Make your own free website on Tripod.com

KÜLMISSZIÓI
HíRADÓ

A LIEBENZELLI MISSZIÓ - MOLNÁR MÁRIA KÜLMISSZIÓI ALAPíTVÁNY LAPJA

VIII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 1999. Április


Tartalom:

Százéves a Liebenzelli misszió
Kedves Testvéreim!
Több, mint egy oltóakció
Egy esti biciklizés következményei
Tajvan: a misszionáriusnő etikát tanít a női börtönben
Bibliaiskola Kínában
A MISSZIÓ BIBLIAI ALAPJAI 8.
Észak-Korea - a pokoli paradicsom
Más keresztyének - más szokások?
KIUTAZTAK
A Liebenzelli misszió mártírjai

 

Százéves a Liebenzelli Misszió

Meggyökerezés

A Fekete-erdő egyik gyönyörű hegyén elplántált kicsi növényke külsőleg és belsőleg egyaránt gyorsan növekedni kezdett. Coerper lelkész vezetésével a kicsiny munkatársi gárda minden erejét a szolgálatra fordította. Szívügyük elsősorban Kína volt, oda irányult minden imádságuk. Egyre többen kezdtek érdeklődni a misszió ügye iránt, így csakhamar kicsinek bizonyult a Villa Lioba. Itt lakott a Coerper család, itt folyt a kiképzés, itt laktak a misszionárius-jelöltek, és itt volt az iroda is.

Néhány év múlva egyre szorongatóbb gond lett a helyhiány, ezért sok imádság után úgy döntött a vezetőség, hogy építeni kell egy nagyobb épületet, amely egy jó ideig elegendő lesz a misszió céljaira. Így kezdték el a missziói ház építését. Ezt az épületet az imádság és az áldások házának szánták, és valóban az is lett mind a mai napig. Ez a többemeletes épület magába foglal egy nagy termet is, amely sok száz embernek nyújthat ülőhelyet.

Mivel ez az építkezés meghaladta a misszió erejét, csak Ahhoz fordulhattak, “Akié az ezüst és az arany” (Agg 2,8). Így az építkezést imádsághadjárat kísérte. A pénz bizony sokszor elfogyott, de mikorra kellett, mindig volt elegendő, mert az Úr megnyitotta az egek csatornáit és az adakozók szívét. Így készült el 1907-ben kétévi kemény munka után az arányaiban és szépségében ma is megragadó hatalmas épület, amelyben a diákok is szállást kaphattak.

A vendégházat 1923-ban kezdték el építeni. Itt már helyet és szállást találtak a Misszió Hegyére érkező vendégek.

Coerper lelkész az imádság embere volt. Korán kelt, hogy csendességet tartson, s amikor késő este még égett a lámpa a szobájában, tudták: imádkozik. Valóban sokszor előfordult, hogy nem tudott éjszaka aludni. Ilyenkor imádságában sorra vette a misszióban munkálkodó testvéreket, és egyenként könyörgött érettük, így szinte mindenkivel találkozhatott naponta az imádságon keresztül. A misszió vezetője sok lelki ajándékkal megáldott ember volt, szíve nemcsak a külmisszióért dobogott, hanem nagyobb távlatokat is be tudott fogadni. Szívén viselte a meginduló sátorevangélizációt, a közösségvezetők bibliai továbbképzését és a közösségek ügyét is.

Azelőtt is voltak Dél-Németországban olyan alkalmak, ahol hívő testvérek összejöttek, és egymás hite által megerősödtek a szolgálatra. 1933-ban létrejött a Liebenzelli Közösségek Szövetsége, s nemsokára már 250 csoport tartozott hozzájuk. Ezek a missziói munka mögött álló közösségek hordozzák a misszió ügyét imádságban és anyagi áldozathozatalban.

Az egyre erősebbé váló Liebenzelli Misszió vonzotta azokat a fiatalokat, akik odaszánták az életüket az Úr Jézus követésére és a róla szóló bizonyságtételre. A jelentkezők száma néha olyan nagy volt, hogy vissza kellett utasítani – hely hiányában – a munkába állni vágyók egy részét.

Amikor Coerpernek súlyos problémákkal kellett viaskodnia, vagy pénzhiány volt, akkor külön ima- és böjtnapokat iktatott be, hogy jobban oda tudjon figyelni az Úr akaratára.

Coerper nemcsak evangélista, de a megszentelődést nagyon komolyan hirdető prédikátor is volt. Sokszor beszélt Isten gyermekeinek győzelmes életéről, s arról is, hogy miért lesznek a hívő emberek bukdácsolók vagy éppen szentségtelen életűek. A győzelem egyedüli titka – hirdette – az Úr Jézussal való mély kapcsolat.

Így erősödött a misszió élete, és a missziói területek száma is növekedni kezdett. Kína mellett a mikronéziai szigetvilágban, majd Új-Guineában nyílt lehetőség a munkára. Később Japán is sorra került. Újabb és újabb misszionáriusok keltek útra, hogy vigyék az evangéliumot egyre több néphez!

Így Heinrich Coerper működésének 35 éve alatt megerősödött a kül- és belmisszió. Misszió sajtókiadványain keresztül pedig a misszió barátai rendszeresen kaptak tájékoztatást a missziói területekről, a misszionáriusokról.

Ez biztatta és bátorította a hívő testvéreket: “Munkálkodjatok, míg Ő visszajön!”

A Szerkesztőség

Fel

 

Kedves Testvéreim!

 

“Boldogok, akik nem látnak, és hisznek” (Ján 20,29).

Ezeket a szavakat nem a vakoknak (testi szemmel nem látóknak) mondja az Úr Jézus, hanem azoknak, akik sokan vannak ezen a világon, és Tamással együtt mondják: “Ha nem látom…, nem hiszem”, vagy másként fogalmazva: “Ha látom…, hiszem”. Tamás kételkedett az Úr feltámadásában. Pedig ezzel kezdődik a lelki élet, ezzel kezdődik a keresztyénség is. Döbbenetesek az apostol szavai: “Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok” (1 Kor 15,17).

A feltámadásban való hit nélkül tehát minden hiábavaló. Sok ember úgy véli: “Valamiben csak hinni kell! Hiszek a jó Istenben, aki nem hagy el soha.” Ez a hit nem jelent semmit, mert nem Jézus feltámadásához kapcsolódik, nem abból támadt. Tamásnak megadatott az a kegyelem, hogy láthatta a Feltámadottat, és megvallhatta neki: “Én Uram és én Istenem!” Nekünk pedig az a kegyelem adatott, hogy Isten Lelke hitet ébreszt a szívünkben, s lelki szemeinkkel láthatjuk, szívünkkel hihetjük a Feltámadottat, és Őbenne a feltámadást! Ne felejtsük el, hogy minden vasárnap erre emlékeztet bennünket: Feltámadott az Úr!

Március 13-án tartottuk a kuratóriumi ülésünket, ahol megjelent Rainer Grossmann német kuratóriumi tagunk is. Az ő szolgálata után az 1998. évi számviteli jelentés hangzott el a közhasznú jelentéssel együtt. (Ezekbe bárki – előzetes egyeztetés után – betekinthet, és saját költségére másolatot készíthet – írja elő a törvény.)

Számba vettük az 1998. évi eseményeket és idei terveinket is. A márciusra tervezett kárpátaljai evangélizációs hetünket az árvízveszély miatt le kellett mondanunk, az év folyamán máskor szeretnénk kijutni Kárpátaljára. Április 12-20. között Fritz Urschitz misszionárius indul missziói útra Kárpátalja gyülekezeteibe, és naponta három helyen is fog előadást tartani. Imádkozzunk érte!

November 1-14. között a jelenleg Japánban szolgáló Kunz testvérpár látogat hazánkba. Már többen jelezték fogadási szándékukat. Kérjük, hogy mielőbb jelezzék a gyülekezetek, ha szívesen vennék a Japánban folyó misszióról szóló beszámolót!

Hajdúböszörményben július 5-9. között Pedagógus Hét lesz, dr. Pálhegyi Ferenc vezetésével, amelyet tanárok, tanítók, katechéták, óvónők és gyermekekkel hivatásszerűen foglalkozók részére tartunk. Részvételi díj: 5500,- Ft. Jelentkezés: Borbély Béláné, Tatabánya, Gál ltp. 527. I. 5. Itt mindenki részletes felvilágosítást kap.

Többek érdeklődésére újra közöljük, hogy számlaszámunkra továbbra is lehet adományokat befizetni a kárpátaljai árvízkárosultaknak. Mivel nem mindig kapunk meg minden szükséges információt a pénzátutalásoknál, a visszaigazolásnál gondosan ellenőrizzék az ott beírt célt, és jelezzék azonnal, ha eltérés van.

Egy nyíregyházi testvérünk jóvoltából a Külmissziói Híradó megtalálható az INTERNETEN is. A címe:

  • http://members.tripod.com/~kulmisszio/
  • Asztalos Zoltán

    Fel

     

    Több, mint egy oltóakció

    Egy háromhetes segélyakció Pápua Új-Guineában

    Két nappal a missziós nővérek csendesnapja után vezetőnőnk, Johanna Dietterle nővér kopogtatott az ajtómon. Három nővért ki kell küldeni Pápua Új-Guineába, a katasztrófa sújtotta területre, és én lennék az egyik. A calwi kórház ambulanciáján dolgozom. Augusztus volt, vagyis szabadságszezon. Vajon kapok-e most szabadságot? Isten csodálatosan gondoskodott mindenről és mehettem. Útlevelet az év elején “véletlenül” csináltattam, pedig nem terveztem külföldi utazást. A következő napok villámgyorsan teltek: oltásokat kaptam, csomagoltam, és egyszer csak a repülőn ültem, életemben először, és a világ másik végére tartottam.

    Elképzelésem sem volt arról, mi vár ott rám, és mi lesz a feladatom. Biztos voltam benne, hogy ez Isten útja, és biztonságban éreztem magam. Sokan megígérték, hogy imádkoznak értem.

    Másnap Annelise Jehle nővérrel, valamint egy svájci misszionáriussal együtt egy menekülttáborba mentünk. Délutánonként a kórházban meglátogattuk a katasztrófa áldozatait. A körülmények sokkolóan hatottak rám. Szívbemarkolóak voltak a merev, reménytelenséget sugárzó arcok. A legtöbben elvesztették szeretteiket. Anne-lise nővér beszélt velük, kérdezgette, vigasztalta őket, és Isten Igéjét hirdette nekik. Sajnos és semmit nem értettem, de imádkoztam értük.

    Másnap elmentem a segélyközpontba, ahonnan a segélyezést irányították. Először csak ott álltam, néha egy-egy ember megszólított. Úgy tűnt, mintha az egész központban csak olyan emberek lennének, akik ácsorognak és beszélgetnek.

    Észre kellett vennem, hogy német elképzeléseim egy segélyakcióról az itteni valóságtól nagyon messze álltak.

    Végül megpakoltak két terepjárót, és néhányan beszálltak. Ekkor megszólított egy bennszülött. Orvosként mutatkozott be, megkérdezte, ki vagyok, és mi a programom mára. Mikor megmondtam, hogy ápolónő vagyok, és nincs mára konkrét feladatom, megkért, hogy menjek velük, mert nagyon sok a dolguk.

    Beültem a terepjáróba. Később megtudtam, hogy annak a tábornak volt a vezetője, ahová mentünk. Nagyra értékelte, hogy Németországból ideutaztunk azért, hogy segítsünk. Ettől a naptól kezdve a nemzetközi oltócsoporthoz tartoztam, amelynek összetétele naponta változott.

    Két tábort tudtunk elérni terepjáróval, a többit csak helikopterrel. Minden nap nagy izgalom volt, hogy lesz-e üzemanyag, elvisz-e, és vissza is hoz-e minket a helikopter. Minden reggel két-három órát töltöttünk el várakozással, ácsorgással és beszélgetéssel. Boldog voltam, hogy valami hasznosat tehetek, de a nyelvi nehézség sok gondot okozott. A tábor lakói nem tudtak angolul, én pedig nem tudtam pidginül. Az egyetlen, amit adhattam az embereknek, az egy injekció volt a karjukba vagy a fenekükbe. Azok után, amit ők átéltek, még fájdalmat is okozzak nekik? Főleg a gyermekeknek voltam rémisztő: fehér is voltam, meg szúrtam is!

    De Isten készített számomra meglepetést. Az egyik esti istentisztelet után egy bennszülött elkezdett engem pidginre tanítani. Néhány tárgyra rámutatott, megnevezte azt angolul, majd pidginül. Megkérdezte, hogy felírjon-e nekem néhány kifejezést pidginül. Másnap este hozott egy nagy papírlapot, teleírva pidgin szavakkal és mondatokkal. Miután közösen végigolvastuk, megkérdezte: “Mire van még szükséged a munkádban?” Ekkor még néhány mondatot leírt. Fél éjszaka csak tanultam.

    Ettől kezdve meg tudtam kérdezni: “Kapott Ön / az Ön gyermeke már oltást? Hogy vagy? Mennyi idős a gyermeke?” És meg tudtam vigasztalni a kicsiket: “Ne félj! Hamar elmúlik! Az injekció segít, hogy ne legyél beteg! Ennyi volt! Bátor gyerek vagy!”

    Mintha híd épült volna ki ezáltal köztem és az emberek között. Sohasem fogom elfelejteni, ahogy egy édesanya odajött hozzánk, megszorította a kezünket, és ezt mondta: “Ti olyan messziről idejöttetek, hogy segítsetek nekünk. Hozzánk tartoztok!”

    Miközben én az oltócsoporttal maradtam, a két másik nővér evangélizáló feladatokat végzett. Mert mit használ az embernek, ha megmenekül az ártól, de nincs értelme és reménysége az életének? Örülök, hogy az itteniek folyamatosan kapnak lelki táplálékot is.

    Csak három hetet töltöttem Pápua Új-Guineában, de tényleg úgy éreztem, hogy ide tartozom.

    “Ugye itt maradsz?” – kérdezték többször. Ezt válaszoltam: “Ha az Úr úgy akarja, visszajövök.”

    Christiane Beck missziós nővér

    Fel

    Egy esti biciklizés következményei

    Mikor Santikutirba jöttem, sok minden új volt számomra, így először csak megfigyeltem az ittenieket és az életüket. Vasárnap esténként szabadidőm volt, így délután öt óra körül biciklire ültem, és élveztem a szabadságot, önállóságot, és a kora esti lehűlést. Az ilyen bicikliutak alkalmával megismerkedtem a szomszédos falvak lakóival. Mindig megálltam egy bizonyos helyen, és ugyanannak a fának támasztottam a biciklimet. Ilyenkor pihentem, és a környéken lakó emberekkel beszélgettem. Mindig volt miről beszélgetni: a biciklitől kezdve a családjainkon keresztül a klinikáig. A harmadik látogatásnál már régi ismerősökként üdvözöltük egymást. Ez alkalommal odahívták egyik ismerősüket, aki elmondta, hogy a fiának csúnya kiütései vannak. “Merre laknak? – kérdeztem, - Szeretném megnézni a fiút, de mindjárt sötét lesz, és biciklimen nincs lámpa.” “Nem, nem messze lakunk.” – mondta az asszony. Átbukdácsoltunk úttalan utakon, s végül egy tó mögött, a domboldalon értünk a kunyhójukhoz. “Soha nem találtam volna ide egyedül!” – gondoltam. Megnéztem a fiú kiütéseit, és gyógyszert írtam fel neki. Visszafelé indulva csak abban reménykedtem, hogy ott találom még a biciklimet, ahol hagytam. De mit látok?! Mint a mesében. A tekintetem az imént még futballozó fiúkra vetődik. Ott állnak mindannyian, és várják a reakciómat: a biciklimre sok-sok virágot tettek! “Köszönöm, nagyon köszönöm!” – kiáltottam, és boldogságomban megsimogattam a fejüket. “Nagyon nagy örömet szereztetek nekem! Boldog vagyok!”

    Dalolva mentem haza, hiszen barátokat szereztem idegen környezetben! Ezután minden vasárnap meglátogattam őket.

    Hamarosan el kellett dönteni, hol fogok egészségügyi felvilágosító-oktatást tartani. Miért ne éppen itt, ebben az eldugott faluban kezdjük el a felvilágosító szolgálatot? A környékükön nem volt orvosi ellátás, és az emberek érdeklődtek az egészségügyi dolgok iránt. Azon kívül minden bizonnyal nem volt véletlen az sem, hogy ilyen jó kapcsolatba kerültem velük. Ebben Isten kezének munkáját láttam. Nyitott ajtóként állt előttem ez a lehetőség. Néhány héttel később megtartottuk az első órát az egészségügyi oktatás keretében. A résztvevőket érdekelte az, amiről szó volt, de a bibliai történet alatt mindig nyugtalanok voltak. Egy asszonynak köszönhetjük, hogy most már rendben folyhat minden. Az ő gyermekét elvittük a városba megröntgenezni, megállapítottuk, hogy tbc-s, és gyógyszeres kezelésben részesítjük. Az asszony azóta hálából rengeteget segít nekünk az oktatásnál. Azt reméljük, és azért imádkozunk, hogy az itteniek megismerjék Isten hatalmát, és megérezzék a felebaráti szeretetet.

    Senta Holzknecht

    Fel

     

    Tajvan: a misszionáriusnő etikát tanít a női börtönben

    Az utóbbi években Tajvanon jelentősen megnőtt a bűncselekmények száma. Ezért az állam engedélyt adott a jelentősebb felekezeteknek arra, hogy a börtönökben etikát oktassanak, amitől azt remélik, hogy sok fiatalnak más irányt vesz majd az élete. Tajvan keleti partvidékén, Hualienben egy hat-nyolc keresztyénből álló csoport rendszeresen jár a börtönbe, hogy a fogvatartottaknak továbbadják a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. Marianne Ulmer, liebenzelli misszionáriusnő is csatlakozott hozzájuk.

    “Minden szerdán 9 órakor találkozunk a börtön bejáratánál. Bejelentkezünk a portán, majd egy őr bevezet minket az udvarba. Innen a férfiak a férfibörtönbe mennek, ahol kb. negyven fogvatartott vár már rájuk. Mi, a női részlegbe megyünk. Ránk tízen várnak, tizenöt és harminc év közöttiek. A magánzárkában lévők hallgathatnak minket, de nem jöhetnek ki a többiek közé. Egy rövid, kötetlen beszélgetés után éneklünk néhány éneket, ezután jön az etika-óra. Mivel nincs meghatározva a “tananyag”, Isten szeretetéről beszélünk, és arról, hogy meg szeretné menteni az embereket a bűn rabságából.

    Elmondjuk nekik Istennel kapcsolatos tapasztalatainkat, hogyan változtatta meg a Jézussal való kapcsolat az életünket. Bátorítjuk őket, hogy beszéljenek személyes gondjaikról, bajaikról, majd a végén közösen imádkozunk velük.

    A nők részvétele főleg az ügyeletes felügyelőnőtől függ, aki jelen van az összejöveteleken. Az egyik felügyelő régebben különösen ellenségesen viszonyult hozzánk, így az ő jelenlétében a fogvatartottak nem beszéltek problémáikról. Ma már sokkal nyitottabbak felénk az őrök is. Két felügyelő különösen is érdeklődik az evangélium iránt.

    Előzetes letartóztatásban csak hat-nyolc hétig vannak a nők, ezután az ítélettől függően alakul a jövőjük. Csoportunkkal elkezdtük a hit iránt érdeklődő nők további lelkigondozását is, ami sokszor nagyon nehéz, mert zűrös családi körülményeik vannak. Gyakran felmerül bennünk a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme munkánknak.

    Az Úrban bízunk, aki a megrepedt nádszálat nem töri el, és a füstölgő mécsest nem oltja ki.”

    Marianne Ulmer

    Fel

    Bibliaiskola Kínában

    A múlt

    A Hunan Bible School-t (a hunani bibliaiskolát) Csangsában 1923-ban alapították. Akkoriban a BIOLA (Bible Institut of Los Angeles) egyetem (USA) egyik ága volt, és egy amerikai ember vezette. Kína egész területéről jöttek ide hallgatók.

    1951-ben összeolvasztották a Sandong-tartománybeli “East Tai Mountain Seminary”-val. 1990-ben nyílhatott meg újra, miután Hunan tartomány vallási megbízottja engedélyt adott rá.

     

    A jelen

    Jelenleg negyven hallgatót tudunk felvenni az egyéves képzésre, emellett még három hónapos tanfolyamokat is indítunk. Az a tervünk, hogy 2000-ig a tartomány körülbelül ezer gyülekezetének minden munkatársa legalább egy tanfolyamon részt vehessen. A hallgatók tanulmányaik befejezése után visszamennek gyülekezetükbe, szakmájukba, és szabadidejükben végeznek missziói tevékenységet.

    A legjobb eredményt elérő hallgatóknak lehetőségük van továbbtanulni a nanjingi, vagy a vuhani teológián.

    A jövő

    A bibliaiskola egy ötemeletes épület építésén fáradozik, ahol 2700 négyzetméteren lennének osztálytermek, gyülekezeti termek, irodák, szálláshelyek és egyéb helyiségek.

    Ha az épület elkészül, negyven hallgatót fogadhatunk a hároméves képzésre. A hallgatók nagy része mégis az egyéves képzést fogja választani. Emellett folytatjuk a három hónapos tanfolyamokat is. Pillanatnyilag az építkezés finanszírozása a legnagyobb problémánk.

    A belső berendezéshez szükségünk lenne íróasztalokra, székekre, polcokra, ágyakra, hangosbemondóra és még sok minden egyébre. Iskolánkat az Úrban bízva alapítottuk meg, és minden szükségünket elé visszük. Nulláról indultunk, és jelenleg Hunan tartomány fő képzési központjává lettünk. Meg vagyok győződve, hogy iskolánk tovább fog fejlődni – Isten segítségével.

    A kínai keresztyén gyülekezetek ugrásszerű növekedése az elmúlt negyven évben nagymértékű munkatárs-hiányhoz vezetett. Főleg teológiai végzettségű lelkészek hiányoznak, akik segítenének a gyülekezeteknek a XXI. század kihívásaiban. Csak Hunan tartományban több mint ezeregyszáz gyülekezetet tartanak nyilván. Az istentiszteletekre járók száma 300 ezer fölött van.

    Ezért különös jelentőségű a csangsai bibliaiskola. A jövőben kétszáz hallgatót szeretnénk tanítani.

    Az építkezés költségei kb. 640 ezer márkára tehető, a berendezésé 60 ezerre. A Liebenzelli Misszió 240 ezer márkával szeretne hozzájárulni az építkezéshez. Adományokat erre a célra hálásan fogadunk.

    Rainer Grossmann

    Fel

     

    A MISSZIÓ BIBLIAI ALAPJAI 8.

    Biblikus teológia és történelem

    A biblikus teológia alapja a Bibliában szereplő történelem, amelyben Isten azon fáradozott, hogy megmentse az embert és az egész teremtett világot. A biblikus teológia történelmi, mert térben és időben bizonyítható cselekedeteket és történéseket mutat fel, pl. Ézs 6,1; Zsid 1,1. A Biblia első tizenegy fejezete alapvető fontosságú a misszió teológiájának megértéséhez. Kijelenti a teremtést, Ádám és Éva küldetését, az ember bukását, ... a bűn állapotát. Ennek a bukásnak a következményei: az özönvíz, majd a nyelvek összezavarodása és az emberek szétszóródása Bábel tornyának építése során: mindez Isten cselekedetei megértésének ábécéje.

    A Zsidókhoz írt levél világosan rámutat: “Miután Isten sokszor és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette” (Zsid 1,1-2).

    A Biblia könyveinek írói történelmi eseményeket, személyeket jegyeztek fel és hagytak ránk: a teremtés, az özönvíz, Bábel tornya építése; Ábrahám, Mózes, Dávid, Dániel, Péter, Pál és sokan mások. A zsidók kijövetele Egyiptomból, Kánaán elfoglalása, a babiloni fogág stb. mind történelmi események, amelyek azt szemléltetik, hogy mi Isten célja az emberrel. A biblikus teológia rámutat, hogy a történelemben Isten működött, hogy üdvtervét végrehajtsa. Ő a kezdeményező, Ő kereste az embert. Ő jelentette ki magát és megváltói tervét az embernek. Isten személyesen beszélt az emberrel, Ő kereste a személyes kapcsolatot vele. Isten kívánta ezt a személyes közösséget az emberrel, ezért adott neki ígéreteket, melyeket meg is tartott és be is fog teljesíteni. Ígéreteivel együttműködésre lépett az emberrel, hogy a teremtett világra vonatkozó üdvcéljait (Isten) véghezvigye.

     

    A biblikus teológia rámutat, hogyan nyúlt bele Isten újra és újra a történelembe, hogy mentőakcióit láthatóvá tegye.

    Istennek szívügye a bukott teremtett világ. Mindent elkövet, hogy az emberrel dinamikus, tartalmas, céltudatos és bensőséges kapcsolatra jusson. Mindent megmozgat, hogy az emberrel, a teremtés koronájával megbékélést szerezzen. Isten drámai és áldozatos tettei arra irányulnak, hogy helyreállítsa azt a közösséget, amely valaha az Édenkertben közte és az ember között fennállt. Isten minden emberrel – mint az Ő alkotásával – ilyen közösségre vágyik (1 Tim 2,4; 2 Pét 3,9).

    Az ember megváltásának alapja az a Megváltó, akit Isten maga választott, aki megbékélteti az embert Istennel (2 Kor 5,18-19). Istennek ez a megváltói terve progresszív (folyamatosan előrehaladó): “A tudatlanság idejét ugyan elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek: mivelhogy rendelt egy napot, amelyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, akit arra rendelt, bizonyságot tévén mindenkinek azáltal, hogy feltámasztotta őt a halálból.” (ApCsel 17,30-31)

    Isten megváltó terve az egyes emberre irányul: néven szólítja, és szívén viseli életét és körülményeit. A Biblia egyrészt számos nemzetségtáblát közöl, egész listákat különböző csoportokról és feladataikról; másrészt tudósít elvetemült, romlott tevékenységükről és lázadásukról is. A Biblia nem huny szemet a bűn fölött, és nemcsak nagyvonalúan, általánosságban beszél arról, hogy az ember megváltásra szorul (Zsolt 51; 2 Sám 11. és 12. r.).

    A sáfárság (munkatársi megbízás) teológiája

    A biblikus teológia rámutat, mi Isten akarata az emberekre és az egész teremtett világra nézve. Isten nemcsak azért szólít meg valakit, hogy megáldja a megváltással, hanem azért is, hogy ráadásképpen munkatársává tegye az egész teremtett világra szóló megváltó tervének véghezvitelében (1 Móz 12,1-3). A megváltás ajándék, de követi Isten igénybejelentése: “Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Krisztus Jézusban jó cselekedetekre (értsd: részvételre Isten munkájában), amelyeket előre elkészített Isten, hogy azokban járjunk” (Ef 2,10). Isten azért áld meg, hogy áldássá lehessünk másoknak, nem azért, hogy saját egyéni érdekeinket képviseljük. Az Ő elhívása és áldása mindig bizonyos célra irányul, minden más esetben meglopjuk az Ő dicsőségét. Ne feledjük: Ő az Isten, és mi csak teremtményei vagyunk.

    Roland A. Rauchholz

    misszionárius nyomán

    Pálúr Anna

    folytatjuk

    Fel

    Észak-Korea – a pokoli paradicsom

    Kim Hyun Hee sportos, csinos fiatal nő. 1987-ben felrobbantott egy dél-koreai Boeing 707-es utasszállító repülőgépet. 115 utas meghalt. Elfogták, majd Dél-Koreában halálra ítélték, de végül kegyelmet kapott. Őrei Bibliát adnak neki, és hamarosan átadta életét Jézus Krisztusnak. Tőle tudta meg a Nyugat, micsoda embertelen agymosásnak és ideológiai befolyásolásnak vannak az észak-koreai emberek kiszolgáltatva.

    Az állam az országot paradicsomnak nevezi, valójában maga a pokol.

    A második világháború után vált ketté Korea, és a két ország közti határ a mai napig a világ legáthatolhatatlanabb határa.

    “Észak-Korea a munka paradicsoma. Az emberek boldogok Kim Ir Szen jósága miatt” – hangoztatta az állam évtizedekig. Monumentális szobrokat emeltek az uralkodó dicsőségére, akinek fényképét szinte mindenki kitűzőként hordta. Mikor 1994-ben meghalt, az uralmat fia, Kim Dzsong Ir vett át. Őróla a következő terjedt el: “Mindenütt jelenlévő szeretete új életet támaszt, és betegeket gyógyít.”

    Az észak-koreaiak állandóan propagandát kénytelenek hallgatni. Reggel fél hatkor minden lakásban megszólal a kikapcsolhatatlan hangszóró, és dicshimnuszt zeng az uralkodóról, a TV és a rádió pedig órákon keresztül zengi, mit tesz a népéért.

    A valóságban azonban még élelemmel sem képes ellátni a huszonnégymilliós országot: 1994 óta három és fél millió ember halt éhen. A lakosság egyharmada alultáplált. A segélyszervezetek munkáját pedig nagymértékben korlátozzák. Az éhezés mérsékléséhez a Liebenzelli Misszió is hozzájárult 50 ezer márkával.

    A keresztyéneket Észak-Koreában nagy erőkkel üldözik. Kim Ir Szen az állam céljául tűzte ki a keresztyénség és a babonaság megszüntetését.

    1994 augusztusában tíz keresztyént égettek el a fővárosban, nagy tömeg előtt.

    “Aki keresztyénnek vallja magát, azt öt percen belül lelövik” – mondta néhány héttel ezelőtt egy észak-koreai szökevény, aki régen magas beosztásban volt.

    Mégis, a föld alatt, több mint ötszáz keresztyén gyülekezet él, és a nagy üldöztetés ellenére egyre nő a keresztyének száma. Jelenleg 200 ezerre becsülik őket.

    Imádkozzunk, hogy az Úr vessen véget ennek a pokoli állapotnak, és hallhassanak az észak-koreaiak Jézus Krisztus szabadításáról!

    Jürgen Th. Müller

    Fel

    Más keresztyének – más szokások?

    Hogy él egy iszlám nép első keresztyén generációja? Hogyan viszonyulnak népük ősi tradícióihoz, szokásaihoz? Milyenek a hétköznapjaik, és milyen a gyülekezeti életük? Peter Görzen számol be kirgizisztáni utazásáról

    1998. szeptember 25-én két hétre Kirgizisztánba utaztam. A repülőtérről azonnal egy esküvőre mentünk, Balikcsiba, az ország legnagyobb tava, az Isszikul-tó mellé. Itt egy keresztyén kirgíz esküvőnek lehettem szemtanúja, és itt ismerkedtem meg az első kirgíz keresztyénekkel. Az esküvő több mindenben hasonlított az otthoni gyülekezetem esküvői szertartására, csak a környezet volt teljesen eltérő: kirgíz testvérek, kirgíz nyelv és kirgíz atmoszféra. De itt is testvérek között voltam, akikkel egy családot alkotunk, tehát lelkileg otthon voltam!

    A kirgízek nagyon szeretnek énekelni. Az énekeket a népi hangszerrel, a komusszal kísérik, amely mandolinhoz hasonló, háromhúros hangszer. A szertartás végén a jókívánságoknak vége-hossza nem volt. A jelenlévő nem keresztyén kirgízeknek újdonság volt az, hogy az esküvő nem unalmas alkohol nélkül, sőt, így még barátságosabb hangulat is kialakulhat. Az volt a benyomásom, hogy ők ugyanúgy élvezik ezt az együttlétet, mint a hívők.

    Az esküvő után az ifjú pár a férj családjához költözik, és ellátja a háztartást mindaddig, amíg a szülők élnek. Így az idős emberek szociális biztonságban élnek, és nem maradnak egyedül.

    1998 szeptemberében a Kirgizisztánban dolgozó misszionáriusok konferenciára gyűltek össze, erre hivatalos voltam én is. Beszámoltak egymásnak munkájukról és imádkoztak. Kirgizisztánban sok vidékre még nem jutott el az evangélium. Imádkoztak új munkatársakért erre az aratási mezőre.

    Mély benyomást tett rám a naryn-i kis gyülekezetben tett látogatás. A gyülekezet mindössze ötven tagból áll, mégis már három misszionáriust küldött ki a környező falvakba, hogy ott evangélizáljanak, és gyülekezetet alapítsanak. A hívő kirgízeknek még nagyon kevés tapasztalatuk van ilyen téren, de szívük ég az Úrért. Ez vonzza az embereket. Az istentisztelet alatt a résztvevők törökülésben ülnek a földön, körülbelül két órán keresztül. Egy nyugati ember számára ez szenvedés lenne, egy kirgíznek viszont így a legkényelmesebb.

    A közös éneklés és a prédikáció után megbeszélik a hallottakat, és közösen imádkoznak. A kirgízek nagyon szeretik a képekben való beszédet, így különösen is tetszenek nekik Jézus példázatai, amelyek sokszor így fejeznek ki nagy igazságokat.

    Keresztyén hitük miatt sokan nehéz anyagi helyzetbe kerülnek. Kitagadják őket a törzsből, ezáltal elvesztik a családi hátteret, támogatást. Ez azért különösen rossz, mert az ország szegény, és munkalehetőség alig-alig akad.

    A kirgízek nem igényesek, beérik teával és lángoskenyérrel egész napra. A tél azonban rettenetesen hideg, ekkor muszáj, hogy az embernek fedél legyen a feje fölött. Mégis, kirgizisztáni utazásom alatt egyetlen egyszer sem kértek tőlem anyagi segítséget. Megtanulták, hogyan kell beosztani a keveset. Egy dolgot kértek csak: kirgíz nyelvű keresztyén énekeskönyvet. Ehhez ideadták kazettán kétszáz kirgíz evangéliumi ének felvételét.

    Az országot ellepik a külföldről érkező tévtanítások, a kereső emberek pedig csak kapkodják a fejüket. Milyen jó, ha keresztyénekkel találkozhatnak, akik a valódi Világosságot az éneklésen keresztül is közvetítik, ami a kirgízek számára különösen is kedves!

    Így szólított meg Isten egy fiatalasszonyt, Uzárát is. A szomszédjánál evangéliumi éneket énekelt egy kis csoport, ami áthallatszott hozzá. Átment a szomszédba, ott maradt az összejövetelen, és hitre jutott.

    Államilag nem üldözik a keresztyéneket; hogy ez így is marad-e, nem lehet tudni. Sok helyütt azonban új mecsetek épülnek, melyek építését az iszlám országok finanszírozzák.

    A naryn-i gyülekezet vezetőjével meglátogattunk egy hívő csoportot Akt-Allában. Vezetőjük különböző, tévtanítóktól kapott füzeteket és traktátusokat mutatott meg nekünk, és komoly kérdéseket tett föl azokkal kapcsolatban.

    Világossá vált előttünk, hogy egy egy-két hetes bibliaismereti tanfolyam létszükséglet lenne. Hosszabb időre azonban nem hagynák ott családjaikat a szétszórtan élő keresztyének.

    A tanfolyam vezetésére találtunk alkalmas kirgíz testvéreket. A résztvevőknek azonban gondot jelentene az utazás és ellátás költsége.

    Imádkozzunk kirgizisztáni testvéreinkért, mert Isten elkezdte munkáját Kirgizisztánban, és be is fogja fejezni azt. Mi pedig imádsággal és adományokkal szeretnénk segíteni őket. Missziós társaságunk vállalta, hogy kinyomtatja – először kétezer példányban – a kirgíz testvérek által kért énekeskönyvet.

    Missionswerk FriedensBote

    Fel

    KIUTAZTAK

    Friedemann és Elfriede Urschitz

    Három fiukkal: Simonnal, Sebastiannal és Sámuellel 1998 szeptemberében Pápua Új-Guineába repültek.

    “Bölccsé teszlek, és megtanítalak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged” (Zsolt 32,8).

    Ez az ige indított bennünket arra, hogy ismét “technikai misszionáriusként” szolgáljunk az Úrnak. 1991 és 1995 között Zambiában segédkeztünk a Mungwi-klinika építésénél: az építőanyagot fuvaroztuk. Afrikai tartózkodásunk alatt kaptuk a “Pacific Islands Missions”-tól (PIM) a felkérést, hogy menjünk Pápua Új-Guineába. Bár azóta eltelt néhány év, de most Isten segítségével szembenézünk ezzel a küldetéssel. 1998 szeptembere óta itt vagyunk Pápua Új-Guineában, a Liebenzelli Misszió ausztriai ága küldött ki bennünket. A PIM különböző szakmákat tanít a bennszülött keresztyéneknek, és körülbelül negyven általános iskolai tanítót lát el oktatási segédanyaggal. Ezen kívül vasárnapi iskolai tananyagot fordítanak és állítanak elő, valamint hittanórákat tartanak iskolákban.

