvántartjuk, akik azonban most kérnek először ilyet tőlünk, azok közöljék az említett számokat, mert csak ennek ismeretében adhatjuk ki az igazolást. Arra kérjük a Testvéreket, hogy ellenőrizzék az általunk kiadott igazoláson szereplő számot, nehogy hibás legyen.

 

Újságunk jelen száma technikai problémák miatt kerül később Olvasóinkhoz. [a szerk. megj.]

 

Mindig témánk a bélyeggyűjtés. Újra mondjuk, hogy nem szabad leáztatni a bélyegeket! Csak a sértetlen, felragasztott, 1 cm-es széllel körülvágott, ép fogazatú bélyegeket tudják Liebenzellben értékesíteni. Néhány darabot nem érdemes postán feladni, várjuk meg inkább, míg nagyobb mennyiség összegyűlik.

 

Gondoljunk arra is, hogy jövőre lesz Molnár Mária testvérünk mártírhalálának hatvanadik évfordulója. Készüljünk erre az évfordulóra a misszióért való imádsággal!

 

Testvéri szeretettel

Asztalos Zoltán


A bangladesi nők…

 


… viszonya a másik nemhez

A bangladesi kultúrában a férfi­aké a vezető szerep, a nők aláren­deltségben élnek. Döntéseiket nem egyedül hozzák meg, hanem először mindig férjüket kérdezik. Azonos neműek között szoros barátságok kötődnek, a házastársak között azonban igen kevés kapcsolat van. A férfiak barátaikkal töltik szabad­idejüket a teaházakban, a nők pedig a kútnál, vagy vendégségben.

Ha egy házaspár közösen megy el egy rendezvényre, rendszerint akkor sem maradnak együtt egész idő alatt. Ha az utcán találkozik egy férfi és egy nő, akik ismerik egy­mást, elkerülik még a szemkontak­tust is. Még ha egy férfi a saját édesanyját látja is meg az utcán, ak­kor is úgy tesz, mintha nem is­merné.

A kézfogás azonos neműek között elfogadott dolog, jó barátságról ta­núskodik. Különböző neműek kö­zött ugyanezt a gesztust azonban gyanúsnak tekintik.

Számunkra mindez talán furcsán hangzik, ám a nők aláren­delt szerepe Bangladesben több évszázados hagyo­mány.

 

… a nyilvánosság előtt

Szövegdoboz: JegyespárHa a gyermekeimet or­voshoz viszem, mindig megszólítanak más asszo­nyok, és megkérdezik, hol van a férjem. Eleinte ide­gesített a kíváncsiságuk, aztán megtudtam, hogy a bangladesi nők ritkán men­nek el egyedül otthonról, szinte mindig velük megy a férjük, vagy egy férfirokonuk. Ügyelnek arra is, hogy sötétedés előtt hazaérjenek, mert veszélyes lenne nekik az ut­cán, főleg a fiatal hajadon lányok­nak, akiket férfiak molesztálhatnak.

Egy tiszteletreméltó bangladesi nő nyilvános helyen kitér a férfiak út­jából, nehogy felkeltse érdeklődé­süket. Ha férfi jön vele szembe, a földre szegezi tekintetét, idegen fér­fira pedig sohasem mosolyog.

A nagyvárosokban egyre nagyobb hangot kapnak a nők egyenjogúsá­gát és elismerését követelő törekvé­sek. Ott már eladónőkkel is talál­kozhatunk, noha ez a szakma eddig kizárólag a férfiaké volt.

 

… a házasságban

A bangladesiek házasságában nagy szerepet játszik a rokonság. A házasulandók érzéseinél is fonto­sabb az, hogy a két fél rokonságá­nak szociális helyzete hasonló le­gyen. Olyan szempontokat is fi­gyelembe vesznek, mint a művelt­ség, életkor, anyagiak és a lány külső megjelenése (a nő legyen ki­sebb, mint a férfi, és minél világo­sabb a bőrszíne, annál szebb).

A házasságkötés után a feleség a férj családjának részévé válik. A férj szülei ugyanúgy „menyasszo­nyom”-nak nevezik, mint a fiuk, s az anyósa tanítja meg neki, hogyan legyen jó feleség.

A bangladesi házasságokban a szeretet csak az esküvő után alakul ki és érik meg. A fiatalok esküvő előtt csak egyszer-kétszer találkoz­nak, akkor is hozzátartozók jelen­létében. Azt tekintik legfontosabb­nak, hogy a férfi gondoskodjon fe­leségéről és a családjáról, a felesége pedig tisztelje őt, kielégítse igé­nyeit, és jó édesanyja legyen „férje gyermekeinek”.

 

… a házban és az udvaron

Az asszonyok birodalma a ház, az udvar és a gyerekek. Szinte mindig otthon vannak, így a látogatásokat nem szokás előre bejelenteni. Na­gyon vendégszeretők, a látogatót mindig megkínálják egy csésze teá­val és valami harapnivalóval. Dél­előttönként sok teendőjük van: el­látják a gyerekeket, felsöprik a há­zat és az udvart. A főzés hosszú időt vesz igénybe, mert a legtöbb csa­ládnak csak egy tűzrakó helye van. Délutánonként vendéget fogadnak, vagy vendégségbe mennek, vizet hoznak, tüzelőt gyűjtenek, vagy varrnak, hogy egy kis pénzt keres­senek.

 

… az étkezéseknél

A bangladesi családok sohasem esznek együtt a vendégekkel, ha­nem a háziasszony az asztal mellett áll, és kiszolgálja őket. Még ha nincsenek is vendégek, akkor is először a férfiak esznek, azután jönnek az asszonyok és a gyerekek. Manapság a fiatalabb generációnál és a keresztyéneknél már néha előfordul, hogy a család kö­zösen eszik. Ha a férfi tudja, hogy későn fog hazajönni, megengedheti feleségének, hogy hamarabb egyen. Enélkül az engedély nélkül azonban egyetlen bangladesi asszony sem enne.

 

… az asszonyórán

Keresztyén körökben a nők na­gyon szívesen vesznek részt az asszonyórán, mert ez változatossá­got jelent nekik. Szeretnek énekelni és táncolni is. Az énekeket általában kívülről éneklik, mivel sokan, külö­nösen az idősebb generáció tagjai, nem tudnak olvasni. Külön örülnek annak a lehetőségnek, hogy az ima­kéréseiket megoszthatják egymás­sal. Az alkalom fénypontja az édes­ség és a tea közös elfogyasztása.

