Make your own free website on Tripod.com

KÜLMISSZIÓI
HíRADÓ

A LIEBENZELLI MISSZIÓ - MOLNÁR MÁRIA KÜLMISSZIÓI ALAPíTVÁNY LAPJA

VIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1999. Február


Tartalom:

"Százéves a Liebenzelli Misszió"
"Ki az én felebarátom?"
"Felebaráti szeretet Afrikában"
"Ki szállást, ki sört kér..."
"Jézus szemével nézni másokra"
"Körlevelek"
"A MISSZIÓ BIBLIAI ALAPJAI 7."
"Keresztyén teázó Ukrajnában"
"Az évszázad árvize Kínában"
"KÁRPÁTALJA, 1998 november"
"GYERMEKEKNEK"
"Csúszópénz helyett traktátusok"

 


"Százéves a Liebenzelli Misszió"

A kezdetek

Liebenzellben 1998. november 13-án ünnepélyesen nyitották meg a centenáriumi évet, annak emlékére, hogy a Misszió száz évvel ezelőtt ezen a napon kezdte meg működését.

A kezdetek azonban a XIX. század közepéig nyúlnak vissza, amikor 1850-től nagy ébredési hullám indult el és járta át egész Európát és Észak-Amerikát. Ennek a világméretű ébredésnek – amely során sok missziói szervezet jött létre – késői gyermeke a Liebenzelli Misszió.

A gyökerek Hudson Taylor kínai missziói munkájában keresendők, aki 1865-ben indította el a Kína-Belföldi Missziót. Jelmondata a következő volt: “Semmi sem túl drága Jézusért!” Nélküle nem lehet elképzelni a Liebenzelli Misszió kezdetét; odaszánt élete, égő szeretete Kína iránt sokakat megragadott, és indított a kínai missziói munkába. Taylor sokszor hangsúlyozta: “Ha ezer életem volna is, mind Kínáért áldoznám.”

Heinrich Coerper (ejtsd: körper) lelkész is megismerkedett Taylor munkájával, aki több ízben is megfordult Németországban, hogy valahol egy támaszpontot találjon a kínai misszió német ágának. Egyre mélyebb lett a barátság közöttük, majd, amikor 1892-ben közelebbről is megismerte Taylor munkásságát, akkor döntötte el, hogy ő is beáll ebbe a missziói szolgálatba.

Így alakult meg egy missziói egyesület, amely akkor még a “Kína-Belföldi Misszió Németországi Munkaága” nevet viselte. Coerper Hamburgban kezdte meg a munkát. Néhány év múlva azonban óriási próba előtt állt a kis, alig elplántált növényke. Kiderült, hogy a bérelt épületeket el fogják adni, és nem volt pénz azok megvételére. Az Úrhoz menekültek imáikban, és kérték a megoldást, a vezetést. Akkor még nem is tudták, hogy Isten szeretete már régóta készítgeti a Misszió számára a helyet.

Liebenzellben már a XI. században laktak kegyes életű apácák. A múlt század utolsó évtizedében Lieben-zellben élt egy hívő diakonissza, Lina Stahl, aki szobájából kilátott arra a hegyre, amelyet ma a Misszió Hegyének hívnak. 1891-től naponta azért imádkozott, hogy a szemben lévő hegyből legyen “lelki tűzhányó”. Néha annyira elmerült az imádkozásban, hogy észre sem vette, ha valaki belépett az ajtón. Ha ilyenkor megkérdezték, mit csinál, egyszerűen azt válaszolta: “Megváltómmal beszéltem a hegy dolgában.”

Ekkor már állt az ún. Villa Lioba. Amikor Lina Stahl tudomást szerzett Coerperék nagy gondjáról, azonnal értesítést küldött, hogy Liebenzellben készen van a hely a Misszió számára.

Lina testvér régóta ismerte Coerpert, és tudta, hogy jó lelki munkát végez. Végtelenül boldog volt, amikor régóta hordozott kedves terve imameghallgatásként valósult meg. Így a Hamburgban kicsírázott palánta gyökeret verhetett a liebenzelli talajban, és Lina könyörgését is meghallgatta az Úr: a hegy valóban “tűzhányó” hegy lett, mert száz éven át a világ minden tájára mentek ki onnan misszionáriusok.

1902 tavaszán át is költözhetett Coerper a családjával a Villa Liobába, és megindulhatott a missziói munka kiépítése. Néhány év múlva – az egyszerűség kedvéért – “Liebenzelli Misszió”-nak nevezték az új munkaágat. Isten csodálatosan cselekedett. Az akkor még kicsiny misszió egyre növekedett, erősödött, és az Úr kegyelméből tulajdonosa lett az egész Misszió Hegyének.

Lina Stahl nagy segítség volt a Misszió további életében is. Több, mint húsz éven át segítette a missziói munkát Liebenzellben.

Így indult el és vert gyökeret a Liebenzelli Misszió Liebenzellben.

A Szerkesztőség

 

 

Kedves Testvéreim!

  • Szeretettel köszöntöm kedves Mindannyiukat ez évi első számunkban.

    A Máté 28,20-ban legyen erősségünk, ahol az Úr Jézus ezt ígéri: “Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Nem időszakos az Úrral való kapcsolatunk, hanem állandó, sőt örökkévaló. Bármi történhet velünk, Ő akkor is velünk marad!

    Kuratóriumunk előző ülését 1998. december 13-án tartottuk, amelyen részt vett Detlef Krause missziói igazgató és Rainer Großmann pénzügyi előadó is, akik mindketten alapító tagjai a kuratóriumnak. Ülésünkön áttekintettük az 1998. év eseményeit és az 1999. év terveit. A misszió igazgatója javasolta, hogy Alapítványunk legyen teljes jogú tagja a Nemzetközi Liebenzelli Missziónak, felvételünk ez évben lesz.

    Megrendülve hallották német testvéreink a kárpátaljai pusztító árvízről szóló beszámolót. Alapítványunkból 50 ezer forint gyorssegélyt küldtünk az árvízkárosultaknak, és meghirdettük az adakozás lehetőségét. Miután Kárpátalján tartós segítségre van szükség – hiszen házakat, falvakat kell felépíteni –, kérjük testvéreinket, hogy adományaikkal segítsék a bajbajutott honfitársainkat. Alapítványunk csekkjén vagy banki átutalás formájában lehet az adományt eljuttatni, és mi továbbítjuk a megfelelő helyre.

    Alapítványunk Kuratóriumának ülése ebben az évben március 13-án és október 23-án lesz. Október 24-én, vasárnap, szeretnénk egy országos missziói napot tartani Budapesten abból az alkalomból, hogy a Liebenzelli Misszió száz éve jött létre. Lapunk további számaiban megemlékezünk a Misszió történetéről.

    Körvonalazódott az is, hogy a Luz házaspár (Ede és Gyöngyvér) hazánkban missziói körúton lesz szeptember és október hónapban. A pontos dátum még sok mindentől függ, de a gyülekezetek és iskolák már most jelezhetik meghívási szándékukat.

    November 1-14. között Priscilla és Tabitha Kunz Japánban szolgáló misszionárius-testvérpár lesz hazánkban missziói körúton. Erre is lehet mielőbb jelentkezni, mivel mindig nagy az igény.

    Reméljük, hogy Kárpátalján idén is meg tudjuk tartani a tavaszi evangélizációs hetet a Biblia Szövetséggel együtt. Várjuk mielőbb olyan fiatalok jelentkezését, akik ezen a héten szívesen tartanának az ottani gyülekezetekben gyermekórákat, gyermekevangélizációkat.

    Berekfürdőn Lelkigondozói Heteket tartunk szintén a Biblia Szövetséggel közös szervezésben: február 22-26., október 25-29. és november 22-26. között. Hajdúböszörményben július 5-9. között lesz a Pedagógus Hét. (Jelentkezés: Borbély Béláné, Tatabánya, Gál ltp. 527. I. 5.)

    November 14-én a Budapest-Pasaréti Gyülekezetben gyermekmissziós nap lesz. Április 12-től Kárpátalján szeretnénk külmissziós hetet tartani.

    Kérjük Testvéreink imádságát és segítségét!

    Testvéri szeretettel:

    Asztalos Zoltán

    Fel

  •  

    Ki az én felebarátom?

    A következő cikkekben áttekintést adunk arról, hogyan értelmezik a felebarát szót a különböző kultúrákban, és néhány megtapasztalt “felebarát-élményt” is olvashatunk.

    Ez a kérdés már sokat foglalkoztatott bennünket a bangladesi hétköznapokban. Naponta fel kell tenni magunknak, többek között a nagy népsűrűség miatt is. Ez a kérdés nagy kihívást jelent itt, ahol mindig segítséget várnak tőlünk. Néhány példával hadd illusztráljuk ezt:

    Kocsival vagyok úton. A piros lámpánál koldusok kérnek tőlem pénzt. Felragyog az arcuk, ha rájuk mosolygok, egy jó szót szólok hozzájuk, és egy pénzdarabot nyomok a kezükbe.

    Egy idős muzulmán férfi az orvosi papírjait tartja elém: sürgősen meg kellene műteni.

    Amott egy fiatalember súlyos fejsérüléssel. Az egész arca és az inge is csupa vér. A seb mélyen tátong. Azonnali orvosi ellátásra lenne szüksége. Kéregetve áll az utcán, hogy pénzt gyűjtsön az ellátására. (Bangladesben nincs egészségbiztosítási rendszer. A szerk. megj.) Nyilvánvaló szükség! Nem vagyok a felebarátja?

    Az utóbbi négy évben egy hetvenfős internátus mellett laktunk. Egyszer súlyos anyagi szükségbe került az internátus, és nem tudták, mit fognak másnap enni adni a gyerekeknek. Leülhettünk volna otthon a családunkkal nyugodtan a terített asztalhoz?

    A gyülekezetben, ahol szolgálunk, szintén sok nyomorúsággal és szükséggel találkozunk: eladósodás, betegség, munkanélküliség és egyéb nehézségek.

    Ezek a szükségek újra és újra a kérdés elé állítanak: Ki a felebarátom? Milyen szociális felelősséggel tartozom ilyen esetekben?

    Bangladesi válaszok

    A bengáli protibesike (felebarát) szó “hozzám közeli”-t jelent.

    Beszélgettem erről a kérdésről a helyi egyházi munkatársakkal és lelkészekkel, akik a következőket mondták erről:

    Bangladesben nem az a fő kérdés, hogy ki az én felebarátom, hanem hogy ki tekint engem felebarátjának. Ki fog nekem segíteni, ha bajban leszek? Ki fog gondoskodni rólam, ha rászorulok?

    Az ember erkölcsi magatartása itt főleg a vallási meggyőződésétől függ.

    Keresztyénként a Biblia a cselekedeteink mércéje, többek között felebarátainkhoz való viszonyulásunkban is.

    Sokaknak a “felebarát” szó említésére azonnal az irgalmas sama-ritánus példázata jutott eszébe.

    Mások a Galata 6,10-re hivatkoznak: “Cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen a mi hitünknek cselédeivel.” Pálnak ez a mondata értésünkre adja, hogy bizonyos körülmények között minden emberhez van közünk; egy csoport azonban a Jézus Krisztusban való közös hitünk miatt még közelebb áll hozzánk.

    A kisebbségben élő keresztyének számára mindig óriási kihívást jelent a felebaráti szeretet megszokott “sorrendjét” áttörni, és azoknak is ugyanúgy segíteni, akik törzsükön, településükön kívül laknak. Egy dakkai lelkész írta nekem a következőt: “Ez az, amit a muzulmán és hindu szomszédaink tőlünk várnak, hogy szeretettel és segítőkészen álljunk mellettük problémáikban. Felelősek vagyunk értük, nem mehetünk el mellettük tétlenül.”

    Minden megélt felebaráti szeretet Isten szeretetén alapszik, amely Jézus Krisztusban lett láthatóvá számunkra. Ez a mi szeretetünk forrása.

    A másik emberhez való személyes viszonyulásom az Isten iránti hálából adódik. Ez kötelez engem arra, hogy felebarát legyek, ami azt jelenti, hogy odafordulok, és segítek a rászorulónak.

    Nekünk, külföldieknek fontos, hogy ne vegyük el a bennszülött keresztyénektől a lehetőséget, hogy gyakorolni tudják a felebaráti szeretetet, és megérezzék a segítségadásban felelősségüket.

    Itt, Bangladesben tudomásul kell vennünk, hogy nem tudunk mindenkin segíteni.

    Végül még egy példa, a dinaj-puri gyülekezetből:

    Dipali, három gyermek édesanyja egy reggel összeesett és eszméletét vesztette. Kórházba vitték. Állapota kritikus volt, és folyamatosan romlott. A gyülekezet buzgón imádkozott érte, pénzt gyűjtöttek gyógyszerre, és egymást váltva, napi 24 órán át ápolták. Néhány nap múlva az asszony meghalt, de a felebaráti szeretet ilyen bizonyítéka sok nem-keresztyénre nagyon mély benyomást tett.

    Michael KestnerKestner

    feleségével, Reginevel

    1985 óta szolgál Bangladesben

    Fel

    Felebaráti szeretet Afrikában

    Több animista vallásban ismeretlen az isten-szeretet és az ember-szeretet. A teremtő Isten létezik ugyan, de az embereknek nincs vele kapcsolatuk. E vallások szerint a cél az, hogy viszonylag háborítatlanul jussunk az élet végére. Az ősök szellemét ne gerjesszük haragra, és embertársainknak ne adjunk okot az irigységre vagy rosszakaratra, mert különben varázslással kárt okoznak nekünk.

    A kérdés itt tehát nem az: “Ki a felebarátom?”, hanem ez: “Ki az ellenségem?” Ki elől kell megvédenem magam, vagy kinek kell valamit megbosszulnom, kit kell megátkoznom betegséggel vagy egy családtagja halálával?

    Egy példa hadd tegye ezt szemléletessé:

    Egy hívő keresztyén fiatalasszony ismét súlyosbodó pszichózisával került kalenei kórházunkba. Mindez évekkel ezelőtt egy gyermekágyi pszichózissal kezdődött. Gyógyszerekkel kezeltük, és amíg havonta megkapta az injekcióját, vidám, szeretetreméltó asszony volt.

    Néhány hónappal ezelőtt ismét gyermeke született, ekkor betegségének tünetei újra jelentkeztek. Ekkor is tudtunk segíteni rajta gyógyszerekkel. Férje hűségesen, szeretettel ápolta, és gondoskodott róla.

    Nem sokkal később egy könnyebb megbetegedés miatt újra hozzánk került. Fulladni kezdett, és hamarosan meghalt, itthagyva férjét és gyermekeit.

    “Szegény férfi!” – mondhatnánk.

    “Gonosz férfi!” – mondták a hozzátartozók. Mert, hát mi lehet egy fiatalasszony halálának az oka? Természetesen a férje!

    Nem számított, hogy rendes, szerető, gondoskodó férfi volt. A rokonok szerint varázslással ölte meg feleségét, ezért alaposan megverték, és minden vagyonától megfosztották. Még egy takarója sem maradt, amellyel éjszaka betakarózhatott volna.

    A biblikus gondolkodás a felebaráti szeretetről Afrikában olyan idegen, hogy még a keresztyéneknek is nehézséget okoz az, hogy idegeneket szeressenek. Nagy benyomást tesz az afrikaiakra az, hogy keresztyén kórházunkban a nővérek minden beteget egyformán ápolnak, és egyforma szeretettel foglalkoznak velük, függetlenül attól, honnan jöttek, és melyik törzshöz tartoznak.

    Az afrikai keresztyéneknek a szemléletüket kell megváltoztatniuk ahhoz, hogy nyitottak tudjanak lenni más emberek szükségei iránt. Így tudnak csak engedelmeskedni a következő parancsnak: “Változzatok el a ti elméteknek megújulása által.” Róma 2,12

    Dr. Esther PflaumEsther

    1984 óta dolgozik missziói

    orvosként, jelenleg Zambiában.

    Fel

    Ki szállást, ki sört kér…

    Franciaországban sok “felebarát” telefonon jelentkezik

    Isten hullámhosszán

    Cseng a telefon: “Jó napot kívánok, D. vagyok, Amerikából beszélek. Ön a szüleimet ismeri, Ecuadorban az “Andok hangja” keresztyén rádiónál dolgoznak. Nagymamámat, aki ott, Franciaországban, Granville-ban lakik, Avranches-ba vitték a kórház intenzív osztályára. Édesanyám csütörtökön érkezik oda. Ki tudna Ön menni elé a vonathoz, és egy időre megszállhatna Önöknél?” – Természetesen.

    Három nap múlva meg is érkezik D-né asszony. Nagyon örül, hogy hívő testvéreknél lehet, és sokat jelent neki a beszélgetés és a közös imádság a kimerítő kórházi látogatások között. Hálát adunk Istennek, hogy meghallgatja az imádságot, és a nénit annyira felerősítette, hogy elhagyhatta az intenzív osztályt.

    D-né asszony az egyetlen hívő családtag a franciaországi rokonságban. Sok rokona telefonál hozzánk. Mind csodálkoznak, milyen könnyen talált szobát Avranches-ban. Bátyja és édesanyja egyszerűen nem is érti. Normandiában teljesen szokatlan az ilyesmi. A franciák nagyon maguknak valók. Ritkán nyitják meg házukat családon kívülieknek. Meg aztán óvakodnak attól, hogy lekötelezzék magukat vagy a másikat a jövőre nézve. A “kölcsönkenyér visszajár” itt azt jelenti: “csak tartozásban ne maradjak!”

    Így aztán a vendégszeretet kis gesztusa prédikálni kezd: Isten szeretete összeköti a hívőket, és segítenek egymásnak. Némelyik családtag máris elgondolkozott ezen.

    A tűzoltók révén…

    Valaki csenget. “Jó napot kívánok. Beszélhetnék az édesapjával?” – kérdezi egy idősebb úr a feleségemtől. (Ez kissé nehéz volna, minthogy ezer kilométerre lakik tőlünk.) De a feleségem rögtön kitalálja, hogy az úr engem keres.

    Bemutatkozik, s eszembe jut, honnan ismerem: Forró nyári nap volt. Észrevettük, hogy a házunk előtt áll egy autó, járó motorral. A vezető furcsa görnyedt helyzetben az anyósülésre dőlve. Két szomszédasszony is meglátta, és csaknem eszméletlen állapotban találta az idős embert. Hamar riasztották a tűzoltóságot. Tíz perc múlva ott voltak, de hárman se bírták kiszedni a férfit. Megkértek engem is, hogy segítsek. Később aztán nem kis üggyel-bajjal próbálta ez a férfi kinyomozni a címünket.

    Most hát itt van, hogy megköszönje a segítségemet. A bejárati ajtónkon ezt olvasta: Liebenzelli Misszió, Protestáns Evangéliumi Centrum, meg a családnevünket. Így aztán hamar kikerekedik a beszélgetés, a vallás, hit és az evangélium is szóba kerül. S így búcsúzik: “Biztosan eljövök az egyik alkalmukra”. Reméljük, és imádkozunk azért, hogy az alkalmunkra és az Istenhez szóló meghívásnak valóban eleget tegyen.

    Tessék! Ki következik?

    Cseng a telefon: “Jó napot, spanyol vagyok, és meghívtam a futball-világbajnokságra a szüleimet, akik épp itt vannak szabadságon Spanyolországból. Csak nincs nálam elég pénz ahhoz, hogy méltóképpen fogadjam őket, és a bankok már zárva vannak… Tudna kölcsönadni 100 frankot? Jövő kedden visszaadom.” Szívesen kisegítem az illetőt, annál is inkább, mivel állítólag egyik ismerősünk rokona. A spanyolok vesztettek, én szintúgy. Készülök írni egy kedves levelet “barátunknak”, hogy könnyítsek a lelkiismeretén, hogy aztán az Istennel kapcsolatos “játszmában” ne legyen vesztes.

    Újra cseng a telefon: “Jó napot! Érdeklődni szeretnék a lannioni zarándoklat időpontjáról.” – Miután elmondtuk a telefonálónak, hogy mi evangélikusok vagyunk, csak azt tanácsolhattuk, hogy hívja a lannioni katolikus lelkészi hivatalt. Imádkozunk azért, hogy élete zarándoklata szerető mennyei Atyánk tárt karjaiban végződjék.

    Megint a telefon: “Jó napot, itt C-né beszél. Van egy kis problémám: a családom jön látogatóba a hétvégére. Tudnátok venni nekem egy 24-es rekesz sört és elhozni hozzám?” – Ezt a kérést felebaráti szeretetből nem teljesíthetjük; épp az alkohol az egyik problémája, ami akadályozza abban, hogy rábízza életét élő Urunkra.

    Csupán egy “Köszönöm”

    H-né asszony néhány éve kis gyülekezetünk tagja. Tudja, milyen súlyos nélkülözést okoz a munkanélküliség és betegség. Lakóhelyén odaadó munkatársa a “Baráti Akció” nevű segélyszervezetnek. Szerető szívvel gondoskodik arról, hogy a beérkező ruha-, élelmiszer- és pénzadományok a megfelelő személyekhez kerüljenek.

    Örül, ha egy egyszerű “köszönöm”-öt kap, vagy ha akár csak az öröm kifejezését látja a rászorulók arcán. De sajnos itt is – mint oly gyakran – “hálátlanság a világ jutalma”.

    Sokan természetesnek veszik a segítséget, mint ami jár nekik, s köszönet helyett inkább még reklamálnak, ha a ruhaholmi vagy az élelmiszer nem egészen az ő ízlésük szerinti. Ez aztán H-né asszonynak olykor kedvét szegi, úgyhogy szívesebben abbahagyná. De Isten mindig újra erősíti és bátorítja, hogy tovább végezze ezt a szolgálatot. Bizonyságtétele nyomán már voltak, akik érdeklődni kezdtek Isten iránt. Imádkozzanak Önök is H-né asszonyért, hogy Istentől mindig friss örömet kapjon ebben a fontos szolgálatban!

    Albrecht

    Albrecht Hengerer feleségével, Annegrettel 1989 óta a Liebenzelli Misszió munkatársa a franciaországi Avranches-ban.

    Fel

    Jézus szemével nézni másokra

    Miközben azt találgatom, ki is az én felebarátom, észre se veszem azt, akit Isten hoz elém?

    Ki hát a felebarátom?

    - A koldusok, akikből nem is egyet látunk naponta?

    - A mindenütt fellépő aszfaltművé-szek, muzsikusok?

    - A fiatalember, akit a balkonról látok, amint drogos cigarettáját sodorja?

    - A “kicsípett” hölgyek, akikről, ha jobban megnézem, kiderül, hogy férfiak?

    - Az a férfi, aki útbaigazítást kért tőlem, és utólag észrevettem, hogy meglopott?

    - Akik a Gázművektől jönnek, még igazolványt is felmutatnak, s mégse igaziak?

    - A szomszédok, akiktől reggel muzulmán dalok hallatszanak, délben meg keresztyén énekek?

    - A világ minden tájáról érkező turisták?

    - Az a sok-sok ember, akiknek a postaládájába annyi meghívót és traktátust dobunk?

    - Azok, akik eljönnek egy evan-gélizációs alkalomra?

    - A gyerekek, akik odajönnek a játszótéri gyermekórára?

    - Vagy ugyanezeknek a gyerekeknek a szülei, akik közben bizalmatlanul figyelnek minket?

     

    Ki hát a felebarátom?

    Mindnyájan tudjuk, hogy nemcsak azok számítanak felebarátainknak, akik bármi okból különösen feltűnnek nekünk, hanem mindenki, akivel csak találkozunk, é-rintkezünk, az otthonunktól kezd-ve mindenütt, ahol éppen tartózko-dunk.

    Egy szómagyarázatban olvastam: “A felebarát jelent szomszédot, embertársat, akinek figyelem-mel tartozom.”

    Figyelemmel? Ez lenne az az ér-tetlen fejcsóválás, gúnyos mosoly vagy ostoba megjegyzés valami különleges eset láttán? Ez az álta-lános reakció, s talán néha magun-kat is rajtakapjuk ilyesmin.

    Már csaknem két éve vagyok Spanyolországban, s tudom, hogy sajnos nem mindig figyeltem oda a felebarátomra. Egyre inkább szeretném Jézus szemével nézni a körülöttem lévőket: mint akiket Isten teremtett, és úgy szereti őket, hogy Jézus meghalt értük. Vagyis úgy tekinteni rájuk, mint akik éppúgy rászorulnak Jézusra, mint én. Az utóbbi időben gyakran kutattam, ki is az én felebarátom, s közben talán épp azokat nem vettem észre, akiket Isten elém küldött. Se meg nem szólítottam őket, se nem segítettem rajtuk, de talán még rájuk se mosolyogtam. De azért Isten sorra készített olyan találkozásokat is, ahol beszélhettem Róla.

    Itt van például az a nyelviskolai japán diáktársam, aki munkába ál-lása előtt még “világot akart látni”, és minden elképzelhető dolog ér-dekelte. Így került szóba a hit kér-dése is. Egyszer azt kérdezte: “Sa-bine, te soha sem félsz? A mi or-szágunkban sokan szenvednek fé-lelmektől.” Ez jó alkalom volt ar-ra, hogy Jézusról beszélgessünk.

    Aztán találkoztam egy igen jómódú, 45 év körüli tajvani asszonnyal. Kétszer meghívott vacsorára, ő is meglátogatott egyszer, sok kérdést tett fel, elolvasott egy hívő keresztyénről szóló élettörténetet, ami nagy hatással volt rá. De a Bibliát visszaadta nekem.

    Egy másik alkalommal, a nyelv-tanárnőmmel beszélgettünk egy angol, egy francia és egy japán ta-nulótársam társaságában. A legkü-lönbözőbb vélemények hangzottak el Istenről:

    - “Nekem nincs szükségem Isten-re, én megvagyok magamban.”

    - “A vallás mindenképpen veszé-lyes dolog.”

    - “Apám muzulmán, anyám katoli-kus, most hát ki az Isten?”

    - “Tizenöt évig katolikus iskolába jártam, torkig vagyok.”

    Így ment egy ideig, mindenki mondta a magáét. Mikor aztán én idéztem a Bibliából: Jézus “az út, az igazság és az élet”, a tanárnő megkérdezte: Te valóban hiszed ezt? Az “Igen”-nel befejeződött a beszélgetés. Egy hét múlva egy té-mát kellett kidolgoznunk, és a ta-nárnő odaszólt nekem: Sabine, te írhatsz a hitedről. Azon az órán az-tán csak hármasban voltunk, a töb-biek hiányoztak. A másik diáklány nem készült föl, így tehát enyém volt a szó. A tanárnő hamarosan közbekérdezett, sőt rátért a saját problémáira. A két nyelvóra túl rövidnek bizonyult! Csodálkozva látom, hogy az Úr a nyelvtan-folyamon is készít alkalmakat arra, hogy felebarátaimnak beszélhes-sek Róla.

    Lépések a felebarát felé

    Ázsiaiak, angolok, franciák – de hol vannak a spanyolok? Jó kérdés! Spanyol felebarátaimmal kap-csolatban még nem tudok hason-lókról beszámolni. Itt, Dél-Spa-nyolországban, Torremolinosban havonta ezrével terjesztjük egy háromhetenként sugárzott keresz-tyén TV-műsor programját, meg-hívókat evangélizációs rendezvé-nyekre és traktátusokat. De mint-hogy nyilvánosan az utcán nem osztogathatjuk, csak a levélládákat vesszük sorra, és így alig adódik személyes kapcsolat. Még a ját-szótéren is, ahol hetente tartunk gyermekórát, csak nehezen alakul ki beszélgetés. Egyre inkább lát-szik, hogy sok idő és türelem kell ahhoz, hogy felebarátaink bizalmát megnyerjük. Annál örvendetesebb aztán, mikor a játszótéren mellénk ül egy nagymama, mondván: sze-retem hallgatni az énekeiteket.

    Lakókörnyezetünkben és az üzletekben is észrevették, hogy Gizella testvér és én nem turisták vagyunk, hanem itt lakunk. Egyre többször barátságos mosollyal köszönnek, és ha gyümölcsöt, zöldséget vásárolunk, a szebbeket válogatják. Egyszer nem volt váltópénze a zöldségesnek, ahol rendszeresen vásárolok, s az eladónő azt mondta: “Majd megadod azt a tíz pezetát legközelebb (kb. 15 Ft)!” Néhány nap múlva a testvére szolgált ki, s csak mikor fizettem, akkor jutott eszembe a tíz pezeta. “Tessék, ez még a múltkori tíz pezeta!” Nem szóltak semmit, de mindkettőjüknek felragyogott az arca. S mindez 15 forintért! Csak egy kis jelentéktelen, mellékes e-set, és mégis – talán egy lépés a felebarátom felé.

    Felebarát-élmények

    Természetesen a gyülekezetbe járók is a felebarátaim. Elmondom három hívő spanyol testvér felebarát-élményeit. Egyikük Miguel: 30 évvel ezelőtt, 16 évesen jutott hit-re. Mikor a munkából hazajött, a szülei eldugták a ruháját, hogy ne mehessen a gyülekezetbe. Nagyon megindultam, ahogy ezt egy éve hallottam, de még inkább most, hogy néhány hete Miguel elmond-ta: “Most az apám is megtette a döntő lépést Jézushoz. Több mint harminc év után!” Miguel most a málagai Béthel-gyülekezet lelkipásztora, amelyről Theo Hertler misszionárius már küldött beszámolót.

    Loida kedves idősebb hölgy a gyülekezetben, akit Madridban meglátogattam. Az asszonykörben mesélte, hogy mikor unokáját a játszótérre vitte, beszédbe elegyedett egy vele egykorú szomszédasszonyával. Az asszony elpanaszolta a problémáit. Loida, aki mindig is szerette volna az evangéliumot továbbadni, figyelmesen meghallgatta, aztán beszélt neki Jézusról, arról a reménységről és biztonságról, amit Ő ad. Az asszonykörben ezután rendszeresen imádkoztunk érte. Loida meglátogatta, vitt neki olvasnivalót, egy Újszövetséget. A szomszédasszony olvasni kezdte. Egy későbbi látogatáskor ezt mondta: “Én hiszem, hogy Jézus meghalt értem.” Még beszélgettek, imádkoztak is, és a 78 éves asszony átadta életét Jézusnak. Azóta jár az asszony-bibliaórára, meg az istentiszteletre is eljött.

    Itt van még Ana is, aki egész közel lakott hozzám Madridban, és akit szintén a gyülekezetben is-mertem meg. Gyakorló katolikus volt, mindennap járt misére, és ez többet jelentett számára a puszta tradíciónál. Az ismerősei között akadt egy Jehova tanúja. Ana meg akarta győzni, hogy téves úton jár. Ezért vett egy Bibliát, olvasni kezdte, hogy felkészüljön az érveléshez. De a bibliatanulmányozás közben azt a számára lesújtó felfedezést tette: “Hiszen én magam is tévedésben vagyok!” Ana így mondta el: “Olyan volt, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Amit 30 éven át hittem és gyakoroltam, semmit sem ért! Minden hiába!” Még két nehéz éven át kutatta Ana az igazságot, és olvasta a Bibliát is. Aztán egy igevers világosságot gyújtott a sötétségben. Jézusnál nyugalmat talált, és attól a naptól fogva követi őt. Most már túl van a 60 éven, és ízületi sorvadás és fokozódó nagyothallás meglehetősen korlátozza. Találóan mondják azonban róla a gyülekezetben: Ana napsugár.

    Bárcsak Ön is a családjában, szomszédok közt, ismerősei körében – egyszerűen mindenütt – és mi is itt Torremolinosban napsugarak lennénk felebarátainknak!

    Kérhetek még valamit? A még csak szerkezetkész gyülekezeti ház építése tovább folyik itt Torremo-linosban. Imádkozzanak velünk együtt azért, hogy sok felebará-tunk engedjen a meghívásnak, és eljöjjön az alkalmakra, ha készen lesz a ház. Előre is köszönjük!

    Sabine

    Sabine Buchmeier diakonissza testvér 1997 óta szolgál Spanyol-országban Gisela Pfeffer diako-nissza testvérrel együtt a Lieben-zelli Misszió munkatársaként.

    Fel

    Körlevelek

    Spanyolország

    Kinyitod, Theo? – kiáltják már messziről a fiúk, ha meglátnak az irodába menni. Az utcán ülnek, vagy a motorjaikon, beszélgetnek, és sajnos hasist szívnak. Míg elvégzem a munkámat a gyülekezeti teremben, megengedem nekik, hogy ping-pongozzanak bent.

    Június óta már három ping-pong versenyt rendeztünk, melyeken alkalmanként 8-12 fiú vett részt. Legutolsó alkalommal meghívtunk Marbellából igazi profikat is, akik bíróként jutottak szerephez, és né-hány trükköt is elárultak nekünk. Ezen a napon megtelt a terem kb. negyven fiatallal, akik mindannyian kaptak egy-egy traktátust, a győztesek pedig evangéliumi könyvet. A végén kértem a jelenlévőket, hogy maradjunk még együtt egy rövid bibliatanulmányozásra. A hatás olyan volt, mintha bomba robbant volna: 20 másodpercen belül kiürült a terem. Öten maradtak csak ott a bibliaórán.

    Gyakran jönnek “keményfiúk” is, akik kábítószerrel kereskednek, a szomszédaink már panaszkodnak a motorok zajára. De Jézus azt mondta, hogy ő a betegekhez jött, nem az egészségesekhez. Ezért örülök, ha ők jönnek, még akkor is, ha sokszor görcsbe áll a gyomrom attól, vajon mit fognak megint kitalálni. Most, mialatt ezt a körlevelet írom, tízen itt ping-pongoz-nak.

    Imádkozzatok értük, hogy Isten megadja nekünk a szavakat, amikor Jézusról beszélünk nekik. Imádkozzatok különösen Pepéért, Tornayért és Nachorért! Ők mindennap jönnek.

    A gyermekórára néha csak egy, néha tíz gyermek jár. Továbbra is minden vasárnap este egy evangéliumi filmet vetítünk a gyülekezeti teremben.

    Laura két hónapja rendszeresen jár a bibliaórára. Nyitott az evangéliumra, de még nem hívta be Jézust az életébe. Öröm vele a Bibliát tanulmányozni, mert úgy szívja magába annak üzenetét, mint egy szivacs.

    Imádkozzatok Manueláért is, akit feleségem tanít bibliaismeretre. Férjét egyáltalán nem érdekli a hit, mégis, néha eljön istentiszteletre.

    November 1. óta az andalúziai tévécsatorna, a Canal Sur hetente egyszer evangéliumi adást sugároz, ezenkívül egy rádióadó pedig heti két alkalommal. Ezért nagyon hálásak vagyunk Istennek.

    Istentől megáldott új évet kívá-nunk Nektek,

    Theo és Carolin HertlerTheo & Carolin

    Marbella (Spanyolország)

    Bad Liebenzell

    Kedves Testvéreim az Úrban!

    “Kövessetek engem, és én emberek halászaivá teszlek benneteket” Mk 1,17

    Nagyon sok szeretettel köszöntöm testvéreimet az Úr Jézusban. Olyan hálás a szívem, ahogyan visszatekintek az elmúlt évekre. Az az Ige, amellyel levelemet kezdem, 1992 augusztusában az elhívási igém volt. Ha visszagondolok, olyan jó újra meglátni, hogy az Úr nemcsak elhívott, nemcsak engedelmességet kért, hanem valóban előttem is járt. Ő volt az, aki az egyenetlent egyenessé tette, aki a zárt ajtókat kinyitotta, aki a vaszárakat leverte! (Ézs. 45,2) S amilyen kegyelmes Ő, ez év január 1-jén ugyanezt az Igét értettem meg, újra személyesen: továbbmenni, bátran és hálás szívvel, az Ő erejével és szeretetével. A legnagyobb vágyam az, hogy Őt jobban megismerjem, és az Ő szeretetét továbbadjam minden embertársamnak, akikkel csak találkozom.

    Harmadéves vagyok, s ez az év sok-sok kérdéssel állít elém: hogyan, merre tovább? Távoli missziói mezők vagy inkább hazai tájak? Persze először még a negyedik év van előttem, amelyet egy német gyülekezetben töltök el gyakorlatként.

    Múlt év novemberében személyes beszélgetésre hívtak a misszió vezetői, amelyen terveimről, személyes örömeimről, kérdéseimről szereztek tudomást. Nagyon kedves alkalomnak bizonyult ez, jó volt látni, hogy imádkozó szívvel hordoznak, és kérik ők maguk is, hogy mutassa meg a mi Urunk, hol akar látni, melyik szolgálati helyen.

    Három imakérést szeretnék még a testvérek szívére helyezni:

    Kérem az Úr Jézust, áldja meg ezeket a szolgálatokat.

    Köszönöm, hogy testvéreim imádságban hordoznak az Úr előtt, és köszönöm egyéb támogatásaikat is.

    Noszvaj, 1999. január 7.

    Pintér Krisztina

    Fel

    A MISSZIÓ BIBLIAI ALAPJAI 7.

    Mit értünk a misszió biblikus te-ológiáján?

    A misszió biblikus teológiája megadja nekünk a bibliai alapot Isten missziói munkájának megértéséhez, és ahhoz, hogyan cselekedjünk mi keresztyének. Isten missziói munkájának bázisát az egész Szentírásban, mind az Ó-, mind az Újszövetségben megtaláljuk, és nemcsak azokban a jól ismert versekben, amelyek a missziói parancsot tartalmazzák.

    A misszió biblikus teológiája olyan témákkal szembesít, amelyek Istennek az ő népével és a nemzetekkel való cselekedeteiben mutatkoznak meg. Ezek a témák határozzák meg Isten missziójának módját, bemutatják Isten tulajdonságait és teremtő munkáját. A misszió biblikus teológiájának tanulmányozása közben olyan Istent ismerünk fel, aki a múltban, jelenben és jövőben cselekszik ebben a világban. Ez a teológia Isten teljes üdvtervével foglalkozik, melynek evangélizációs-missziói és kulturális célja van. Isten lehajol hozzánk, emberekhez, fizikai és szellemi dimenziónkba. Isten mindig is egészen személyesen beleélte magát a mi szociális és kulturális helyzetünkbe, hogy a világgal és a világban minden nemzettel beteljesítse üdvtervét. A misszió bibliai teológiája az Atya, a Fiú és a Szentlélek megváltási munkáját kutatja: Isten megváltási és üdvtervének célját és miértjét kutatja az Ó- és az Újszövetségben, ahogy ott megnyilvánultak Isten cselekedetei az egész emberiséggel, és különösen is a saját gyermekeivel, népével.

    A misszió biblikus teológiájának szerepe

    Egy jól átgondolt gondolatbeli utazás végig a Biblián gyorsan nyilvánvalóvá teszi előttünk, hogy Istennek a megváltásunkkal való céljai távolabb nyúlnak, mint csupán a mi személyes megváltásunk, bármennyire is fontos számunkra a mi megváltásunk. Isten azt akarja, hogy az ő gyermekei képviseljék és mutassák fel a világ előtt az ő tulajdonságait, úgy, hogy azt azoknak a hívőknek közösségében gyakorolják, akik ennek a feladatnak teljesen odaszentelik magukat.

    A Biblia valójában Isten “esettanulmányainak” könyve, feljegyzések Istennek azokról a tetteiről, amelyek által népét és az egész emberiséget meg akarja menteni a kárhozattól. “A missziói cél pecsétje Isten minden tettén rajta van.” (Carver) “Isten kinyilatkoztatásának minden állomásán, a Biblia minden könyvében, amelyekben ezek a kinyilatkoztatások le vannak írva, Isten az egész emberiség számára nyilvánvalóvá tette megváltói tervét, minden emberre kiterjedő szeretetének kinyilvánításával és imádóinak szóló parancsával, hogy dicsőségét minden nemzetnek hirdessék (Zsolt 96,3), és újra és újra felteszi a kérdést: “Kit küldjek el, ki lesz az én követem?”, amire várja a választ: “Itt vagyok, küldj el engem!” (Ézs 6,8) Isten missziójának az eredménye Isten megdicsőülése a gyülekezetben olyan embereken keresztül, akiket kegyelméből elhívott arra, hogy dicsőségét hirdessék (Ef 1,3-14).

    A misszió biblikus teológiájának természete

    A misszió biblikus teológiája az engedelmesség teológiája, amely megpróbálja az isteni parancsok és ígéretek formáját és módját az idők kezdetétől végéig időszerűvé és gyakorlatiassá tenni. Jézus azt mondta a Lukács 6,46-ban: “Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?” Tehát sok mindent lehet tudni a misszióról, de ha nem ültetjük át a gyakorlatba, akkor csak egy holt tudástömeg marad a fejünkben, ami megöli a lelkiismeretünket, és még inkább adósokká tesz minket Isten előtt. Éppen ezen a ponton lett Izráel népe is bűnössé, és úgy tűnik, hogy az Újszövetség népe megismétli ugyanezt a hibát.

    A misszió fontossága a teológiában

    A biblikus teológia hangsúlyozza, hogy Isten megismerése nemcsak egy személyes megtapasztalás, hanem sokkal inkább konkrét, engedelmes válasz Istennek arra a parancsára, hogy menjünk el az egész világra, és tegyünk tanítvánnyá minden népeket. Istent ismerni azt jelenti, hogy az Ő akaratát felismerem és cselekszem. Isten akarata mindig az egész emberiségre vonatkozó megváltási tervéhez kötődik. “Istennek csak egyetlenegy gondolata van: önmagát megdicsőíteni. Bár a megdicsőítésnek különböző formái vannak, de csak egy történelmi valóság, csak egyetlenegy program létezik: Isten az ő gyermekei által akarja elérni célját.” (Dyrness) Krisztus gyülekezetének a léte a missziói parancson alapszik. Emil Brunner azt mondta: “Az egyházat a misszió élteti, mint a tüzet az égés.” Ezért mindenféle olyan teológia, amely nem Isten minden népre vonatkozó megváltói tervére alapul és összpontosul, tökéletlen a kinyilatkoztatott bibliai igazsággal szemben. A Biblia teológiáját nem lehet megérteni úgy, hogy Isten misszióját figyelmen kívül hagyjuk. A bibliai kinyilatkoztatás kezdettől végig olyan Istenről tesz bizonyságot, aki céltudatosan alkotta meg a világot. Ő a kezdeményező, és céltudatos missziót visz véghez: a Tőle eltávolodott embert visszavezeti a Vele való élő közösségre. Isten megváltási missziója a teológia szíve, és ez a misszió Isten jellemében és tetteiben gyökerezik. A misszió azért fontos a teológia megértéséhez és gyakorlatához, mert ez a hit és az engedelmesség súlypontja, és a bibliai igazságok konkrét alkalmazásához vezet. Minden korban az volt Istennek az üzenete, hogy a teológiát gyakorolják, és ne csak elmélkedjenek róla. Ezért a missziói munka Isten minden emberre vonatkozó üdvterve megértésének a következménye: Isten felismert igazságainak való engedelmesség.

    folytatjuk

    Roland A. Rauchholz

    misszionárius nyomán

    Pálúr Anna

    Fel

    Keresztyén teázó Ukrajnában

    A peresztrojka után sokféle módon hirdették az evangéliumot Ukrajnában. Voltak sátorevangélizá-ciók, utcai, iskolai, egyetemi, kór-házi és börtönbeli szolgálatok.

    De harkovi testvéreinknek ez még nem volt elég. További lehetőségeket, módszereket kerestek arra, hogyan lehetne a kétmilliós város minden lakosának elmon-dani az evangéliumot. Így született meg a keresztyén teázó gondolata.

    Ez az ukránok számára nagyon szokatlan dolog, a harkovi keresz-tyének részéről pedig merészség volt.

    Október 6-án nyitották meg a teázót. A berendezéshez szükséges anyagiakat egy amerikai hívő testvér adományozta, a teázó dolgozói pedig munkanélküli gyülekezeti tagok.

    A teázó a városközpontban áll, néhány főiskola és egyetem közelében. A helyi gyülekezet vezetőjével, Leonyid Tkacsovval látogat-tam el a teázóba a megnyitása után két héttel. A falakon ige-versek olvashatók, a polcokon keresztyén könyvek vannak, halk evangéliumi ze-ne szól.

    Belépve egy fiatalember fogad és üdvözöl bennünket. Leülünk egy asztalhoz. Hely még van bőven, mert még nem sokat reklámozták a teázót. Azon kívül van még egy oka a vendégek hiányának: a hiányzó alkohol. A helyiség előző tulajdonosa azt mondta az eladáskor, hogy alkohol felszolgálása nélkül nem lesz esélyük a keresztyéneknek.

    És mégis: már van egy szerény kezdet, már megvan az első kis siker. Nemrégen egy fiatalokból álló csoport jött be a teázóba. Mikor a munkatársak egy evangéliumi éne-ket elénekeltek nekik, meglepőd-tek. Gyorsan elhívták a barátaikat is, hogy ők is hallgassák meg az éneket.

    Ugyanilyen meglepetést okoz a munkatársak kedvessége is. Ehhez Harkovban nincsenek hozzászokva az emberek. A teázóba már törzsvendégek is járnak.

    A teázó prospektusában olvasható az is, hogy a munkatársak beszélnek angolul. Ez az egyetemisták érdeklődését keltette fel, eljöttek, és kértek angol nyelvű Bibliát.

    Kedd és péntek es-ténként olyanok jönnek el a teázóba, akik többet akarnak tudni Isten-ről. Egy középkorú fér-fi lelkigondozói beszélgetést kért, örült ennek a lehetőségnek, mert a templom még túl idegen számára.

    A teázóban megtudják az emberek, hogy a városban vannak ke-resztyén gyülekezetek, és sokszor megkérdezik, jöhetnének-e istentiszteletre.

    Néhány évvel ezelőtt senki sem mert volna ilyen lehetőségről még csak álmodni sem! A jövőben a harkovi testvérek utcagyere-keknek és nélkülözők-nek szeretnének in-gyenkonyhát nyitni.

    Viktor SkarovszkijUkrán teázó

    Missionswerk FriedensBote

    Fel

    Az évszázad árvize Kínában

    Hunan tartományban volt a Lie-benzelli Misszió fő szolgálati terü-lete a második világháború kitöré-se előtt. Az utóbbi években ismét kapcsolatba léptünk az ottaniakkal, így a csangsai bibliaiskolával is. Csangsát, Hunan tartomány fővá-rosát érintette legsúlyosabban az árvíz.

    A bibliaiskola vezetője, Jane Yao lelkésznő számolt be a katasztrófahelyzetről:

    “Meglátogattam Nyugat-Hunan súlyosan károsult részeit. A szántóföldek és a házak víz alatt vannak. Sangci-ban tizenegy méter magasan állt a víz. A hegyoldalon egy falut egyszerűen elsodort az ár.

    Csangsában a házak több mint egy hónapja víz alatt állnak, sok város ivóvíz és villany nélkül maradt.

    Felszólítottak minden munkahellyel rendelkező kínait, hogy kéthavi jövedelmével támogassa a segélyakciókat.

    Az öt éve, évenként ismétlődő árvíz legyengített és elkeserített minket. A csangsai bibliaiskola is veszélybe került egyszer, de hála Istennek, nem szakadt át a gát.

    A Liebenzelli Misszió vésztartalékából 10 ezer márkát utalt át Csangsába.

    Fel

    KÁRPÁTALJA, 1998. november

    November 3-án és 4-én sok helyen egy egész havi csapadékmennyiség hullott az akkorra már teljesen elázott földre. Tovább növelte a vízmennyiséget a hegyekben sok helyütt megolvadó hó. Így néhány folyó vízszintje egy nap alatt 7 m magasra emelkedett, és számos gátat elsodort a víz. Az idén már tizennégy kisebb árvizet szenvedett Kárpátalja, de ilyen hatalmasra és ilyen katasztrofálisra senki sem emlékszik.

    A károk óriásiak:

    1998. december végi adatok szerint 127 települést öntött el az ár részlegesen vagy teljesen. 39 híd, 174 km gát, 340 km út, 2070 ház teljesen megsemmisült. További 10 ezer ház katasztrofális állapotban van, nagy részük lakhatatlan.

    Hozzávetőleg 25 ezer embernek kellett elhagynia otthonát, és 15 ezer ember vált hajléktalanná. Sok falu maradt villany, víz és gáz nélkül. Több települést csak helikopterrel lehetett elérni.

    November 19-ig ötven nagyobb földcsuszamlást jegyeztek fel. A hegyoldalakról esővízzel átitatott földtömegek csúsztak le, nagy pusztításokat okozva. A november 18-a után bekövetkezett fagy az éjszakai –12°C-os hideggel további nehézségeket okozott az ideiglenesen elszállásolt embereknek. A legtöbben menekülésükkor semmit sem tudtak magukkal vinni, csak ami rajtuk volt.

    Sorsok

    November 5-én hajnali három órakor Munkács lakosait a vészharangok riasztották fel álmukból. A Latorca kilépett medréből, és az ár elöntötte a város egy részét, olyan sebességgel, hogy a menekülésre alig volt idő. Az embereket helikopterekkel mentették a házak tetejéről.

    Palanok városnegyedben volt a legsúlyosabb a helyzet, mert ez fekszik a legalacsonyabban. Apokaliptikusan hangzott éjjel a szirénák, az összedőlő házak zaja, az emberek kétségbeesett kiáltozása, a gyermekek sírása és az odaláncolt, jéghideg vízbe fúló kutyák vonyítása.

    “Mikor éjfélkor kimentem, hogy megnézzem, mi a helyzet, láttam, hogy a szomszéd kertjéig már elért a víz – meséli Fjodor, egy munkácsi fiatalember – és mivel a mi házunk még alacsonyabban van, mint a szomszédé, világos volt, hogy nincs sok időnk hátra. Felöltöztettük három hónapos fiunkat, és ismerőseinkhez szaladtunk, akik magasabban laknak. Magunkkal vinni csak néhány gyermekruhát és a cumisüveget tudtuk. Egy óra múlva összeomlott a házunk.”

    Jevgenyija asszony meséli:

    “Éjjel háromkor kezdődött. Kinéztem az ablakon, az udvaron másfél méter magasan hömpölygött a víz. Az unokámat felöltöztettük, és az ablakon keresztül felnyújtottuk a fölöttünk lakóknak.

    Rendőrök és katonák segítettek a menekülésben. Engem egy fiatal katona ölben vitt ki a házból a mellmagasságig érő vízen keresztül.”

    A sokgyermekes Szatmári családot a szomszédok ébresztették fel. Gyorsan felöltöztek és elhagyták a házat. Éppen a rendőrségi buszra szálltak fel, amikor összeomlott a házuk. A berendezés, a ruhaneműk és a kis tartalék élelmiszerük mind odaveszett. “A férjem munkanélküli, nincsenek tartalékaink!” – mondja Szatmáriné. “Vajon ki fog egy tízfős családról gondoskodni?”

    Vilcsivci falu lakosai morajlásra ébredtek. A padlók mozogni kezdtek, mire pánikszerűen kiszaladtak a házakból. Néhány perc múlva hatalmas robajlással tűntek el a házak 30-40 m mélyre a megrémült lakosok szeme elől.

    Terveink

    Legelőször Csernovciban (Ukrajna) lakó testvéreinket kértük meg, hogy a még felbontatlan segélyszállítmányunkból vigyenek egy kamionnyit Kárpátaljára. Az újjáépítés kezdetén a különösen szegényeknek építőanyagot szeretnénk biztosítani. Azonkívül hosszabb időn át folyamatosan élelmiszerrel, gyógyszerrel és mindennapi használati tárgyakkal szeretnénk segíteni.

    Minden segélyakciónknál lelkiekben is szeretnénk segíteni: evangélizációkat tartunk, és keresztyén irodalmat osztunk.

     

    Missionswerk FriedensBote

    1998/6

    Fel

    GYERMEKEKNEK

    Jéghideg üdvözlet Kanadából

    Susanne Bruns (magyarul: Brunsz Zsuzsanna) jéghideg üdvözletét küldi nektek. Munkahelye Kanada legészakibb részén és A-laszkában van. Itt indiánok élnek, és nekik szeretne az Úr Jézusról beszélni. Még távolabb, Alaszka nyugati részén laknak hó és jég között az eszkimók. Télen keser-vesen hideg az idő. Néha mínusz 50 fok alá süllyed a hőmérséklet. A folyók és tavak mind befagytak és autók, meg motormeghajtású szánok közlekednek rajtuk. Mi indította Susannet arra, hogy ebbe a hideg, barátságtalan országba jöjjön?

    – Egy gyermekórán kezdődött. Éppen nyolc éves voltam. Hudson Taylor, az ismert Kína misszionárius történetét hallgattuk. Kínainak öltözött, és egy kínai házban hir-dette az Igét. A szomszédságból is sokan eljöttek és hallgatták őt. Az igehirdetés után egy férfi jött oda Hudsonhoz és megkérdezte: “Ang-liában mióta ismeritek az evan-géliumot?” Hudson gondolkozott: “Néhány száz éve.” Nee úr izga-tottan válaszolt: “Akkor miért csak most jöttök és mondjátok el ne-künk?” Szinte moccanni sem bír-tam, ahogy ott ültem a széken, úgy hallgattam a történetet. Újra meg újra Nee úr kérdése járt az eszemben. “Miért csak most jöttök?” Mi itt Európában már sokszáz éve tudunk az Úr Jézusról, és más népek még soha nem hallottak Róla. “Miért nem megy közéjük több felnőtt és beszél az embereknek Jézusról?” – gondoltam magamban. Elhatároztam, ha nagy leszek, misszionáriusnő leszek. Alig vártam, hogy minél előbb felnőtt legyek. Este így imádkoztam: “Úr Jézus, szeretnék misszionáriusnő lenni. Gondolod, hogy hasznomat tudnád venni?” Dehát tudjátok, hogy van az: előbb hozzátok hasonlóan az iskolapadot kellett koptatnom. Aztán gyermekápolónőnek tanultam. Nagyon szerettem hivatásomat. “Csakugyan elköltözzek egy idegen országba” – tettem föl magamnak a kérdést. Nem szolgálhatnék Istennek ugyan olyan jól itthon? Egyik alkalommal istentisztelet után odajött hozzám egy asszony és így szólt hozzám: “Susanne, mit szólhál ahhoz, hogy misszionáriusnő légy?” Me-gint itt állt előttem a kérdés, hangosan és félreérthetetlenül. Is-ten emlékeztetett az ígéretemre. Is-ten semmit sem felejt el. Beirat-koztam egy bibliaiskolába. Alig vártam a napot, amikor végre misszionáriusnő lehetek! Aztán valami rettenetes történt. Súlyos autóbaleset ért és nem járhattam tovább a bibliaiskolába. “Miért nem vigyáztál jobban rám?” – így panaszkodtam Istennek. Soká tar-tott, mire megértettem, hogy Isten mégis vigyázott rám. Hiszen még éltem, és Istennek célja volt az életemmel. Ezek után befejeztem a bibliaiskolát és a Német Missziói Közösséghez jöttem. Igen, és most itt vagyok Kanada távoli, északi vidékén és jéghideg, hófehér üdvözletet küldök nektek. Igaz, sokminden nem valami könnyű – a hideg, a sötét napok, az idegen emberek, az ismeretlen nyelv, de tudom, hogy itt indiánok élnek, akiknek hallaniuk kell az Úr Jé-zusról. Szeretnétek nekem segíteni ebben? Akkor imádkozzatok ér-tem és az indiánokért.

    Szervusztok

    Susanne

    Susanne Bruns

    Die Trommel ruft, 1998. 59. számából.

    Fel

    Csúszópénz helyett traktátusok

    1998 októberében Grúziába indultam egy kamionnyi segélyszállítmánnyal.

    A német–lengyel és a lengyel-ukrán határon viszonylag könnyen átjutottam. Ukrajnában válaszút előtt álltam: vagy komppal megyek Grúziába, ami két napig tart, és közben pihenhetek, vagy az országutakon vezetek, Ukrajnán, Oroszországon, Kabardino-Balká-rián és Oszétföldön át Grúziába. Ez minden határnál kettős ellenőrzéssel jár. A legrosszabb azonban az, hogy a katonai utak a Kaukázus szerpentinein vezetnek át.

    Mégis az országutat választottam, mert így sokkal kevesebb az útiköltség. Hamarosan jelentkeztek az első problémák.

    Ukrajna – Oroszország

    Az ukrán-orosz határon felszólítottak, hogy rakodjak ki mindent a kamionból ellenőrzés céljából. Rakodómunkásokat magamnak kellett volna keresni, és megfizetni őket. Nem volt raktár, ahova be lehetett volna tenni a rakományt. Nem teljesítettem a parancsukat, ezért a vámosok másfél napra lefoglalták a kamiont.

    Csúszópénzzel természetesen meggyorsíthattam volna az ügyintézést, de elhatároztam: az adományokból nem fizetek le senkit. Arra használtam a várakozás idejét, hogy traktátusokat osztogassak. Hamarosan elnyertem a vámosok bizalmát. Így szóltam az ügyeletes vámtiszthez: “Ha valami jót tenne Istennek, azért Isten biztosan megjutalmazná.” Ezután kinyitott néhány ruháscsomagot, belenézett és továbbmehettem. Rosztovnál egy ottani gyülekezeti tag is csatlakozott hozzám. Két órával később fegyveres orosz rendőrök állítottak meg. Kételkedtek abban, hogy valódiak-e a határon kapott vámpapírjaink. Kezdődött minden előröl. Kérdezgették, mennyi csúszópénzt adtam a vámosoknak. Másnap ki akarták pakoltatni az egész kamiont. Egyikük a hitemről kérdezett; ekkor kiszálltam, és beszéltem nekik Istenről. Sok traktátus volt nálam, így hamarosan mindannyian belefeledkeztek az olvasásba… Annyira megragadta őket, amit olvastak, hogy lemondtak a kamion kipakolásáról és ellenőrzéséről. Továbbindulhattam. Ám ekkor hirtelen a főnökük mégiscsak a kipakolás mellett döntött. Kutyákat hoztak, munkásokat is, és elkezdődött a nagy munka.

    Este megkérdeztem őket: “Örül-tök, hogy megismerhettetek hívő keresztyéneket közelebbről?”

    “Igen – hangzott a válasz – sok fontosat megtudtunk.”

    További számos rendőri ellenőrzéskor is hasonló események zajlottak: csúszópénz-követelés, bizonyságtétel, traktátusosztás.

    Oroszország – Kabardino

    Ezen a határon nem akartak átengedni a rendőrök. Kérték, beszéljek nekik előbb Istenről. Egy óra múlva elnézést kértek, hogy feltartottak, és továbbengedtek.

    Kabardino – Oszétföld

    A határon maffiózók állítottak meg, és csúszópénz ellenében megígérték az azonnali továbbjutást. Elutasítottam az ajánlatot, és traktátusokat adtam nekik, amelyeket káromkodva dobtak el. Ismét elhangzott a parancs: “Mindent kipakolni!” Erre nem voltam hajlandó. De mit tegyek? Mások közben fizettek és továbbhajtottak. Feltűnt nekem az egyik maffiózó szeme. Odamentem hozzá, félrehívtam egy kicsit a többiektől, és megkérdeztem: “Tettél már valaha valami jót Istennek?” – Elámult a kérdésemen.

    “Akkor most tegyél valami jót neki – folytattam –, hagyjatok továbbmenni, és Isten százszorosan meg fogja ezt nektek fizetni. Isten áldásához képest semmi az a néhány márka, amit adnék. Itt van néhány traktátus, ebből megtudod, kik vagyunk. Imádkozni fogunk érted.”

    “Ne csak értem imádkozzatok, hanem mindannyiunkért” – kérte. Mehettünk.

    Oszétföld – Grúzia

    Megint pénzt kértek, és megint megtagadtam. Ekkor a vámos odahívta egyik kollégáját. Mikor ez elolvasta a kísérőpapírokon a címzett nevét, megfordult a kocka. A Tbilisziben lévő gyülekezet vezetőjét ő is ismerte. Jelt adott, és indulhattunk Grúzia fővárosába, Tbiliszibe. A grúz testvérek örültek és hálásak voltak a segélyszállítmányért.

    Az egész úton 400 traktátust osz-tottunk szét vámosoknak, határőröknek, rendőröknek, maffiózóknak. Ismét bebizonyosodott, hogy Isten Igéje a leghatékonyabb, legerősebb fegyver.

    Szemjon testvér

    Missionswerk FriedensBote

    1998/6


    Külmissziói Híradó - a Liebenzelli Misszió Molnár Mária Külmissziói Alapítvány lapja
    Megjelenik évi hat számban
    Az újságot térítésmentesen küldjük, hasonlóképpen - kérésre - a német nyelvű liebenzelli missziói lapokat is.
    (Mission Weltweit és Missiongocke gyermeklap).
    A Külmissziói Híradót a misszióra szánt adományokból tartjuk fenn, és állítjuk elő.
    Gondoljunk azokra is, akik a környező országokban szívesen olvassák, de nem tudják adományukkal támogatni a lapunkat.
    Felelős kiadó: Asztalos Zoltán, 4200 Hajdúszoboszló, Csokonai u. 32. Tel.: (06-52) 363-812
    Főszerkesztő: Előd Erika, 1399 Budapest Pf. 701/906. Tel.:326-54-94
    Szerkeszti munkatársi közösség


    Nyitólap Híradóválaszték Vendégkönyv E-mail Linkek Galéria A Misszióról


    Webmaster: