Hírek a világ minden részéről

Külmissziói
Híradó
A Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja

X. évfolyam 4. szám 2001. Augusztus

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem
küldöttek

Harmadik rész

Külföldön

A misszionárius külföldön gyakran él egyedül. Néhány esetben ugyan egy állomáson több misszionárius is lakik, de az esetek többségében távol élnek egymástól. Ebből következően nincs gyakran lehetősége a beszélgetésre. Hol és kinek mondhatná el fesztelenül a csalódásait, a haragját, a kétségeit? Kivel beszélhetné meg személyes és családi problémáit, házassági konfliktusait, gyermekeivel kapcsolatos aggodalmait, munkájában tapasztalt nehézségeit? Szüksége van tehát arra, hogy érdeklődjünk iránta, meghallgassuk.

A következőképpen igyekszünk ezt a segítséget neki megadni:

§ Rendszeres, ha lehet, havonkénti találkozókra bátorítjuk őket, melyeken beszélgethetnek és imádkozhatnak.

§ Rendszeres, jegyzőkönyvben rögzített munkamegbeszéléseket kérünk.

§ Évente egyszer területi vezetőjükkel értékelik a munkájukat. A területi vezetőnek ehhez egy kérdőívet adunk, mely segít minden életterületet átbeszélni. Különösen is fontos, hogy az egészségükről, szabadságukról, lelki életükről, érzéseikről, házasságukról, családjukról stb. is szó essék, és ahol szükséges, segítséget kapjanak.

§ Év végén megkérjük a misszionáriust, hogy gondolja át az elmúlt hónapokat, és egy éves beszámolóban rögzítse benyomásait, tapasztalatait. Ezt a beszámolót a területi vezető és a németországi vezetőség is elolvassa, és reagál arra.

§ Lehetőleg minden évben misszionáriuskonferenciát szervezünk az egyes országokban, melyekre vendégelőadókat küldünk Németországból, vagy Amerikából, aki a misszionáriusokat érintő témákról tart bibliatanulmányokat, valamint lelkigondozói beszélgetésekre is készen áll.

§ Két-háromévente a Misszió vezetőségének látogatására is számíthatnak, hogy a helyszínen beszélhessék meg személyes és a munkájukkal kapcsolatos kérdéseiket.

§ A négyéves szolgálati idő vége felé záróbeszélgetésre kerül sor a területi vezető és a misszionárius között, melyben értékelik a munkáját, valamint beszélnek németországi tartózkodásának programjáról és az esetleges következő négyéves szolgálatról. Ennek a beszélgetésnek a jegyzőkönyve a missziói igazgatóhoz is eljut, és alapját képezi egy otthoni konzultációnak.

Sajnos, az elmúlt időkben nem fordítottunk elég gondot a misszionáriusfeleségekre és az egyedülálló misszionáriusnőkre. Feladataink sokaságában nem vettük észre, hogy nekik különleges igényeik, kérdéseik és problémáik vannak. Most már igyekszünk többek közt a misszionáriuskonferenciákra küldött vendégelőadók feleségeit is elküldeni, hogy a misszionáriusnőkkel beszélgessenek. Tervezzük, hogy beállítunk egy munkatársnőt a misszionáriusfeleségek és a misszionáriusnők lelkigondozására.

Detlef Krause

missziói igazgató

Kedves Testvéreink!

A misszionáriusok nem magányos harcosok, hanem küldöttek 1

Kedves Testvéreink!................................................................. 2

A lelki ajándékok..................................................................... 4

Milyen lelki ajándékaid vannak?............................................. 6

Egy „tehetségtelen” asszony.................................................... 9

Egy igaz barátnő.................................................................... 12

A fáraók országa.................................................................... 13

Meggyökerezés egy idegen országban.................................... 14

Imana ishimwe cane! – Hála legyen az Úrnak!..................... 16

A „119,9 mozgalom”............................................................. 17

Részletek Csépe Andrea körleveléből..... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Gyermekeknek....................................................................... 17

Szeretettel gondolunk a Misszió barátaira és küldjük köszöntésünket a Nehémiás 8,10-ből:

„... a mi Urunknak szent napja ez!”

Sokszor azt gondoljuk, hogy a napokat „osztályozni” lehet; hogy vannak kiemelkedő, szent napok, például a vasárnap, a nagy ünnepek, családi alkalmak stb., és vannak hétköznapok. A Biblia azonban – különösen a Nehémiás 8-ban – rámutat, hogy egy nap akkor lesz szentté, amikor találkozunk az Igével és az Igében a mi Urunkkal. Ez a fejezet egy nép ébredését mondja el, amely nagy alázattal és hódolattal elkezdte olvasni a Törvényt (ma úgy mondhatnánk: a Bibliát). Amikor Isten beszéde belevilágított az életükbe, sírásra fakadtak bűneik és mulasztásaik miatt, így hallgatták meg a bűnbocsánat kihirdetését is. A bűnbánati sírást a bűnbocsánat öröme követte. Találkoztak az élő Istennel, meghódoltak előtte, ezért élhették át az Úrnak szent napját. Ilyen szent nap az is, amikor hitre jut valaki, megérti a kegyelem hatalmát, az Úr Jézus áldozatának bűnt eltörlő erejét. De a bibliaolvasó ember naponta is átélheti a „szent napot”, amikor szól az Úr, és megérti üzenetét. Elcsendesedésünk, igeolvasásunk közben találkozhatunk az élő Jézus Krisztussal, aki fényével belevilágít szívünkbe. Sokszor elszomorító a szívünk belső állapota, amikor az Úr rámutat bűneinkre, de így hallhatjuk csak meg az Ő bűnbocsátó szeretetét, amely aztán örömmel tölt el. Ez az Úr előtti öröm naponkénti erőforrása lehet életünknek. Kívánjuk, hogy e sorok olvasói életében minden nap az Úr szent napja legyen!