 

Nekem, mint európai asszonynak, igen nehéz a bangladesi nők külön­böző szerepeit megérteni és átlátni. Szeretném azonban jobban megis­merni, miben különböznek tőlünk, hogy Jézus szabadító szeretetéről beszélhessek nekik.

 

Dorothea Stauß

– férje Wolfgang, három gyermekük van

– eredeti foglalkozása ápolónő

– a Stauß család 1996 óta él Bangladesben, a nyelvtanulás után gyülekezeti szolgálatot végeztek, jelenleg az iskolarendszeren kívüli teológiai oktatásban vesznek részt.

 


 

 

„Aktív” nők Franciaországban

 


Ha itt, Franciaországban megkér­dezik tőlem, hogy mit dolgozom, és azt felelem, hogy háziasszony va­gyok, úgy érzem, mintha sajnál­kozva néznének rám. Az, hogy ápolónői végzettségem van, senkit nem érdekel. A dolgozó nők gyak­ran nem értik, hogyhogy nem kapok fizetést a munkámért, és emiatt gyakran lenéznek. Vajon miért?

A 60-as években a fogamzásgátló tabletta elterjedésével gyökeresen megváltozott a francia nők élete: le­hetőségük van arra, hogy maguk döntsenek terhességük számáról és idejéről, s azt gondolják, hogy emi­att kielégítőbb lehet a munkájuk, gazdagabb a társadalmi életük, és nyitottabb lehet a házasságuk. Ez a megváltozott helyzet a házasságról alkotott képüket is megváltoztatta. Nem elégszenek már meg a feleség- és az anyaszereppel; a 25 és 54 év közötti nők 90%-a „aktív”, vagyis dolgozik. Kevesen vannak, akik az iskola elvégzése után nem állnak munkába. A harmadik gyermek után az asszonyok fele marad otthon hosszabb időre.

A francia nők modernnek tartják magukat, sok területen egyenran­gúak a férfiakkal. Állásuk van, el­tartják magukat, részt vállalnak a kiadásokban, a döntéseket pedig párjukkal közösen hozzák meg. A házimunka felosztása azonban még mindig elég egyenlőtlen: a nőnek a munkával, a házassággal és a csa­láddal egyszerre kell megbirkóznia. Szabadidejük szinte semmi nem marad, időhiányban és feszültség­ben élnek. Sokan elégedetlenek, és elborítja őket a munka.

Jól láthatóan vívódnak a két élet­forma között: vannak, akik azt sze­retnék, ha több idejük lenne, még akkor is, ha így kevesebbet érhetnek el az életben, mások pedig még több időt szeretnének nyerni, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból.

Egyre több a válás, sok nő egye­dül neveli gyermekeit. A bíróság rendszerint a feleségnek ítéli oda a gyermeket, ezeknek a nőknek egye­dül kell megkeresniük a kenyerü­ket, ami még nagyobb stresszt okoz.

Az, hogy a legtöbb nő dolgozik, kihat a gyülekezeti életre is. Az „aktív” nők nem tudnak eljönni a hétközbeni alkalmakra, ezekre csak nyugdíjasok és munkanélküliek jár­nak. Szombaton sem érnek rá az asszonyok, mert ez a mosó-, ház­tartásvezető- és bevásárlónapjuk, így egyedül a vasárnapi istentiszte­let marad, meg nagy ritkán – hisz pihenni is kell valamikor – utána egy közös gyülekezeti ebéd.

Az asszonyok tanítása fontos fe­ladat, de nehezen oldható meg, mert szinte lehetetlen olyan időpontot találni, amely mindenkinek megfe­lel. Isten segítségével azonban mé­gis hirdetni tudjuk nekik az evangé­liumot, és kihasználunk minden le­hetőséget arra, hogy egy-egy asszonynak bibliaismeretet tanít­sunk. Sokszor csak lassan fejlődnek a hitben, de ez nem szabad, hogy elcsüggesszen minket, Istennek mindannyiunkra van ideje. Türel­mesnek kell lennünk, és bíznunk kell az Úrban, hiszen „… aki elkez­dette bennetek (és ezekben az asszonyokban) a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig (Fil 1,6)”.

 

 

Marianne Lefaivre

– svájci, férje Jean-Luc, egy gyermekük van

– eredeti foglalkozása ápolónő

– 1997 óta él Franciaországban, férjével együtt gyülekezetépítő szolgálatot végeznek St. Lô-ban.

 


 


A bennszülött nők Malawiban

 


A „nő” mint általános fogalom nem létezik Malawiban. Vannak vá­rosi nők, falusiak, iskolázottak vagy iskolázatlanok, vannak a chewák, a tumbuka ngonik, a yaók, a lomwék…

Mivel mi a legtöbb időt lomwe és yao asszonyokkal töltöttük, őróluk szeretnék most írni.

Nem ismerik az egyedüllétet, a nagycsalád mindenütt jelen van. A kúthoz vezető úton, a tüzelőgyűj­tésnél, a piacon és a mosásnál pedig más asszonyokkal vannak együtt.

Noha sokan néhány évig koptat­ták ugyan az iskolapadot, a betűk és a számok mégis csak érdekes fekete mintázatot jelentenek nekik, az órára vetett pillantás pedig csak fe­leannyit árul el, mintha a Napra néznének.

A főzéshez nincs szükségük sok fantáziára: minden nap kukoricaká­sát esznek, hozzá pedig fel­váltva zöldséget és szárított halat.

Mindennap ez a jelszó: es­sünk neki a nehéz munkának! Fát hasogatni, földet mű­velni, kukoricát lisztté őrölni, kézzel mosni, vizet vödör­számra a fejükön hazaci­pelni…

Szeretik az ékszereket és a krémeket, de csak keveseknek van tükrük. Fogukat szappannal és ho­mokkal tisztítják. A haj-, ruha- és cipőviselet vidéken igen egységes, a divat évtizedek óta alig változott.

 

A család

A családban a nők legfonto­sabb szerepe az anyaság, amel­lett a kultúra megőrzése, s mel­lékes szerepnek tekintik azt, hogy egyben feleségek is.

Egy anyának szülessen minél több gyermeke (a gyermekek számával együtt nő a megbe­csülés és a tisztelet is), biztosít­son a családjának minden napra elegendő élelmet, tartsa tisztán és egészségben gyermekeit, s lá­nyait már korán tanítsa meg a konyhai tennivalókra.

