Make your own free website on Tripod.com

KÜLMISSZIÓI
HíRADÓ

 

A LIEBENZELLI MISSZIÓ - MOLNÁR MÁRIA KÜLMISSZIÓI ALAPíTVÁNY LAPJA

VIII. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 1999. Október

 

Tartalom:

Kedves Testvéreim!
A Luz házaspár ünnepélyes kiküldése Ecuadorba
Hála és köszönet
Köszönet - nem csak szavakkal
Meghajolni, ajándékozni, tapsolni
Malawi - ahol a kukorica életet jelent
A mecsetek és minaretek árnyékában
Misszionáriusok mint szlovákiai némettanárok
Cserepka János, a magyar baptista külmisszionárius
Cserepka János életének főbb állomásai
A Liebenzelli misszió mártírjai
GYERMEKEKNEK
A Kunz testvérpár missziói körútjának programja

 

Százéves a Liebenzelli Misszió

A Misszió Hegyén
A Liebenzelli Misszió egy évszázadon át a misszió barátainak önkéntes adományából élt és munkálkodott. Minden évben annyi adomány gyűlt össze, amennyire szükség volt. A misszió célja mindig az volt, hogy minél több emberrel ismertesse meg Isten szeretetét, Jézus Krisztus irgalmát, s minél több embert nyerjen meg a misszió ügyének. Ilyen módon terebélyesebbé vált a misszió munkája, amely most is egyre növekszik. Ha be akarunk pillantani a "kulisszák mögé", akkor el kell menni a Misszió Hegyére, ahol a "főhadiszállás" működik.

A liebenzelli központban közel kétszáz ember dolgozik és százhárom tanul. Ezekhez jönnek még azok, akik a vendégházakban pihennek, üdülnek. A régi "Villa Lioba"-ban folyik a misszió különböző részlegeinek, osztályainak munkája, egy melléképületben pedig a gazdasági tevékenység. A Misszió Hegye olyan, mint egy kis városka, régi és új épületek szépséges együttese. Mindenütt csodálatos rend, tisztaság és gyönyörű kilátás az alant elterülő Bad Liebenzellre, amely szélén fekszik ez a szép rész.

Az utóbbi évtizedekben is nagyszabású építkezések voltak. A nyolcvanas években épült az idős diakonisszák otthona azok számára, akik egész életüket a Misszió szolgálatának szentelték, s most nyugdíjas éveiket ebben a kényelmes épületben tölthetik. A többemeletes épületben lift és előadóterem is van, hiszen az idős diakonisszák már nem tudnak eltipegni a hegyen épült "város" meredek utcáin.
Az elmúlt évtized nagy teljesítménye volt a Missziói és Oktatási Centrum megépítése. A modern, de mégis a tájhoz illő épületet azért kellett megépíteni, mert a Misszió kinőtte épületeit, nem volt elég hely az oktatás számára. Itt kaptak helyet az osztálytermek, előadótermek, de néhány iroda is itt működik. A legtöbb diák a négy, illetve öt éves képzésen vesz részt, de ezenkívül még sokféle bibliaiskolai, tanfolyami képzés is folyik.

A missziói múzeumban különböző földrészeken használatos, illetve azokra jellemző tárgyakat láthatunk, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy elképzeljük, milyen körülmények között dolgoznak ott a misszionáriusok.
Monbachtalban, a csodálatos szépségű völgyben, néhány kilométerre a Misszió Hegyétől, hatalmas ifjúsági tábor várja a hitben növekedni akaró fiatalokat. A gyermekek és a fiatalok közötti munka ugyanis nagy hangsúlyt kap a Misszió életében.

Az igazi nagy esemény azonban az évente két ízben megrendezett missziói ünnep. A tavaszi pünkösdkor van, az őszi szeptember második vasárnapján. Ekkor állítják fel a körülbelül hatezer embert befogadó sátrat, amely több hétig áll, otthont adván különböző alkalmaknak. Ez évben a pünkösdi missziói ünnepen és a többi - gyermek és ifjúsági - alkalmon tizenötezren vettek részt. Az ünnepek fénypontja a végzett diákok és missziói munkások kiküldése.
Ekkor mutatkoznak be az éppen itthon tartózkodó misszionáriusok, és beszámolnak munkájukról, gondjaikról és örömeikről. Ilyenkor olyan a Misszió Hegye, mint egy méhkas. Özönlenek az emberek, a gépkocsik és az autóbuszok.
Délben mindenki ebédet kap, aki a Misszió Hegyén tartózkodik. Fantasztikus pontossággal osztják az ebédet, amely az úgynevezett missziói egytálétel.

Meglepő mindig, hogy a résztvevők többsége fiatal. A Misszió intenzív belmissziói munkát is végez. A sok száz liebenzelli közösségben (a népegyházon belül) rendkívül eleven missziói munka folyik. Külön sátorevangélizációs munkaáguk van, amely minden évben tavasztól őszig működik.

Érdemes szót ejteni a könyvesboltról és a Liebenzelli Kiadóról. Hatalmas könyvesbolt várja bőséges választékkal az érdeklődő vásárlókat. A könyvkiadó pedig folyamatosan ad ki olyan könyveket, amelyek összefüggnek a Misszió életével és szolgálatával.

Ha valaki megfordul a Misszió Hegyén, és egy kicsit beletekint az ott folyó munkába, életre szóló élményt szerez. Az ott folyó szorgos munka az egész Misszió életét jelenti. Emellett a csodálatos környezet, a fákon ugráló mókusok, a zúgó fenyves mellé települt kisváros és a Nagold völgyére nyíló kilátás is felejthetetlen marad.

El lehet mondani, hogy olyan ez a hely, mint a hegyen épített város, amelynek fénye messze világít. Isten valóra váltotta Lina Stahlnak, a hűséges diakonisszának az imádságát, aki hosszú éveken át imádkozott a mostani Misszió Hegyéért, hogy tegye azt az Úr lelki tűzhányóvá. Legyen áldott Urunk a sok meghallgatott imádságért, és az imádkozó, áldozatot hozó emberi szívekért!

Asztalos Zoltán

Fel

 

 

Kedves Testvéreim!

Urunk szeptember 4-én megajándékozott minket egy emlékezetes nappal, amely egyúttal egyháztörténeti jelentőségű is.

Ekkor történt Molnár Mária után az első főfoglalkozású misszionárius kibocsátása a Liebenzelli Misszió és a Magyarországi Református Egyház közreműködésével.

A Budapest-Nagyvárad téri református templomban megrendezett missziói napon Bölcskei Gusztáv, a Református Zsinat elnöke tartotta a kibocsátási igehirdetést az ApCsel 16,9-10 alapján, amikor Isten Pált és társát átirányítja egy másik kontinensre. Így indul el ebből a templomból Edgar Luz és felesége, Sipos Gyöngyvér, három hónapos kislányukkal Európából Dél-Amerikába, Ecuadorba, missziói munkára.

Ők azóta útnak indultak, és mi imádkozva várjuk első híradásukat megérkezésükről és munkájuk megkezdéséről. Isten áldó kegyelme kísérje életüket! Erről a napról külön beszámolót olvashatunk.

Nagyon jó visszhangja volt a misszionárius házaspár missziói beszámolóinak, amelyeket az ország különböző gyülekezeteiben tartottak.

Köszönjük a részükre küldött támogatást. Egyelőre jó az a megoldás, ha az ő munkájukra Alapítványunk csekkjén fizetnek be. Kérjük, hogy nagyon röviden jelezzék a feladóvevényen az összeg célját! (Pl.: LUZ) Ennyi elég, ne írjunk hosszabb szöveget!

Nagy öröm ért, mert egy kilenc éves kisfiú, hallván a Misszió és a bélyegek összefüggéséről, bélyeggyűjteményét küldte el a Misszió számára. Ezúton is köszönjük ajándékát!

Egy tízéves kislány pedig a zsebpénzét küldte el a Misszió céljaira. Nagy öröm, hogy a gyermeki szívek is megmozdulnak ebben az ügyben!

Megérkezett az APEH jelzése, hogy az elmúlt évi 1 %-os adóbefizetésekből Alapítványunk 39 671 Ft-ot kap, amit az adózóknak ezúton köszönünk meg. Ezt az összeget is - az Alapító Okirat szerint - a határon túli magyarok anyanyelvének megőrzésére fordítjuk.

Köszönjük a bélyegeket és bélyeggyűjteményeket, amelyeket Testvéreink eljuttatnak hozzánk. Nagyon szükségesek ezek, és értéket jelentenek a Missziónak. Újra kérjük, hogy a bélyegeket ne áztassák le, hanem kb. egy cm-es szegéllyel vágják ki a borítékról, vagy ha erre nincs idejük, akkor az egész borítékkal együtt is elküldhetik.

Liebenzellben az idős diakonisszák gondosan átválogatják, és megfelelően körülnyírják a bélyegeket, majd kilóra adják el egy hívő bélyegkereskedőnek. Ha a magyar bélyegeket hozzákeverik a német bélyegekhez, lényegesen magasabb árat kapnak érte.

Magyar emléktárgyakat, kézimunkákat is szívesen fogadnak, mert a karácsony előtt rendezett "vásárokon" külön értéket képvisel a magyar eredetű emléktárgy, kézimunka.

Testvéri szeretettel küldve köszöntésünket, áldást kérünk Testvéreinkre a Kuratórium nevében is

Asztalos Zoltán

Fel

 

 

Fel

A Luz házaspár ünnepélyes kiküldése Ecuadorba

1999. szeptember 4-én a Nagyvárad téri református templomban tartottuk Ede Luz és Luzné Sipos Gyöngyvér ünnepélyes kibocsátó istentiszteletét. A Luz házaspár a Liebenzelli Misszió bibliaiskolájában vett részt a négy-, illetve ötéves teológiai képzésen, és fél év kanadai angoltanulás után nemrég, szept. 21-én, kedden utaztak ki Ecuadorba, ahol az elkövetkező négy évben misszionáriusok lesznek.

Íme egy rövid ízelítő a kibocsátó ünnepségből:

Detlef Krause, missziói igazgató

"Ő (Jézus Krisztus) a mi békességünk." Ef. 2,14

A békességről legtöbbször csak álmodozunk, ábrándozunk, a mindennapjainkat azonban inkább a nézeteltérések, veszekedések jellemzik úgy a munkahelyen, mint a családban.

Vannak, akik azt gondolják, hogy van olyan hely a világon, ahol békesség uralkodik. Megkérdezik például, hogy miért kell Európából Dél-Amerikába menni misszióba, minek ott megzavarni az emberek békéjét, miért erőltessük rájuk a magunk problémáit.


Gyöngyvér és Ede Luz, Mirjammal

De vajon valóban jobb dolguk van ott az embereknek? Milyen békesség uralkodik más országokban?

Nemrég Argentínában jártam, és megismerkedtem egy 12 éves kislánnyal. Elmesélte, hogy az édesanyja kiküldte őt az utcára prostituáltnak, édesapja pedig rendszeresen megerőszakolta.

Burundiban egy lelkészkonferencián egy lelkész beszámolt arról, hogy egy este, mikor az evangélizációról hazament, feldühödött embereket talált a házában, akik megölték feleségét és gyermekeit, őt pedig hat hónapig túszként tartották fogva. Mikor szabadon bocsátották, az egyetlen tulajdona a rajta lévő ruha volt.

Más országokban sincsen békesség, még a csendes-óceáni idilli szigeteken sem!

Vajon azzal békességet tudnánk teremteni, ha több munkahelyet létesítenénk, több humanitárius segélyt küldenénk, egyenlőbben osztanánk el a javakat? Hiszen a szomszédainkkal, családtagjainkkal sem tudunk sokszor békességben lenni!

A probléma gyökere nem a körülményekben, hanem az emberben van. Mi vagyunk az oka a világban uralkodó békétlenségnek, ami belőlünk indul ki!

Pál arról beszél a fenti igében, hogy egyedül Jézus Krisztus a mi békességünk, mert csak Ő tud békességet teremteni bennünk. Az ember nem tud elmenekülni problémái elől, mert azoknak a gyökerei benne vannak. A békességnek bennünk kell elkezdődnie, s csak így lehet békesség a világban. Békesség ott lesz, ahol Jézus Krisztus rajtunk keresztül békességet teremthet.

Ez a feladatunk a világban, ezért küld ki misszionáriusokat a Liebenzelli Misszió.

Bölcskei Gusztáv, a Zsinat elnöke

"És azon az éjszakán látás jelenék meg Pálnak: egy macedón férfiú állt előtte, kérve őt és ezt mondva: Jer által Macedóniába, és légy segítségül nékünk! Mihelyt pedig a látást látta, azonnal igyekezénk elmenni Macedóniába, megértvén, hogy oda hívott minket az Úr, hogy azoknak prédikáljuk az evangéliumot." ApCsel 16, 9-10

A segítség, amelyet ebben az álomban a macedón férfi kér, az evangélium. Az evangélium az idejében adott segítség, amely néha kemény, néha vigasztaló, de mindenképpen idejében érkezik. Az evangélium nem egy népnek vagy népcsoportnak szól, hanem az egész teremtett világnak. Az Isten teljességéről szól a teljes világnak. Európába is elhozták az evangéliumot úgy, ahogy ma is visszük más kontinensekre. Egyetlen egyház sem maradhat belterjes, nem építheti csupán önmagát!

Isten az evangéliumot a ti jelenlétetek által akarja hitelesíteni ott, ahova titeket küldött!