A napokban kaptam egy kedves levelet Pitilu szigetéről, amelyben Timothy Lomon testvérünk beszámol a Molnár Mária templom építési előkészületeiről. Többek között ezt írja:

„…Mindig megemlékezünk a magyarországi keresztyénekről imáinkban. Mindannyian dicsőítjük az Urat, és megköszönjük Neki, hogy egy úttörő misszionáriust küldött kis szigetünkre, és így részesei lehettünk a fénynek, mely Isten dicsőségéért ragyog!

Kapunk egy darab földet az épület számára. Már ácsot is fogadtunk, aki kész elvégezni a munkát, amint minden anyag összegyűlt... Minden faanyagot a helyi fűrésztelepről vásárolunk.

Az ország gazdasági problémái miatt az építőanyagok nagyon drágák Pápua Új-Guineában és Mánuszon. Barátoknak és másoknak kérő levelet küldök, hogy segítsenek, ha szándékukban állna.

A harangot, melyet Magyarországról küldtek Pitilura a II. világháború előtt, még most is keresem.

Üdvözlet Neked és minden keresztyén barátnak. Gazdagon áldjon meg Isten!

Timothy Changau Lomon testvér”

Örömmel írhatom, hogy erre az emléktemplomra már több tízezer forintot küldtek testvéreink! Köszönjük az adományokat! Kérjük és várjuk Urunktól a további adományokat és tanácsot, hogy mivel tudunk hozzájárulni a templom felszereléséhez.

Szeptembertől Képes Anita, egyetemet végzett leánytestvérünk, részt vehet Liebenzellben egyéves bibliaiskolai képzésen. Urunk áldja meg testvérünk liebenzelli tartózkodását!

A háromévente tanácskozó Liebenzelli világkonferenciának, melyre a misszió területi vezetői érkeznek a világ minden tájáról, 2002-ben ezúttal hazánk adna otthont, mégpedig Tahiban, a református konferenciaközpontban. A résztvevők Alapítványunk vendégei lesznek, ezzel is szeretnénk kifejezni hálánkat mindazért a jóért és kedvességért, amit a Liebenzelli Missziótól már eddig is kaptunk.

Testvéreink imádkozó szeretetébe ajánljuk ezeket a tervezett alkalmakat és az egész magyar külmissziói munka jövőjét!

Testvéri szívvel:

Asztalos Zoltán

A lelki ajándékok

Egy interjú során megkérdeztek egy amerikai futballedzőt, hogy ez a sportág, amelynek több milliós szurkolótábora van, mennyiben járul hozzá az amerikai lakosság egészségéhez. Rövid gondolkodás után ezt válaszolta: „Nagyon kis mértékben, hiszen emberek milliói, akiknek nagy szükségük lenne a mozgásra, huszonkét olyan játékost bámulnak, akiknek valójában pihenésre lenne szükségük”.

Ez a kijelentés az egyes keresztyén közösségekben kialakult helyzetre emlékeztetett engem. A gyülekezeti élet olyan, mint a meccs, amelyet profik játszanak. A munka terhét a főállású alkalmazottak és egyes önkéntes munkatársak hordozzák. Határidőnaplójuk zsúfolásig telt, emellett képzéseken és vizsgákon vesznek részt, hogy még hatékonyabban tudjanak dolgozni. Kétségbeesetten kérdik maguktól, hogy meddig bírják még ezt a tempót.

A gyülekezet pedig árgus szemekkel figyel. A legtöbb esetben a szolgálatot magától értetődőnek tekintik, és nem kommentálják. A nem tökéletes teljesítményt, a hibát, figyelmetlenséget vagy kudarcot viszont rögtön észreveszik, és kritizálják. Dicsérő, elismerő szavak ritkaságszámba mennek.

A protestáns vagy pietista mozgalom eredetileg laikus kezdeményezésnek indult. Biztosak voltak benne, hogy minden keresztyén kapott Szentlelket, őtőle pedig kegyelmi ajándékokat, úgy, ahogy azt Pál a Róma 12-ben, az 1Korinthus 12-14-ben és az Efézus 4-ben leírja. A gyülekezet tehát nincs felosztva nézőkre és játékosokra, hanem szerves egység, ahol mindenkinek megvan a saját feladata, amelyet komolyan vesz.

Az, amit Pál a Szentlélekről és a lelki ajándékokról ír, teljesen egyértelműen megmutatja, hogy a lelki ajándékok nem „eldobható luxusfelszerelések”, hanem minden gyülekezet és minden egyes hívő ember harci alapfelszerelése. Szentlélek nélküli keresztyén élet éppoly kevéssé lehetséges (1Kor 12,3), mint Szentlélek nélküli gyülekezeti élet (1Kor 14).

Manapság újdonságnak számít az ajándékaink, és ezzel a feladataink után kutatni. Mindannyiunknak tevékenykednünk kell az Úrért, és el kell végeznünk a munkából nekünk kiszabott részt. Különbözőségeink nem fenyegetőek, inkább gazdagítóak. Mi mindent érhetne el Isten rajtunk és gyülekezeteinken keresztül, ha Lelkének több teret engednénk!

Újságunk jelen számában a Szentlélek ajándékaival foglalkozunk, melynek gyakorlati oldalát világítják meg a misszionáriusaink hétköznapjaiból származó beszámolók. Engem mindig bátorít, amikor látom, hogy Isten Lelke emberek és gyülekezetek életében tért nyer, hitet teremt és cselekvésre indít.