A kultúra megőrzése érdeké­ben megtanítja gyermekeinek a törzsi táncokat és énekeket, va­lamint példamutatóan betartja a szokásokat, például letérdel a vendégek előtt, mikor köszönti őket. Meg kell tartania a hagyomá­nyokat is: ha valaki meghal a szom­szédságban, egy vödör vizet visz a halottasházhoz, hogy meg tudják mosni a holtat, és a házat is ki tud­ják takarítani, s ott is marad a gyá­szolókkal a temetés végéig. Az asszonyok feladata továbbá a kul­turális követelmények betartása is, például az újszülöttek nyakába amulettet kell kötni, hogy megvéd­jék a gonosztól. Leányainak tovább kell adnia tudását a gyógynövé­nyekről.

 

Házasságukban két dolog játszik fontos szerepet: a tisztelet és az alá­rendeltség. A tiszteletet a megszó­lításban fejezi ki: letérdel, nem néz férje szemébe, atyámnak, vagy ve­zetéknevén szólítja, sokszor nem is tudja a keresztnevét. Ezenkívül azonnal elveszi csomagját, amint hazaért. Az alárendeltség azonban nem azt jelenti, hogy a férj az úr a házban, mert az teljesen a nő biro­dalma. Az alárendeltség a nemi életükre vonatkozik, hisz ott a nő­nek a férfi rendelkezésére kell áll­nia. A szerelmi kapcsolat igen ritka.

 

A nagycsalád és a társadalom

A nagycsaládban vállalniuk kell a lány, a testvér és a nagynéni szere­pét is. Lányként meg kell ajándé­koznia édesanyját unokákkal, segí­tenie kell szüleinek a házban és a földeken is. Gyermekeinek nevelé­sét így inkább a nagymama és a nagynénik tartják kezükben.

Testvérként fiútestvéreinek taná­csot ad nőügyekben, végül is ő a hozzájuk legközelebb álló nő.

Nagynéniként részt vesz lánytest­vérei gyermekeinek nevelésében. A nehéz időszakokban – serdülőkor­ban – a nagynéni magához is veszi unokahúgát, és megtanítja neki a helyes viselkedést a felnőttekkel és leendő férjével szemben. A társa­dalom előtt pedig az a lényeg, hogy elérjék a „tiszteletreméltó nő” cí­met, melynél az életkor és az élet­stílus a meghatározó. Ahhoz, hogy valaki fontos asszonnyá váljék a faluban, segítőkésznek kell lennie, a kultúrát jól kell ismernie, és megfelelő rokoni kapcsolatokkal kell rendelkeznie. Ha valaki meg­kapta ezt a címet, akkor részt vehet a lányok beavatási szertartásán, ta­nácsot kérnek tőle falubeli és há­zassági konfliktusoknál, valamint befolyásolhatja a falu vezetőjét a döntéshozáskor.

 

A gyülekezet

Ha részt veszünk egy istentiszte­leten, könnyen az lehet a benyomá­sunk, hogy itt a nőknek csak hall­gatniuk szabad. Ez látszólag tényleg így van, ám valójában ők a gyüle­kezet motorjai. Asszonyórákat tar­tanak, betegeket, családokat, gyá­szolókat látogatnak, temetéseket rendeznek, és a gyülekezeti tagok ügyes-bajos dolgaiban segítenek.

 

A falusi nőnek igen tekintélyes hatalma és státusza van, jól boldo­gul a több évszázados társadalmi rendszerben. Csupán a fejlődéssel, a változásokkal nem tud mit kezdeni: a demokráciával, az AIDS-szel, a videókkal, az éghajlati változások­kal, a munkanélküliséggel stb. Ah­hoz pedig, hogy alkalmazkodni tudjon a jelen kihívásaihoz, nem kap segítséget sem könyvekből, sem tanfolyamokon.

 

 

Dorothe Kränzler

– férje Paul, két gyermekük van

– 1988 óta szolgál Afrikában misszionáriusfeleségként: először Libériában, később Guineában, jelenleg pedig Malawiban.

 

 


 

Ecuador – a sokszínűség hazája

 


Amilyen különbözőek Ecuador egyes részei, olyan különbözőek az emberek is, szokásaikkal és hagyo­mányaikkal együtt. Ecuadort föld­rajzilag négy részre lehet osztani: a partvidékre, az Andokra, az őser­dőre és a Galapagos-szigetekre. A partvidéken feketék és félvérek él­nek; a hegyekben különböző indián törzsek, aki mind más-más nyelvet beszélnek, de élnek köztük feketék és félvérek is; az őserdőben pedig indiánok, akik szintén különböző kultúrákat őriznek, és különböző nyelveket beszélnek. Mi Imbabura tartományban élünk, ahol indiánok, feketék és félvérek egyaránt élnek; róluk szeretnék most írni.

 

Az awa indiánok

Az awa nők nagyon fiatalon, 12-13 évesen férjhez mennek. Azt a nőt tartják értékesnek, aki keményen tud dolgozni, amellett pedig nyu­godt és visszahúzódó. Munkájuk főleg főzésből, mosásból, állatgon­dozásból és gyermeknevelésből áll. Néha a férjükkel együtt mennek a mezőre dolgozni, míg a nagyobb gyermekek vigyáznak otthon a ki­sebbekre. Az awa-kultúra egyik sa­játosságaként, egyes asszonyoknak saját földjük és saját állataik van­nak; ezáltal bevételhez is jutnak, így ők a családfők. Igen elterjedt a ba­bonaság, az asszonyok pedig na­gyon félnek a szellemektől: például a gyermekeknek a kunyhóban kell maradniuk, ha szivárvány látható az égen, nehogy betegek legyenek. Sötétedés után hatalmasodik el iga­zán a szellemektől való félelem.

Ha egy gyermek megbetegszik, az édesanyjának el kell döntenie, hogy ez olyan betegség-e, amit a „fehér doktor” meg tud gyógyítani, vagy olyan-e, amelyet szellemek okoztak, és így csak a varázsló ért hozzá.

Különösen szomorú, hogy az awa nőknek támogatniuk kell férjüket az ivásban; nem segíthetnek neki le­szokni. Az alkohol komoly problé­mát jelent, és nem csak az awáknál.

