Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió - Molnár Mária Külmissziói
Alapítvány lapja
IX.
évfolyam 2. szám
2000. Április
Nincs még befejezve a misszió!
Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A „szamártörténet” és az elhívásom
IRAK – virágzó világbirodalom helyett kegyetlen diktatúra
Nincs még befejezve a misszió!
A környezetvédők,
biológusok és futurológusok által festett jövőkép óriási
félelmet ültet az emberek szívébe. Nagyon fontos, hogy a
keresztyének ne terjesszenek félelmet, ne szidják korukat és
kortársaikat, és ne dicsőítsék a „régi szép időt”. Régen
ugyanúgy a bűn uralkodott, mint ma, csak az erkölcsi szabályzórendszerek
voltak erősebbek. Elődeink sem voltak angyalok, ők is
elveszettek voltak Jézus Krisztus nélkül.
Martin Heidegger,
az egzisztencialista filozófus mondta halála előtt: „Egyetlen
Isten menthet csak meg minket, különben nincs menekvés a világ
számára”.
Jézusra van szüksége
ennek a világnak! Kedves Testvéreim, miért nem terjesztjük az
Örömhírt? A becsvágyunk áll utunkban? Vagy a dicsőségünkkel,
tekintélyünkkel, érzékenységünkkel, kényelmünkkel vagyunk
túlzottan elfoglalva? Mi mindent kezdhetne Isten az életeddel,
ha teljesen a rendelkezésére bocsátanád! Nincs még befejezve
a misszió!
Hol vannak a tanárok,
akik alázattal, mély hittel tanítanák a bennszülött hívőket
a bibliaiskolákban, szemináriumokon, és felkészítenék őket
majdani szolgálatukra saját népük között? A misszió nem
csak a fehér emberek „kiültetését” jelenti egy másik
országba, hanem a fiatal gyülekezetek munkába állítását is.
Ki fog elmenni a
nagyvárosok lakótelepeire? A Föld népességének nagyobbik része
nagyvárosokban él, lakótelepen, vagy nyomornegyedben
embertelen körülmények között, és ami még rosszabb:
istentelenül! Japánban egy megapolisz építését tervezik
Tokió és Kobe között, 600 km hosszúságban. Japán testvéreink
kérik a segítségünket abban, hogy 114 millió honfitársuknak
elmondják az evangéliumot.
Örülünk,
hogy mára 85 ezer evangéliumi misszionárius munkálkodik a földön,
még akkor is, ha ebből 53 ezer amerikai, és csak 13 ezer az
európai. A legnagyobb öröm azonban az, hogy 15 ezer misszionárius
a „harmadik világból” származik, tehát színesbőrű. 38%-uk
Ázsiából, 45%-uk Afrikából, 7%-uk Dél-Amerikából és 5%-uk
Óceániából indult a missziói mezőkre.
Dél-Koreában
egy kisfiú megértette, mi a feladata. Egy megrendítő
istentisztelet után az adománygyűjtő tálat végigvitték a
sorokban, ám ennek a kisfiúnak nem volt semmije, amit
beletehetett volna. Így szólt ahhoz a férfihez, aki körbevitte
a tálat: „Tedd le a földre!” A férfi csodálkozva nézett
a gyerekre, és megtette, amit az kért tőle. A kisfiú ráállt
a tálra. Kifejezte ezzel, hogy „én, a kicsi fiú, odaadom
magam Jézusnak”.
Kedves Testvérem,
bocsásd magadat Te is Jézus rendelkezésére! Isten tud használni
a misszióban, színesbőrű testvéreink pedig hívnak: „Gyertek,
segítsetek kivetni az evangélium hálóját!”
Ernst Vatter
Kedves Testvéreim
az Úr Jézus Krisztusban!
A napokban kedves levelet kaptam egy testvérünktől, aki régebben hazánkban két héten át szolgált missziói körúton. Azzal az igével köszöntöm Testvéreimet, amellyel ő köszöntött bennünket és mindenkit, aki emlékszik rá, és imádságban hordozza.
„Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. (Mt 24,35)”
Az Ige szerint a legnagyobb ajándék az, ha Urunk beszédére, Igéjére építjük életünket és szolgálatunkat, amiből mérhetetlen sok áldás fakad. Ezért telt meg szívem hálaadással, amikor olvastam a fenti levelet.
A levél írója, Gertrud Grossmann 1996-ban járt nálunk, és azóta nagyon sok szenvedésen ment keresztül. Majdnem megvakult, több ízben operálták – az Úr ígérete azonban megtartotta és megerősítette. Lehet, hogy még újabb műtétek várnak rá, de ő örömmel szolgál most is. Nagyon sajnálja – amint írja –, hogy nem tudott ott lenni november 13-án Liebenzellben a jubileumi ünnepségen, így nem találkozhattunk. Nagynénje haldoklott, s ott kellett lennie mellette, ez volt a szolgálata. Szeretettel köszönt mindenkit.
Ez a levél is ráébresztett régi tapasztalatunkra, miszerint aki eljön egy-egy szolgálatra, az szívének egy darabját itt hagyja közöttünk. Ezért is jelent sok áldást nekünk és a szolgáló misszionáriusoknak is egy missziói körút.
Egy másik testvérem és barátom van előttem, aki feleségével több ízben is járt hazánkban, s akikkel nagyon közel kerültünk lelkileg egymáshoz. Egyetlen liebenzelli látogatásunk sem múlt el anélkül, hogy Joachim Kleemann-nal és feleségével találkozzunk. Igazi testvérek és barátok vagyunk a Krisztusban. Most – 19 év után ismét – elindultak Japánba, ahol annak idején, hosszú éveken át missziói munkát végeztek. Akkor egyik gyermekük miatt jöttek vissza Németországba, s most, hogy gyermekeik kirepültek a családi fészekből, folytatják a munkát Japánban. Hálásak vagyunk nekik sokféle segítségükért, tanácsaikért, amelyekkel lapunk szerkesztését segítették! Most nagyon messze kerültek tőlünk, de lélekben közel maradtak. Isten áldja meg életüket és munkájukat Japánban!
Kuratóriumi ülésünkre is készülünk, mely ünnepnapnak számít Alapítványunk életében, és a Liebenzelli Misszió igazgatója, Detlef Krause is részt vesz rajta. Tőle „első kézből” hallunk friss híreket a Misszió életéről és munkájáról.