Detlef Krause

missziói igazgató

Nem sokkal azután, hogy bekapcsolódtunk az ifjúsági munkába a zambiai Ndolában, meglátogatott bennünket egy testvérpár. Kávé és sütemény mellett beszélgettünk, mikor a férfi váratlanul nekem szegezte a kérdést: „Milyen lelki ajándékaid vannak?” Meglepődtem, mert ezt eddig senki sem kérdezte még tőlem. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, ezért visszakérdeztem: „Neked milyen ajándékaid vannak?” Abban a pillanatban, habozás nélkül, határozottan ezt válaszolta: „Apostoli ajándékom van.” Még jobban meglepődtem, főleg azon, hogy milyen öntudatosan mondta ezt, de azért is, mert ismertem egy kissé az életét, és nehéz volt összeegyeztetnem azt ezzel a kijelentésével. Kételkedésem ellenére ő meg volt győződve erről az ajándékáról.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakrabban kellett szembesülnöm ezzel a témával. Zambiában gombamódra szaporodnak az olyan egyházak, melyek csodatételekkel reklámozzák magukat: „Gyere, és éld át te is a csodát!”, vagy: „Csodatévő evangélizáció”. Ha az ember vasárnap délután bekapcsolja a tévét, olyan istentiszteleteket láthat, melyeken testi gyógyulások és ördögűzések történnek.

Az ifjúsági munkában az a tapasztalatom, hogy sok fiatal vágyakozik arra, hogy képes legyen gyógyítani, nyelveken szólni, ördögöt kiűzni. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatok eleinte annyira idegenek voltak számunkra, hogy el is mentünk az összejövetelről. Legegyszerűbb lett volna mindent kritikusan elítélni, de ez nem mozdított volna előre semmit. Sokaknál a hatalom utáni vágy áll a háttérben, hogy uralkodjanak a saját és mások élete fölött. Ebben az esetben a lelki ajándékot függetlenítik attól, akitől kapták, és saját céljaikra használják fel.

Természetesen a kultúra is hat ezen a téren. A zambiaiak hitében mindent az elhunytak szelleme befolyásol, fontos a velük való jó kapcsolat megőrzése. Vannak hagyományokon alapuló „lelki ajándékok”, melyeknek azonban semmi közük a bibliai lelki ajándékokhoz.

Három dolog gyakorolt rám mély benyomást:

Az első az volt, hogy mennyire tudatosan számolnak Isten nagyságával és hatalmával. Egy bennszülött munkatársam mesélte, hogy egy nagyon súlyos beteg kislányért imádkozott, és a lány meggyógyult, a tervezett műtétre már nem is volt szükség. Látogatásokkor tapasztalom, hogy betegség esetén az emberek jobban bíznak Istenben, mint mi. Mi azonnal orvoshoz szaladunk, Istent nem is, vagy csak kevéssé vonjuk be az ügybe, ők pedig teljes bizalommal először Ahhoz fordulnak, Akié minden hatalom. Ez tükröződik abban is, hogy Istent milyen változatos módon szólítják meg imádságaikban.

Egyszer a kislányunk már hosszú ideje ordított, és teljesen tanácstalanok voltunk, mit tegyünk. Beláttuk tehetetlenségünket, láttuk Isten nagyságát, és példaként ott volt előttünk a bennszülöttek Istenbe vetett bizalma. Mi is ilyen bizalommal fordultunk ekkor Hozzá, és valóban csoda történt. Ő az, aki gyógyít, és Ő adhatja egyeseknek a gyógyítás ajándékát is.

A második, ami mély benyomást gyakorolt rám, az volt, milyen buzgón imádkoznak. „Felmegyünk a hegyre” – mondják, és ezalatt azt értik, hogy elmennek valahova, ahol zavartalanul imádkozhatnak. Hegyre nincs szükség, elég a zambiai őserdő egy kis nyugalmas része, egy Biblia és egy kanna víz.

Rendszerint dicsőítő imádsággal kezdik, majd közbenjáró imádsággal folytatják. Fontos, hogy ezt nálunk se helyettesítse a szolgálat!

A harmadik, amit megpróbálok megérteni, az az, ahogy a láthatót és a láthatatlant kezelik. Istentisztelet elején mindig Isten védelméért könyörögnek, hogy fékezze meg a gonoszt. A zambiaiaknak a láthatatlan világ ugyanolyan valós, mint számunkra a látható. Számunkra a láthatatlan világ gyakran csak akkor válik érzékelhetővé, ha valakit egy ördögi lélek kínoz, földre terít. A zambiaiak ilyenkor halkan, vagy hangosan imádkoznak az illetőért, hogy Isten szabadítsa meg őt. Isten az, aki megszabadít, és ő adhatja egyeseknek a szabadítás ajándékát.

Térjünk azonban vissza arra a kérdésre, melyet az a férfi nekem szegezett: Milyen ajándékaim vannak? Úgy gondolom, hogy elsősorban azok, amelyek a segítéshez, a szervezéshez és a vezetéshez szükségesek, ám nem tudok nyelveken szólni, ördögöket kiűzni. Azt is látom, hogy a munkatársaimnak mind-mind más ajándékaik vannak, hiszen Isten különbözőeket ad, azért, hogy kölcsönösen tudjuk kiegészíteni és gazdagítani tudjuk egymást. A legfontosabb, hogy Ő a lelki ajándékok adója, ezért legyünk hálásak, és ne saját céljainkra használjuk azokat.

Cornelius Grupp

feleségével, Andreával és kislányával 1997 óta szolgál Zambiában az ifjúsági munkában.

Mikor néhány héttel ezelőtt meglátogattam a 78 éves, hívő Dartois asszonyt, szóba került a lelki ajándékok témája, valamint az, hogyan szolgálhat az ember azokkal a gyülekezetben. „Én olyan tehetségtelen vagyok” – mondta –, „igét hirdetni teljességgel képtelen volnék, öreg csontjaimmal traktátusokat sem tudok osztani, vagy a piacon a Biblia-asztal mögött állni. A gyermekek közti munkához túl öreg vagyok, és agyondolgozott kezeim már az orgonán sem tudnak játszani.”