 

Ede és Gyöngyvér Luz bizonyságtétele

Ede: "Egy kis német parasztcsaládban nőttem fel, és a konfirmációmig néha elmentem a templomba, a konfirmáció azonban a templomtól való búcsút jelentette számomra. Jóval később egyszer az egyik osztálytársam meghívott a születésnapjára, ahova késő este érkeztem meg. Azt azonban nem árulta el előre, hogy arra az estére a hívő barátait hívta el a gyülekezetükből. Hamar feltűnt, hogy ezeknél a fiataloknál nem stimmel valami. Olyan furcsa véleményük volt bizonyos dolgokról. Egy idő után be kellett ismernem, hogy nekik van valamijük, ami nekem nincs. Meghívtak az ifjúsági körükbe, szeretettel befogadtak. Sok küzdelem és vívódás után elfogadtam Jézus Krisztust Uramnak.

Nemsokára rám bízták az ifi utáni játékprogram megszervezését minden alkalommal, majd később áhítatokat is tarthattam. Ekkor vettem észre, hogy milyen hiányos a bibliaismeretem, és vágytam arra, hogy jobban megismerjem a Szentírást. Szüleim ellenkezése ellenére jelentkeztem a Liebenzelli Misszió bibliaiskolájába, amelynek végzése közben értettem meg Isten hívását a külmisszióba."

Gyöngyvér: "Hívő családban nőttem fel, gyermekként jutottam hitre. 1993-ban egyéves ösztöndíjat kaptam a Liebenzelli Misszió bibliaiskolájába. Ekkor helyezte Isten a szívembe a misszió iránti vágyat. Az egy év elteltével meghosszabbította a Liebenzelli Misszió vezetősége az ösztöndíjamat, így elvégezhettem a három elméleti és az egy gyakorlati évet. A bibliaiskolában ismerkedtem meg mostani férjemmel, Edével. Tavaly nyáron összeházasodtunk, majd egy fél évet Kanadában töltöttünk angolnyelv-tanulással. Szeptember 21-én utazunk ki Ecuadorba, ahol először egy évet a spanyol nyelv tanulásával fogunk tölteni, majd Ibarrában a bibliaiskolában fogunk tanítani, valamint gyermekmissziós munkát végezni a város utcagyermekei között."

Dr. Anne-Marie Kool, a Protestáns Missziói Tanulmányi Intézet igazgatója,
ebéd utáni előadásában a gyülekezetek külmisszió iránti felelősségéről, a gyülekezetek, az Egyház, és a missziói egyesületek kapcsolatáról és misszióban vállalt szerepéről beszélt, majd befejezésül fontos gyakorlati ötleteket, tanácsokat adott a misszionáriusok támogatásához, valamint a tőlük érkező hírek, információk, imakérések feldolgozásához, használatához.

Keresztfalvi Béla és Mariann

Fel

Hála és köszönet

Mindannyian tapasztaltuk már, milyen nehéz olyan ajándékot választani valakinek, amely kifejezi elismerésünket vagy hálánkat. Az ajándék legyen a megajándékozott ízlése és érdeklődése szerint való, legyen praktikus, mindenek előtt pedig érezze benne a megajándékozott a köszönetünket, elismerésünket.

Senki sem szeretné ajándékával megsérteni a megajándékozottat. Egy új-guineai misszionárius sem szerette volna, amikor egy súlyos beteg férfinek lepedőt vitt ajándékba együttérzése kifejezésére. Nem is sejtette, hogy lepedőt temetésen szokás ajándékozni. Ez ott úgy hatott, mintha itthon egy koporsót vitt volna a betegnek.

Észrevehetjük, hogy a hála és köszönet összefügg a gondolkodással, hiszen az sem magától értetődő, ha eszébe jut valakinek, hogy köszönetet mondjon. Sokszor minket, felnőtteket is figyelmeztetni kellene, mint a gyermekeket, hogy mondjunk "köszönöm"-öt.

A következő cikkekben arról írnak a misszionáriusok, hogyan fejezik ki más kultúrákban a hálát és a köszönetet.

 


Detlef Krause
missziói igazgató

Fel

 

Köszönet - nem csak szavakkal

Ez a beszámoló Kínában dolgozó munkatársunktól érkezett. Biztonsága érdekében megváltoztattuk a neveket.

Mikor átbiciklizem a megyeszékhely utcáin, mindig kíváncsi tekintetek követnek. A külföldiek itt még mindig ritkaságszámba mennek, és sokszor kiáltják utánam, hogy "Lao Wai!", vagyis "Tisztelt külföldi!" Mint sok más külföldi szakember vagy egyetemi hallgató, én sem azért vagyok itt, hogy a keleti bölcsességtől "megvilágosodjam," hanem azért, hogy tetteimmel és szavaimmal Jézus szeretetét éreztessem.

Szeretem ezt az országot és lakosait is, ezért nemcsak a nyelvük elsajátításán fáradozom, hanem a kultúrájukból is szeretnék tanulni, hiszen a nyelvhez ez a használati utasítás. Mit, hogyan, melyik pillanatban és kinek kell mondani. Lépésről lépésre meg kell tanulnom, hogyan lehetek udvarias, hogyan fejezhetem ki tiszteletemet, hálámat, kínai nevet vettem föl, hogy a kínaiaknak kínaivá legyek. Ez sokszor teljes átállást követel. Ellentétes cselekedetek sokszor ugyanazt fejezhetik ki: a keresztyének leveszik a fejfedőjüket, ha belépnek a templomba, a zsidók pedig felteszik, mindannyian az élő Isten jelenléte miatt.

A számunkra megszokott jelrendszer egy idegen kultúrában súlyosan sértő lehet. Kínában például esküvőn pénzt csak piros színű borítékban lehet átadni, mert a piros az öröm színe, a fehér azonban a gyászé.

Nemrégen csengettek egy amerikai angoltanárnő ajtajánál. Egyik diákja jött el, és ragyogó arccal nyújtott át tanárnőjének egy értékes ajándékot. A tanárnő azt gondolta, biztosan az elmúlt félévet szeretné megköszönni; behívta lakásába, és jót beszélgetett vele. Beszélgetés közben egyszer csak megkérdezte a diák, hogy "nem lehetne-e egy kicsit korrigálni a jegyein". Ez az ember azért adott egy értékes ajándékot, és ezáltal ellenszolgáltatásra kényszerítse a másikat.

Hogyan fejezik ki az igazi hálát a kínai kultúrában? A szavak erre nem elegendők. A köszönetet egy kis ajándékkal fejezik ki. Azt a köszönetet, amely nem kézzel fogható, nem veszik komolyan. Apró figyelmességek, mint egy sült édeskrumpli, egy kalligrafikus írás finoman fejezik ki a megbecsülést. Vendégségbe hasznos ajándékot illik vinni, általában gyümölcsöt, amelyet észrevétlenül letesznek egy asztalra. Ha az ajándékot becsomagolták, soha sem szabad a vendég jelenlétében kibontani, nehogy kínos helyzet adódjon.

A külföldiek hangos "Thank you"-ja, ami náluk otthon kifejezi a hálát, a kínaiakat meg is sértheti, vagy zavarba is hozhatja. Minél szorosabb egy kapcsolat, annál kevésbé használnak ilyen elcsépelt fordulatokat. Egy apa, aki sokat dolgozott azért, hogy a fia tanulhasson, felháborodna egy "köszönöm"-től. A fiú szótlanul fogadja apja ajándékát, magatartása beszédesebb szavainál. Látja az apai szívet az ajándék mögött, és tudja, mennyit fáradozott azért. A szótlan köszönet a legmélyebb köszönet.

A kínai társadalom kapcsolatok hálójából áll, a kapcsolatok pedig állandó adásból-kapásból épülnek föl. Minél inkább elmélyül egy barátság, annál nagyvonalúbban ad az ember, és a hétköznapokban teljesen a barátok segítségében bíznak. Egy ismerősöm ezt így fejezte ki: "Ha van bent barátod, nyitva áll előtted az ajtó, akkor is, ha be van zárva. Ha nincs bent barátod, zárva van előtted az ajtó, akkor is, ha nyitva van. A barát az utolsó tál rizsét is megosztja veled."

Mivel a kínai társadalom gerincét az emberi kapcsolatok adják, meg kell tanulnom ezekre különösen nagy gondot fordítani. Az a vágyam, hogy itteni barátaim az életemen keresztül megérezzék Jézus szeretetét, és vágyódjanak rá. Bárcsak olyan erősen világítana rajtunk keresztül Jézus, hogy fénye megmutatná a keresőknek az örök életre vezető utat!

Nagyon köszönjük, ha imádkoznak értünk a Testvérek!

Fel

 

Meghajolni, ajándékozni, tapsolni

Vége van a tornaórának, és az utolsó gyakorlat észrevétlen meghajlásban végződik. Kölcsönösen megköszönjük egymásnak a tornát. A boltban, a bankban, a patyolatban - mindenhol hálálkodnak a vevőnek. Ez így illik Japánban, és mindenkit erre tanítanak, aki a szolgáltatóiparban dolgozik.

A magánéletben sincs azonban másképp. Először a találkozáskor, a köszönéskor hajolnak meg egymás előtt, és azonnal kifejezik köszönetüket is egymás iránt.

A köszönetet ajándékokkal nyilvánítják ki, majd az ajándék megköszönésére ismét ajándékkal felelnek. Annak az asszonynak, aki rendszeresen átolvassa és kijavítja az igehirdetés-vázlataimat, minden alkalommal viszek valamit, ahogy azt illik: cserepes növényt, süteményt, képeslapot, bélyegeket stb. Ez az asszony pedig olyan hálás azért, hogy átolvashatja az igehirdetéseimet, hogy a kijavított szöveg mellé mindig ad süteményt, virágot. Az ajándékozásban igazán nagyvonalúak a japánok.

Vannak azonban olyan kapcsolatok is, amelyekben sajnos nem a hála, hanem a kötelesség indítja az embereket ajándékozásra.

Egyik ismerősöm nemrégen megkérdezte, melyik a kedvenc szavam. Az övé az "arigatoh", vagyis "köszönöm", mert mindig jó hatása van, ha kimondja az ember, és a másikkal is jót tesz. Van azonban még egy szó, amely vetekedik az arigatoh népszerűségével: a "szumimászen", vagyis "elnézést". Egy ajándék kézhezvételekor gyakran ezt mondják: "Dohmo szumimászen!", azaz "Ó, elnézést!" Elnézést kell kérni ugyanis az ajándék beszerzésével járó fáradságért.

Egy szívesség elfogadásakor így szólnak: "Nincs jogom ilyesmivel terhelni Önt!".

Egy ajándékot vagy szívességet egyszerűen csak elfogadni és szóval megköszönni - ez borzasztóan nehéz a japánok számára.

A gyülekezet tagjai közös imádság után meghajolnak egymás előtt, és megköszönik az imádságot, hiszen egymásért is imádkoztak. Hazaindulás előtt "még egyszer mindent" megköszönnek egymásnak, vagyis az együttlétet, az egymásra való figyelést, a beszélgetést stb.

Van még egy japán szó a köszönet kifejezésére, amely súlyosabb, mint az arigatoh, ez pedig a "kansa". Imádság közben gyakran hallható ez a szó.

A japánok sokat adakoznak. Külön edénybe gyűjtik a havi tizedüket. Bőkezűségük bizonyára kapcsolatban van ajándékozási szokásukkal. De természetesen szerepet játszik a hitbeli növekedésük is abban, hogy havonta a tizedüket az Úr ügyére adják oda, de azon kívül is bőkezűen adakoznak.

Isten elé azonban itt, Japánban sem járulhatunk "szumimászen" -nel vagy viszontajándékokkal. Őelőtte csak kitárhatjuk üres kezeinket, és "arigatoh"-ot mondhatunk: "Köszönöm a türelmedet és szeretetedet irántam. Köszönöm, hogy meghaltál a kereszten, és hogy megbocsátasz. Köszönöm, hogy új életet adsz, és elfogadsz gyermekednek!"

Hiszen Ő nem azért ajándékoz meg minket, hogy mi kötelezve legyünk a viszontajándékozásra, hanem azért, mert szeret. A mi hálánk pedig legyen az egész életünk. A hálának ezt a formáját a japán keresztyéneknek ugyanúgy tanulniuk és gyakorolniuk kell, mint az európaiaknak. És most japánosan:

Szívből köszönöm az érdeklődésüket és azt, hogy végigolvasták a beszámolómat!

Tabitha Kunz

Liebenzelli misszionáriusok gyermekeként született Tokióban. Tanítónő, 1995 szeptembere óta a gyülekezetépítő munkában vesz részt Japánban a Liebenzelli Misszió svájci ágának kiküldésében.

November 1-14. között Magyarországon fog járni testvérével, Priscillával, előadói körúton. Részletes programjuk újságunk utolsó oldalán olvasható!

Fel

Malawi - ahol a kukorica életet jelent

Amikor Malawiban a "Miatyánk"-ot imádkozzák, nem azt kérik, hogy: "Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma...", hanem ezt: "Mindennapi ételünket...". Ha megkérdeznénk egy malawi embert, mi a legfontosabb ételük, egészen biztosan azt válaszolná: a kukorica. Minden egyéb ételt - a tojástól kezdve a halon át a húsig - köretként esznek a kukoricához. Aki ételről beszél, az kukoricáról beszél, és aki nem evett aznap kukoricát, az éhesen fekszik le. Jó aratás esetén naponta kétszer esznek sűrű kukoricapépet. Gyakran reggelire is kukoricát esznek - kissé hígabb változatban. A kukorica megtölti a gyomrot, erőt ad, vagyis: a kukorica életet jelent.