    Az én feladatom a gépészek képzésével kapcsolatos, és áhítatokat tartok a munkatársaknak.

    Feleségem, Elfriede három fiunkkal lesz elfoglalva. A két idősebbet (öt és hat évesek) a távoktató iskolával együttműködve ő fogja otthon tanítani. Legkisebbik gyermekünk még csak fél éves.

    Mindahhoz, amit az Úr feladatként ránk bíz, erőt is ad. Ezt eddig is sokszor átéltük, és a jövőben is ebbe szeretnénk kapaszkodni.

    Helga Pichlmann

    1998 augusztusában utazott Palaura (Mikronézia)

    Ausztriában nőttem fel, a gyönyörű Salzkammergutban. Konfirmációmkor adtam át az életemet Jézus Krisztusnak, és huszonöt éve tanítok egy általános iskolában.

    Elvégeztem egy gyermekmunkás-képző tanfolyamot Svájcban, majd 1980-ban unokatestvéremmel és családjával Mikronéziába utaztam, ahol öt éven keresztül végeztem gyermek- és ifjúsági munkát a helyi gyülekezetben. Ez az időszak mély nyomot hagyott bennem, a szívemnek egy részét Mikronéziában hagytam.

    Az elmúlt tizenhárom évben itt Ausztriában végigkísért a vágy, hogy ismét a misszióba menjek. Egy évvel ezelőtt kezdtek megnyílni az “ajtók” Palau felé. Most itt vagyok augusztus óta ezen a kicsi, gyönyörű csendes-óceáni szigeten. A keresztyén leányiskolában tanítok történelmet, vallásismeretet és testnevelést; tartok áhítatokat, bibliaórákat és vasárnapi iskolát is. Ezt a leányiskolát 1955-ben alapította a Liebenzelli Misszió. Hálás vagyok Istennek, hogy könnyen beilleszkedtem, és azért imádkozom, hogy mindig szeretetteljes és türelmes legyek a leányokhoz, és megtalálják Jézus Krisztust.

     

    Waldemar és Olga Lies

    1998. november 15-én utaztak Bangladesbe.

    “Bangladesbe mennek? Ahol árvizek vannak?” Ilyen és hasonló reakciókkal találkoztunk újra meg újra. A klasszikus kérdés azonban így hangzott: “Nem félnek?”

    A misszionáriusok nem szuperemberek. Mi is ismerjük a szorongást, a hideg verejtéket, de általában nem az a fontos, amit érzünk, hanem az, amit teszünk.

    Mindketten egészségügyi szakmát tanultunk. Ezután Waldemar elvégezte a Liebenzelli Misszió teológiai szemináriumát, majd Angliába utazott nyelvet tanulni. Egy évet a muzulmánok között dolgozott, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, Olga pedig a menyasszonyok számára tartott három hónapos tanfolyamon vett részt, majd ő is kiutazott Angliába.

    Örömmel nézünk a bangladesi munka elé, ahol az első évet kizárólag nyelvtanulással fogjuk tölteni. Későbbi feladatunk az lesz, hogy bennszülött lelkészeket és gyülekezeti vezetőket képezzünk tovább.

    A jövőre vonatkozó minden gondunkat és félelmünket az Úr Jézusnak mondjuk el, aki ezt mondja:

    “Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek” (Ján 15,16)

     

    Reinhold és Katharina Frasch

    Két gyermekükkel, Nicolaival és Anna-Lenával 1999. január végén utaztak Spanyolországba.

    “Olyan országba mentek misszionáriusnak, ahova mások nyaralni mennek!” – hallottuk sokszor. Mikor megkérdezték tőlünk, készek lennénk-e Spanyolországba menni, arra gondoltam, hogy ezzel az erővel akár Németországban is maradhatnánk. A misszió számomra egy távoli, szegény országban való munkát jelentett. De Európában?!

    Aztán hosszas gondolkodás és imádkozás után igent mondtunk. Olyan országba megyünk, ahol a legtöbben katolikusok, de sokak számára ez csak tradíciót jelent. Csak keveseknek van személyes kapcsolatuk Jézussal, és kevesen ismerik a Bibliát. Isten követségében járva fogunk részt venni a gyülekezetalapító munkában.

    Miközben ezeket a sorokat írjuk, Angliában tanulunk egy három hónapos nyelvtanfolyamon, hogy az angoltudással megkönnyítsük a spanyolországi kezdeteket. Hálásan köszönjük a testvérek imádságát és támogatását!

     

    Wolfgang és Tina Mayer

    1999 januárjában utaztak ki Spanyolországba

    Spanyolországban mindössze 120 ezer evangéliumi keresztyén él, akik nyolcszáz gyülekezethez tartoznak. Így tehát Spanyolország “kemény talaj”. Ám Isten számára ez nem probléma, mert az ő szava olyan, “mint a sziklazúzó pöröly” (Jer 23,29). Ezzel a jeremiási kijelentéssel elindulva szeretnénk Spanyolországban Jézus Krisztus Örömhírét továbbadni.

    Hálásak vagyunk Istennek eddigi vezetéséért, és örülünk, hogy arra a helyre kerülhetünk, ahol Ő használni akar minket. Bőröndjeinket megpakoltuk, és nemsokára kiutazunk. Reméljük, hogy Isten segítségével hamar túl leszünk a nyelvi nehézségeken, és érthetően tudjuk hirdetni az evangéliumot! Folyamatosan számítunk a testvérek imádságára.

     

    Beate Bodemer

    1999 januárjában utazott Zambiába

    “A misszió hív!” Egy missziós nővérnek ez a kijelentése adta az első indíttatást a külmissziói szolgálat felé.

    Régebben sokat foglalkoztatott a misszió gondolata, de aztán egyre inkább feledésbe merült, és más dolgok kerültek az életemben előtérbe. Ápolónőként szerettem volna Németországban dolgozni.