Mikor megemlítettem neki, hogy vannak lelki ajándékok, melyekkel Isten megajándékozta őt, például tanulókat korrepetálni, valakit türelmesen végighallgatni, összefüggéseket érthetően elmagyarázni, azt felelte, hogy ezeket nem Istennek teszi, hiszen ekkor nem a Bibliából tanít.

Következő látogatásomkor újra előkerült ez a téma. Addigra már utánanézett a Bibliájában, mit tanít az Ige erről. A következők váltak fontossá számára: Isten adja a lelki ajándékokat. Van, akinek többet, van, akinek kevesebbet ad, mindenkinek a hite és teherbíró képessége szerint. Amit kíván tőlünk, hogy hűségesen sáfárkodjunk velük. Azt szeretné, ha ajándékainkkal neki szolgálnánk a gyülekezetben, s nem „magáncélokra” használnánk. Nem adhat okot az önhittségre az, ha egyikünk ajándéka látványosabb a másikénál.

Arra a kérdésemre, hogy mi a legfontosabb ajándék, ezt felelte: „A szeretet, mert szeretet nélkül azonnal a mások hibáit látom. Ha Krisztus testének tagjai vagyunk, akkor szeressük egymást. A gyülekezetbe a legkülönbözőbb emberek járnak, s én eleinte nem mindegyiküket tudtam elfogadni, de aztán imádkoztam, hogy Isten adjon a szívembe szeretetet őirántuk is. Ma már, ha egyikük-másikuk nem jön el az összejövetelre, felhívom őket, vagy írok nekik egy pár bátorító sort. Szerintem nekünk, keresztyéneknek fontos feladatunk a mások bátorítása, vigasztalása, és a Jézus Krisztust még nem ismerők segítése, hogy találkozhassanak Vele.

A további beszélgetéseinken Dartois asszony felismerte, hogy lelki ajándék nem csak a prédikálás, a prófétálás vagy a nyelveken szólás lehet, hanem sok egyéb is, amit Isten ránk bízott és az Ő dicsőségére tehetünk.

Ő például ingyenesen korrepetál diákokat, s ez jó lehetőség a bizonyságtételre. „Egyik tanítványom mondta egyszer, hogy a múzeumban meg szeretne nézni Rembrandt-képeket. Felhívtam a figyelmét, hogy a „Tékozló fiú” című képen nézze meg jól az Atya kezeit: azok a kezek férfiasak is, szigorúak és erősek, de nőiesek is, anyai szeretet is látható rajtuk. Elmondtam neki röviden a tékozló fiú példázatát, amelyet még eddig senkitől sem hallott!” A szeretet találékonnyá tesz! A 78 éves asszony azon gondolkodik, hogyan tudna tanítványainak Jézusról beszélni csendesen, anélkül hogy hitét nagy dobra verné.

Hálás vagyok Istennek ezért a „tehetségtelen” asszonyért, aki megéli hitét, és minden alkalmat kihasznál arra, hogy hitetlen családjának és szomszédainak elmondja, hogy Isten a Fiát adta azért, hogy a bűnösöket megmentse.

Dartois asszony imádkozó életet él. Hogy senkit ki ne felejtsen, listát írt azokról az emberekről és ügyeikről, akikért rendszeresen imádkozik.

Bárcsak ajándékozna Isten nekünk több ilyen „tehetségtelen” embert, akik a hétköznapokban szolgálnak ott, ahova Isten állította őket!

Daniela Schmidt

1997 óta szolgál Franciaországban a

gyülekezetépítő munkában.

Usara olyan ember volt, akin keresztül Isten szólhatott hozzám. Azért mondom, hogy „volt”, mert már nincs közöttünk, hanem az Úrnál van, de Jézussal élt élete a halála után is bizonyságtevő erejű.

1989 novemberében érkeztünk első alkalommal Pápua Új-Guineába, és Usara fogadott bennünket virágkoszorúval. Ő lett a nyelvtanárunk. Kezdeti zárkózottsága miatt sokáig nem tudtunk meg semmit az aekyom törzs gondolkodásmódjáról. Sok időt töltöttünk vele, együtt énekeltünk aekyom nyelvű énekeket a verandánkon, együtt főztünk… Aztán lassacskán feloldódtak gátlásai, megnyílt, és a törzséről egyre többet megtudhattunk. Más misszionáriusfeleségekkel együtt asszony-csendesnapokat tartottunk az ő segítségével. Együtt látogattuk a környező falvak asszonyóráit, bátorítottuk az asszonyokat. Jó barátnők lettünk, sőt, mivel a bennszülötteknek nehéz volt kiejteni az én nevemet, engem is Usarának hívtak, hiszen az hasonlít az Ursulára.

Arra a kérdésemre, hogy hány testvére van, széles mosollyal válaszolta: „Sok!” Édesapjának három felesége volt, s mindegyiküktől jó néhány gyermeke. Édesanyja túlélte a másik két asszonyt és férjét is, ismét férjhez ment, és újabb gyermekei születtek, édestestvére azonban csupán kettő van.

1984-ben ébredés volt az aekyom törzsben, ezalatt jutott hitre Usara is. Bibliaiskolába kezdett járni, de tanulmányai alatt édesanyjával együtt tuberkulózist kapott. Édesanyja meghalt, Usara azonban meggyógyult, és befejezhette a bibliaiskolát. Istennek még terve volt vele: a misszionáriusfeleségek barátnője és segítője lett, segített asszonyórákon és csendesnapokon. 1992-ben hozzáment Dama Tukweróhoz, egy aekyom lelkészhez; mindketten a bibliaiskolában tanítottak és a tanulók lelkigondozását is végezték.

