Make your own free website on Tripod.com

KÜLMISSZIÓI
HíRADÓ

 

A LIEBENZELLI MISSZIÓ - MOLNÁR MÁRIA KÜLMISSZIÓI ALAPíTVÁNY LAPJA

VIII. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 1999. December

 

Tartalom:

Kedves Testvéreim!
Külföldi képviselőink
Egyszerre adás és elfogadás is
Lelkészfeleségek olvasni tanulnak Malawiban
ProChrist 2000
Ápolónőként és szülésznőként Beninben
Asszonyok közti munka Malawiban
Diákok közti munka Tajvanban
Hírek a világ minden részéről
Szaúd-Arábia
Hírek a Luz családról, Ecuadorból
KIUTAZTAK
GYERMEKEKNEK
A Liebenzelli Misszió mártírjai

Százéves a Liebenzelli Misszió


A születésnap
Mindig nagy esemény és ünnepi pillanat egy-egy születésnap. Ilyenkor a hálaadás hangja szólal meg az ajkakon. Egy gyülekezetben, amikor az egész falu által csak “Molnár mami”-nak becézett öreg néni elérte a száz évet, elvitték a templomba, és hálaadó istentiszteleten köszöntötte a gyülekezet a még jó egészségnek örvendő asszonyt.
Ez történt Liebenzellben is november 13-án. Ahogy egy gyermeklap írta: az “öreg hölgy” száz éves lett, de fiatalos lendülettel és tettrekészséggel ünnepelte a születésnapot. Ez a nap a hálaadás napja volt Liebenzellben. Egy éven át különböző rendezvényeken készültek erre a napra, s a szervezés is hosszú hónapokat vett igénybe.
A központi ünnepély színhelye a nemrég elkészült Missziói és Oktatási Központ volt. A több ezerre tehető vendégeket más épület nem is tudta volna befogadni. A Misszió Hegyén az összes nagyobb teremben lehetett hallani és látni az ünnepséget.
Mivel a Liebenzelli Misszió eredetileg kínai misszióként (mint a Kínai Belmisszió németországi ága) alakult, stílszerűen minden Kínára emlékeztetett. A régi kínai nemzeti zászló színeire (sárga - fehér - piros) emlékeztettek a csodálatos virágdíszek is. A falon kínai lámpa függött, díszes riksa állt oldalt s délben a vendégsereg kínai ételt fogyasztott.
A délelőtti program első mozzanata megrendítő volt. A sarokban egy hatalmas kereszt állt s egy-egy misszionárius behozott egy-egy zászlót. Azoknak az országoknak a nemzeti lobogóit, ahol a Liebenzelli Misszió munkálkodik. A méltóságteljes bevonulás közben sorra letűzték a zászlókat a kereszt tövébe, és ott állva felmutattak a keresztre, ahol a világ Megváltója megszabadította az övéit. Amikor mindegyik zászló a kereszt alatt a helyére került, ott állt egy egész sereg ember némán felmutatva a keresztre.
A délelőtt során egy afrikai kórus csodálatosan szép éneke hangzott fel többször is, valamint néhány misszionárius vonult fel a pódiumra annak az országnak a népviseletében, ahol munkálkodnak.
Az ünnepi előadást egy amerikai professzor tartotta a jövő század missziói perspektívájáról. Többek között elmondta, hogy Kínában a kegyetlen üldöztetések ellenére a keresztyének száma egyre nőtt, ma körülbelül 80-100 millió kínai vallja magát Isten népéhez tartozónak. Ott áll a Misszió előtt a betöltetlen parancs: Tegyetek tanítványokká minden népeket. Ma is érvényes Jézus szava: Az aratnivaló sok, a munkás kevés. Kérjétek az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába.
Az ünnepély délután folytatódott. Egy zenekar Bach és Pergolesi műveket adott elő. Bemutattak egy megrázó jelenetet a kínai misszió hőskorából, amely arról szólt, hogyan menekült meg egy misszionárius, akit a minden külföldit legyilkolni akaró banditák meg akartak ölni.
Nagy szenzáció volt, hogy a német állam miniszterelnöke (Erwin Teufel) nemcsak megtisztelte jelenlétével az ünnepnapot, hanem előadásában ismertette és méltatta a Liebenzelli Misszió száz évét és munkáját. “Csak csodálni lehet azt a múltat, amelyet a Misszió átélt. Boldog lehet az az ország, amelyben olyan hely található, mint Liebenzell.” - fejezte be előadását a miniszterelnök.
Egyik kedves pillanata volt az ünnepélynek az, amikor átadták karácsonyi ajándékként a Missziónak a volt NDK területén lévő Érchegységben készült, fából faragott építményt, amely négy emeleten mutatta be a karácsonyi történetet, faragott figurákkal.
A Misszió Hegyének vegyeskara is énekelt, végül állófogadással ért véget a program.
Az ünnep befejezése az általunk is jól ismert ének közös éneklése volt: Jöjj, mondjunk hálaszót…
Az ünnepnap adományait annak a kínai bibliaiskolának adják, ahol annak idején a Misszió szolgált. Ott most újra megindulhatott az oktatás és az épület kicsi volta miatt egy új épületszárnyat kell hozzátoldani. A gyülekezetekben szolgáló igehirdetők igen megöregedtek és sürgősen fiatal szolgálókat kell kiképezni.
Jó volt Liebenzellben ünnepelni azért is, mert a Liebenzelli Misszió életében szerepet játszott a magyar kapcsolat is. Már Molnár Mária előtt voltak magyar kapcsolataik, az ő mártírhalála után pedig állandóan imádkoztak a magyarokért, a magyar lelki ébredésért, és, hogy legyen utódja Molnár Máriának. Az elmúlt tíz évben különösen is szorosan együttmunkálkodtunk a Misszióval, s az idén ment ki az első főfoglalkozású magyar misszionárius, aki a Liebenzelli Misszióban kapta kiképzését: Luzné Sipos Gyöngyvér.
A tíz éves együttmunkálkodás egyik jelentős eseménye volt ebben az évben a Nemzetközi Liebenzelli Misszió munkaközösségébe való felvételünk. A Missziónak ez a munkacsoportja háromévente ülésezik és tárgyalja meg a világméretű misszió minden ügyét. Idén ez a konferencia Svájcban volt, ahol a magyar munkáról szóló beszámoló után ünnepélyesen vették fel a magyar munkaágat a nemzetközi szervezetbe, majd imaközösségben kértek áldást a magyar testvérekre és az itt folyó munkára.
Ha az Úr éltet bennünket, lehet, hogy 2002-ben a Misszió nemzetközi konferenciája hazánkban lesz.

Asztalos Zoltán

 

Kedves Testvéreim!

Szeretettel köszöntöm a Misszió Barátait!

Legyen mindannyiunk számára a karácsony előtti adventi idő a Krisztusvárás ideje. Hiszen nem csak az ünnepet várjuk, annak szépségét, hangulatát, hanem várjuk a dicsőséges Urat, Akit a Biblia utolsó mondatai vágyódva említenek: “Bizony, jövel Uram Jézus!” Jel 22,20

Senki sem tudja, mikor jön el Jézus, csak az Atya, Aki a történelem egy, Általa meghatározott időpontjában újra visszaküldi a Fiát erre a földre, és megkezdődik a világtörténelem záró szakasza. Mi tudjuk, hogy Jézus vissza fog jönni, és arra int minket, hogy várjuk Őt. Isten népének az a feladata, hogy az anyaszentegyház imádságának lelkületével éljen és munkálkodjék. Ez a lelkület határozza meg minden dolgunkat!