A hívő awáknál, akik ma még sajnos kevesen vannak, már bizo­nyos változások észlelhetők. Nem mennek olyan korán férjhez, a gyermekek nevelése mindkét szülő feladata, a szülők szeretnék tovább­adni hitüket gyermekeiknek. A hívő awa családok élete rendezett, házaik tiszták és gondozottak. Rendszerint több pénzük is van, mert nem költe­nek alkoholra. Csodálatos látni azt, hogy a hit által valóban megváltoz­nak az emberek!

 

A kecsua indiánok

A kecsuák kultúrája hasonlít az awáékéra, a legszembetűnőbb kü­lönbség az öltözetük és a nyelvük. Könnyen fel lehet ismerni őket ka­lapjukról és nyakékükről.

A kecsua nők 15-18 évesen men­nek férjhez, a kapcsolatot titokban tartják nem sokkal az esküvő előttig, vagy amíg a terhességet már nem lehet nem észrevenni. Az asszonyok főleg a földeken dolgoz­nak, valamint otthon, a háztartásban és a gyermeknevelésben. A férfiak távol dolgoznak az otthontól, s hosszabb távolléteik gyakori követ­kezménye a hűtlenség és a házas­sági problémák. Az alkohol a kecsuáknál is komoly problémát jelent, a férfiak gyakran ülnek össze inni és kártyázni. Ha ezek után este hazamennek, megverik feleségüket és gyermekeiket, és kiabálnak ve­lük. Számos asszony analfabéta, vagy csupán két-három osztályt végzett. Csak a fiúk végezhetnek magasabb iskolát és tanulhatnak szakmát.

A kecsuák között már több ke­resztyén van, az ő családi életük rendezett, a férj besegít a háztar­tásba és a gyermeknevelésbe is.

Vannak családok, melyek fontos­nak tartják, hogy gyermekeik ta­nuljanak, a lányok például varrótan­folyamra járnak, vagy háztartási al­kalmazottként dolgoznak. A legtöbb keresztyén a gyülekezeti munkák­ban is részt vesz.

A félvérek

A félvéreknél nagy különbségek észlelhetők a városi és a falusi la­kosság között. A szociális különb­ségek is kifejezettek: eltérő képzett­ségük és fizetésük van. A félvérek életét egy példán keresztül hadd mutassam be, E. asszony az atuntaqui gyülekezetbe jár.

„52 éves vagyok, Quitóban szü­lettem, 6 gyermekem van. Tizenöt évesen mentem férjhez, s az akkor 21 éves férjemmel Atuntaquiba költöztünk. Akkoriban középiskolás voltam, de esküvőnk után férjem nem engedett tovább iskolába járni. Hamarosan megszületett első gyer­mekünk, ettől kezdve a háztartás és a gyermeknevelés lett a feladatom, emellett segítettem férjemnek a sza­bóságban. Tőle tanultam meg varrni.

Csak az esküvő után derült ki, milyen hatalmaskodóan gondolko­dik a férjem. Odáig ment, hogy azt is megtiltotta, hogy tartsam a kap­csolatot a családommal Quitóban. Itt, Atuntaquiban sem köthettem új barátságokat. Gyakran kiabált velem és a gyermekeinkkel is. A három idősebb gyer­mekre különösen is nagy hatással volt apjuk szeretetlensége.

27 év házasság után elváltunk. A három ki­sebb gyermekünk akkor 7 és 13 év között volt. Szabadnak, szinte újjá­születettnek éreztem magam, és nagy szere­tettel és fegyelemmel próbáltam meg őket kiegyensúlyo­zottabban nevelni. Közösen nyi­tottunk egy kis élelmiszerüzletet, és abból próbáltunk megélni.

A válás után elkezdtem barát­kozni az emberekkel a faluban. Itt találkoztam keresztyénekkel is, akik meghívtak a gyülekezetükbe. Miu­tán én is keresztyén lettem, megta­pasztalhattam, milyen szabadságban és biztonságban lehet élni Isten je­lenlétében. Az Ő kegyelméből el­tűnhetett a bizonytalanság és a ba­bonaság az életemből, amelyek ad­dig meghatározóak voltak. Tudom, hogy Ő hordoz, és Ő gondoskodik rólunk mindennap.”

Az ecuadori asszonyok életét a kultúrájuk és hitük határozza meg. Feltűnő a különbség a hívők és a hitetlenek között.

 

 

Ingrid Chala

– Argentínában született misszionáriusgyermekként

– az ápolónőképző elvégzése után missziói szolgálatban vett részt Ecuadorban

– férje Carlos, két lányuk van

– a Bad Liebenzell-i bibliaiskola elvégzése után, 2000 októbere óta él a Chala család Ecuadorban, ahol gyülekezeti szolgálatot végeznek.

 


 

Zambia: a nő a kert, a férfi a kertész

 


Ez a zambiai közmondás egyrészt azt jelenti, hogy a kert – vagyis a nő – legyen termékeny, azaz szüljön sok gyermeket; másrészt pedig ezt a kertet meg kell művelni, ehhez pe­dig a kertész – vagyis a férj – min­den módszert bevethet, hogy jó ál­lapotban megtartsa. Ehhez a mércét az animizmusban gyökerező ha­gyományok adják meg, melyeket a nagymamák és az idősebb nagyné­nik adnak tovább a fiataloknak. Mindemellett a férfi olyannak ne­veli a feleségét, amilyen majd akarja, hogy legyen. A testi fenyítés ennek érdekében nem ritka eszköz.

 

Az a lényeg, hogy férjnél legyen

Mert mi van egy olyan kerttel, amely parlagon hever? Az egyedül­álló nő a női hierarchia legalsó he­lyén foglal helyet. Nem csoda hát, ha a fiatal lányok mindenáron férj­hez akarnak menni, ennek érdeké­ben pedig mindent megtesznek. Előfordul, hogy a fiatal nők, akik hozzánk járnak istentiszteletre, át­mennek egy nagyobb gyülekezetbe, mert ott több fiatal férfi van. Mennyit beszélgettünk így Maureennal, aki a főnökével járt, akinek már négy felesége volt! Nem hitte el, hogy ő csak az „ötöske”, és a „hatoska” már a hátsó ajtónál áll!

Az a lényeg, hogy férjnél legye­nek!

 

De legalább gyermeke legyen

Míg régebben a hagyomány pon­tosan előírta az erkölcsös viselkedés szabályait, és ezt a család és az egész faluközösség ellenőrizte is, ma már ez jócskán fellazult. A le­ányanyák száma rohamosan nő, mert sokan úgy gondolják, hogy „ha már férjem nincs, legalább gyerme­kem legyen”. Ha valaki úgy mutat­kozhat be, hogy „Mulenga édes­anyja vagyok”, az már egy bizonyos státuszt jelent. De ez sem felhőtlen öröm! Nemrég mondta nekem egy leányanya: „Tudod, csak egy barát­nőm van, ő sincs férjnél, a többi asszony mind távolságtartó, mert attól félnek, hogy el akarom venni a férjüket.”

 

Kötelességek, nem jogok

A lányokat már kis koruktól kezdve felkészítik a férfi „kert”-jének szerepére. Noha Zambiában az általános tankötelezettség kiter­jed a lányokra is, mégis inkább csak a fiúkat küldik iskolába, ha a csa­ládnak megterhelő lenne minden gyermek után tandíjat fizetni. A há­zimunkában nem minden gyermek­nek kell részt vennie; a lányok se­gítenek édesanyjuknak a takarítás­ban és a főzésben, míg a fiúk a házi feladatok megírásával és játékkal tölthetik idejüket. A lányok hamar megtanulják, hogy ők mint nők fe­lelősek azért, hogy a családnak ételt készítsenek, és azt feltálalják. Egy zambiai lelkész ezt így fogalmazta meg: „Leányainkat kötelességekre, fiainkat jogokra neveljük.”

Egy esküvőn elmagyarázták ne­kem, hogy a nők számára a házas­ság a következőt jelenti: kitartani a keserű végig, teljesíteni a kötele­zettségeket és hallgatni. Egy másik mottó pedig így hangzik: „A feleség soha ne legyen a férjének a barát­nője”. Ezek a régi beidegződések nagyon kemények, és nem szabad elfelejtenünk, hogy az animista vi­lágnézetbe nyúlnak a gyökereik. Egyszer egy leendő férjnek a követ­kezőket tanácsoltuk: „Te, mint ta­nár, csak délelőtt dolgozol. Készít­hetnél Lucynek egy csésze teát, mi­kor este fáradtan hazajön a munká­ból!” Elképedve így felelt: „Azt nem lehet, hisz azt szeretném, ha tisztelne engem!”

Mindez nem jelenti azt, hogy Zambiában nincsenek karriernők. A városvezetésben és a parlamentben, valamint számos közszerepben is képviseltetik magukat.

 

Tisztelet és méltóság

Megváltozik a férfiak viselkedése, ha észreveszik, micsoda ajándékot kaptak Istentől a feleségük szemé­lyében. Megtanulják, hogy a sok­szor idézett „az asszonyok enge­delmeskedjenek férjeiknek” után nem pont van, hanem így folytató­dik: „Férfiak, szeressétek felesége­teket, mint ahogyan Krisztus is sze­rette az egyházat!” Készek lesznek arra, hogy tiszteljék feleségüket, több dologban szabadságot adjanak neki, és arra is, hogy lemondjanak bizonyos jogaikról. Öröm ilyen há­zasságot látni, ahol közösségben vannak a házastársak, és kölcsönö­sen megértik egymást.

Egy nő, akit hosszú időn keresztül csak lábtörlőnek használtak, végül maga is elhiszi, hogy tényleg csak annyit ér. Ha az asszonyok maguk között vannak, felengednek, és meg lehet látni, mi van bennük valójá­ban.

Jézus megígérte, hogy „Ímé, min­dent újjá teszek.” Emiatt hirdetjük ezeknek az embereknek az Öröm­hírt, és hisszük, hogy ebből az asszonyok is új erőt meríthetnek. Tudniuk kell, hogy Isten szereti őket, és hogy az Atyának ők olyan értékesek, hogy a Fiát áldozta oda értük.

Egy asszonycsendesnap témájául a következőt választottuk: A női lét öröme. Ezen a napon hangsúlyoz­tuk, hogy Isten a nőt is a maga ké­pére teremtette, és ezért, mint em­bernek, méltósága van. Nem csak akkor értékes, ha férjnél van és gyermekei vannak, nem kell bizo­nyítania, nem kell feltételeket telje­sítenie. Isten szemében már megvan minden értéke, amire szüksége van.

 

 

Cornelia Frey

– férje Reinhard, három gyermekük van

– érettségi után végezte el a liebenzelli bibliaiskolát

– 1986 óta szolgált férjével Zambiában

– idén augusztusban a Frey család véglegesen visszaköltözött Németországba.

 



Kolumbia

 


Kolumbia Dél-Amerika negyedik legnagyobb országa, területe 1 138 914 km2. 1819-ben vált „Nagy-Ko­lumbia” függetlenné Spa­nyolországtól. Nem sok­kal később, 1831-ben négy, egymástól független államra oszlott, melyek a következők: Ecuador, Kolumbia, Panama és Venezuela. Kolumbiában attól kezdve sok éven át keményen üldözték és megkülönböztették a val­lási kisebbségeket. Ez az időszak hivatalosan 1991-ben ért véget, amikor is az etnikai és vallási kisebbségek na­gyobb szabadságot kaptak. Kolum­bia mégis a világ egyik legerősza­kosabb országaként ismert. Az or­szág számos része gerillacsoportok, „drogfőnökök” és jobboldali, kato­nai jellegű csoportok ellenőrzése alatt áll. Korrupció, feketekereske­delem, emberrablás és gyilkos bosszúállás durvítja el a társadal­mat. Az amerikai kontinensen Ko­lumbiában sértették meg a leggyak­rabban az emberi jogokat, itt évente 20 ezer ember esik az erőszak áldo­zatául. A világ kokainelőállításának 75%-a Kolumbiában történik. A szegények és a gazdagok közti végletes különbség rányomja bélye­gét a társadalomra, az egyházra és a hatalomra.

A keresztyének száma gyorsan és folyamatosan nő. 1933-ban 15 ezer evangéliumi keresztyént tartottak nyilván, 2000-ben már majdnem 2 milliót! Azért is csodálatra méltó ez, mert a drogtársaságok és gerilla­csoportok gyakran pont a keresz­tyéneket tűzik ki erőszakos cselek­ményeik célpontjául. Csak 1997-ben, Urabá körzetében 14 lelkészt gyilkoltak meg.

Számos bennszülött ke­resztyén szolgál szegények és hajléktalanok között, amit bizonyságtételként tesznek. Ám amint egy munka „sikeres” lesz, a gyülekezet vezetői gyakran erőszak célpontjává válnak. Sokuk halt meg hitéért és szociális elkötelezettségéért.