1995-ben utaztunk ki másodszorra Pápua Új-Guineába, Kiunga városba, ahol Dama volt a lelkész. Nem volt könnyű dolguk itt, mert a városi bevásárlásra érkező rokonaik folyton náluk szálltak meg, náluk ettek, és kérhettek tőlük bármit, mert Dama még nem fizette ki teljesen a menyasszonypénzt. A másik nehézséget az jelentette, hogy a gyülekezetbe különböző törzsekből származó emberek jártak, és nem mindegyikük fogadta el Damát és Usarát.

Felejthetetlenül emlékezetemben marad egy asszonyórán elhangzott beszélgetés, amelyről Usara számolt be. Az egyik asszony úgy gondolta, hogy egyesek több, mások kevesebb Szentlelket kapnak. Egy másik asszonynak tetszett ez a gondolat, és ráripakodott a többiekre: „Úgyhogy igyekeznetek kell nagyon! Vagy talán a mennyben a leghátsó sorban akartok ülni?!” Az óra után Usara ezt mondta nekem: „Tudod, ha én a mennyben leszek, csak egyre fogok vágyni: hogy az Urat imádjam, dicsőítsem, és hálát adjak neki azért, hogy megváltott!”

Három év városi gyülekezeti szolgálat után Damát a debepari bibliaiskolába hívták meg tanárnak, ahol mindketten szívvel-lélekkel szolgáltak. Élvezték a diákok barátságát és szeretetét, és védve voltak a rokonoktól. Usara nem csak a diákok feleségeivel foglalkozott, hanem a község asszonyaival is, sokuknak mutatta meg a Jézushoz vezető utat.

1997-ben Usara súlyosan megbetegedett. Rokonai ellenezték, hogy kórházba kerüljön, inkább varázslóhoz akarták vinni, mivel hitük szerint a betegség egy gonosz szellem támadása, és halált okoz, ha nem találnak időben egy erősebb hatalmú varázslót. A varázsló aztán a betegnek egy személyes tárgyára, például ruhájára, vagy hajfürtjére ráolvas, majd eltemeti azt, s ettől várják a beteg gyógyulását. Usara erről hallani sem akart. Noha testileg gyenge volt, hite a végsőkig erős maradt: „Nem hiszek a varázslásban. Isten akarata az, hogy beteg lettem; ha akarja, meggyógyít, mert van rá hatalma, ha pedig nem gyógyít meg, akkor Jézushoz megyek.”

Az orvosok agydaganatot diagnosztizáltak, rendszeres görcsrohamai voltak. Halála előtt ezt mondta gyermekeinek, a hatéves Dorcasnak és a hároméves Dumnak: „Nem félek a haláltól, mert Jézushoz megyek. Ő titeket is szeret. Ha hisztek benne, akkor a mennyben találkozni fogunk!” Utolsó kívánsága az volt, hogy Dorcast és Dumot továbbra is hitben neveljék.

Férje, Dama így beszét róla: „Csak jó emlékeim vannak a feleségemről; alázatos jelleme, Jézusban való hite nagy segítséget és bátorítást jelentett nekem.”

Szülőfalujában temették el. Rokonai most Damát vádolják azzal, hogy nem jól bánt vele, nem gondoskodott róla megfelelően, azért halt meg. Anyagi kártérítést követelnek tőle.

Usarával való barátságom és közös szolgálatunk ideje alatt Isten gazdag áldását tapasztaltam, sokat tanulhattam és érettebbé válhattam. Szomorúságomba és gyászomba öröm is vegyül amiatt, hogy az örökkévalóságban ismét találkozhatunk!

Szövegdoboz: * 71 millió lakos
* 55% analfabéta
* az ország 96%-a sivatag, 3%-a művelhető föld
* 86% muzulmán
* 14% keresztény

Ursula Schwemmle

férjével és négy gyermekével 1989 óta szolgál Pápua Új-Guineában, jelenleg a gavuvui bibliaiskolában.

Egyiptom nem csak a történelmi időkben volt igen jelentős ország, hanem ma is az egyik legbefolyásosabb intellektuális iszlámközpont. A világ legősibb egyetemén, az „Al Azhar”-on minden iszlám országból érkező diák tanulhat. Az egyetem rektora a muzulmán világ hierarchiájának igen magas szintjén áll, a Korán az ország egyetlen törvényforrása.

1967-ben a hatnapos háborúban Izráel legyőzte Egyiptomot. Az iszlám vallási vezetők ezt a vereséget Allah üzeneteként magyarázták: azért érte ez a csapás az országot, mert nem elég erős az egyiptomiak hite. Sokan a háború után újult erővel fordultak az iszlám felé.

Mikor 1973-ban váratlan támadással visszafoglalták az elcsatolt részeket, a muzulmánok meg voltak győződve, hogy jót tett az országnak az Allahhoz való visszatérés.

A New York Times kutatásai szerint Egyiptomban 1978 és 1998 között

- 711 kopt ortodox keresztényt sebesítettek meg

- 561 alkalommal károsítottak meg keresztény templomokat

- 177 keresztény templomot raboltak ki és égettek le.

1993 és 1998 között, tehát öt év alatt 106 keresztyént gyilkoltak meg kegyetlenül.

A nyolcvanas években erősödött meg a keresztyénüldözés. A keresztyén hitre áttért muzulmánok százait börtönözték be, sokakat közülük megöltek. Egy muzulmán vezető nyilvánosan felszólította a muzulmánokat, hogy öljenek meg minden keresztyént!

A protestáns egyházak – köztük a pünkösdista és szabadegyházi felekezetek – azonban növekszenek, számos fiatal jutott hitre az utóbbi időben. Több is gyarapszik. Lelkészekben azonban nagy hiány van, az evangéliumi gyülekezetek kétharmadának nincs lelkésze.

Keresztyén irodalmat szabadon lehet nyomtatni és eladni. Kairóban tíz keresztyén könyvesbolt működik.