Alig lehet elképzelni, mit jelent Malawi lakossága számára, ha nincs kukoricájuk. Az elmúlt két évben nagyon kevés volt a termés. Számtalan éhes ember jött hozzánk, Chisomoba, abban a reményben, hogy nálunk kapnak valamit enni - kukoricát természetesen.

A Liebenzelli Misszió 2000 márkával támogatta idén az éhínség sújtotta országot; ebből az összegből hét tonna kukoricát vettünk, és az éhezők között szétosztottuk.

Egy négy-öt fős család havonta egy zsák kukoricát eszik meg, így 140 zsák esetén 140 családon tudtunk volna segíteni egy hónapra. De mivel ennél sokkal több éhes száj állt az ajtónk előtt, és az éhínség pedig több, mint három hónapig tartott, azon igyekeztünk, hogy minél többeknek tudjunk legalább egy keveset adni. Egyre csökkentettük a porciókat, de még így sem jutott mindenkinek.

Néhány embernek segítettünk megvenni a vetőmagot és a trágyát, amelynek az árát egy év alatt kétszeresére emelték, míg a fizetések csak tíz százalékkal nőttek.

A nehezén túl vagyunk, már elkezdték aratni a kukoricát, így nem kell éhesen lefeküdniük. Az ország föllélegzett, mert van már mit aratni. Nyilvánvaló, hogy a növekedés és a termés Isten csodája, aki megadja a napi ételt. Bár mi, misszionáriusok, még mindig jobban értékeljük a kenyeret, mint a kukoricapépet, egyre inkább felismerjük a jó kukoricatermésben is Isten kegyelmét, aki napról napra gondoskodik rólunk!

Michael Volz

feleségével és két fiával 1996 óta él Malawiban, ahol a Chisomo-központban tanít.

 

Fel

A mecsetek és minaretek árnyékában

Azok közül az országok közül, melyeket még nem értek el az evangéliummal, Törökország a legnagyobb. A 62 millió török közül csupán 2 ezer az evangéliumi keresztyén. Számos görögkatolikus és ortodox hívő vándorolt ki az elmúlt években az országból a muzulmán és nacionalista fanatikusok megtorlásai miatt. 1923 óta az országban működő minden egyházra építkezési tilalom érvényes. A maroknyi keresztyénség óriási mecsetek és minaretek árnyékában él. Bár 1928-ban Musztafa Kemál Atatürk egykori államfő egyenjogú állampolgárokká nyilvánította a nem iszlám vallások követőit is, a valóság mégis mást mutat: a katonai ranglétrán való feljebb jutás ugyanúgy lehetetlen a keresztyének számára, mint egy egyetemi tanári állás elnyerése - számolnak be emberjogi szervezetek. Törökországban a vallási meggyőződést a személyi igazolványba is bejegyzik.

Keresztyén misszionáriusok - hivatalosan - nem dolgoznak Törökországban. Valójában azonban körülbelül 450 külföldi él az országban azzal a céllal, hogy tanárként, cégek képviselőjeként vagy turistaként az evangéliumot hirdesse. Ők főleg a milliós nagyvárosokban: Isztambulban, Ankarában és Izmirben élnek. Vidéken nagyon kevés lehetőség van arra, hogy az evangéliumot hallja valaki. "A rádió az egyetlen lehetőség, amelyen keresztül mindenkit el lehet érni - mondja egy német misszionárius - Isztambulban működik egy keresztyén ultrarövid-hullámú rádióadó, azonkívül több külföldi rádióadó sugároz török nyelven evangéliumi műsorokat."

A rendőrség ismeri a legtöbb keresztyén misszionáriust, és "eltűri" őket mindaddig, amíg azok betartják a játékszabályokat. Bibliát osztogatni, gyerekeknek keresztyén iratokat adni tilos. Az is előfordul, hogy bizonyságtevő törököket letartóztatnak és megvernek, de mivel a törvény nem tiltja a missziót, hamar szabadon engedik őket.

Miért van olyan kevés török keresztyén? "Történelmi okokból negatívan éreznek a keresztyének iránt, főleg a sok háború miatt" - mondja az egyik ottani misszionárius, akinek a nevét biztonsági okokból nem jelentetjük meg.

A törökökbe azt sulykolják bele, hogy a keresztyénség elavult, túlhaladott dolog, az iszlám viszont modern, és messze felülmúlja a többi vallást, a misszionárius mégis reménykedik. Isztambulban és Efézusban néhány éve két bibliaiskola működik, amelyek segítségére vannak a gyülekezeteknek.

Jürgen Th. Müller

 

Fel

Misszionáriusok mint szlovákiai némettanárok

Szlovákia 1993 óta önálló állam, a Liebenzelli Misszió pedig 1994 óta dolgozik az országban. A demokratizálódás és a nyugat felé való nyitás óriási érdeklődést keltett a német nyelv tanulása iránt az iskolákban. Legkésőbb az ötödik osztálytól kezdve a német vagy választható, vagy kötelező idegen nyelv. Mivel azonban nincs elegendő képzett nyelvtanár az országban, a Liebenzelli Misszió segít azzal, hogy meghatározott időtartamra kiküld némettanárokat. Fiatal, missziói lelkületű német keresztyének mennek Nyugat-Szlovákiába, hogy egy-egy iskolában egy németül beszélő tanárral közösen nyelvet tanítsanak. A németórán rengeteg lehetőség van arra, hogy Jézusról, valamint a Vele való személyes kapcsolatról beszéljenek.

1998 októbere óta feleségemmel együtt mi koordináljuk a némettanárokat. Hogy ők milyen tapasztalatokat szereztek itt, arról hadd számoljanak be ők maguk.

Lothar Rapp feleségével, Christine-vel és két gyermekével él 1998 októbere óta Szlovákiában

 

Személyes kapcsolatok

Ezeket a sorokat néhány nappal Szlovákiából való hazautazásom előtt írom, ahol egy fél évig taníthattam a myjavai gimnáziumban és szakiskolában. Ezt a munkát az Úr Jézusban bízva végeztem. Visszatekintve elmondhatom, hogy Jézus mindig azt adta meg, amire szükségem volt, - például jó ötleteket a tanításhoz. Soha nem féltem az osztály előtt állni, és az idő is gyorsan telt. Szolgálhattam emellett az ifjúsági körben, a gyermek-istentiszteleten, valamint tarthattam német-korrepetálást és zongoraórákat is. Mivel kollégiumban laktam, sok lehetőségem volt együtt lenni a diákokkal: sakkoztunk, pingpongoztunk, énekeltünk...