Lapunkban közöljük a májusi missziói körút programját, melyen Gisela Pfeffer spanyolországi misszionáriusnő szolgál. Kérjük a fogadó gyülekezeteket, hogy nagyon gondosan készítsék elő a látogatást! Mi is megteszünk mindent, ami a jó előkészítést szolgálja: leveleket írunk, plakátot, szórólapot tervezünk és készítünk, de a hívogatást és a szervezést a helyi gyülekezeteknek kell elvégezniük.
Pedagóguskonferencia lesz 2000. július 3-7. között (hétfő déltől péntek délig) Miskolcon, a Lévay József Református Gimnáziumban (Kálvin J. u. 2.).
A hét témája: Az ezredforduló új kihívásai a pedagógiában.
Az előadásokat megbeszélések követik.
Jelentkezés és részletes tájékoztatás:
Borbély Béláné 2800 Tatabánya, Gál ltp. 527. I. 5. vagy:
Asztalos Zoltán 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32.
A konferenciát a Biblia Szövetség és a Molnár Mária Külmissziói Alapítvány rendezi. A részvételi díj: 6000,- Ft, a helyszínen fizetendő.
Sok szeretettel,
testvéri szívvel köszöntöm lapunk olvasóit:
Asztalos
Zoltán
Ötven évvel ezelőtt a misszionáriusok még hősöknek számítottak, mert fel kellett adniuk addig megszokott kényelmüket, hogy távoli, szinte megközelíthetetlen helyeken, idegen emberek között, mindenféle fertőzésnek kitéve magukat kockáztassák életüket.
Ma azonban ez már nincs így, amikor repülőgéppel számos helyre el lehet jutni, és az Interneten keresztül bárhonnan bárkivel lehet kapcsolatot tartani. A gazdasági kapcsolatoknak köszönhetően az otthon megszokott árukat a világ minden részén meg lehet vásárolni. A holland Edami sajt például Afrikában is és Mongóliában is megtalálható, és Pápua Új-Guineában is lehet Philips vagy Samsung TV-t vásárolni. Ami pedig a külvilággal való kapcsolattartást illeti: majdnem minden misszionáriusunk kapcsolatot tart barátaival e-mailen keresztül.
Mindezeket olvasva azt hihetnénk, a misszionáriusok élete ma problémamentesebb. Azonban ha pontosabban utánanézünk, észrevesszük, hogy a misszionáriusok régen és ma is magas árat fizetnek elhívásukért. Ápolónőink és orvosnőnk Afrikában naponta AIDS-es betegeket kezelnek, és egy seb összevarrásánál mindig fertőzésnek teszik ki magukat. Amikor Burundiban a misszionáriusok gyülekezeteket látogatnak meg, tanfolyamokat tartanak, vagy segélyt osztanak, bármikor számíthatnak rablótámadásra. Bangladesi misszionáriusainknak kollégiumba kell adniuk gyermekeiket, így megszűnnek a meleg családi együttlétek. Vannak, akiknek évente több mint 120 kinintablettát kell lenyelniük, hogy a malária ellen védettek legyenek. Az „árlistát” folytathatnánk a nyelvtanulással, más kultúrába való beilleszkedéssel, kapcsolatok feladásával stb. A missziói munkát nem lehet „ingyen” végezni.
„Ímé, mi elhagytunk mindent, és követtünk Téged. Mink lesz hát minékünk? (Mt 19,27)” – kérdezték a tanítványok Jézustól. Jézus pedig megígérte nekik, hogy Isten „kárpótolni” fogja őket mindazért, amit feladnak. Tehát misszionáriusnak lenni nem csak azt jelenti, hogy nagy árat kell fizetni, hanem azt is, hogy nagy ajándékot lehet kapni.
Emlékszem egy beszélgetésre Ben Taniyaolával, egy új-guineai tanárral, aki feleségével együtt egyházi iskolában tanított Palaun. Itt csak negyedannyi fizetést kaptak, mint előző munkahelyükön, sokkal egyszerűbb körülmények között laktak, és nem számíthattak rokonaik segítségére. Minden takarékoskodásuk ellenére többször előfordult, hogy a hónap végére kifogytak az élelmiszerből. Egyik reggel is teljesen üres volt a hűtőszekrényük, és nem tudták, mit fognak ebédelni. Délelőtt azonban a szomszéd faluból átjött egy ismerősük, és egy zacskónyi élelmiszert adott át nekik. „Nem hiányzik a pénz. Azokat a tapasztalatokat, amelyeket ott Istennel szereztünk, semmire nem cserélném el” – mondja Ben.
Ha keressük és megcselekedjük Isten akaratát, akkor nemcsak adunk, hanem kapunk is.
A következő négy cikkben hadd mondja el néhány misszionárius, hogyan kaptak elhívást, milyen árat fizettek érte, és mit kaptak Istentől ajándékba.
![]() |
Detlef Krause
missziói igazgató
A „szamártörténet”
és az elhívásom
Bármilyen furcsán hangzik, egy „szamártörténet” meghatározóvá vált számomra a misszióba való elhívásomban. Gyülekezetünknek egy házicsoportjába jártam, és egyszer megkértek, hogy tartsam én a következő bibliaórát. Éppen Lukács evangéliumát vettük, és a virágvasárnapi bevonulás következett, amely mélyen megérintett. „Miért oldjátok el a vemhet?” – kérdezte a meglepődött tulajdonos. „Mert az Úrnak szüksége van rá.” – válaszolták a tanítványok.
Ez a magyarázat elég volt a tulajdonosnak, hogy készségesen odaadja a szamarat.
De mire van szüksége az Úrnak az én életemből? Mit adjak oda neki? Ez a kérdés kezdett el foglalkoztatni, de mivel nem találtam rá választ, ugyanúgy éltem tovább, mint addig.
Mikor az asztalosműhely, amelyben dolgoztam, bezárt, elköltöztem Bobengrünbe, ahol az egyik barátomnál dolgozhattam asztalosként. Ő egyszer elhívott evangélizációra, ahol az alkalom után nézelődtem, odamentem a Liebenzelli Misszió asztalához, és elkezdtem a misszionáriusokkal beszélgetni. Elmondtam, hogy asztalos vagyok, és nemrégen jelentkeztem a Misszióhoz polgári szolgálatra. Mikor kiejtettem az „asztalos” szót, megkérdezte a misszionárius, hogy nem lenne-e kedvem egy időre Pápua Új-Guineába menni, mert oda éppen asztalosokat keresnek egy templom építéséhez. Ekkor ismét eszembe jutott a tanítványok egyszerű válasza: „Az Úrnak szüksége van rá.” Talán ez lenne kérdésemre a válasz? Egyre biztosabb lettem abban, hogy pontosan ez az, amit Isten most kér tőlem: adjak az életemből három hónapot neki, és menjek Pápua Új-Guineába. Megbeszéltem velük egy időpontot a bemutatkozó beszélgetésre Liebenzellben. Úgy tűnt, minden rendben van, már elképzeltem, milyen lehet a karácsony a trópusokon, hogyan fogok Istenért kalapálni és fűrészelni. Indulásra készen álltam, az üzletekben októberben rövidnadrág után érdeklődtem, beadattam az oltásokat magamnak, amikor végre megjött a levél Liebenzellből. Éppen ebédszünetem volt, izgatottan téptem fel a borítékot: lemondták az utat! Nem hittem a szememnek. Hiszen teljesen úgy tűnt, hogy ez Isten akarata, amire én igent mondtam. Egy világ dőlt össze bennem, és még abban is elkezdtem kételkedni, hogy egyáltalán Isten gyermeke vagyok-e.
Csendességemben azonban mélyreható kérdéseket kaptam. Vajon nem azért akartam Istennek három hónapot adni, hogy elmeneküljek egész életemre igényt tartó akarata elől?
Már régebben is foglalkoztatott a gondolat, hogy a Liebenzelli Misszió bibliaiskolájába menjek, de szakmám feladása, a teljes függés Istentől – még anyagilag is –, túl merész dolognak tűnt. Azon kívül álmaim is voltak: asztalosmesternek szerettem volna tanulni. Ebben az időszakban tehát kezdtem ellenszegülni Isten szavának, még akkor is, amikor polgári szolgálatos lettem. Aztán egyszer együtt imádkoztuk a Miatyánkot, és Isten megszólított azon keresztül, amit már sok százszor kimondtam teljesen gépiesen: „Legyen meg a Te akaratod”. Ott ültem a padban, és megértettem, mit kér Isten tőlem: az életemet, az időmet, azt, amit mindig megpróbáltam magamnak megtartani. Igent mondtam Neki, és pár nap múlva jelentkezési lapot kértem a bibliaiskolába. Titokban azt reméltem, hogy nem vesznek fel, de nem így történt.
Így használta fel Isten a szamár történetét és egy mindennapos Miatyánkot arra, hogy szolgálatba hívjon.
![]() |
Cornelius Grupp
feleségével és kislányával 1997 óta szolgál Zambiában
Egy
hét egy misszionáriusfeleség naplójából
Csütörtök
Éppen főzök. Az ajtó előtt már megint egy koldus áll. „Nővér, nővér!” – kiabálja, és a rácsozott kaput rázza. Mielőtt kimegyek, csendben imádkozom a megfelelő szavakért és a megfelelő viselkedésért. Egy orvosi cédulát és egy üres gyógyszeres dobozt nyújt felém. „Segítsen rajtam!”
Megkérdezem, hogy hol lakik és van-e családja vagy rokona. (Bangladesben nincs betegbiztosítás, így ha valaki megbetegszik, a rokonoknak kell segíteniük. Ők viszont gyakran kibújnak a felelősség alól, és a „gazdag” európaiakhoz küldik a beteget. Ha ezt támogatjuk, akkor aláássuk az emberek felelősségtudatát.) Nem akarok neki pénzt adni, mert nem ismerem sem őt, sem a helyzetét. Egyáltalán igaz az, amit itt elmesél nekem? Ha pénzt adok, akkor lehet, hogy valami teljesen mást vesz rajta. Elégedetlen, amikor rizst és banánt adok neki. Ez a találkozás sokáig foglalkoztat, bizonytalan vagyok, „Megfelelően jártam el? Többet segített volna, ha mégiscsak pénzt adok? Hiszen mennyit számít nekünk az a pár taka?”
Éppen a gyerekekkel foglalkozom, amikor megint csengetnek. A kertészünk felesége az. „Milyen különleges kívánsággal áll elő már megint?” – sóhajtok fel. Ritkán jön valaki „csak úgy” látogatóba. Általában pénzt akarnak.
A kertész felesége elmeséli, hogy a lánya egy vizsga előtt áll. 40 takát (körülbelül két márka) szeretne kérni a jelentkezési díjra. Nem tudom elképzelni, hogy nem tud negyven takát félretenni egy hónapban. Kezdek türelmetlen lenni. A férje nem keres rosszul nálunk. Elsiránkozza, hogy milyen hatalmas kiadásaik vannak, különösen a lakbér magas. Csak habozva adom oda a pénzt és elmagyarázom neki, hogy meg kell próbálnia minden hónapban 20-50 takát félretenni az előre nem látható kiadásokra. Elveszi a pénzt, nem köszöni meg, és olyan barátságtalanul néz rám, mintha zsugori lennék. Néhány nap múlva megtudom, hogy a lakbért egyáltalán nem kell egyedül fizetniük. Van egy albérlőjük, aki a pénz egyharmadát odaadja. Csalódott vagyok, és nem értem, hogy miért nem mondta el az igazságot.
Péntek
8 óra, Stephanie-val megyünk gyerekórára. Nem szívesen megy egyedül, mert az idősebb lányok állandóan megfogják, és megcsipkedik az arcát. Bangladesben ez olyan formája a babusgatásnak, mint Németországban a hajsimogatás, Stephanie azonban ezt egyáltalán nem szereti.
15 óra, asszonyóra. A fárasztó, nedves meleg ellenére lemondok a délutáni alvásról, és előre örülök az asszonyórának. A gyerekek alszanak még, s mivel Wolfgang otthon van, így nem kell magammal vinnem őket. A legtöbb asszony idősebb nálam. Együtt ülünk körben a földön, örülünk az együttlétnek, és közösen imádkozunk egymás kéréseiért. Nehezen értem meg a többieket, de az igével már nincs problémám, és megerősödöm általa. Hazafelé menet köszönetet mondok ezért Istennek.
Szombat
Yvonne, a legkisebb lányunk, néhány napja lázas. A gyógyszerek ellenére sem csökken a hőmérséklete. Tegnap óta a fülét fogja. Úgy döntök, hogy elmegyünk az fül-orr-gégészhez. Stephanie-t is magammal viszem, hogy Wolfgang nyugodtan készülhessen. Az utolsó három napban „hortal” (sztrájk) volt, ezért a rendelésen tömeg lesz. Hosszú várakozásra készülök. Az utcán kilométeres riksa-dugó van. Micsoda nyomor! Ember ember hátán, ahová csak nézek. Néhány fiatalember hangosan nyávog mögöttünk. Vajon ezzel azt akarják kifejezni, hogy macska vagyok?