Csodálatos lehetőség adódott az elmúlt években az evangélium továbbadására: az évenként megrendezett kairói könyvvásáron 80 ezer Jézus élete című filmet adtak el!

Armin Jans nyomán

Az ember misszionáriusként elhagyja otthonát, és egy új, ismeretlen országba költözik. Arról szeretnénk most röviden beszámolni, hogy a mi hatfős családunknak hogyan ment sora az első Bangladesben töltött év alatt.

Kultúrsokk

Természetesen az egész már sokkal a költözés előtt elkezdődött, mégpedig azzal a tudattal, hogy Bangladesbe megyünk. Könyvekkel, beszélgetéssekkel, imádkozásokkal készültünk fel az utazásra és előre örültünk neki. A búcsú a rokonoktól és barátoktól azonban mégsem volt könnyű. Mikor látjuk újra egymást? Van, akit ezen a földön talán már soha többé? Jó volt tudni, hogy Isten a kezében tartja jövőnket.

A repülőgépen nem maradt sok időnk a gondolkodásra, mivel a gyerekekkel való foglalkozás lekötött minket. Azonban minél közelebb kerültünk célunkhoz, annál feszültebbnek és bizonytalanabbnak éreztük magunkat. Vajon mi vár ránk? Jó, hogy a többi misszionárius kijött elénk a repülőtérre. A tízmilliós nagyvárost, Dakkát, tényleg nem lehet összehasonlítani egy német nagyvárossal. A hőség egyenesen kibírhatatlan volt, és ehhez jött még a zaj és a szennyezett levegő.

Sok minden akadt, amihez az elkövetkezendő időben hozzá kellett szoknunk. Ott volt például a vég nélküli embertömeg. Bárhová mentünk, olyan emberekkel találkoztunk, akik minket, fehéreket, alaposan megbámultak. Így kisebb kihívásnak számított a városban gyalogolni vagy kerékpározni. Meg kellett tanulnunk, hogy amikor utánunk kiabálnak, higgadtak és barátságosak maradjunk, még akkor is, ha ehhez semmi kedvünk sincs. Az állatkerti látogatásunkkor fel kellett tennünk a kérdést: „Vajon mi érdekli az embereket jobban: az állatok, vagy mi?”

További példa a korlátozott mozgásszabadság. Ehhez nekünk, nyugati országokból jött embereknek nehéz hozzászoknunk, különösen az asszonyoknak, akik ebben az országban a legtöbb időt a házban töltik.

Aztán a rengeteg szegény és koldus, akikkel minden utcasarkon találkozunk. Hogyan viszonyuljunk hozzájuk?

Vagy a szokatlan vásárlási lehetőségek, ugyanis nincsenek bevásárlóközpontok, hanem csak kis boltok és piacok, ahol mindenért ügyesen kell alkudozni és tárgyalni, aztán a végén az ember mégiscsak túl sokat fizet.

Sírjunk vagy nevessünk?

A ház körüli munka gyakran rögtönzést jelent, illetve azt, hogy megnézzük, hogyan csinálják azt a bangladesiek, akiktől egyet s mást eltanulhatunk. Például hozzá voltam szokva, hogy egy 220 voltos elektromos vezetéket csavarral rögzíthető kötéssel kössek össze, itt azonban ezek nem megfelelőek, mivel a nedvesség miatt túlzottan rozsdásodnak. A drótok végét tehát egyszerűen összesodorják.

A gyerekeknek meg kellett szokniuk, hogy bangladesi gyerekekkel játsszanak, és hogy jól kijöjjenek velük, ami gyorsan és jól sikerült nekik.

Meg kellett tanulni, hogy a házban bent tartózkodó gekkókat (gyíkokat) is szeressük, és a müezzin reggelenkénti hívását ne vekkernek tekintsük. Van még sok más apróság, például a moszkitók, amelyek esténként kiűzik az embert a szobából, a gyakori áramszünet vagy a penészes ruhák, amelyek nem teszik feltétlenül egyszerűbbé az életet.

A sok újdonság és a nyelvi akadályok néha mulatságos helyzetekhez vezetnek, amin szívből lehet nevetni – vagy sírni.

Mi a legfontosabb?

Mi segített abban, hogy itt új otthonra találjunk?

Mi, emberek, viszonylag gyorsan hozzá tudunk szokni az új helyzetekhez, és sok minden, amit kezdetben újnak és ijesztőnek találtunk, rövid időn belül természetessé válik. Döntő volt azonban Isten segítsége számunkra, Nélküle reménytelenül elvesztünk volna. Ő adott mindig újult erőt az ottmaradáshoz, és ahhoz, hogy túllássunk a mindennapi dolgokon. Az otthoniak értünk mondott imádságai is érezhető segítséget jelentettek!

És nem utolsó sorban az itteni keresztyének, akik örömmel befogadtak minket és imádkoztak értünk. Az, ahogyan a szegényes körülmények ellenére megélik a hitüket, arra bátorított minket, hogy új otthont találjunk itt.

Egy Bangladesben eltöltött év után is sok minden szokatlan még, de Isten segítségével ez az ország már valamelyest mégiscsak az otthonunkká vált. Tudjuk, hogy Isten itt akar látni és használni minket, és rengeteg a tennivaló. Azonban ahogy a fának is időre van szüksége, hogy mély gyökereket eresszen, úgy ez nálunk, embereknél is eltart egy ideig. Ahogy találóan mondják: „minden kezdet nehéz”. Isten segítségével és a tekintetünket őrá irányítva azonban előre örülünk a jövőnek az új bangladesi otthonunkban.

Matthias és Heike Lüdemann

négy gyerekükkel 1999 szeptembere óta szolgálnak Bangladesben.

Majdnem tíz éve, 1991 novemberében alakultak ki az első kapcsolatok a Liebenzelli Misszió és a Burundi Anglikán Egyház között. A közös missziói munka mellett egy klinikát (kis egészségügyi központot) akartunk felépíteni.