Ennek az évnek sokféle eseménye, szolgálata között nagy örömöt szerzett sok-sok gyülekezetben a svájci Priscilla és Tabitha Kunz Japánban munkálkodó liebenzelli misszionárius. Mindenütt örömmel fogadták és megszerették őket, ahogyan kedvesen beszámoltak munkájukról.

Részt vehettem a Liebenzellben november 13-án tartott hálaadó napon, amikor a Misszió születésének 100. évfordulóját ünnepelték méltó módon.

Örömteli levelet kaptunk a Luz házaspártól (Luz Ede és Sipos Gyöngyvér). Kis gyermekükkel együtt megérkeztek Ecuadorba, és megkezdték tanulmányaikat, munkájukat. Körlevelüket mellékeljük újságunkban. A jövőben azonban csak azoknak küldjük el a körlevelüket, akik vállalják, hogy imádságaikban és adományaikkal támogatják őket. Lapunkban mindig lesz egy rövid beszámoló róluk, de a hosszabb és részletesebb körlevelet csak a velük kapcsolatot tartani akarók kapják. Akik ilyen szándékukat már jelezték (körlevélkérés, levelezés, adakozás), azoknak természetesen nem kell újra jelezni szándékukat. Az átszervezés ideje alatt kérjük a Testvérek türelmét és szeretetét, és azt, hogy jelezzék, ha valami fennakadás van.

Újra kérjük, hogy ellenőrizzék a visszaigazolásoknál adományuk sorsát, hogy arra a célra adták-e, ami a visszaigazoláson szerepel.

A bélyegekről újra írjuk, hogy ne áztassák le! Elég körülbelül 1 cm-es szegéllyel körülvágni. Csak így van értéke a bélyegeknek. A leáztatott, vagy sérült fogazatú bélyegek értéktelenek.

Akik azonosító, vagy adószámukat már az előző évben közölték, azokét számon tartjuk. Aki azonban még nem közölte, az sürgősen tegye meg, mert 2000. jan. 31-ig adhatunk csak ki 1999. dec. 31-ig befizetett adományok után adóigazolást. Az igazoláson szerepelni kell az adó- illetve adóazonosító számnak is.

Asztalos Zoltán

 

Áldott karácsonyt, békességes új évet kíván a Szerkesztőség

Fel

 

 

Külföldi képviselőink

Mit tesz egy kormány, ha külföldi képviseletébe követet keres? Az önkéntesek közül néz ki valakit? Nem, bizonyosan nem! Ez a feladat sokkal fontosabb annál. A képviselendő nemzet (hír)nevéről van szó. Nem lehet akármilyen önkéntest beállítani, akinek odahaza úgysem nagyon lehet hasznát venni. Ellenkezőleg, alaposan megfontolják, keresik és megvizsgálják, mielőtt valakit kiküldenek.

Pál apostol azt írja, hogy mi Isten követei vagyunk, és a mi Urunk Jézus Krisztus nevében lépünk fel. Micsoda kiváltság! Ha tehát arról van szó, hogy azokhoz a népekhez, amelyek még nem ismerik Isten dicsőségét, követeket küldjünk, akkor nem elég, ha az önkéntesség elve alapján cselekszünk.

Vajon a Gyülekezet a missziói parancsot nem engedte-e át túl sokáig és túl gyakran “csak” az önkénteseknek?

Érdekes látni, ahogy missziók és gyülekezetek aktívan keresnek munkatársakat, ha például a missziói területen sürgősen kell egy tanítónő vagy egy iparos. De ha úttörő misszióról van szó vagy gyülekezetépítésről, türelmesen várunk, amíg önkéntesek jelentkeznek.

Barnabás nem így tett. Amikor az első antiókiai missziói gyülekezet létrejött, nemcsak imádkozott munkatársakért és nemcsak várt utána türelmesen. Nem, inkább aktívan gondolkozott: “Ki segíthetne nekem? Ki lenne alkalmas rá?” Így aztán Tarsusba utazott. Ott felkereste Pált, és munkatársnak hívta őt. Azt hiszem, ebből mi is tanulhatunk.

Persze nem szeretnénk az elhívás szempontját elkerülni. Isten egyénileg és személyesen éppen úgy el tud hívni, mint egy gyülekezet felelős vezetői által.

Ha a gyülekezet és munkatársai közösen imádkoznak és gondolkoznak, ki az közülük, aki külföldön őket képviselve állhatna munkába, akkor a misszió megint sokkal inkább a gyülekezet szívügyévé válna, és nem maradna egy kisebbség ügye.

Ezt kívánom egyre jobban.

Armin Keller

1900. május 5-én Friedrich Traub misszionárius a következő levelet írta haza, korntali gyülekezetének: “Az Úr áldjon meg mindnyájatokat, és fizessen meg minden tollvonásért, minden csepp tintáért és minden darabka papírért! Mindenekelőtt azonban szívből köszönjük, hogy Isten kegyelmi királyiszéke előtt hűségesen megemlékeztek rólunk. Isten pontosan és híven kézbesíti üdvözleteiteket. Soha ne feledjétek, hogy Isten előtt kedves istentisztelet az is, ha egy magányos, sok nehézséggel küzdő misszionáriusnak levelet írtok.” Traub ezen szavaiból érezni lehet, milyen fontosak neki németországi barátainak imádságai és az otthoni gyülekezettel való kapcsolattartás.

Korntali gyülekezetünkben mind a mai napig igyekszünk fiatal embereket a misszióra serkenteni, hogy azután egy missziós társasággal együttműködve kiküldjük őket a világmisszióba.

Vannak gyülekezeti tagok, akik egy rövidtávú szolgálat során, amilyeneket most már sok missziós társaság kínál, ráéreznek a misszió ízére, és azután felismerik missziói elhívatottságukat.

Most már kilenc misszionáriusunk életét, szolgálatát kíséri figyelemmel gyülekezetünk. Gyülekezetünkben egy kis bizottság hangolja össze a misszióban való részvételünket. Ennek részeként minden misszionárius köré felépítenek egy kis csapatot, melynek tagjai felelősek például a körlevélküldésért, a gyülekezettel való kapcsolattartásért, vagy a misszionáriusért való imádkozásért.

Szeretnénk más gyülekezeteket is bátorítani misszionáriusok kiküldésére és szolgálatuk figyelemmel kísérésére.

Michael Wanner lp.

Fel

Egyszerre adás és elfogadás is

Már hét éve annak, hogy a langenthali evangéliumi közösségi mozgalom a Zahnd családot kiküldte. Sok beszélgetés zajlott le, főleg a missziós csoportban, mielőtt erre sor kerülhetett volna. Gyülekezetünkben ennek a csoportnak a feladata, hogy a misszionáriusokat figyelemmel kísérje, valamint olyanokkal, akik szívesen dolgoznának a misszióban, egy darabig mellettük áll és igyekszik világosan látni ebben a kérdésben. A missziós csoport megbeszéli az ügyet a gyülekezet vezetőségével, mely végül is megvizsgálja, hogyan tudná támogatni a misszionáriust. Természetesen, ismételten előfordul, hogy emberek szívesen mennének misszióba, de a megvizsgálás időszakában megállapítják, hogy mégsem ez lesz az útjuk.