Egy kis, sötét terembe lépek be – ez
a fül-orr-gégész várószobája. Minden szék foglalt. Az
asszisztens felszólít egy férfit, hogy szorítson nekem helyet.
Megköszönöm, és várakozásteljesen leülök. Csendben imádkozom,
hogy a gyerekek, ameddig csak lehet, ne legyenek nyűgösek, és
hogy ne kelljen túl sokáig várnom. Jó néhány elfátyolozott
nő ül a teremben, minden esetben a férjük vagy egy rokon kíséretében.
A mellettem ülő asszony megkérdezi, hogy hol van a férjem.
„Otthon, sok a munkája” – felelem. Amikor meghallják,
hogy bengáliul beszélek, rögtön körénk áll néhány kíváncsi
asszony. A már megszokott kérdésekkel traktálnak. „Mióta
van Bangladesben? Hol laknak? Mi a férje foglalkozása? Jól érzi
magát Bangladesben? Hány gyereke van? Fiú vagy lány? Esznek
rizst? Kapható Németországban rizs?” A kérdéseknek
soha nem akar vége szakadni, – van olyan nap, amikor idegesít
a kérdezősködés, ma nem zavar. Mégis örülök, amikor
sorra kerülünk.
Hazafelé menet ömlik az eső. Szerencsére nem kell sokáig várni, amíg felszállhatunk egy riksára. Még gyorsan elhozzuk a gyógyszert a gyógyszertárból, azután irány haza. A riksa teteje és a lábunk előtt álló nylonzacskó távoltatja az eső nagy részét, meg is sajnálom a bőrig ázott riksást, akinek valamivel többet fizetek a szokásosnál. Az eső még akkor is ömlik, amikor a kapunkhoz érünk. „Milyen kényelmes is az élet Németországban, ahol az ember a garázsban száll be a kocsijába, és szárazon érkezik meg céljához” – gondolom vágyakozva. Olyan gyorsan szaladok be a gyerekekkel a házba, ahogyan csak bírok…
Vasárnap
Szólnak a templom harangjai. Még fél óra az istentiszteletig. Elhatározom, hogy száriba öltözöm. Mialatt azonban a hét méter hosszú anyagot megpróbálom magam köré csavarni, gyorsan el is megy a kedvem az egésztől. Egyszerűen nem akar sikerülni, miközben az izzadságomban fürdök.
Az istentiszteleten az énekeket megint álmosítóan lassan éneklik, én közben erősen legyezem magam a legyezővel, hogy egy kis levegőhöz jussak. Ennek láthatóan örül a mellettem ülő asszony is. Az istentisztelet két órás, és már megint szinte semmit sem értettem a prédikációból, pedig nagyon odafigyeltem.
Miután váltottam pár szót néhány emberrel, teljesen kifáradva hazamegyek. Miért vagyok ennyire fáradt, amikor csak ültem és hallgattam a prédikációt?
Este Wolfgang és én német és angol dicséreteket éneklünk, amelyek sokkal dallamosabbnak tűnnek a fülünknek, mint a bangladesiek. Örömömet lelem a szövegben, amelyet anélkül is megértek, hogy sokat kellene rajta gondolkoznom.
Hétfő
Nagy a hőség, a gyerekek pedig nyűgösek. Mit lehet ilyenkor tenni? Nincs lehetőség arra, hogy játszótérre menjünk, és ma egy gyerek sem jött el hozzánk játszani. Ezért elhatározom, hogy felkeressük a gyerekekkel az éjjeliőrt és feleségét. Amikor feléjük járok, mindig megkérdezik, hogy mikor látogatom meg őket.
Az asszony a ház előtt ül egy fa árnyékában, a férfi a kertben dolgozik. „Kaemon achen (Hogy vannak?)?”, kérdem. Ezt azonban rögtön meg is bánom, ahogy meghallom, hogy milyen rosszul megy a soruk, hogy milyen keveset keres a férfi, hogy a két idősebb fiú kevés pénzt visz haza, és hogy egyszerűen nem tudnak kijönni a pénzükből. Már többször segítettünk nekik anyagilag, adtunk pénzt a legkisebb gyerek tankönyveire, kifizettük az orvosságukat… Minél többet adunk, annál többet akarnak.
Amikor sötétedni kezd, a gyerekek türelmetlenné válnak. Kedvetlenül somfordálok haza. Biztos vagyok benne, hogy azt remélték, hogy siránkozásukkal pénzt csikarnak ki belőlem. Némelyik bangladesi olyan ügyesen játszik az együttérzésünkkel és a rossz lelkiismeretünkkel, mint egy zongorista a hangszerén.
Kedd
Ma Naomi jön hozzánk vacsorára, aki amerikai, és angoltanárként dolgozik Barisalban. Néhány nappal ezelőtt elintéznivalója akadt a városban, és egy fiatalember – mint ahogy az már többször előfordult – illetlenül megfogdosta. Vajon ez a szalmaszőke haja miatt történik meg vele? Örülök, hogy velem még nem fordult elő ilyen. Megköszönöm Istennek a barna hajamat, és már nem is látom olyan szörnyűnek, hogy folyton megbámulnak, ha elhagyjuk területünket.
Szerda
Wolfgang bibliaórára utazik Shantikutirba motorral. A reggelinél imádkozunk azért, hogy Isten őrizze meg őt az úton, és áldja meg a bibliaóra résztvevőivel együtt töltött időt.
18 óra, Steffi hallja meg elsőként a motor hangját, és boldogan fut papája elé. Ismét egy halk hálaadó imádság: „Köszönöm Uram!”.
Wolfgang a vacsoránál mesél arról, hogy némely bangladesi körülnézés nélkül, egyszerűen átszalad az úton; hogy milyen megerőltető volt a sok riksát és „vangaris”-t (fafelépítményű teherautó) kerülgetni, és elgázolt egy tyúkot. Nagy örömmel számol be a bibliaórán résztvevő emberek érdeklődéséről, az élénk közös és a jó személyes beszélgetésekről. Mielőtt elalszom, arra gondolok: „Ha van is bizonyos „ára” annak, hogy ebben a másik kultúrában élünk és dolgozunk, jó tudni, hogy Isten használni akar itt minket. Jézus megígérte nekünk, hogy az életünk gyümölcsöt fog teremni – mindegy, hogy látjuk-e már ezeket, vagy sem. Azt mondja: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Ján. 15, 5).