1992-ben érkezett meg Iris Vatter Burundiba, mint első liebenzelli misszionáriusnő. Nem sokkal ezután már körvonalazódott, hogy a klinika Shombóban, egy 2000 m magas fennsíkon, cédrusokkal és eukaliptuszfákkal körülvett területen épül majd fel. Megkezdődtek az előkészületek, melyeket azonban jelentősen akadályozott az 1993-ban kitört polgárháború. Emiatt csak 1996 végén kezdhették el az ivóvíz odavezetését a területre. Iris Vatter felügyelte a munkálatokat 1997 végéig, ekkor átvette tőle ezt a feladatot Helge és Christiane Hartmann, akik ezzel párhuzamosan tanulták a nyelvet.

1998. június 24-én fejeződött be a víz odavezetése, és még ugyanazon a napon lerakták a klinika alapkövét. A misszionáriusok egyre csak csodálták, hogy a szomszédos országok sorozatos embargói ellenére milyen jó ütemben haladt az építkezés, hogyan készültek el sorban az épületek.

2000 szeptemberében két ápolónő érkezett Liebenzellből: Regine Breuninger és Regula Imhof. December 4-én kezdhették meg az egészségügyi munkát a klinikán, korlátozott lehetőségek között. A lakosság már nagyon várta ezt a napot! Shombóban közel tízezren laknak, nekik eddig órákig kellett gyalogolniuk, míg eljutottak egy kórházig.

A hivatalos felavatásig, 2001. február 8-ig még több mindent el kellett készíteni, vagy meg kellett változtatni. Munkásaink hihetetlen szorgalommal dolgoztak! Mára a klinikán laboratórium működik, oltásokat kaphatnak a bennszülöttek, családtervezési tanácsadást és terhesgondozást tartunk. Egy hétágyas szülészet és egy nyolcágyas kórterem is rendelkezésre áll. Különösen is örülünk saját gyógyszertárunknak.

Az egészségügyi központ személyzete két bennszülött ápolóból, két segédápolónőből és a két liebenzelli ápolónőből áll. Mellettük dolgozik még egy házmester, néhány takarítónő és éjjeliőr. A helyi gyülekezet lelkésze minden reggel áhítatot tart a betegeknek és az alkalmazottaknak.

Az avatási ünnepség előkészületeihez mozgósították az egész Shombo-vidék lakosságát. A 12 km hosszú homokutat, mely Muramvyából a klinikához vezet, végig fel kellett újítani, mert a sok eső miatt inkább patakmederre hasonlított. Az ünnepség előtt két nappal a klinika előtt napellenzőt építettek fel, hogy védjék a 200 meghívott vendéget a naptól, ill. esőtől.

És akkor eljött a nagy nap: a vendégeket hagyományos népi dobzenekar fogadta, nemzeti színekbe öltözött zenészekkel. Ünnepélyesen átvágták a szalagot, mielőtt beléptek volna az épületbe. Az ünnepi beszédek között a helyi iskolák diákjai adtak elő táncokat. A tévé és a rádió is kivonult, hogy hírt adhasson a nagy eseményről.

Nekünk, misszionáriusoknak külön öröm volt az is, hogy a Liebenzelli Misszió igazgatói: Hanspeter Wolfsberger és Detlef Krause is részt vehetett az ünnepségen.

Regine Breuninger,

valamint

Helge és Christiane Hartmann

„Mit jelent ez a szám a kitűződön?” – kérdezik gyakran fiataljainktól. Ők aztán rendszerint így válaszolnak: „A „119,9” a 119. zsoltár 9. versét jelenti, amelyben arról van szó, hogyan őrizheti meg egy fiatal tisztán magát. Azért hordom a kitűzőmön, mert erre elköteleztem magam. Nem akarsz te is csatlakozni hozzánk? Ez az akció segít a fiataloknak abban, hogyan bánjanak a szexualitással. Éppen most volt egy találkozónk, melyen arról volt szó, hogyan viszonyuljunk szexualitásunkhoz mint fiatal hívő keresztyének, miközben arra várunk, hogy Isten házastárssal ajándékozzon meg…”

Ez az akció 2000. november 4-én kezdődött egy ifjúsági csendesnapon Solweziben, melyre minden ifjúsági csoportot meghívtunk, és gazdag programot szerveztünk nekik sok sporttal, zenével és jelenetek előadásával. A nap fénypontját jelentette az a kis színdarab, melyben előadtuk, amint Potifár felesége Józsefet el akarja csábítani.

Ismertettük a fiatalokkal a „119,9” akciót, és kértük őket, hogy csatlakozzanak. Több, mint százan aláírásukkal is megerősítették elhatározásukat.

2001. január végéig 300 kitűző talált gazdára, de hetente jönnek újabb jelentkezők. Mivel minden tagnak feladata másokat is bevonni, szinte vírusszerűen terjed az akció, de ezúttal legalább egy jóindulatú „vírusról” van szó!

Sajnos azonban a halálos HIV-vírus mindezidáig hatékonyabban terjedt, és egyre több áldozatot követel. Ez a fő oka annak, amiért a „119,9” nevű akciót elindítottuk, ami a szexuális szabadosság és korlátlanság világában egy ellenmozgalmat jelent. Hogy ez mennyire égetően fontos, azt hadd mutassák most azok a számok, melyek a missziói klinikánkon egy leánygimnázium véradásán születtek: 104 véradóból 90 HIV-pozitív volt! Országos átlagban a lakosság 20%-a fertőzött. Nincs olyan család, melyet valahogyan ne érintene ez a tragédia.

A „119,9” mozgalomra adott eddigi reakciók igen bátorítóak. Egy tanár az ország másik részén lelkesen terjeszti ezt a „vírust”, itt, Solweziben pedig a tartományi vezetőség a konferenciatermét ajánlotta fel a találkozóinkra.