Imádkozzunk a kolumbiai keresztyénekért és a köztük dolgozó kevés misszionáriusért, valamint az egyre fontosabbá váló irat- és rádiómisszióért! Kolumbia lakossága sokat tud Jézusról. Nagy részük az elmúlt években látta a Jé­zus-filmet. Bárcsak megismerhet­nék Őt személyesen is!

 

Armin Jans

 


 

 

Mindeddig megsegített minket az Úr

 


„Sámuel pedig vett egy követ, és felállítá Mispa és Sén között, és Ében-Háézernek nevezte el, mert mondá: Mindeddig megsegített minket az Úr (1Sámuel 7,12)”

 

Először is engedjék meg a kedves Testvérek, hogy bemutatkozzam: Képes Anita vagyok, a Károli Gás­pár Református Egyetem magyar–vallástanár szakát végeztem el 1996–2001 között. A múlt évben lehetőségem nyílt arra, hogy a Liebenzelli Missziótól kapott ösz­töndíj keretében Németországban missziói képzésben vegyek részt.

Egy évvel ezelőtt izgalommal és várakozással indultam, hogy Isten hívásának engedjek. Ilyen kérdések foglalkoztattak: Hogy állom majd meg a helyem egy olyan helyen, ahol senkit sem ismerek? Nem lesz senki magyar velem az oktatáson, aki segíthetne a hétköznapi problé­mák megoldásában, aki tanácsot adhatna az egyes helyzetekben. De tudtam, hogy az Úr továbbra is ve­zetni fog.

A német nyelvben már volt némi tapasztalatom, de német nyelvű ok­tatáson még nem vettem részt, nem vizsgáztam, nem írtam dolgozato­kat, nem hirdettem Isten Igéjét. Nem tudtam, hogy fog ez sikerülni. De ahogy Isten Mózesnek is meg­adta a megfelelő szavakat, illetve az embert – Áront, a testvérét – aki se­gített neki, ugyanígy nekem is. Sok­szor, mikor úgy éreztem, hogy nem a megfelelő szavakat szóltam, vagy nem tudtam helyesen kifejezni ma­gam, Isten megerősített szeretete által, s az emberek elfogadása által is. Nem az a fontos, hogy én alkal­masnak érzem-e magam, hanem az, hogy azt a feladatot végezzem, amit Ő rám bízott.

A nyelvben való előrehaladáso­mat sokan segítették, akik készek voltak javítani munkáimat, dolgo­zataimat, előkészületeimet, illetve a beszédben elkövetett hibáimat. Na­gyon sokat köszönhetek nekik.

Megsegített az Úr lelki növekedé­semben is. A sok feladat sok öröm­mel is járt, például a tizenévesek imakonferenciáján körülbelül hét­száz fiatal és a munkatársak egy egész éjszakán át a világért, annak különböző országaiért könyörögtek.

Aztán a pünkösdi missziós ünnep­ség is sok örömet jelentett. Hatezer ember hallhatta a nagy sátor alatt, hogy sok olyan ország van a Föl­dön, ahol nincs, aki elmondja az embereknek az örömüzenetet. Buddhában és különböző istensé­gekben hisznek, s nem is hallottak Jézus Krisztusról. A misszionáriu­sok, akik a missziói területekre mennek, életüket kockáztatják azért, hogy elmondhassák az ott élőknek az örömhírt. Lehet, hogy ezért több évig nyelvi képzésben kell részt venniük, vagy nélkülözniük kell, de mégis vállalják az Úrért, aki őket küldte.

Ez nagy felelősség. Jézus nem csak kérte, hanem meg is paran­csolta nekünk: „Menjetek el széles e világra, s hirdessétek az evangéliu­mot minden teremtésnek” (Márk 16,15). Ha nekünk valaki nem be­szélt volna Jézus Krisztusról, mi sem ismerhettük volna meg őt.

 

Az ünnepségeken és lelki alkal­makon kívül részt vehettem a misszió területén folyó egyéb – fi­zikai – munkákban is. A képzéshez hozzátartozik az is, hogy a min­dennapi feladatok végzésében is gyakorlottnak kell lennünk. Ezért részt vettünk a konyhai munkában, a mosókonyhában, a takarításban, az ifjúsági körök, konferenciák elő­készítésében, szervezésében stb. Ezen a területen is nevelt Atyám, aki sokszor türelemre intett, vagy segített legyőzni a fáradtságot.

Személyes életemre nézve még nem kaptam meg Isten konkrét ve­zetését, hogy melyik ország az, ahol szolgálatban szeretne látni, de re­mélem, az elkövetkezendő egy év­ben ez is világossá lesz számomra. Az elméleti képzés után ugyanis most egy év gyakorlat következik: egy gyülekezet életébe beépülve kell segédkeznem, közelebbről meg kell ismernem a gyülekezeti mun­kát. Ezen kívül pedig még a szak­mámban, tanárként is dolgoznom kell, hisz még azt sem tettem idáig.

 

Köszönöm a Testvérek imádságát,

szeretettel:

Képes Anita

 


 

 

Hírek Gyöngyiről és Edéről, Ecuadorból

 


Ha szeretnéd valakinek az igazi természetét megismerni, dobj egy követ az ablakába! – tartja a köz­mondás. Micsoda mély igazság! Sokszor a nehéz helyzetekben, ter­hek alatt lesz nyilvánvaló, hogy mi lakik az emberben, amikor egyszercsak elveszíti azt, amije ad­dig volt, s kicsúszik a lába alól a talaj.

 

A mindennapok terhei, gondjai gyakran Isten „terhelési próbái” „... megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? (5Móz 8,2)“ . Úgy, hogy pró­báknak vet alá...

 

 

 

Imádkozzatok velünk együtt ...

* értünk és gyülekezetünkért (Puente de Amor). Az augusztus tele volt próbákkal, melyekben Is­ten segítségével növekedhettünk és előbbre juthattunk.

 

* azért a három házaspárért, ahol a feleség keresztyén, a férj nem, s ahol nemrég házasságtörés történt. Ez keményen érintette őket és a gyülekezetet. Sok látogatás, hosszú beszélgetések, és sok-sok könny után az egyik házasságot meg lehe­tett menteni, a másik különvált, a harmadik pedig még függőben van.