A kiküldő istentiszteletek mindig fénypontjai a misszionárius és a gyülekezet életének.

Ahogyan a misszionárius elbúcsúzik, megáldják és kiküldik, ugyanúgy a gyülekezet is megkapja a maga feladatát.

Imádság, kapcsolattartás a misszionáriusokkal, valamint az anyagi támogatás a legfontosabb feladatok közé tartozik.

Mint a Zahnd család összekötő emberei, konkrét feladatként ránk bízták, hogy levelekkel, időnként egy kis csomaggal és természetesen imádsággal tartsuk fenn a kapcsolatot. A kiküldés utáni első két évben ez általában elég jól működik. Jó a kapcsolat, a gyülekezet is még jól ismeri a misszionáriusokat, sokan leveleznek velük. A harmadik év táján kezdtünk meglankadni, amikor a gyülekezet és egyes testvérek levélírási kedve alábbhagyott. Az imaösszejöveteleken is már csak a belső “mag” jött össze. Egyszeriben nagyon messzire kerültek a misszionáriusok, gondolatban is. Ilyenkor kell kitartónak lenni!

Az otthoni szabadság előtt úgy egy évvel megint nagyon intenzívvé válik az érdeklődés irántuk. Sok mindent meg kell beszélni és tervezni a misszionárius számára: Mikor jönnek haza? Hol lakik majd a család? Mikor szerezzük be a bútorokat? Mi szükséges még a lakás berendezéséhez? Ki jön a repülőtérre, hogy elsőként üdvözölje a hazatérőket? Mikor köszöntik őket ünnepélyesen a gyülekezetben? Stb.

Örültünk, hogy négy év után megint közelről és közvetlenül találkozhattunk velük. Ez nagyon fontos az egyes testvérek, de az egész gyülekezet szempontjából is. Szabadsága alatt a Zahnd család, aktívan részt vett a gyülekezet életében. Szükség volt megint a személyes találkozásokra, új gyülekezeti tagokkal is, akik négy évvel ezelőtt még nem voltak itt.

Egy évvel később ismét a kiküldés előtt állunk. A misszionáriusok és a gyülekezet feladatai újrakezdődnek. Találkozásokkal, élményekkel és intenzív beszélgetésekkel meggazdagodva indulnak a második szolgálati szakaszba. Talán valamivel több ismerettel, az együttműködéshez és az imádkozáshoz szükséges új motivációval folytatjuk megbízatásunk teljesítését.

Az évek során mindig újra örömteli élmény volt, amikor levelet kaptunk. Időnként sokára írtuk csak meg válaszunkat. Havonkénti imaalkalmak vagy egy telefonhívás, egy faxon érkezett hír vagy egy e-mail üzenet folyamatosan fenntartotta a kapcsolatot.

A misszionárius figyelemmel kísérése adás és elfogadás egyszerre, az egyes emberek és a gyülekezet részére egyaránt. Mindenki gazdag ajándéknak tekinti.

Robert és Sabine Hugentobler

Fel

 

Lelkészfeleségek olvasni tanulnak Malawiban

Mai Banda 1998 szeptemberében még azért nyitotta ki istentiszteleten a Bibliát, hogy nagyzoljon, s azt higgyék, hogy ő is tud olvasni. Általában azonban fejjel lefelé tartotta. Énekeskönyvre nem volt szüksége, mert ismert minden éneket kívülről. Negyvenöt éves volt már, egy falusi lelkész felesége és hét gyermek édesanyja, a kukoricatermesztés és a túlélés mestere. Valami azonban nem hagyta nyugodni: “Olyan buta vagyok, mert nem tanultam semmit. Még olvasni sem tudok.” Talán arról is álmodozott, hogy egyszer majd az ő falujukban is lesz felnőttoktatás – de ez az álma még nem valósult meg.

Ekkor jött el hozzánk a kiképzőközpontba. Igaz, elvileg a férjét hívtuk, hogy végezze el a bibliaiskolát, ő csak azért jött, hogy főzzön, mosson, ellássa a férjét. Ám az asszonyoknak is indítottunk képzést. Óriási lelkesedéssel vetette bele magát Mai Banda a tanulásba, még az sem zavarta, hogy ő volt a legidősebb a nyolc “diáklány” közül. Hamarosan minden olvashatót megpróbált elolvasni, kibetűzni. Először az olvasókönyv meséit, aztán egy házasságról és családról szóló könyv részleteit, s végül nekikezdett a Bibliának is. Egy idő után többször rá kellett szólni a tanítás alatt, hogy figyeljen, ne csak olvasson. A betűkkel és szavakkal való megismerkedés csak a kezdet. Később sok probléma és kérdés merül fel: hol kell tovább olvasni, ha vége van az oldalnak? Melyik irányba kell továbblapozni? Hogyan lehet megtalálni az 57-es számú éneket anélkül, hogy az összest végignéznénk 1-től 56-ig?

És a Biblia! Ott két hasáb van, és sok-sok kis és nagy szám.

Mai Banda és diáktársai kitartanak. Ha a tanév elteltével hazamennek, sok új feladat előtt állnak. Imádkozzunk értük, hogy ne csak jó felolvasók legyenek az istentiszteleten, ne csak lelkészfeleségek, akik jó irányban tartják a Bibliájukat, hanem hogy megtalálják a szolgálati helyüket a gyermek-istentiszteleten, az asszonyok közti munkában, vagy akár tanítónőkként, akik másokat tanítanak olvasni.

Marianne Atzbach

Malawi

Fel

 

ProChrist 2000

2000. március 19-25. között a ProChrist evangélizációt a németországi Brémából műhold segítségével fogják sugározni, s mi itthon magyar nyelven hallgathatjuk. 1993-ban, amikor az első műholdas evangélizációt szerte Európában, így Magyarországon is számos gyülekezetben átélhettük, Billy Graham volt az igehirdető. Később Billy Graham maga adta át az evangélizáció szolgálatát Ulrich Parzanynak. Így jött létre 1995-ben a következő ProChrist evangélizáció, akkor még elsősorban a német nyelvű országokat megcélozva. 1997-ben pedig már bekapcsolódtak más országok is. Lengyelországban például a szervezés munkáját az evangélikus egyház vállalta magára, más országokban más keresztyén felekezetek. A szervezés oroszlánrészét ma is a németországi ProChrist Egyesület végzi.

Eddig Európában több mint ötezer gyülekezet vett részt a ProChrist evangélizációban, ahol 2,5 milliónál is több hallgatója volt a rendezvényeknek.

Ulrich Parzany – evangélikus lelkész

1941-ben született Essenben, Németországban. Az esseni Weigle-ház keresztyén ifjúsági munkája révén ismerkedett meg Jézus Krisztussal. Nem mellékes, hogy a Weigle-ház vezetője volt korábban a neves lelkész és evangélizátor, Wilhelm Busch.

1960 és 64 között teológiai tanulmányokat folytatott, és elkötelezte magát a német diákmisszió (SMD) mellett. 1967-ben lelkésszé szentelték, ettől kezdve 1984-ig a Weigle-ház vezetője volt mint ifjúsági lelkész. 1984 óta napjainkig ő tölti be a német KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület – CVJM) főtitkári tisztét.