Kíváncsian várjuk, hogyan terjed ez tovább és lesz hatással a fiatalokra.

Imádkozzunk együtt, hogy

- az elkötelezett fiataloknak legyen erejük megtartani fogadásukat

- sok barátjukat, osztálytársukat tudják megnyerni

- legyen bölcsességünk ezt az akciót továbbfejleszteni.

Martin és Ulrike Kocher

három gyermekükkel szolgálnak 1994 óta Zambiában a gyülekezetépítő munkában.

Emlékeztek még Pedrora, az Egyenlítői Afrikában élő árva fiúra? Újságunk mostani és következő számaiban Pedro néhány barátjával ismerkedhettek meg, ezúttal Pablo-val.

Pablo családja Batától nagyjából harminc kilométerre lakik egy tengerparti faluban. Mivel a városban jobbak az iskolák, apja őt és testvéreit Batában íratta be iskolába, ahol egy albérleti szobában laknak, de ennivalóról és ruházatról maguknak kell gondoskodniuk. Apjuk minden hónap végén eljön a városba, meglátogatja őket és egy kis pénzt is hoz nekik, néha még maniókát vagy főzőbanánt is. A négy gyermeknek azonban a napi megélhetéshez még pénzt kell keresnie.

Egyik nap a két fiútestvér kopogtat az ajtómon.: „Buenos días! Nem lenne egy kis munkája a számunkra?” Mivel a két fiúnál bozótvágó kés volt, elküldtem őket a ház mögé füvet nyírni. Juan erőteljes, fiatal fiú, így aztán gyorsan haladtak a munkával, Pablo pedig nagy igyekezettel és ügyesen segített neki. Öröm volt nézni őket.

Egy szomorú esemény

Egy délután Pablo sápadtan és végtelenül szomorúan nyitott be a kertkapumon, és lassan leereszkedett a ház előtti padra. Mi történhetett vele?! Hosszú ideig egy szót sem szólt, majd végre kimondta: „A legjobb barátom, Celeste, meghalt. Amikor a barátaival együtt egy állványzaton játszott, leesett, és rögtön meghalt. Celeste más volt, mint a többi fiú, nem volt olyan durva. Gyakran voltunk együtt, és az iskolában segítettünk egymásnak – és most egyszerűen nincs többé!”

Sovány vállára helyeztem karomat. Sokáig ültünk ott és beszélgettünk Celestéről, az életről és a halálról. Pablo azt is elmondta, mennyire fél a haláltól: „Hol van most Celeste? Mi van akkor, ha egyszer nekem is meg kell halnom?” Micsoda súlyos gondolatok foglalkoztatták ezt az érzékeny lelkű fiút! Valóban, a Biblia a halálról joggal beszél úgy, mint az ijedelmek királyáról! (Jób 18,14)

De van valaki, aki legyőzte! Az Úr Jézus emberré lett, hogy meg tudjon halni. Vállalta a halált – és legyőzte. A harmadik napon felhangzott az ujjongó kiáltás: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, mert feltámadt!” (Lk 24,5–6).

Pablo csendesen hallgatta, végül felállt és igyekezett bátran mosolyogni: „Gracias. Tengo que irme ahora.” Kikísértem őt a kertkapuig, és tekintetemmel követtem lépéseit, amíg távolabb, az utca végén bekanyarodott. Úr Jézus, te őrizd őt! Idővel Pablonak sikerült legyőznie a fájdalmát, sőt, elkezdett bízni az Úr Jézusban.

Vidámabb idők következtek

Örömömre Pablo továbbra is rendszeresen meglátogatott, egyszer azonban bejelentette, hogy munkát talált: „Valakitől kaptunk ajándékba egy hűtődobozt, az egyik szomszédasszonyunk pedig bérbead nekünk egy kis helyet a fagyasztóládájában. Nővéreimmel együtt a piacon polo-kat fogunk árulni!” Szeme vidáman csillogott. Én azonban még nem értettem, miről is van szó: „Polo-kat? Az mi?” „¿No lo sabes?” Így nevezik a kis műanyag zacskókat, amelyekben színes fagyasztott cukrozott víz van, amit a piacon mindenfelé lehet kapni. Sok ember vásárolja ezeket, így biztosan elegendő pénzt tudunk majd keresni és nem lesznek gondjaink!”

A következő napokban nem sokat láttam Pablot, mert nagyon be voltak osztva napjai. Reggel iskolába ment, délután polokat árult és este előkészítette a következő napi készletet, hogy az éjszaka folyamán megfagyjon. Egy ideig úgy tűnt, hogy minden jól megy.

Aztán újabb csalódás jött

Néhány hét múlva Pablo egyszer csak megint gondterhelt arccal jelent meg. „Nem tudom, mi van a szomszédasszonnyal. Hirtelen fel akarja emelni a bérleti díjat a hűtőládában igénybe vett helyünkért, és azt mondja, hogy zavarjuk őt. Közben észrevettük, hogy egyre szűkebb helyre szorulunk, sőt feltűnt, hogy reggelre néhány zacskó hiányzik... Mi lesz ebből?”

Az asszony irigyelte a gyermekek sikeres eladásait. Pablo nem akart vitatkozni, és nem is igyekezett megbosszulni a szomszédasszonynak az igazságtalanságát. Amikor felmondta nekik a fagyasztóládában bérbeadott helyet, elfogadta. Mivel más megoldást nem találtak, testvéreivel együtt abba kellett hagyniuk az árusítást. Micsoda nagy csalódás! Most újra alkalmi munkákkal kellett pénzt keresniük.

Isten azonban ezt ígéri: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled; úgyhogy bízvást mondhatom: Az Úr az én segítőm, nem félek; ember mit árthat nekem?” (Zsidók 13,5–6).