    Isten azonban mást tervezett. Küldött hozzám egy missziós nővért, aki a fentieket mondta nekem. Ezenkívül Isten még Jeremiás 1,7-et is elém hozta:

    “Ne mondd ezt: ifjú vagyok én; hanem menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok neked.” Ezután jelentkeztem a Liebenzelli Misszió bibliaiskolájába, majd három évvel később, 1997-ben, Angliában nyelviskolába kezdtem járni, azt követően pedig egy trópusi egészségügyi tanfolyamot végeztem el Liverpoolban.

    Zambiában a Kalene missziói kórházban fogok ápolónőként dolgozni.

     

    Christa Hammel

    1999. február 2-án utazott Pápua Új-Guineába.

    A pápua új-guineai egyház felkért, hogy vezessem egy óvoda alapítását és építését.

    Évek óta egy általános iskolai fejlesztő osztályban tanítok. Mindig az volt a vágyam, hogy iskolaköteles, de nem iskolaérett gyermekeket készítsek fel az iskolára. Eközben megszerettettem velük Isten igéjét és az imádságot.

    Az utóbbi időben az Ézsaiás 6,8 vált fontossá számomra: “És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el, és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!”

    Pápua Új-Guineában gyermekeket fogok felkészíteni az iskolalátogatásra, és szeretném nekik továbbadni az Örömhírt is. Feladataim közé fog tartozni a tananyag kidolgozása, valamint a munkatársak képzése is.

    Hálásan köszönöm, ha imádkoznak értem!

    Fel

     

    A Liebenzelli Misszió mártírjai

    Gunhild Rott

    1955. szeptember 13-án született Karlsruhében

    1979-ben missziós nővér lett

    1988-ban kiutazott Zambiába

    1991. május 26-án Zambiában meggyilkolták

    “Az Úr jó és hűséges!”

    Így végződik Gunhild Rott utolsó naplófeljegyzése. Nyolc nappal az után, hogy ezt leírta, harmincöt évesen Zambiában lelőtték. Gunhild nővér ápolónői szakképesítésének megszerzése után 1979-ben lépett be a Liebenzelli Misszió diakonissza-közösségébe. Pályázatában ez áll: “Nem akarok kiutazni a misszióba, ha az Úr nem akarja, de itthon maradni sem akarok, ha az Úr kint akar használni.”

    1988. január 21-én Gunhild nővér kiutazott Zambiába. Lelkesen tanulta meg a lamba nyelvet.

    “Énekelve megyünk végig Hifubu utcáin a gyülekezet asszonyaival – írja haza -, amikor látogatási szolgálatokat végzünk.”

    Egyszer asszonyoknak prédikált a mennyről és Isten dicsőségéről. Feltette nekik a kérdést: “Ki lenne kész arra, hogy belépjen Mennyek országába?” Mindenki hallgatott, ő pedig így szólt: “Én kész vagyok. Jobb az Úrnál lenni, mint a földön.” Ez a kijelentése mély benyomást tett az asszonyokra.

    1991. május 26-án, egy vasárnapi napon Gunhild nővér kocsival tartott Hipulukusoba, miután Hedwig Müller missziós nővér Kabusiban kiszállt az autóból. Hipulukusoban már várt rá az istentiszteletre összegyűlt kis gyülekezet. Az istentisztelet után egy asszonnyal és egy lelkésszel együtt indult haza. A templomtól néhány méterre az autót fegyveres támadók állították meg, és Gunhild Rott karját szorítva követelték az autó kulcsát. Mikor oda akarta adni a kulcsot, elveszítette uralmát az autó fölött, az pedig a töltésnek ment. Ekkor dördültek el a lövések. Az első lövedék Gunhild nővér vállát, a második a fejét találta el. Mikor a rablók kirángatták a kocsiból, és harmadszor is rálőttek, már halott volt.

    Gunhild Rottot szülőfalujában, Mühlbachban temették el, de Zambiában is megrendítő gyászünnepséget tartottak. A prédikációt egy bennszülött lelkész mondta el, és annak a kívánságának adott hangot, hogy Gunhild Rott halála után ébredést és gyümölcsöt adjon az Úr Zambiában.

    Jürgen Th. Müller

     

     

     

    Tovább imádkozunk

    Távol gyülekezet imádkozik.
    Csillagos afrikai égbolt
    borul egyszerű templomukra.
    Énekük, imádságuk áthatol
    a sötétségen, az éjszaka csendjén.
    Át pásztoruk kis hajlékáig,
    ahol a halállal vívódik
    órák óta a drága segítőtárs,
    a kedves feleség.

    Messze kórház és messze az orvos.
    De a gyülekezet imádkozik.
    - Milyen erő a hordozó imádság!
    Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! -
    Néha benéz egy fehér hajú, tisztes
    presbiter a betegszobába.
    Látja, hogy a válság egye tart,
    és csak annyit mond csendesen:
    “Akkor – tovább imádkozunk!”

    Ez ismétlődik óráról órára.
    Küzd a halállal a beteg.
    Küzd az imádkozó gyülekezet.
    S az első hajnali sugárral
    megérkezik a felelet:
    a láz alábbszáll hirtelen
    Megérkezik az igen és az ámen,
    az élet és győzelem.

    Ily erő a hordozó imádság!
    Harcban pajzsunk, viharban sátorunk!
    S bár a felelet néha késni látszik,
    és mi lankadunk és roskadozunk,
    mondjuk ki mégis csüggedetlen hittel,
    mondjuk mi is távoli testvéreinkkel:
    “Akkor – tovább imádkozunk!”

    Túrmezei Erzsébet

     


    Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
    Megjelenik évi hat számban
    Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen - kérésre - a német nyelvű lieben
    zelli missziói lapokat is.
    (Mission Weltweit és Missionsglocke gyermeklap).

    A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
    Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal
    támogatni a lapunkat.
    Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel.: (06-52) 363-812

    Főszerkesztő: Előd Erika, 1399 Budapest Pf. 701/906. Tel.:326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

    Szerkeszti munkatársi közösség

    Internet: http://members.tripod.com/~kulmisszio/

    Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen

     

     


    Nyitólap Híradóválaszték Vendégkönyv E-mail Linkek Galéria A Misszióról