Hálás vagyok az ottani némettanárokkal való jó együttműködésért. Nyitottságot tapasztaltam náluk az evangélium ügye iránt, és sok lehetőségem volt a bizonyságtételre. Többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam a diákoknak.

Dietmar Peter (27 éves)

Nagy szabadság

"Jó napot, tanárnő!" - zendül fel az osztály, amikor belépek a tanterembe. Harmadikos gimnazisták, ők a legfiatalabb diákjaim Skalicában. Ma az elveszett juh példázatát olvassuk: vannak, akik ismerik, vannak, akik nem. Néhányan bejelentik, hogy unalmas a bibliaolvasás, de ma ez a történet érdekes volt. Örülök, és megígérem, hogy folytatása következik.

A végzős diákoknak azonban nem ígérhetek már sokat: néhány héten belül leérettségiznek, és elhagyják az iskolát.

A beszélgetés alapjául jól jönnek énekszövegek, képek, ifjúsági folyóiratok. Minden alkalommal megdöbbenek, hogy milyen sokat tudnak Jézusról. Ám azt, hogy Ő azért jött, hogy megszabadítson minket a bűneinktől, ezt (még) nem tapasztalták. Beszélek nekik arról, hogy én ezt a szabadságot mennyire élvezem, és az a vágyam, hogy ezt a sok lehetőséget, ami itt az iskolában nyitva áll előttem, kihasználjam; hogy megérezzék a diákjaim, hogy a Biblia nem unalmas, és hogy Jézus olyan perspektívát nyújt, ami túlhaladja az érettségit és az egyetemi tanulmányokat is.

Katharina Richter (23 éves)

 

Fel

Cserepka János, a magyar baptista külmisszionárius

Sokan ismertük Cserepka Jánost, és hazaküldött levelei nyomán figyelemmel kísérhettük bolíviai missziói szolgálatát. Az Úr 1999. március 10-én hívta haza szolgáját.

Az első missziói indíttatást Molnár Márián keresztül kapta, amiről maga így nyilatkozott egy interjúban:

"... A tüzet, a szikrát Tahiban kaptam, amikor Molnár Mária 1936-ban otthon volt. Vagy kétezren voltunk a táborban. Tábortűz ropogott, és előjött egy református, diakonissza ruhába öltözött alacsony nő, de hangja tele volt melegséggel, meggyőző erővel. Azt kérdezte az előadása végén: Látjátok, én megöregedtem. Ki lesz az, aki magyar földről eljön, és folytatja a munkát, ha engem az Úr hazahív?

Amikor aludni mentünk, a takarodó elhangzott, én nem tudtam aludni. Kimentem a nagy akácfa alá. Tilos volt az akkor, de nem tudtam ott bent a kabinban a csendet megtalálni. Kimentem az akácfa alá, és azt mondtam: Istenem, én mennék, de mit keres ez a magyar, püspökszilágyi parasztfiú a messze távolban, idegenben? És akkor az Úr Lelke érintett, szinte mintha egy tiszta hang mondta volna a lelkemben, hogy: "Ami embereknél lehetetlen, Istennél az lehetséges." Nagy békességgel leborultam és azt mondtam: "Itt vagyok Uram, tölts be a te Szentlelkeddel és vigyél, ahová akarsz." Akkor fölálltam, óvatosan visszamentem a hálórészbe, és elaludtam nagy békességgel.

Attól kezdve "csontjaimba rekesztett tűz" volt szolgálni az Urat, és eljutni a külmisszióba. A fejvadászokra gondoltam, hogy közéjük mennék, Új-Guineába, vagy pedig Mánusz sziget felé, ahogy Mária nénitől hallottam. (...)

(1957) Nem mehettem el Indonéziába. (...) A kanadai külmissziós társaságtól megtudtuk, hogy Afrikába három nyelvet kell tudni legalább, Indiába pedig négy év kell a nyelvtanuláshoz. (...) Mivel a korom magas volt, a spanyol nyelv tanulását javasolták, amellyel egész Bolíviában értekezni lehet. És így is választottunk. A misszió titkára erre átölelt, Margitkát üdvözölte, és azt mondta, hogy ő már sok éve imádkozik egy orvosért, Bolíviába.

Amikor megkaptuk az állampolgárságot, Margitka azt kérdezte az áhítat után: - Édesapa, miért jöttünk mi ki Magyarországról?

(...)

Egy kicsit zavarba jöttem és azt mondtam:

- Azért, hogy misszióba menjünk.

- Akkor még ma beszélj Dr. Hillyerrel, hogy van-e nyitott kapu számunkra, vagy nincs? Ha van, akkor megyünk, ha nincs, akkor vegyük le a listáról ezt az elgondolást.

Ez 1963. május elején lehetett. Még aznap felhívtuk a titkárt, aki azonnal behívott bennünket. Azt mondta:

- A szabályt megcseréltük. (33 év volt azelőtt a korhatár, ameddig fölvettek "life-time" [egész életre szóló] misszionáriusnak.) Ezen a konferencián úgy döntöttünk, hogy "short-term" misszionáriusokat (rövid kiküldetésre) és "life-time" misszionáriusokat is felveszünk. Nyitva van a kapu. Csak a jelentkezési lapot kell, hogy kitöltsétek.

Jelentkeztem, és másnapra be is hívott. Elmondta, hogy a Missziói Bizottság elé kell majd állnunk, ahol kérdéseket tesznek fel nekünk.

Közben két gyermeket adoptáltunk. Az ügyvédtől nem jött meg még a papír (az örökbefogadásról). Ezen töprengtünk, amíg várakoztunk. Akkor a főtitkár kijött a gyűlésből, bevitt. Kérdéseket tettek fel, majd kiküldtek egy pár percre. Amikor visszamentünk, (...) Dr. Hillyer kijelentette, hogy föl vagyunk véve.

(...)

Ténylegesen elindultunk a külmisszióba - Bolíviába."

 

Fel

Cserepka János életének főbb állomásai

(1919-1999)

A magyarországi Pest megyében található Püspökszilágyon született 1919. február 4-én a népes Cserepka család tizedik gyermekeként. 14 évesen értette meg, hogy Jézus Krisztus őfelé is nyújtja átszegezett kezét. Sok örömet lelt abban, hogy Jézus fiatalon megtalálta. 1936-ban Tahiban, 17 évesen hallgatva Molnár Mária misszionáriusnőt, a szívében elhatározta, hogy az Úr szőlőskertjében szeretne munkálkodni. Szikra gyúlt a szívében a külmisszió iránt. Hosszú éveket kellett várnia (27 évet!), mígnem vágyai, álmai teljesültek.

A Baptista Szemináriumban elvégzett tanulmányai után a Szilágyságban (Erdély) végzett lelkipásztori szolgálatot 1948-ig, majd a Pesterzsébeti Baptista Gyülekezetben nyolc esztendeig.