![]() |
Dorothea Strauß misszionáriusok gyermekeként született Pápua Új-Guineában, férje Wolfgang, s két leánygyermekük van. Foglalkozása ápolónő, 1993 óta gyülekezetépítő munkában dolgozik férjével Bangladesben.
Nem pénzről, hanem a misszióban való személyes részvételről, odaszánásról van szó.
Amikor erről a témáról kezdtem gondolkodni, sok külföldön dolgozó misszionárius beszámolója jutott eszembe. E misszionáriusok számára az „ár” gyakran igencsak magas volt, vagy még ma is az. Elég például az órákig tartó őserdei menetelésekre vagy Pápua Új-Guinea felázott, sáros országútjain motorral megtett utakra gondolnunk. Vagy a meglepetésre, amikor valaki felébredve azt veszi észre, hogy a helyiségbe rajta kívül egy óriáskígyó is befészkelte magát. És mennyi erőt kíván Bangladesben napról napra a betegség okozta nyomort és szegénységet nézni, miközben csak szerény keretek között nyújthat valaki segítséget? Mekkora kockázata van annak, hogy valaki Zambiában a kórházi munka közben AIDS-szel fertőződik meg, vagy annak, hogy a burundi polgárháborúban a frontok közé téved? Vagy mi az ára annak, ha egy misszionárius két éven keresztül a kínai írásjegyeket és a nyelvet tanulja, és azután rádöbben, hogy a hallgatóságnak még mindig sok türelemre van szüksége ahhoz, hogy prédikációjának a fejtegetéseit követni tudja. Milyen azoknak a családoknak a helyzete, amelyekben a szülők egy óceániai szigeten dolgoznak, miközben a gyerekek a tanév alatt kollégiumban vannak Japánban?
Feltettem magamnak a kérdést, hogy az említett helyzetben lévő emberekkel összehasonlítva „mi az ára” annak, ha valaki egy nyugati országban dolgozik misszionáriusként? Illetve személy szerint, mennyibe „kerül” nekem itt Spanyolországban az Urat szolgálnom? A mai napig nem találkoztam sem kígyóval, sem krokodillal, az őserdőn sem törtem át, és nem gázoltam át folyón. Az ár itt nem olyan látványos, de mint azt a következő példák mutatják, azért meg kell fizetni:
A missziós munka ára számomra a következőket jelenti:
* A negyvenes éveim közepén az alapoktól kezdve meg kellett tanulnom egy új nyelvet.
* A kulturális különbségekkel együtt kell élnem, és a dolgokat nem szabad állandóan összehasonlítanom a németországiakkal.
* A saját helyzeteimet és tapasztalataimat meg kell vizsgálnom, és mások által is megvizsgáltatnom.
* Tudomásul kell vennem, ha fizikailag, lelkileg és szellemileg elérem a korlátaimat.
* Itt kell maradnom Spanyolországban, noha édesapám súlyos beteg lett otthon Németországban.
* Be kell illeszkednem az adott munkarendbe, de mégis meg kell látnom az új lehetőségeket és megőrizni bátorságomat a megvalósításukhoz.
* Nem szabad teret engednem a csüggedésnek, ha érdektelenséggel, ellentmondással és a megértés hiányával találkozom.
De nem tudok a missziós munka áráról beszélni anélkül, hogy ne beszélnék rögtön a nyereségről is:
Hálás vagyok Istennek, hogy ebben a szép országban szolgálhatom őt. Sok örömömet találtam a nyelvtanulásban. A kultúra megismerése és a spanyol testvérekkel való közösség gazdagabbá tette életemet.
Amit akár a személyemmel, akár a hitemmel kapcsolatos kritikaként vagy korlátként tapasztalok, arra emlékeztet, hogy mennyei Atyám először formálja gyermekeit, és csak azután használja fel őket munkájában. Így hát az ilyen élmények végül mégiscsak nyereségnek számítanak.
Ha édesapámra gondolok, nagyon hálás vagyok, hogy olyan sokáig velünk lehetett, és elköltözése előtt még kétszer meglátogathattam. Hálás vagyok még sok barátom közbenjáró imádságáért is.
Boldog vagyok, hogy Sabine Buchmeier nővér velem van, és így krízishelyzetekben segíthetünk egymásnak, megbeszélhetjük terveinket, és együtt imádkozhatunk megvalósulásukért.
Hálás vagyok, hogy tudhatom, Isten meghallgatja imádságainkat, és folyamatosan munkálkodik, még akkor is, ha mi Torremolinosban ebből még nem sokat látunk, de Vélez-Málagában mégis átélhetjük, ahogy emberek hitre jutnak.
Az a véleményen, hogy ami valamibe kerül, az nyereséget is hoz. Mert igaz a Róma 8,28: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.”
![]() |
Gisela Pfeffer
nővér, ápolónő és gyülekezeti diakónus, 13 évig a Bad Liebenzelli bibliaiskola háziasszonya volt. 1996 januárja óta szolgál Spanyolországban. A Spanyol Missziós Társasággal, az „Evangelismo en Acción”-nal működik együtt.
Egy szombat délutánon történt. Szüleim,
és mi öten testvérek, a nappali asztala körül ültünk, és
énekeltünk. Édesapám lelkész és evangélizátor volt,
sokat utazott; a ritka lehetőséget használta ki, hogy együtt
legyen a családjával. Az egyik ismert evangéliumi ének
elgondolkoztatott, amelyben erről volt szó: „Ragyogva sugárzik
az Atya kegyelme az égi hazából, de minket megbízott, hogy
jelzőfények legyünk a part mentén. Égjenek a parti fények,
világítsanak messzire, mert néhány hajósnak biztosan
megmutatják az utat hazafelé.” (V.ö. 199. Hallelujah! A
szerk. megj.)
Megkérdeztem magamtól: „Vajon én is fény és útjelző vagyok, aki a többi embernek megmutatja a Jézushoz vezető utat?” Az biztos, hogy szerettem Jézust, és hittem is benne, de mégis az volt az érzésem, hogy valami hiányzik. Ez a gondolat elszomorított, és beszélgettem erről Édesapámmal. Együtt kértük Jézust, legyen az életem ura, hogy foglalja el életemben az első helyet, és másoknak is továbbadhassam az evangéliumot.