 

* a fiatal pároknak tartott speciális estékért, amikor a gyülekezeti ter­met étteremmé alakítjuk át. A leg­utóbbi témája: „Az Istenért, hallgass már meg végre!” – avagy hogyan javíthatjuk a párbeszédet a kapcso­latunkban? Kb. 30 pár engedett a meghívásnak, közülük többen vol­tak „kívülállók”.

 

* az első ifjúsági délutánért, me­lyet Isten imádásáról tartottunk. 18 fiatalt nyertünk meg a gyülekezet­ből, hogy gitár alapfogásokat, hangjegyolvasást, énekgyakorlást és bibliai tanítást tartsanak.

 

* az új házi bibliakörért, melyet helyhiány miatt még nem tudtuk megkezdeni. Azon a környéken már 4 család van, akik szeretnének jönni. Ez a városrész nemrégen nőtt ki a földből, és sokan keresnek va­lamilyen kapcsolatot.

 

* 6 orvos és 6 ápolónő egy hétig volt nálunk az USA-ból; mozgó kli­nikákkal félreeső falvakban és vá­rosrészekben nyújtottunk segítséget. Naponta kb. 200 embert vizsgáltak meg és láttak el gyógyszerrel. Min­dig csodálkozom ezeken az ameri­kai keresztyéneken, akik éves sza­badságuk egy hetét odaszánják, és a repülőköltséget is kifizetik. Isten ajándéka volt, hogy elmehettünk egy olyan faluba, amelyből az utolsó „evangéliumiakat” veréssel kergették ki. Most meghívtak ben­nünket, hogy rendezzünk egy film­estet, és szeretnénk a Jézus-filmet bemutatni.

 

Litában megtartottuk első ifjúsági táborunkat a dzsungelben, amely nagyszerűen sikerült, 80 fiatal vett részt rajta. Felállítottunk egy sátrat, és abban tartottuk az alkalmakat. A téma a „túlélés” volt. Reggel Jó­zsefről szólt az áhítat, aztán kiscso­portokban beszélgettünk. Ebédig szabadidő volt, utána pedig terep­játékok, vízijátékok a folyónál, dzsungeltúra vagy élménypedagó­giai játékok, amelyek bemutatták, hogyan lehet együtt „túlélni”. Este jeleneteket mutattak be, igehirdetést tartottunk és filmvetítést. Isten több életet megérintett és megváltozta­tott. Legalább 5 fiatal fogadta be Jé­zust Urának és Megváltójának. Többen jöttek beszélgetésre, hogy rendezzék Istennel a kapcsolatukat.

 

Sajnos még nem találtunk helyet a gyülekezetünknek. Ibarrában igen magasak a bérleti költségek, és a gyülekezet ezt nem engedheti meg magának. Átlagosan 95 felnőtt láto­gatja az istentiszteleteket, de nem hívhatunk meg újabbakat, mert már most is az első félórában állniuk kell, amíg a gyerekek szétoszlanak csoportjaikba. Érezzük, hogy ez a helyhiány gátolja a gyülekezet nö­vekedését. Minden jel arra mutat, hogy telket kellene vásárolni és építkezni, ez azonban költséges, és nem megy adományok nélkül. De az Úr a gondviselőnk!

 

Gyermekeink, Mirjam és Marlene egyre nagyobbak, és a nevelésben is egyre nagyobb kihívásokat kapunk. Mindig az az érzésem, hogy többet kellene vállalnom ennek a terhéből, de még nem látom, hogyan szer­vezhetném meg jobban a munká­mat, hogy több időt tudjak rájuk szánni. Mindketten jól vannak és vidámak, mindketten szeretnek énekelni, különösen a mulatságos mozgásokkal kísért énekeket a gyülekezetben.

 

Gyöngyvér jól viseli harmadik terhességét. Úgy tűnik, minden rendben van, és örömmel várjuk a baba november 11-ére jelzett szü­letését. Mint Marlene esetében, most is egy héttel korábban Quitóba szeretnénk menni, hogy Gyöngyi biztosan ott szülhessen. Éppen egy megfelelő lakást keresünk. Kérem, imádkozzatok, hogy olyan lehető­séget találhassunk, ahol a két gye­rekkel maradhatunk, és szükség esetén vigyázni is tudnak rájuk. Egyébként Gyöngyi jól van, bár az utóbbi időben gyakran erősen fáj a háta. Ezek a panaszok minden ter­hességnél fölléptek, de ezúttal erő­sebben, néha alig tud mozogni. Az orvos szerint ezt veleszületett me­dencecsont-egyenetlenség okozza, terhesség esetén pedig a baba nyomja a gerinczónát, és ez okozza a fájdalmat.

 

Augusztusban négy előadást tar­tottam, s ennek a sorozatnak hatá­saképpen a gyülekezetben igény támadt több bibliai tanítás és oktatás iránt. Október 6-ától a gyülekezet­ben felnőtteknek szeretnénk vasár­napi iskolát kezdeni. Elsőként a hit­ben való megerősödés a cél, azután jellembeli növekedés, harmadszor felkészítés a szolgálatra, negyedszer bátorság a vezetéshez. Az egész program másfél évig tart, és négy egységből áll, amelyet akár egymás után, akár több részletben lehet el­végezni. Célunk, hogy a fiatal hívő­ket a négy egység által kiképezzük, és a végén vezető szerepet bízhas­sunk rájuk, akár házi bibliakörök­ben vagy diakónusi feladatokat stb.

 

Szeptember 6-tól 8-ig a gyüleke­zetben biblianapokat tartottunk a gyerekeknek.

Szeptember 12-től 14-ig szintén tartunk biblianapokat gyermekek­nek Alpachacában egy szegényne­gyedben, ahol utcagyerekekkel fog­lalkozunk.

 

Szeptember 19-én újraindul a CCB, a laikus bibliaiskola. Ezúttal az Ószövetségre specializálom ma­gamat, és a fogság utáni próféták mellett „Jézus az Ószövetségben” című tantárgyat tanítom. Ez nem­csak azt mutatja be, hogy az Úr Jé­zus hogyan töltötte be az ószövet­ségi próféciákat, hanem azt is, aho­gyan Jézusban az Ószövetség min­den előképe valósággá vált.

 

Mindabban, amit az elmúlt hó­napban tehettünk és amit erre a hó­napra terveztünk, azt látjuk, hogy az Úr Jézus nélkül semmit sem tehe­tünk. Az Ő erejére, útmutatására és jelenlétére van szükségünk.