Ez idő alatt választotta élete segítőtársául Ilonka Margitot, aki csernátoni (Erdély) születésű, lelkipásztor család leánya volt. Marosvásárhelyen szerzett orvosi diplomát, ami az Úr tervének része volt. 1956-ban kötöttek házasságot, majd nem sokkal később, a forradalom idején válaszút elé kerültek: indulni a nyitott kapukon vagy sem?

Ekkor kapta a csodálatos ézsaiási biztatást: "Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vasszárakat leverem. Neked adom a sötétség kincseit..."

(...) Elindultak. Ausztriában tíz hónapot töltöttek a magyar menekülttáborban, ahol Cserepka testvér tábori missziót végzett. (...) Torontóban eltöltött lelkészi, ill. orvosi munka után 1963-ban jelentkeztek külmissziós szolgálatra. A Kanadai Baptista Szövetség külmisszionáriusaiként ugyanabban az évben el is indultak Bolíviába, ötévi szolgálatra. A spanyol nyelvtanulás után La-Paz-ba, a fővárosba kerültek. Cserepka testvér ott volt lelkipásztor tíz hónapig, míg felesége egy kórházban dolgozott orvosként.

Amikor egy alkalommal lelátogattak a trópusra, a dzsungelbe, és meglátták a különféle betegségektől gyötört színesbőrű embereket, megértették, hogy ott a helyük. Hamarosan el is költöztek Chapare-ra, az Amazonas vízgyűjtő területére. Az ott élő egyszerű emberek eleinte idegenként fogadták őket, majd hamar megnyíltak a testüket gyógyító orvos és a lelküket formáló pásztor felé. (...) Evangélizáltak úton-útfélen, az orvosi munka közepette is. Innen jutottak el a tőlük háromnapi járóföldre lévő Jura törzshöz is, ahová még nem ért el a civilizáció és az evangélium sem.

Ebben az időben sikerült felépíteniük a Bethesda Klinikát Chapare-n, ahol gyógyították a betegeket, a rászorulókat, és ápolónőket képeztek.

Szolgálatuk második szakaszában 1968-tól 1973-ig visszatértek a trópusra, és folytatták az igen széleskörű kórházi munkát. Ez idő alatt volt lehetőségük Brazíliában részt venni egy tanfolyamon, ahol Cserepka testvér a kígyómarásokról és a mérges kígyókról tanulhatott, míg felesége a trópusi medicinákat tanulmányozta. Visszatérve szolgálati helyükre nagy hasznát vették az új ismereteknek.

Cserepka testvér preparált kígyók gyűjteményét helyezte el a kórházban, lehetőséget adva az embereknek, hogy megmutassák, melyik kígyó marta meg őket. Ez segített a legmegfelelőbb gyógymód megtalálásában. Ezt a gyűjteményt több turistacsoport is megcsodálhatta. Ilyen alkalmakkor Cserepka testvér bemutatta a turistáknak a kígyókat, majd megragadva az alkalmat, a Bibliából olvasott, figyelmeztetve az embereket, hogy mi mindannyian kígyó-marta áldozatok vagyunk, de Jézus Krisztus vére meg tud szabadítani, és az egyedüli ellenszer: felnézni Jézusra.

Ebben az időszakban láttak meg egy újabb lehetőséget is a folyók menti munkájuk alkalmával. A nagyrészt magyar pénzen felépített kórházhajó az ő kezdeményezésük és áldozatos munkájuk eredménye lett, mely a Clinica Flotante Bethesda nevet kapta. A Bethesda hajó lett az eszköz ahhoz, hogy az evangélium és a gyógyszer eljusson a nagy folyók mentén élő népekhez, ahová más út nem vezetett.

Szolgálatuk második szakasza után visszatértek Kanadába.

Az utolsó külmissziós szakasz 1979-től 1983-ig tartott. Ekkor egy egészen más területre helyezték őket, Bolívia déli részére a Chaco vidékére, az Argentin határ mellett elhelyezkedő Yacuiba nevű városba, ahol nem volt még gyülekezet.

Eleinte az iskolákba jártak be tanítani a gyermekeket, és a szomszédokat hívogatták Bibliát olvasni. Munkájuk nyomán hamarosan gyülekezet alakult. Folytatódott a munka: a gyermekklubok és az asszonyok külön összejövetele is rendszeressé vált. Ez idő alatt látogattak el a Mataco törzshöz is, ahol szintén találtak új missziós lehetőségeket. Vállalva a munkát, az Úr áldott eszközei lehettek abban a törzsben is.

Sok helyen járva, sok embercsoportot megismerve újból és újból felerősödött bennük az Úr szava: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés!"

1984-ben a nyugat-kanadai Kelowna városban telepedtek le. Itt sem élhetett Cserepka testvér tétlenül, a magyarokat az ige köré gyűjtötte össze, hogy a saját nyelvükön hallják az evangéliumot, felekezetre való tekintet nélkül. Testvérünk feladatának érezte a betegek látogatását, s az evangélium erejével a szenvedésben lévők vigasztalását. Így vélekedett: "Nincsen nagyobb áldása az életnek, mint az, ha a szükségben lévőn segítünk." Szolgálatát végezte, míg erejéből telt.

Életének utolsó évében 1998-ban az Úr megengedte, hogy hazalátogasson még egyszer Magyarországra és Erdélybe. (...) A gyógyíthatatlan rák sem kerülte el, ami halála okozója lett. (...) Naponként az Úrtól fogadta el a rá mért szenvedéseket, és az elviseléséhez szükséges erőt is. Így szólította haza az Úr 1999. március 10-én, amikor csendesen elaludt...

(Az Amerikai Magyar Baptista Szövetség lapjában, az Evangéliumi Hírnök 1999. áprilisi számában megjelent cikkekből válogattuk)

A Szerkesztőség

 

Fel

A Liebenzelli Misszió mártírjai

Friedrich és Maria Doepke

1914. március 1-jén imádsággal és áldással bocsátottak ki Liebenzellben két, egymástól nagyon különböző férfit: Friedrich Doepkét, egykori gyalogos gárdistát és ügyes asztalost, valamint a kistermetű, jó nyelvérzékű Hermann Kraftot. Az első világháború kirobbanása előtt nem sokkal utaztak ki Indián keresztül Mánuszra, az Admiralitás-szigetek főszigetére, amely abban az időben német védelem alatt állt.

Mánusz "kemény talajnak" bizonyult. A szigetet kannibálok lakták, kőkorszaki szintű kulturáltsággal. Titokzatos táncünnepségeiken szelleménekek csendültek fel, így a missziói munka csak elképzelhetetlen áldozatok és nélkülözések árán valósulhatott meg. Friedrich Doepke súlyos maláriafertőzésekben szenvedett és mocsárláza is volt. Mikor Kraft misszionárius hat hónap múlva betegsége miatt visszatért Németországba, egyetlen megtérésről sem tudott beszámolni.