1991-től szervező elnöke a ProChrist 1993 evangélizációnak. 1995-ben és 1997-ben már ő volt a ProChrist evangélizációk igehirdetője.

Munkásságát 1998-ban magas állami kitüntetéssel ismerték el. Nős, három gyermek édesapja.

Be lehet kapcsolódni

Aki szívesen részt venne a ProChrist evangélizációk helyi megszervezésében, annak a szervezők segítenek információs anyagokkal és személyesen is. A helyi evangélizációs alkalmakat nem kötelező templomokban vagy imaházakban tartani, gyakran hasznosabb, ha más, a célnak megfelelő közösségi helyiségeket keresünk. Az embereket oda kell hívni, ahol szívesen tartózkodnak.

Jelentkezni, érdeklődni a következő címen lehet:

KIE, Kiskőrös, Luther tér 1.

Tel: 78 / 311-724

e-mail: lupi@mail.externet.hu

A magyarországi szervezők közé tartozik a Biblia Szövetség és a Molnár Mária Külmissziói Alapítvány is.

ProChrist 2000 nyomán a Szerkesztőség

Fel

 

Ápolónőként és szülésznőként Beninben

Kalandos repülés után érkeztem meg július 23-án Beninbe. Miután éppen átrepültük a Földközi-tengert, bejelentette a pilóta, hogy visszarepülünk Párizsba műszaki problémák miatt. Morajlás futott végig az utastérben. Rövid párizsi várakozás után valóban elrepültünk Beninbe, éjfélkor érkeztünk Cotonouba. Misszionáriusok vártak rám, és elvittek a Misszió vendégházába. A hétvégét a városban töltöttem, hétfőn pedig a gyűjtőtaxival észak felé indultam, Parakouba. Van a városban egy központi indulóállomás, ahol az ember addig vár, amíg öt utas össze nem gyűlik ugyanabba az irányba.

500 km állt előttünk, amit jó esetben 5-6 óra alatt szoktak megtenni, de a taxinknak műszaki problémái adódtak. A sokszori megállás és szerelés miatt kilenc órán át tartott az út.

Parakouban is a missziói vendégházban aludtam, majd egy misszionáriussal együtt tettem meg az utolsó 120 kilométert Bémbérékébe, a mostani lakóhelyemre. A missziói állomáson barátságosan fogadtak. Megmutatták a házamat, amely a település szélén áll, s mögötte csak bokrok és fák vannak. Most, az esős időszakban ezek különösen gyönyörű zöld színekben pompáznak.

Négy hétig egy svájci misszionáriusnővel lakom együtt, aki a kórházban segít. Vele már régóta ismertük egymást, mert Franciaországban együtt jártunk nyelvészeti tanfolyamra. Több éve Beninben lakik már, és így sokat megtudok tőle a kultúráról, az országról és az emberekről. Tudunk együtt imádkozni, és egymást bátorítani.

Újra és újra átélem azt, amit Jézus a Máté 6-ban megígért: “Ne aggodalmaskodjatok, és ne mondjátok: mit együnk, mit igyunk, …Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek.”

Itt, Bémbérékében nincsenek bevásárlóközpontok, sem boltok. Meg kell szoknom, hogy a kenyérsütéshez először a gabonát kell megvennem, azt megmosni, megszárítani, megőröltetni, és utána kezdhetek csak a dagasztáshoz. A legközelebbi pék ugyanis 120 km-re van.

Isten gondoskodását azonban nem csak az evés és ivás terén tapasztalom, hanem a kórházi munkám során is.

A következő hónapokban a nőgyógyászaton dolgozom, mellette szüléseket vezetek. A szülészeten mindig vannak koraszülöttek, akik kb. 1000 g súlyúak. A kórházba csak veszélyeztetett terheseket veszünk fel, a többi nő otthon szül, vagy a falusi szülőotthonokban. Nálunk tehát nagyon sok nehéz szülés zajlik.

Nemrégen jött egy asszony, aki előző éjszaka megszülte otthon ikrei közül az elsőt. Délben saját lábán bejött a kórházba, mert a második gyermek nem akart megszületni. A nagymama hozta a karján az elsőszülöttet. Csoda, hogy több mint tíz óra elteltével a gyermek élve és egészségesen a világra jöhetett!

De sajnos, sok szomorú esetet is látunk. Mindig vannak asszonyok, akik magzata elhal a méhben. Ők is nálunk szülnek. Naponta jönnek maláriás gyerekek, sokszor eszméletlenül és olyan vérszegényen, hogy a vérátömlesztés és oxigén adása sem segít már.

Minden nehézség ellenére örülök, hogy itt dolgozhatom.

Szeretettel köszöntelek Benneteket a nedves-forró Beninből!

Regine Breuninger

Fel

Asszonyok közti munka Malawiban

Végre megérkeztünk! Az utolsó kilométerek alaposan kifárasztottak bennünket. Dombokon föl és le, egy kiszáradt folyómedren végig, az út alig volt felismerhető. Mit jelent itt az a fogalom, hogy “út”? Nekem inkább kitaposott ösvénynek tűnt. Biztosan nem találtuk volna meg terepjárónkkal ezt a helységet, ha a gyülekezet lelkésze nem jött volna velünk!

Mikor kiszálltunk, és elgémberedett tagjainkat próbáltuk megmozgatni, az asszonyok énekkel fogadtak minket. Körülnéztem, és azt láttam, amit a legtöbb malawi baptista gyülekezetnél: egy kis szalmatetős templomot, néhány házat és kunyhót, egy vízvevőhelyet. A házak szétszórtan épültek és csak kevés helyen van faluközpont.

Ideérkezésünk előtt aggódtam, hogy vajon fognak-e jönni asszonyok a konferenciára, de ez az aggodalmam teljesen fölösleges volt: az egybegyűlteken látszik, hogy örülnek jövetelünknek. Mivel az itteni baptista gyülekezetek kicsik, egy-egy ilyen női konferenciára több gyülekezet asszonyai is eljönnek. Sokan közülük nem tudnak írni-olvasni, és nagyon kevés a képzett lelkipásztor. Gyakran csak ezeken a konferenciákon van lehetőségük arra, hogy többet tudjanak meg a Bibliáról. A jövőben ezért nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni az írás-olvasás tanítása mellett, az asszonyok közti munkára. Időre és türelemre van szükségünk, hogy bátorítsuk őket. A májustól novemberig tartó száraz időszakban szinte folyamatosan úton vagyunk, hogy meglátogassunk gyülekezeteket és közösségeket.

Margit Schwemmle

adószakértő és diakónus, 1998 júliusa óta Malawiban dolgozik az asszonyok közti munkában.

Fel

 

Diákok közti munka Tajvanban

Tajcsungban több mint tíz középiskola van. Minden kedden találkozik a CEF (gyermek- és diákevangélizációs szervezet) diákköre egy bérelt gyülekezeti helyiségben. Evangéliumi énekeket énekelnek, és a fiatalok kérdéseire bibliai válaszokat keresnek. Erika és a többi munkatárs (általában egyetemisták) szívügye, hogy a diákok meghallják az Örömhírt. Megpróbálnak segíteni a diákoknak abban, hogy feldolgozzák az iskolai teljesítmény-centrikusság hatásait. Sajnos azonban, az utóbbi időben alig jönnek diákok. Erika minden hétfőn délután egy egyetemista lánnyal az iskolabejárathoz megy meghívókat osztani erre az összejövetelre. Ezekre a meghívásokra eddig huszonöt diák jött el, közülük a legtöbben azonban csak egyszer.