Álmok
Akkoriban körülbelül kilenc éves voltam. Az olvasás volt a kedvenc időtöltésem, az otthon megtalálható könyvek közül majdnem mindegyiket elolvastam; a legjobban azonban a misszionáriusokról és a távoli országokról szóló könyveket szerettem. Az volt az álmom, hogy missziós orvos leszek, embereket gyógyítok majd Afrikában, és arról az Istenről beszélek nekik, aki annyira szereti őket, hogy az ő megmentésükre elküldte Fiát a világba.
A sok missziós előadás és a számos nálunk vendégeskedő misszionárius által ez a vágy csak erősödött.
Néhány hónappal az érettségi előtt időszerűvé vált a kérdés, hogy mihez kezdjek az iskola befejezése után? Az orvosi diploma megszerzése nekem túl sokáig tartott volna, ezért elhatároztam, hogy ápolónőképzésen veszek részt. Azt gondoltam, ha Isten ténylegesen azt szeretné, hogy a misszióban dolgozzam, és ez az egész nem csak egy kegyes és gyerekes kívánság, akkor az ápolónői hivatás jó alapot jelent ehhez.
Kórházi munkám során gyakran nyílt lehetőségem arra, hogy a betegek figyelmét Istenre irányítsam, és bátorítsam őket, hogy bízzanak Benne. Örömet jelentett, hogy emberekkel találkozhattam, és teljesen gyakorlati módon segíthettem rajtuk.
Annak ellenére, hogy szerettem a munkámat, az volt az érzésem, hogy nem erre a feladatra hívott el Isten életem végéig. Ezért különböző bibliaiskoláktól kértem tájékoztató anyagokat postán, és imádkoztam Isten vezetéséért. A Liebenzelli Misszió információs anyaga között találtam egy kis füzetet a franciaországi missziós munkáról. Ebben a normandiai nyári szolgálatokról tudósítottak. „Nagyszerű” – gondoltam. „Ez pontosan az, amit már régóta kerestem: szabadságom alatt Jézusért leszek úton; fejleszthetem franciatudásomat, a missziós munkát a helyszínen ismerhetem meg, és emellett felfedezhetem az országot és annak lakóit!”
1991 nyarán utaztam Normandiába, ahol mélyen megdöbbentett az, hogy milyen kevés embernek van itt kapcsolata Jézussal, és csak nagyon keveseknek van Bibliájuk és olvassák is azt. Így tehát elkezdtem imádkozni Franciaországért, és hogy Isten hívjon el embereket itt is tanítványai közé. Ugyanakkor abban is reménykedtem, hogy egy napon Isten elküld ebbe az országba, hogy üzenetét itt adhassam tovább.
Nincs rövidebb út
A nyári szolgálat hozta meg a döntő elhatározást ahhoz, hogy jelentkezzem a Liebenzelli Misszió bibliaiskolájába. 1992 szeptemberében kezdtem el a hároméves képzést Bad Liebenzellben. Eleinte nem volt könnyű a fizikai munka után ismét az iskolapadot koptatni. A második évben azután meglehetősen erős hátfájdalmaim jelentkeztek, melyek egy éven keresztül tartottak, és előttük az orvosok is értetlenül álltak. Ekkor vált számomra teljes mértékben aktuálissá a kérdés, hogy tényleg azt akarja-e Isten, hogy a misszióba menjek dolgozni? Ha igen, akkor miért engedi, hogy beteg legyek? Hiszen ezekkel a fájdalmakkal még a gyakorlati vizsgát sem tudnám letenni.
Isten azonban mégis megajándékozott az egészséggel, és helyet adott a gyülekezeti szolgálatban is Neu-Ulmban, ahol sok hasznos tapasztalatra tettem szert a gyerekek és az asszonyok között végzett munkában. Még egy évvel tovább is maradtam, mint ahogy terveztem, és ezután készítette elő Isten nekem a helyet Franciaországban. Így 1997 szeptemberében kezdtem el dolgozni – körülbelül hat évvel az első nyári szolgálatom után – Normandiában. Akkoriban nagyon sietősnek tűnt minden, és legszívesebben állandóan lerövidítettem volna az útjaimat. Ma már csodálkozom azon, ahogy Isten megtervezte az életemet, és be kell látnom, hogy sokkal jobban tudta nálam, hogy számomra mi a jó és hasznos.
![]() |
Daniela Schmidt,
a Liebenzelli Misszió Bibliaiskolája Teológiai Szemináriumának elvégzése előtt ápolónő, 1997 óta Franciaországban, Mortagne au Perche–ben (Alsó-Normandia) a nyelvtanulás után gyermekek, és asszonyok között szolgál.
IRAK – virágzó világbirodalom helyett kegyetlen diktatúra
A kuvaiti invázió óta Szaddam Husszein nevéhez terror és elnyomás kötődik, ma ő a világ egyik legkegyetlenebb diktátora.
A Tigris és az Eufrátesz menti termékeny talaj, az északon húzódó magas hegyek, valamint a délen fekvő sivatagok, amelyek az ország területét alkotják, évezredek óta háborús összetűzések színhelyei. Itt virágoztak és itt omlottak össze a sumérok, az asszírok és a babilóniaiak világbirodalmai; Szaddam Husszein pedig folytatja ezt a véres hagyományt.
Irakban az egyház kezdetei óta élnek keresztyének. Az V-VI. században az ország a világmisszió központja volt, ahonnan messze tájakra küldtek embereket, hogy az Örömhírt hirdessék.
Újra és újra kialakultak azonban etnikai és vallási konfliktusok. 1969-ben minden nyugati misszionáriust kiutasítottak az országból, az iraki bibliaszövetséget megszüntették, és a keresztyén irodalom bevitelét megtiltották.
Ma az iszlám az államvallás, a 22 millió iraki 95%-a vallja ezt a hitet. A lakosság 3,3 %-a keresztyén, főleg római katolikus vagy ortodox, a keresztyéneknek csupán egy százaléka protestáns.
Fundamentalista muzulmánokról keveset lehet hallani, valószínűleg kisebb a befolyásuk, mint a szomszédos országokban.
Szaddam Husszein nem ellenzi a vallási kisebbségeket, ha azok nem akarják befolyásolni a politikát. Így újra megalakíthatták a bibliaszövetséget. Az öbölháború óta tonnaszámra lehetett osztani Bibliákat, bár a keresztyén irodalom importja iránti igény messze meghaladja azt a mennyiséget, amelyet a kormány engedélyezett. A kurd nyelven sugárzott keresztyén rádióadások hatalmas visszhangot váltottak ki, a nagyvárosokban tartott istentiszteletekre pedig rengetegen járnak. A Jézus-filmet számos helyen, szabadon lehet vetíteni, néhány évvel ezelőtt még az állami TV-ben is lejátszották.
Mindezek mellett azonban újra és újra támadások érik a keresztyéneket. Sokat írtak az újságok Manszur Husszein meggyilkolásáról, akit egy keresztyén könyvesboltban ölt meg néhány fanatikus muzulmán. Az asszír és az örmény keresztyéneket is érik támadások, néha falvaikat is megsemmisítik.
Irak etnikai és vallási sokszínűsége miatt puskaporos hordóhoz hasonlít, amely bármikor felrobbanhat.
Jürgen Th. Müller
Az 1999.
szeptemberi földrengés óta sok túlélő rettegésben él, a
halálos áldozatok száma pedig 2400 körül van. Suzanne Karrer
és Uwe Brutzer misszionáriusok most arról számolnak be,
hogyan élték át ezeket a napokat 30 kilométerre a földrengés
epicentrumától.
„Éjjel két órakor békésen aludtunk,
amikor egy lassan haladó tehervonat hangjához hasonló morajlás
riasztott fel minket. A zaj erősödött, és azt vettük észre,
hogy ágyunk elkezd remegni, a falak mozognak, mintha az a
bizonyos tehervonat már a szobánkban lenne. Megmozdulni sem
tudtunk a meglepetéstől, pulzusunk szaporán vert, csak néztünk
egymásra és szorítottuk egymás kezét, valamint az ágyat.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, vártuk, hogy vége
legyen a rengésnek. Vajon ránk fog borulni a fal és a
mennyezet? Mintha megzavarodtam volna, imádkoztam: „Uram, itt
van a vég? Most jössz vissza? Ha igen, akkor gyere gyorsan!”
És akkor olyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött, véget is
ért, tíz másodperc múlva minden ismét csendes lett. Aztán
újra hangzavar keletkezett, és hangosbemondón hallottuk a
következőket: „Erős földrengés!! Mindenki az utcára!!”
Ekkor fogtam csak fel, hogy nem álmodtam. Férjemmel együtt éppen
Tajvan történelmének legerősebb földrengését éltük túl.
Gyorsan felöltöztünk és a ház többi lakójával együtt
az utcára siettünk. Sokak arca ijedt, merev, szinte élettelen
volt. Másokat pedig mintha teljesen hidegen hagyott volna
minden. Nevetgéltek, beszélgettek, mintha semmi sem történt
volna. Láttuk, hogy a körülöttünk lévő összes épület még
áll, az egyetlen földrengésre utaló jel egy nagy hasadék az
úttesten. Miközben a többiekkel együtt biztonságos
helyet kerestünk, a 27. zsoltár jutott eszembe: „Az Úr az én
világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az
én életemnek erőssége: kitől rettegjek?” Ezek a versek
most teljesen új jelentést kaptak számomra.
Azért imádkozunk, és másokat is kérünk erre, hogy Isten békessége vigasztalja meg a gyászolókat; hogy minden alkalmat kihasználjunk másokkal megosztani reménységünket. Könyörgünk az evangélium iránt nyitott szívekért, valamint, hogy az emberek megismerhessék az egyetlen igaz és rendíthetetlen fundamentumot, Jézus Krisztust.
![]() |
Suzanne Karrer
amerikai származású tanárnő; férjével, Hans-Martinnal 1998 óta szolgál Tajvanon.
„Tajcsungban csak kevés ház dőlt össze, mégis fel kellett állítani sátorfalvakat, mert sok épület lakhatatlanná vált. Rendszeresen járunk ezekbe a falvakba, hogy a túlélőknek segítsünk megszabadulni félelmeiktől. Nagyon sok gyermek jön el az ott tartott gyermekórákra. Normális körülmények között bezárkózva élnének lakásukban, most pedig kint ülnek a mezőn, és esténként ráérnek. Meg is köszönik, hogy gyermekeikkel játszunk, keresztyén énekeket tanítunk nekik, és bibliai történeteket mesélünk el. Ez igazán szokatlan helyzet!
Nemrégen gyermekóránkkal egy időben buddhista összejövetelt tartottak. Mikor egy édesanya oda akart menni a lányával, a lány ezt mondta: „Én Jézust szeretem inkább!”
Puliban, az epicentrumhoz egészen közel, megragadott a templom látványa: az épület romokban állt, de az udvar már tele volt segítőkkel és segélyekkel a súlyosan érintett vidékek számára. Most arra van itt az idő, hogy segítsünk az embereknek! A templomot később is fel lehet építeni.
Köszönjük imádságaikat!
Uwe Brutzer
vegyészlaboráns, feleségével, Dorotheeval 1996 óta szolgál Tajvanon.
Az Operation Mobilisation (Munkálkodás
– Mozgósítás Krisztusért) ifjúsági világmissziós hajón,
a Douloson szolgál Petrik Tímea, magyarországi baptista leány,
a néhai Cserepka János misszionárius rokona. Ő írja a következőket:
„Bár az eredeti tervben nem volt benne, mégis meglátogatta a Doulos Mánuszt, azt a szigetcsoportot, ahol – Cserepka János bácsi szavaival – az „áldott életű” Molnár Mária szolgált. Ő az első misszionáriusok között jött Pápua Új-Guineának erre a részére az 1920-as években. Mivel már nagyon sokat hallottam róla, izgatottan vártam a megérkezést, és ahogy a hajóval a part felé közeledtünk, elképzeltem, milyen érzésekkel tehette meg ő annak idején ugyanezt az utat. Mi több mint háromszázan jövünk most egy olyan helyre, amelyről tudjuk, hogy az itt élő emberek nagy százaléka már keresztyén; ő pedig nem tudhatta igazán, mi fogadja majd. Néhány nap múlva megkértek, hogy mi, magyarok, készüljünk úgy, hogy vasárnap arra a kis szigetre megyünk gyülekezetbe, ahol Molnár Mária volt a legelső misszionárius. A magyarokon kívül japánokat is hívtak, Molnár Mária ugyanis mártírhalált halt: a világháború idején japánok végezték ki. Két japán lány akart velünk jönni, de miután hallották ezt a történetet, szívesebben maradtak volna a hajón.
Motorcsónakkal mentünk Pitilu szigetére, a gyülekezetből jöttek értünk, és már útközben megtudtuk, hogy azzal az emberrel – Timothyval – utazunk, akit annak idején Molnár Mária fogadott örökbe. Megérkeztünk a gyönyörű szigetre, a kis gyülekezet már várt bennünket, körülbelül ötvenen voltak a gyermekekkel együtt. A bemutatkozás után mindnyájan szolgáltunk valamivel: énekkel, bizonyságtétellel, igehirdetéssel stb. Nagyon megható része volt az együttlétnek, amikor a két japán leány felállt, énekeltek, bizonyságot tettek, és könnyes szemmel bocsánatot kértek azért, amit az őseik tettek Molnár Máriával és a szigetlakókkal.
Elmondtam a gyülekezetnek, hogy számomra milyen sokat jelent ez a látogatás, és elmeséltem nekik, Cserepka János bácsi hogyan kapta elhívását a misszióba Molnár Mária által, amikor a tábortűz körül ülve hallotta a kérdést, hogy ki veszi át a stafétabotot. Tavaly pedig János bácsi tette fel ugyanezt a kérdést mindnyájunknak, s nem sokkal utána ő maga végképp letette a stafétát. Elmondtam azt is, hogy én nem érzem magam méltónak arra, hogy az ő nyomukba lépjek, de az én felelősségem az, hogy a stafétát átvegyem. Talán majd át tudom adni valakinek, aki az Úrért sokkal többet tud tenni, mint én.
Nagy élmény volt, hogy az istentisztelet végén pápua új-guineaiak, japánok és magyarok egy szívvel énekeltünk, ugyanazt az Istent dicsérve.
Az alkalom végén elsétáltunk arra a helyre, ahol annak idején Molnár Mária háza állt, ma már csak egy kis tisztást lehet ott látni. Ezután pedig megvendégelt bennünket a gyülekezet, és közben készítettünk egy kis riportot Timothyval. Elmondta, hogy az édesapja Molnár Máriával járta a szigeteket, aki az embereket testileg, lelkileg gyógyította. Tervezi, hogy ellátogat Magyarországra; már kapott meghívást, csak az útiköltséget kell még összegyűjtenie. Biztattuk, hogy jöjjön, ha lehetősége adódik, mert biztosan sokan szívesen látnák.”
1999. december
A szibériai Burját Köztársaságban
Maria Haas misszionáriusnő a mongol eredetű burját néppel
él együtt. Gyermekeknek és süketnéma embereknek beszél
az Úr Jézusról. Egyik kis barátját Ajurnak hívják, ő írt
most nektek.
„Messze-messze Ázsiában, Burjátföldön lakom. Ajurnak hívnak, és nyolc éves vagyok. Tulajdonképpen nagyon büszke vagyok arra, hogy Burjátföldről származom. Ez ugyanis Dzsingisz-kánnak, a hatalmas mongol hősnek a hazája. Nem olyan régen azonban egy még nagyobb hőssel ismerkedtem meg, aki az összes királyság fölött uralkodik. Az ő birodalma sohasem fog eltűnni, és szeretete még a Bajkál-tónál is mélyebb. Jézusnak hívják. Senki sem olyan nagy és erős, mint ő. Amikor egyszer nagyon beteg voltam, nagymamám a sámánhoz (varázslódoktorhoz) akart vinni, de anyu és apu ezt nem engedte meg. Az Úr Jézust kérték, hogy gyógyítson meg engem. És ő ezt meg is tette. Csakugyan, senki sem olyan nagy és erős, mint ő. Mégis a kicsikkel is törődik. Ezért kértem Jézust, hogy adjon nekem egy kis fiútestvért. És képzeljétek, nyáron anyukámnak kisbabája lesz! Kíváncsi vagyok, hogy fiú lesz-e. Régebben, amikor az Úr Jézust még nem ismertem, gyakran voltam szemtelen apukámmal és anyukámmal. Ha bosszankodtam miattuk, csúnya szavakat vagdostam a fejükhöz. Szüleim ezeket persze nem hallották, mert mindketten süketnémák. De tudom, hogy Jézus hallotta mérges szavaimat, ő látta, hogy milyen haragos voltam, és ez biztosan elszomorította őt. Most kérem az Úr Jézust, hogy naponta segítsen nekem, hogy kedves lehessek a szüleimhez.
Szeretnék nektek még Sagalganról mesélni. Tudjátok, mi az? Ez a mi újévi ünnepünk, a burjátok legnagyobb ünnepe, amit hamarosan megünneplünk. A Sagalgan hónap kezdete előtt mindennek tisztának kell lennie. Az emberek ragyogó tisztává teszik házaikat, megfürdenek, tiszta ruhát vesznek föl. De hogy biztosak legyenek abban, hogy nem tapad rájuk valami gonosz dolog, amit nem lehet szappannal lemosni, kenyértésztával kenik be egész testüket. A tészta magába kell, hogy szívja a rosszat. Az újév előtti estén a papok a templom előtt nagy tüzet gyújtanak. Ütik a dobokat, imákat mormolnak, hogy a gonosz szellemeket elűzzék. A tűz körül sok ember gyűlik össze távolról és közelről.
A tésztadarabokat a „bűneikkel együtt” lekaparják a testükről, és a lángokba dobják. Azt gondolják, hogy most már az egész évi bűneik elégtek. Hogyan is tudhatnák az emberek, hogy csak az Úr Jézus bocsáthatja meg a bűnöket? A legtöbben sohasem hallották, hogy Jézus a golgotai kereszten meghalt a bűneinkért. Mindennap megbocsát nekünk, nemcsak újév napján. Olyan szívesen elmondanám ezt minden burjátnak. De még kicsi vagyok, és a nagyok nem hisznek nekem. Az óvodában barátaimnak elmondok történeteket a gyermekbibliámból. ők hisznek nekem. Talán – majd egyszer – ők is megismerik Jézust. Üdvözöllek benneteket, Ajur Ulan-Ude-ból.”
Tudtátok, …
* hogy Dzsingisz-kán hatalmas mongol hadvezér volt? Nyolcszáz évvel ezelőtt élt, gyors lovaival sok országot legyőzött: Kínát, Mongóliát, Dél-Oroszországot, és világbirodalmat is alapított.
* hogy Ulan-Ude Burjátföld fővárosa?
* hogy a Bajkál-tó, amely körül a burjátok laknak, 1620 méter mély, és így a föld legmélyebb tava?
* hogy a legtöbb burját marha- és lótenyésztő? Kedvenc italuk a lótej.
* hogy sok burját buddhista? Buddhát tisztelik, és szellemekben hisznek.
Die Trommel ruft 2000. 71. számából – Német Missziói Közösség (DMG)
![]() |
Nyitólap Híradóválaszték E-mail Linkek Galéria A Misszióról