Kraft helyére nem tudtak azonnal új embert küldeni, mivel a háború után megtiltották a németeknek a beutazást. Mánusz ausztrál uralom alá került. Friedrich Doepke egyedül dolgozott tovább. Menyasszonyára, Mariára kilenc évet várt, mire megkapta különleges engedélyét a beutazásra. Doepke Mánuszra vezető útja alatt ismerkedett meg Mariával Genuában, azután levelezéssel tartották a kapcsolatot.

Tíz év múlva keresztelhették meg az első szigetlakót, egy egykori kannibált, Polokest. A misszionáriusoknak azonban hamar csalódást okozott Polokes, amikor felesége mellé egy másik nőt is elvett. Tizenöt évi missziói munka után húsz bennszülött tért meg, a szigetre pedig további misszionáriusok érkeztek.

Ekkor tört ki a második világháború. A "liebenzelliek" hirtelen ellenséges országban éltek.

1943 márciusában a mánuszi külföldieket egy japán hadihajó fedélzetére vitték. A nyílt tengeren lőtték le Friedrich és Maria Doepkét Molnár Máriával, Julius Gareisszel és családjával együtt

Jürgen Th. Müller

Fel

GYERMEKEKNEK

Ahol a gyermekek éhesen mennek aludni

Most látogassunk el együtt Malawiba! (Keresd meg Afrika térképén Malawit! Afrika délnyugati partja közelében találod, nagyjából Madagaszkár szigetével szemben. Szomszédai: Zambia, Tanzánia, Mozambik.)

Carola Jenny és férje, Joachim misszionáriusok ebben az országban, egy bibliaiskolában dolgoztak (Chisomo-központ a neve). Jenny elmondja, mit élt át az utcagyerekekkel.

"Adj nekem pénzt! Adj nekem pénzt!" - így kéreget egy mezítlábas, félmeztelen fiú, szakadt nadrágban. A nagy bevásárlóközpont bejárata mellett tölti el napjait, és koldul. Mi nem adunk neki pénzt, de amikor kijövünk az üzletből, gyakran megajándékozzuk egy darab kenyérrel vagy néhány zsömlével. Örömmel fogadja, és azonnal beleharap. A kéregető gyermekek néha visszautasítják az ennivalót, és pénzt kérnek. Ők gyakran gyermekbandákhoz tartoznak, amelyeket felnőttek vezetnek. Ha este túl kevés pénzt adnak le, megverik őket, vagy más büntetést kapnak, ezért aztán némelyik gyerek úgy tesz, mintha béna lenne, hogy jobban koldulhasson.

Alapjában véve szinte valamennyi malawi ember koldusszegény. Reggel gyakran még nem tudják, honnan szerezhetnek élelmet. Kerékpárról, divatos ruhákról, játékokról vagy egy jó iskoláról csak álmodhatnak. Mennyivel gazdagabbak vagyunk mi!

Mi mégsem adtunk nekik pénzt, pedig gazdagabbak voltunk, mint ők. Vajon miért? Vannak emberek, akik azért koldulnak, mert így kényelmesebb. Ahelyett, hogy a faluban saját, nagy kertet művelnének, inkább a város utcáján ülnek és kéregetnek. Ezeket a koldusokat és a gyermekbandákat nem akarjuk támogatni. Inkább élelemmel segítjük őket.

Régen egyetlen malawibelinek sem jutott volna eszébe koldulni. Ha valakinek segítség kellett, a nagycsalád: nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek kisegítették. Az élet azonban Malawiban megváltozott. Az emberek gyakran nem tudnak, vagy nem akarnak már a nagycsalád kötelékében élni.

Vidéken nincsenek gyermekbandák, ott az idős emberek koldulnak. Élelemre kell nekik a pénz meg takaróra vagy ruhaneműre. Ezeknek az embereknek gyakran adtunk kukoricát, babot vagy ruhaféléket. Mivel a Chisomo-központban dolgoztunk, a koldusoknak ott adtunk munkát, ők pedig takarókat és rizst kaptak tőlünk. Ha nem tudtuk igazán, hogyan segíthetünk rajtuk, megkérdeztük bennszülött keresztyén barátainkat.

Észrevettük azonban, hogy a misszionáriusok többet tudnak adni az embereknek, mint csak ételt, takarókat vagy pénzt. Szeretnék, ha az emberek megismernék az Úr Jézust. Csak Ő tudja a szívet is megelégíteni, egy egész életen át!

Go für Gott, 1999/3. számából

Kedves Gyerekek!

Missziói gyermekünnepség lesz 7-12 éves gyermekek részére a Nagy-várad téri református templomban 1999. november 13-án, szombaton 10-15 óra között.
Ízelítő a programból: egy csoport fiatal előad egy missziós történetet, diaképeket vetítünk nektek Bangladesről, meghallgatunk és megnézünk egy bibliai történetet, két misszionárius mesél majd munkájáról, és sokat fogunk énekelni.

Hideg ebédet hozzatok magatokkal, és hívjátok el barátaitokat is!

Szeretettel várunk Benneteket!

 

 

Fel

A Kunz testvérpár missziói körútjának programja

1999. november 2-15.

2. kedd este Szekszárd, metodista gyülekezet
3. szerda este Szeged, Újszegedi református gyülekezet
4. csütörtök 17 óra Orosháza, evangélikus gyülekezet
5. péntek este Fényeslitke, református gyülekezet
6. szombat 10 óra Nyíregyháza, Élim Gyermekotthon
este Nagyvarsány, református gyülekezet
7. vasárnap 1 11 Vaja, református gyülekezet
17 óra Hajdúszoboszló, református gyülekezet
8. hétfő 17 óra Debrecen, Kistemplomi gyülekezet
19 óra Református Kollégium és Gimnázium
9. kedd délután Balmazújváros, Öregotthon
este Balmazújváros, református
10. szerda 16 óra Miskolc, Lévay József Református Gimnázium
18 óra Miskolc, evangélikus gyülekezet
11. csütörtök 18 óra Budapest-Pasarét, Torockó téri református gyülekezet
12. péntek este Tápiószele, református gyülekezet
13. szombat 10 óra Budapest, Nagyvárad tér gyermekmissziós nap
este Jászberény, református gyülekezet
15. hétfő este Bia, református gyülekezet (Nagy u. 28.)

 

 

 

 


Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
Megjelenik évi hat számban
Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen - kérésre - a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
(Mission Weltweit és Missionsglocke gyermeklap).

A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel.: (06-52) 363-812

Főszerkesztő: Előd Erika, 1399 Budapest Pf. 701/906. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

Szerkeszti munkatársi közösség

Internet: http://members.tripod.com/~kulmisszio/

Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen

 


Nyitólap Híradóválaszték Vendégkönyv E-mail Linkek Galéria A Misszióról