A város déli részén fekvő Csong-San Egészségügyi Egyetemen sokféle szakot lehet tanulni. Tajvanban szinte minden szakmához egyetemi végzettség kell amerikai mintára, így ezen az egyetemen tanulnak a leendő ápolónők, orvosok, fogorvosok és gyógyszerészek is; háromezer hallgatójával mégsem tartozik a nagy egyetemek közé. A CEF itt is működtet diákkört hétfőnként, szerdánként és csütörtökönként. Idén februárban vette át Klaus-Dieter ennek a körnek a vezetését egy kínai munkatárstól. Nagyon örülünk, hogy sokan látogatják ezeket az alkalmakat. A hétfői bibliakörre körülbelül nyolcan járnak, az azt követő imaórára többen. Szerda esténként gyakran húsz hallgató is beszámol arról, mit élt át Istennel az elmúlt héten, majd pedig meghallgatja az előadót.

Erre az évre azt terveztük, hogy a diákmisszióban tartandó bizonyságtételeink és előadásaink témájául a missziót választjuk. Szeretnénk felkelteni érdeklődésüket a világméretű misszió iránt. Szeretnénk egy missziói információs napot is tartani itt, Tajcsungban, amelyen a hallgatók személyesen megismerkedhetnének különböző missziós társaságok misszionáriusaival, és hallhatnának arról, hogyan vezette őket Isten, és mi mindent éltek át Vele.

Azért imádkozunk, hogy sok fiatal ismerje fel Isten akaratát, és mondjon igent az Ő elhívására!

Klaus-Dieter és Erika Volz

Tajvan

Fel

 

Hírek a világ minden részéről

Uganda

Április eleje óta hívő kormányfője van az országnak Apollo Nsimbambi politikatudós professzor személyében, akinek az édesapja, Simeon Nsimbambi részt vett 1931-ben a kelet-afrikai ébredésben. A keresztyén hithez való tömeges odafordulás kihatott Kenyára, Tanzániára, Ruandára és Burundira is. Nsimbambi az anglikán egyházhoz tartozik, ahol rendszeresen vezet a parlamentért imádkozó közösségeket. Felesége, Rhoda az asszonyok közti munkában és a Szentírás Szövetségben vesz részt. Uganda elnöke, Yoweni Museveni is tagja az anglikán egyháznak és a Szentírás Szövetségnek. Az ország 23 millió lakosának 80 %-a keresztyén. Körülbelül minden negyedik ember valamilyen evangéliumi gyülekezet tagja.

Dél-Afrika

Dél-Afrika keresztyénei a jövő évet a “Biblia évé”-nek nevezték el. Ezt a határozatot a Nemzeti Bibliaszövetség hozta, amelyben 54 felekezet képviselteti magát. Azt szeretnék, ha több ezer dél-afrikai olvasná naponta legalább tíz percig a Bibliát, és így egy év alatt végigolvashatná azt. Ennek érdekében ingyenesen fognak bibliaolvasó kalauzokat osztani az ország mind a tizenegy hivatalos nyelvén. Az elmúlt évben a dél-afrikai Bibliaszövetség 670 ezer Bibliát és 550 ezer bibliarészt osztott szét 102 nyelven a lakosság között.

London

A Bibliaszövetségek Világszövetsége különleges osztóakciókat tervez az ezredfordulón sűrűn látogatott Szentföldön. Betlehemben és Rómában bibliai traktátussal fogadják majd a zarándokokat.

Az egyiptomi és libanoni keresztyének számára pedig hang- és videokazettákat készítenek.

Fel

 

Szaúd-Arábia

Szaúd-Arábia
monarchia
félfeudális állam
17,5 millió lakos
államvallás: iszlám

580 000 keresztyén (becsült adat), főleg külföldi vendégmunkás

A keresztyén missziói munka legnagyobb kihívása Szaúd-Arábia. A föld legkevésbé evangelizált népe él ott. Az iszlám ország elkötelezte magát az iszlám hagyományok megőrzésére. A két város, Mekka és Medina jelenti az ország szívét. Minden muzulmánnak – a Korán előírása szerint – életében egyszer fel kell keresnie ezeket a szent városokat, ha ezt az egészsége és anyagi lehetőségei megengedik. A “hitetlenek” és a nők azonban ki vannak ebből zárva. Csak az idén kétmillió muzulmán vett részt ezen a zarándoklaton, amely szokás szerint egy háromnapos áldozati ünnepséggel végződött. Ezen 700 ezer juhot és 20 ezer marhát és tevét vágtak le Ábrahám emlékére (akit a muzulmánok prófétaként tisztelnek), mert készen volt fiát feláldozni Istennek.

Az állam 1932-ben történt megalapítása óta Szaúd-Arábia abszolút monarchia. A királyi család korlátlan hatalmat élvez, a király az országnak névlegesen lelki vezetője is. Az iszlám jog, a sária van érvényben, amelyet a szunnita Hanbali-iskola szerint definiálnak. Még a síita muzulmánokat is elnyomják, főleg, ha azok kritizálják a rendszert.

Minden más vallás tiltott. Szigorúan ellenőrzik az országban dolgozó jelentős számú keresztyén vendégmunkásokat (koreaiak, indiaiak, filippínók). Tiltottak az istentiszteletek, valamint a keresztyén jelképek használata.

Ha tudomást szereznek egy arab megtéréséről, azonnal bíróság elé állítják. Ha nyugati keresztyének missziói munkát végeznek az országban, elfogják őket és hazatoloncolják.

Mindennek ellenére egyre több ember tér meg Jézus Krisztushoz. Keresztyén rádióadókon keresztül hetente több mint 146 órán át sugároznak evangéliumi adásokat arab nyelven. Az emberek ezeket titokban hallgatják, és sokan részt vesznek a bibliaismereti távoktatásban. Műholdon keresztül is bejut az országba az evangélium, azonkívül titokban terjednek videokazetták a Jézus-filmmel és bibliák is.

Különös missziói kihívást jelentenek a szaúd-arábiai diákok, üzletemberek és turisták, akik rendszeresen utaznak nyugati országokba.

A szeretet és a hiteles bizonyságtétel Jézus Krisztusról – ez a kulcs a szaúd-arábiaiak szívéhez.

Rainer Grossmann

Fel

Hírek a Luz családról, Ecuadorból

Már három hete itt vagyunk Ecuadorban. Nagyon sok élmény és rengeteg új benyomás ér bennünket. Nem is olyan egyszerű mindazt feldolgozni, és magunkban helyre tenni, amit itt látunk! Sok minden nagyon szép és érdekes, de ugyanakkor sok minden eléggé nyomasztó, illetve sokkoló. Egészen másképp lát az ember mindent egy idegen országban, ha turista, mint ha tudja, hogy azon a helyen kell élne.

Azt gondolhatnánk, hogy szeretne a misszionárius az ecuadoriak számára ecuadorivá válni, hogy minél könnyebben kapcsolatba kerüljön velük. De elég, ha megjelenünk valahol, a bőrünk színe, a beszédünk, viselkedésünk azonnal elárulja, hogy tulajdonképpen idegenek vagyunk. Aztán sok mindenben máshoz vagyunk szokva. Ha látom, hogy mások milyen körülmények között élnek, szinte elképzelhetetlen a számunkra ugyanúgy élni. Sok bölcsességre van szükségünk, hogy megtaláljuk a helyes utat. Ne legyünk taszítóak, illetve elérhetetlenek az itteniek számára, s ne keltsünk bennük irigységet vagy elégedetlenséget azzal szemben, amijük nekik van; ugyanakkor ne kényszerítsük magunkat se olyan helyzetbe, amit nem tudunk hordozni, és amiben nem érezzük jól magunkat. Nem tudom, hogy értitek-e, mire gondolok?

A lényeg az, hogy nagy szükségünk van arra, hogy imádkozzatok értünk, mert az első időben sok fontos döntést kell hoznunk.

Egyébként jól vagyunk. Egyelőre még mindig egy másik misszionárius családnál lakunk (Gustavo Victoriáéknál). Örülünk, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, hanem testvéreink segítenek nekünk mindenben. Ezen a héten keresünk lakást magunknak. Ezért is imádkozhattok!

Mirjam nagyon aranyos, és hála Istennek elég jól átvészelte az átállást. Nagyon barátságos gyerek, mindenkire mosolyog, így néha még a koldusok is a nyomunkba erednek az utcán. Természetesen mindenki meg akarja fogdosni, mert azt hiszik, hogy ha valami szépet látnak, de nem érintik meg, akkor arra átok száll.

Ede is elég nagy feltűnést kelt a magasságával. Az itteniek elég kisnövésűek. A múltkor néhány fiú focizott. Edét beállították kapusnak, mivel nem volt megfelelő ruhája. Én majd meghaltam a nevetéstől, ugyanis az ellenfél többször fejelni akart egy gólt, de mielőtt a fejük elérte volna a labdát, az már Ede kezében volt. Egyesek aztán kezdték elveszíteni a türelmüket, és egyfolytában azt mondogatták, hogy ez nem ér!

Jövő héten egy tengerparti városkába fogunk menni, mert ott lesz egy misszionárius találkozó, illetve csendeshét. Már várjuk, hogy még többet lássunk az országból, és biztosan érdekes lesz más misszionáriusokkal beszélgetni. Még olyan sok mindent kell megtanulnunk!

A nyelvtanulást csak novemberben kezdjük, ha lesz otthonunk, addig pedig magunkban tanulgatunk.

Be is fejezem ezt a rövid kis “kóstolót”. Minden imádságot köszönünk, nagyon nagy szükségünk van rá!

Az Úr legyen veletek! Örülünk minden e-mailnek!

Ede, Gyöngyi, Mirjam

 

Lapzárta előtt érkezett újabb híradás:

A vulkánokról annyit, hogy az egyiktől távolabb vagyunk, tehát egyáltalán nem érint bennünket. Ez egyébként a veszélyesebb, már néhány napja okádja a lávát. Azt mondják, hogy egy közeli város, amely a hely lábánál fekszik (Banos) teljesen el fog tűnni. Az embereket már időben evakuálták, úgyhogy senki sincs veszélyben. Bár az evakuálás átélése is borzalmas lehet, nem szeretnék senkinek a helyében lenni.

A másik vulkán (Pichincha) Quito közelében van. Ez egyelőre szelídebb, mint a másik, de már egy ideje hamut lövell ki magából. Nem lehet igazából tudni, hogy mi lesz vele. Amikor erős hamueső van, akkor ezt Quito egy részén eléggé érzékelhető – bár ez nagyban a széltől függ.

A láva nem veszélyezteti a várost, mert egy hegy még közöttük van, de a hamu igen. Így például néhány napig le volt zárva a repülőtér, és az egész városban folyt a “nagytakarítás”. Ez a vulkán elég rendszertelen, úgyhogy fölösleges állandó pánikban lenni. A hírekben mindig mondják, hogy mi a helyzet, és ahhoz kell igazodni. Itt egyébként az emberek megszokták ezt a jelenséget, hiszen az ország tele van vulkánnal.

Mi mindenesetre biztonságban vagyunk, mert Ibarra még 122 km-re van Quitótól.

Isten meghallgatta imádságainkat, és ezen a héten találtunk egy lakást. Nagyon örülünk neki, és alig várjuk, hogy beköltözhessünk.

Először még sok mindent rendbe kell szedni a lakásban, ezért is voltunk az utóbbi napokban elfoglaltak. Itt egészen normális, hogy ha az ember egy lakást bérel, akkor az nem azt jelenti, hogy azt rendben is tartották, hanem még sok tennivaló van benne. Bár ez a lakás még viszonylag jó állapotban van, persze ezt igazán akkor látja az ember, ha előtte sok egyéb lakást is látott. Mi pedig láttunk eleget ahhoz, hogy tudjuk, hogy ez mennyire jó.

Örülök, hogy Ede nagyon ügyes, és szinte mindent maga meg tud javítani. Már megkezdte az elektromos vezetékek, konnektorok szerelését. A konyhában kiszedegette a szétrohadt és penészes szekrénypolcokat, és holnap viszi egy asztaloshoz csiszoltatni. Csiszolni, illetve gyalulni kell több szekrényajtót és fiókot is, hogy egyáltalán ki lehessen azokat nyitni. A fürdőszobákban a lefolyókat és szifonokat is meg kell “ápolni”. Azután Ede bevezeti a melegvizet, és valamiféle gázbojlert kell beszerelni, és persze szűrőberendezéseket a vízcsapokhoz. Csak az ezen keresztüljövő vizet szabad inni. Az egész lakást ki kell még festetnünk, úgyhogy nagyon reméljük, hogy hamarosan sikerül egy festőt találnunk. Ha ugyanis a festés kész, akkor szeretnénk beköltözni, mert a többi munkát már később is végezhetjük. Nagy örömmel csiszoljuk, festegetjük, takarítjuk, barkácsoljuk leendő otthonunkat, és biztos aranyos lesz, ha kész lesz.

Hála Istennek, a tulajdonos szerzett egy telefonvonalat is, ami itt nagyon ritka. Azon felül nagyon rendes embereknek tűnnek, ami szintén nagy ajándék. A házban lakik még két másik család, eddig csak az egyiket ismertük meg, aki szintén nagyon kedves volt.

Ráadásul van egy kertünk is a ház körül, amelyben néhány szép növény és két pálma is díszeleg! Ez külön öröm számomra, mert itt szinte minden lakás magas kőfallal van körülvéve, és az összes ajtón és ablakon rácsok vannak. Számomra ez még eléggé nyomasztó, ezért is örülök a kertnek. Persze, a kert is elég ápolatlan, de majd ez is sorra kerül.

A lakás mellett van még egy külön helyiség, amit eredetileg egy utcára nyíló kis üzlethelyiségnek szántak, ezt is béreljük. Itt szeretnénk idővel egy vendégszobát kialakítani.

Sajnos, amíg nem költözünk be, nem tudunk nyelvet sem tanulni, ezért is hajtjuk a dolgot. Hiszen ez a legnehezebb hogy nem tudunk senkivel sem beszélni.

Ma Quitóban voltunk orvosnál. Itt van egy nagyon jó gyermekorvos, aki Amerikában tanult és dolgozott vagy 10 évig. Nagyon kedves ember, és jó az is, hogy angolul tudunk vele beszélni.

Mirjam kapott két gyermekoltást. Nagyon bátran viselkedett, csak a szúrások után sírt egy icipicit. Nagyon büszke voltam rá! Mirjam egyébként egy nagyon drága kis teremtés. Mindenkinek azonnal a szívébe lopja magát, mert állandóan mosolyog, és ha játszunk vele, kifejezetten hangosan kacag. Áldott egy türelme van. Sokszor köszönjük meg Istennek, hogy ilyen kis türelmes és “strapabíró” gyermeket ajándékozott nekünk.

Már alig várom, hogy berendezhessek neki egy “állandó” szobácskát, és végre a saját ágyában aludhasson.

Egészségileg egy kicsit nyúzottak vagyunk, mivel már néhány hete ragasztgatjuk egymásra a náthát, köhögést. Mire az egyik kimászik belőle, addigra a másik újra elkapja. (Persze, most nyolcan lakunk itt ennél a családnál, és az ilyesmi elég könnyen megy.) Hozzá kell szoknunk az itteni időjáráshoz, mert tulajdonképpen ez az oka az egésznek. A házak egy kicsit hűvösek, odakinn pedig meleg van. A nap nagyon erősen süt, ugyanakkor állandóan jár egy kis szél. Szinte mindennap esik egy kicsit az eső, így estére eléggé lehűl a levegő. Ennél a sok változásnál könnyen előfordul, hogy megfázik az ember.

Egyébként ez most nagyon érdekes: november van, már csak hat hét és itt a karácsony – nálunk pedig hétágra süt a nap. Az üzletekben már lehet kapni a karácsonyi dekorációkat, ám az embernek semmi hangulata nincs a készülődéshez.

Mindenkit sok szeretettel köszöntünk:

Ede, Gyöngyi és Mirjam

 

Bálint Zoltán írja

“Külön köszönjük az értünk és szolgálatunkért mondott imákat. Az ima megtartó erejét naponta tapasztaljuk. Mi még öt hónapig tartózkodunk itt Pápua Új-Guineában. 2000. április elején hagyjuk el az országot. Addig még rengeteg teendőnk van, szeretnénk a lehető legtöbb feladatot befejezni. Sajnos, arra kell számítanunk, hogy távozásunk után lesz egy kis törés a munka lendületében annak ellenére, hogy a pénzügyi fedezet még sok-sok vízellátási terv megvalósítására elegendő, és annak ellenére, hogy egyik legfontosabb feladatomnak az utánpótlás képzését tartottam és tartom. Hisszük azonban azt is, hogy abban viszont nem lesz törés, amiről naponta igyekeztünk személyes életünkkel bizonyságot tenni: hogy a hit próbája a gyakorlati életben való hitvallás szavakkal, cselekedetekkel, helyes döntésekkel.

Bálint Zoltán és családja”

Fel

KIUTAZTAK

Friedhelm és Ursula Schwemmle

négy gyermekükkel szeptember 13-án harmadszor utaztak ki Pápua Új-Guineába.

“Miért kell olyan országban missziói munkát végezni, amelyben százalékosan több keresztyén él, mint Németországban? A pápua új-guineai egyház ugyan sok helyen már teljesen önálló, mégis kéri, hogy bizonyos területeken még legyenek jelen misszionáriusok. Így kértek meg minket is, hogy tanítsunk a gavuvui bibliaiskolában. Örülünk ennek a munkának, mert tudjuk, hogy Isten beszéde sohasem tér vissza Hozzá üresen.”

Matthias és Heike Lüdemann

három gyermekükkel szeptember 19-én utaztak első alkalommal Bangladesbe.

“See you!” (Viszontlátásra!) Ez volt az első mondat, amit a kanadai nyelviskolában megtanultunk. Ezt a mondatot egy misszionáriusnak

nagyon sokszor ki kell mondania, sokszor kell búcsút vennie szeretteitől, barátaitól.

A kilenc hónapos kanadai nyelvtanulás és a németországi felkészülés után most Bangladesbe indulunk. Az utóbbi időben újra és újra átéltük Isten vezetését és hűségét. Soha nem hagyott a cserben bennünket.

Azzal a bizonyossággal, hogy Ő Bangladesben is velünk lesz, kelünk útra, és megyünk örömmel abba az országba, amely teljesen más, mint Németország vagy Kanada. Hálásak vagyunk minden imádságért.”

Regine Breuninger

július 22-én Beninbe (Nyugat-Afrika) utazott.

“Néhány hónapig a benini Bémbérékében, a missziói kórházban fogok

dolgozni ápolónőként és bábaként. Később Burundiban, a Sombo egészségügyi központban lesz feladatom.”

Gerhard és Brigitte Stamm

szeptember 26-án harmadszorra utaztak Pápua Új-Guineába.

“Ha Isten is úgy akarja, 2004-ben találkozunk! Ismét kiutazunk Pápua Új-Guineába, hogy az ottani egyházban megszerettessük a világmisszió ügyét, valamint segítsünk a házasság- és családgondozói munkában. Köszönjük az imádságokat!”

Joachim és Dorothea Kappus

két gyermekükkel szeptember 29-én utaztak ki harmadik alkalommal Japánba.

“Alig érkeztünk meg Németországba, már indulunk is vissza. Sokan megkérdezik, hogy hova sietünk? Miért indulunk újra Japánba? Gyülekezetet építeni megyünk vissza Yokohama-Nagaya-ba.

Fel

GYERMEKEKNEK

Oli bajban van

Olinak hívnak, és tíz éves kislány vagyok. Mindanao szigetén, a Fülöp-szigetek egyikén lakunk Iliganban. Még három kisebb testvérem van. Édesapám elhagyta édesanyámat egy idővel ezelőtt és valaki mást vett el feleségül, de még gyakran meglátogat minket. Néha hoz nekünk egy marék rizst vagy egy pezót nyom a kezünkbe, hogy édességet vehessünk magunknak. Édesanyánknak azonban egyedül kell ellátnia bennünket, ezért sokat van úton, hogy munkát keressen. Régebben mosott másoknak. Most egy másik városban olcsón bivalyhúst vásárol, mert azt nálunk nem lehet kapni, a húst pedig eladja az út mentén található kis falatozóknak. Így keres pénzt, hogy legyen rizsünk.

Mi, gyerekek, gyakran egész nap egyedül vagyunk. Én főzök testvéreimnek, és vigyázok rájuk. Amikor iskolában vagyok, senki sincs velük, s emiatt néha nagyon szomorú vagyok. Félek, hogy megint baj történik. Soha nem felejtem el azt a napot: hazajövök az iskolából, és látom, hogy kisöcsém, aki még csak kétéves, mozdulatlanul fekszik a földön. Ijedten hajolok föléje.

– Juneid! – kiáltok és megrázom. – Juneid! – Nem válaszol. Nehezen veszi a levegőt. Mi történt? A padlón mellette ott látom a petróleumos üvegünket. Üres. Ma reggel még használtam belőle, hogy tüzet gyújtsak a teának. Maradt elég petróleum az üvegben, hogy megfőzhessem az ebédet! – Ó, csak nem! Juneid ivott belőle! – fut át a fejemen. Szája fölé tartom az orromat. Huh, lehellete egyértelműen petróleumszagú!

– Ó, Úr Jézus! – imádkozom ijedtemben – Ne hagyd, hogy a kisöcsém meghaljon. Kérlek, segíts rajta!

De nem vagyok biztos benne, hogy Jézus valóban hallja-e az imádságomat. Ő valóban él? Nem tudom. Egyik testvéremet gyorsan átküldöm a szomszédasszonyhoz. Sietve jön, és szörnyülködve kiáltja:

– Szegény gyerek! Mi történt vele?

– Azt hiszem, petróleumot ivott – felelem és sírok.

– Várj, mindjárt segítek rajta – szól az asszony és elrohan. Néhány pillanat múlva egy fazék tejjel tér vissza, és megpróbálja a kicsibe tölteni. Juneid iszik, de még nincs egészen magánál. Hirtelen fölül és kihányja a tejet a mérgező petróleummal együtt.

– Jól csináltad! – dicséri őt a szomszédasszony. Karomba veszem kis testvéremet.

– Ó, Úr Jézus, te valóban élsz, és segítesz nekünk – imádkozom magamban.

Amikor édesanyánk késő este hazajön, mindent elmondok neki. Juneid már jól van. Anyu megsimogatja a fejemet.

– Mi lett volna, ha nem kapcsolsz olyan gyorsan… Bátor kislány vagy. Mi is lenne velem nélküled?

– És az Úr Jézus – teszi hozzá – Igazad van, Oli, Ő megígérte, hogy mindig velünk lesz.

Néhány héttel később megint történik valami. El kell költöznünk, méghozzá a temetőbe. A költözés nem gond, mert a házunk csak fából van és cölöpökön áll. Összejönnek a falu férfiai, nagy bambuszrudakat tesznek a ház alá, és egyszerűen elviszik egy másik helyre. Szegénységünk miatt, mert nincs saját telkünk, mindig elűznek bennünket.

– Ó – mondják a falubeliek –, ti amúgy sem vagytok igazi maranaók, mert nem hisztek Allahban.

Ebben igazuk van. Édesanyám egy másik törzshöz tartozik, melyben a legtöbb ember katolikus. Őt azonban kisgyermek korában eladták a maranaóknak, és rabszolganőnek nevelték. Sohasem járt iskolába.

El tudjátok képzelni, milyen borzasztó egy temetőben lakni? Egész Iliganban ezt senki sem tenné meg. Mindenki fél a halottak szellemétől.

Éjszaka gyakran fölébredek és gondolkozom:

– Talán bosszantottam a szellemeket, amikor véletlenül a ház alatt levő sírokra öntöttem a vizet? Bosszút fognak állni? – Azután így imádkozom:

– Úr Jézus, te megmentetted a testvéremet, akkor a szellemektől is megőrizhetsz. Kérlek, vedd el a félelmemet.

Mégis kételyeim támadnak. Csakugyan beszélhetek ilyen közvetlenül Jézussal, nem kellene előtte mosakodnom, ahogy a muzulmánok teszik?

Két év óta járok a gyermekórára és édesanyám az istentiszteletre. Már sok verset megtanultam a Bibliából, és szívesen hallgatom a Jézusról szóló történeteket, sok mindent azonban még nem értek. Az egyik gyermekórán kértem az Úr Jézust, bocsássa meg bűneimet, és hogy szeretném őt követni.

Egyik nap édesanyám súlyosan megbetegszik. Három nap és három éjjel ott vagyok mellette a kórházban.

– Meg kell halnod? – kérdezem.

– Ne félj, Oli – mondja halkan. – Az Úr Jézus velünk van. Megígérte: “Íme tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Imádkozzunk, hogy az Úr Jézus gyógyítson meg engem.

Ő meghallgatta imádságunkat, és édesanyánk meggyógyult. Most már egészen biztosan tudom, hogy az Úr Jézus hallja, amikor imádkozunk, és soha sem hagy minket egyedül. Kérem, imádkozzatok értem és a családunkért!

Oli

Die Trommel ruft 1999. 69. számából

Fel

A Liebenzelli Misszió mártírjai

A Gareis család

  • *Julius Gareis 1907. április 12-én, Leni 1908. augusztus 19-én, Erich 1942 elején született
  • *Julius 1938-ban, Leni 1939-ben utazott ki Mánuszra

    *1943. március 17-én egy japán hadihajón végezték ki őket

    “A legutóbbi missziói körlevél nagy szomorúságot okozott. Remélem, hogy drága édesanyám el fogja tudni viselni ezt a próbát.” Ezt a mondatot 1943. augusztus 15-én Margarete Mundt, a hamburgi Élim Kórház ápolónője írta a Liebenzelli Misszió vezetőségének, miután értesült testvére, Leni mártírhaláláról. Más misszionáriusokkal együtt végezték ki Leni Gareist férjével, Juliusszal és tizenöt hónapos kisfiával, Erichhel 1943-ban egy japán hadihajón. A felnőtteket agyonlőtték, a gyermeket a nyílt tengerbe dobták.

    Julius Gareis egy kéményseprő fiaként látott napvilágot Berlin-Weissenseeben, majd festő-mázolónak tanult. “Amíg én a világban kerestem örömet, néhány hívő a lelki üdvömért könyörgött, és Isten meghallgatta az imádságaikat” – írta életrajzában. Édesapja ellenkezése ellenére belépett a Liebenzelli Misszióba, elvégezte a bibliaiskolát, és a próbaidő elteltével Kínába szeretett volna kiutazni. Ez azonban az akkori politikai helyzet miatt lehetetlen volt, így végül Mánusz szigetére küldték.

    Felesége, Leni Strassburgban és Hamburgban nőtt fel. Édesapja a német Keresztyén Ifjúsági Egyesület főtitkára volt, míg az első világháborúban el nem esett. Leni óvónőnek, majd ápolónőnek tanult. Liebenzelli felkészülése folyamán még a fogászatba és a szülészetbe is beletanult. 1939-ben kiutazott Mánuszra a vőlegényéhez, és ott tartották meg az esküvőt is.

    Lelkesen számolt be az ifjú pár az új osztálytermek és az új harangtorony felépüléséről, valamint az őserdei úrvacsorákról és keresztelőkről. Ekkor robbant ki a második világháború, és jó ideig nem érkezett hír róluk. A Gareis házaspárt a Doepke házaspárral és Molnár Máriával együtt végezték ki.

    Mánusz szigete ma Pápua Új-Guineához tartozik. Ebben az országban a mártírhalált halt misszionáriusok nyomán terjedt el a keresztyén hit. A kannibálok országából keresztyén állam lett.

    A előszóban ezt így fogalmazták meg: “Ígérjük, hogy értékes hagyományainkat, valamint a keresztyén értékeket, amelyek most már a mieink lehetnek, megőrizzük és továbbadjuk azoknak, akik utánunk következnek.”

    Jürgen Th. Müller

     


    Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
    Megjelenik évi hat számban
    Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen - kérésre - a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
    (Mission Weltweit és Missionsglocke gyermeklap).

    A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
    Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
    Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel.: (06-52) 363-812

    Főszerkesztő: Előd Erika, 1399 Budapest Pf. 701/906. Tel.: (06-1) 326-54-94 E-mail: elode@elender.hu

    Szerkeszti munkatársi közösség

    Internet: http://kulmisszio.tripod.com

    Készült a Nyomtató '95 Bt nyomdájában, Debrecen

     


    Nyitólap Híradóválaszték Vendégkönyv E-mail Linkek Galéria A Misszióról