Másrészt újra megláttuk azt is, hogy nélkületek sem megy. Imád­ságaitok és adományaitok által munkálkodik itt Isten és teszi lehe­tővé a munkát.

Mi mindezért csak szívből köszö­netet mondhatunk.

 

Gyöngyi, Ede

Mirjam, Marlene és ???

 


 

 

Pedro és barátai

Búcsú I.

 


Már sok mindent megtudhattatok Pedróról és barátairól az Egyenlítői Guineából. Néhányat közülük igen jól megismerhettetek. Eljött azon­ban az a nap, amikor Ursula Fröhlich misszionáriusnőnek el kellett búcsúznia tőlük, mert hama­rosan elhagyja ezt a missziói terü­letet. Utolsó közös kirándulásukról olvashattok a mostani és a követ­kező számunkban.

 

„Tía Ursula, elmehetnénk baráta­inkkal egy búcsúkirándulásra az Utonde folyóhoz? De csak mi fiúk. ¡Sin las chicas! (A lányok nélkül) Múlt héten velük voltál ott. Most mi vagyunk soron, igaz?” Pedro tekin­tetével is megerősíti kérését.

Szombaton délután elérkezett az idő, kilenc kalandra éhes fiú vár rám a megbeszélt időben: Pedro, Pablo, Antonio, José-María és Eulogio, továbbá Bartolomé, Mariano, Salvador és Matías. Matíast ismerem legkevésbé. Ő Pedro szomszédja. Amikor hallott kirándulási tervünkről, csatlakozott a csoporthoz.

Mindannyiunk nagy örömére há­rom régi autóbelsőt tudtunk kölcsö­nözni. Salvador művészi ügyesség­gel kötözi a csomagtartóhoz. Ehhez szintén egy kiszolgált autógumit használ, melyet hosszú csíkokra vá­gott. Ezekkel a cauchokkal (kau­csuk, gumi) rögzítenek itt Guineá­ban szinte mindent, amit valamihez oda kell erősíteni. Bámulatos, mi­lyen hasznos lehet egy ilyen autó­gumi!

 

Hagyományos kirándulóételünket főztem: vörös babot paradicsom­mártással. Az ünnepi alkalomra két nagy palack Fantát vásároltunk, és Bartolomé egy csomag kekszet ajánl fel. Eulogio ezenkívül egy né­hány méter hosszú horgászzsinórt hozott magával két-három horoggal, és csalinak egy pár szöcskét. Sze­retné a kellemest a hasznossal összekötni, és a kirándulás alatt mindjárt a vacsoráját is beszerezni.

 

Akkor hát indulhatunk. Salvador jókedvvel elfoglalja a vezető mel­letti ülést! Örülök, hogy ő is a csa­pat tagja. Ez a Mekomo faluból való fiatal fiú egy idő óta felsőbb iskolá­ban tanul Batában. Ismeri az Úr Jé­zust mint személyes Megváltóját, és szeretné Őt hűségesen követni. Az őserdőben nőtt fel, ismeri a termé­szet sok titkát. Néhány héttel ezelőtt egy ornitológiai sétára kísért el, míg Pedro, Antonio és José-María pa­rittyájával pásztázta végig a tenger­partot, Salvador meg én távcsővel kutattuk a parti fákat. Minden fellelt madárnak tudta a fang-nyelvi nevét, és sokat mesélt nekem a viselkedé­sükről.

 

„Estamos listos. ¡Puedes ir! (El­készültünk, mehetünk!) – De acuerdo (Egyetértek.) De előbb még kérjük az Úr Jézust, hogy védjen és őrizzen meg bennünket!” Milyen jó, hogy a délutánt közösen a jó Pász­tor kezébe tehetjük!

 

Először a városon kell áthajta­nunk. A főtér mellett a postához érünk, aztán Salvador iskolájához és végül Mondoassiban a piachoz. Ezután kezdődik a villanegyed. „Aquí está la casa de la esposa del presidente” (Itt van az elnök felesé­gének a háza.), jegyzi meg Salva­dor. Az elnök feleségének magas fallal körülvett telke közvetlenül a tengerparton fekszik. Nagy villát építettek rá. Az út különféle kül­földi vállalkozók villája mellett ve­zet el egészen a repülőtérre. Közben elmegyünk az ország címerében áb­rázolt szeibafa mellett – mely Egyenlítői Guinea jelképe.

 

Mielőtt elérnénk a repülőteret, letérünk az aszfaltozott főútról, és balra rákanyarodunk egy földútra. A tenger egészen közel van, de még nem értük el a célt. Embermagas­ságú fű mellett vezet az út még né­hány kilométer hosszan a part mentén. Végül még egy szakaszon erdőn kell keresztülmennünk, mire végre odaérünk a río (folyó) Utondéhoz. Korábbi kirándulása­inkról ismerem azt a férfit, aki csa­ládjával itt lakik. Az ő feladata, hogy a parti lakókat, akik a folyótól északra laknak, a fatörzsből vájt ke­nun átvigye a folyón. Barátságosan fogad minket, és megengedi, hogy az autóval a háza közelében par­koljunk. Így a rongálóktól védett helyen tudhatjuk.

 

Alighogy kiszálltunk, Eulogio a többiekkel együtt a folyóhoz rohan. A magukkal hozott zsinór több hor­gásznak elegendő. A fiatal halászok ügyesen kötözik a horgokat a zsinór végéhez, és a másik végét egy kis bothoz. Minden horogra csak egy szöcskét tűznek. A kis botot szoro­san a bal kezükkel megmarkolva, a horgot a csalival nagy ívben hajítják a csendesen tovafolyó vízbe. Mere­ven nézik azokat a helyeket, ahol a zsinór eltűnik a vízben. Vajon ráha­rap-e egy hal? Nem is telik el sok idő, a folyó felől üdvrivalgás hallat­szik. Úgy látszik, az Utondéban élő halaknak ízlenek a szöcskék! Egé­szen rövid időn belül a fiúk három tekintélyes coloradót (vöröses fo­lyami hal) fognak. Eulogio örül, mert finom vacsorát ígérnek.

 

 

Folytatjuk

Kinderzeitschrift Echo

 


 

 

 

Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen – kérésre – a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Go für Gott gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel/fax: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1022 Budapest Bimbó út 52. E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség.

Internet: http://kulmisszio.tripod.com

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen